Eden Deveraux

EGÉSZSÉGÜGYI ÁLLAPOT: Azonkívül, hogy sokszor hibbantnak érzem magam, semmi különös. Főleg, hogy sokszor az erő, ami bennem lakozik rásegít arra, hogy ne történjen velem komolyabb baj, így nem is betegszem le szinte soha.

MÁS FAJOKKAL VALÓ KAPCS.: Mivel boszorkány családban nevelkedtem elkerülhetetlen volt, hogy tudomást szerezzek más – természetfeletti – fajok létezéséről. Azonban mégsem tudok róluk annyit, mint szeretnék... ugyanis be kell vallanom még egyet sem láttam. Vagyis persze, láttam már, mert automatikusan megérzek minden különleges képességgel rendelkező lényt körülöttem – így könnyen kiszúrok egy vámpírt az utca másik oldalán, de még eggyel sem beszéltem közvetlen, vagy találkoztam úgy, hogy bemutattak volna egymásnak. Az embereket kedvelem, és sokszor irigy is vagyok rájuk, hogy legalább ők élhetik a háborítatlan normális kis életüket. Végezetül a vadászokról tudok sokat mondani tekintve, hogy a Nagyi jóban van velük, és néha még segít is nekik... Ennek ellenére úgy érzem, hogy még ők is sokszor óvatos pillantásokat lövellnek felém.

HOBBI: Otthon elütni az időt a zongorán, kint kertészkedni. Szeretek titokban kijárni meccsekre. Fent a padláson kutakodni a Nagyi dolgai után. Illetve van egy titkos helyem, amiről senki nem tud – itt szoktam gyakorolni a varázslatokat, mert senki nincs a közelben, akit bánthatok...

VÁGYAK, ÁLMOK: Röviden: rendbe szedni az életem. Ha ez sikerülne én lennék a legboldogabb ember a világon.

FÉLELMEK: Hogy végül nem leszek képes kordában tartani a képességeim, és azok veszik át felettem az irányítást. Hogy fekete mágus leszek és nem fehér. Hogy a nagymamám csalódni fog bennem. Hogy a testvéreim megutálnak. Hogy nem sikerül időben találnom egy kísérőt, illetve, hogy olyan állat lesz, amit nem tudok elviselni. Hogy megbukok matekból. És irodalomból. És fizikából. Hogy több év múlva is szűz leszek, tekintve, hogy nem nagyon mernek csak rám nézni a pasik.

ERŐSSÉGEK: Nagyon jól énekelek és zongorázom és furujázom, fuvolázom – de nem szeretem hangoztatni, annak ellenére sem, hogy Ethan folyton azzal nyaggat, hogy kezdjek valamit ezzel az adottsággal... Nagyon jó vagyok kémiából és latinból, - ami azt hiszen nem éppen meglepő – és történelemből. Leginkább a föld és levegő elemekkel vagyok jóban.

GYENGESÉGEK: A tüzet egyszerűen nem tudom kordában tartani, így próbálom elkerülni a használatát. A víz pedig hol engedelmeskedik, hol nem - általában a kisebb varázslatokkal fuccsolok be. Nem mondanám, hogy függő vagyok, de nagyon el tud kapni az adrenalin és ez néha gondot okoz, de igyekszem felül kerekedni rajta – kevesebb, mint több sikerrel. Emellett nagyon ügyetlennek is mondhatom magam. Én vagyok az a tipikus lány, aki mindig mindennek neki megy, megbotlik, elejt, összetör.

SZÜLŐK: Meghaltak. Autóbaleset. Nem fura, hogy mi boszorkányok mágikus erőkkel vagyunk felruházva, mégis olyan sebezhetőek vagyunk, mint az emberek és sokszor mi sem tudunk tenni a természet erői ellen. (Vagy különben nagy bajba kerülnénk.)

TESTVÉREK:

EGYÉB HOZZÁTARTOZÓK: A nagymamám. Akit oda meg vissza szerettem, amíg kicsi voltam. Ő még mindig úgy viselkedik, mint bármikor máskor. Néha viszont észreveszem, ahogy ráncolja rám a homlokát. És mint ahogy megérzem másik erejét, úgy érzem azt is, ahogy az elvárások, és csalódottság velem rám nehezedik a Nagyitól. Ennek ellenére remélem, hogy minden újra a régi lesz közöttünk – éppen ezért igyekszem annyira, hogy végre kordában tudjam tartani a képességem.
És az unokatestvérem, Ethan. IDE IS!

HÁZIÁLLAT: Mint boszorkány, kellene lennie mellettem egy „segítőnek”, kísérőnek, akire számíthatok a varázslataimnál – de mivel ezt az állat maga választja meg és a Föld Anya fogja nekem őt elküldeni, ez a varázslatos pillanat nem történt még meg.


ELŐTÖRTÉNET: Egy erdőben futottam. Mezítláb.
Valahogy az álmaim a leggyakrabban ezt a két klisét hozzák elő.
Szóval futottam. Nem is menekültem. A lehelletem meglátszott az éjszaka sötétjében. Csak a faágak között besütő Hold fénye volt, ami mutatta utam. Gyorsan szedtem a lábam, mert tudtam, ha utolér...
Fogalmam sem volt mi az, ami üldöz, csak azt tudtam, hogy mindennek vége, amit eddig ismertem, ha utolér. Hogy minden megváltozik majd az életemben. Éppen most estem át egy ilyen változáson, nem akartam, hogy már megint új életet „kezdhessek”, amikor még ezt sem sikerült megszoknom.
Folyton hátra-hátra néztem, hogy lássam, hogy üldözőm még a nyomomban van-e. Tekintetemmel elkaptam egy sötét árnyékot, de vissza kellett fordulnom, mert majdnem orra buktam egy fatörzsben. Botladozva tovább siettem, de lihegést hallottam magam mögöttem. Felállt a szőr a tarkómon. A valami, ami üldözött nem volt sokkal nagyobb, mint egy méter húsz centi, ahogy kitudtam nézni az előbb, mégsem csapott semmilyen zajt. Egyszerűen csak éreztem a jelenlétét. Ami azt jelentette, hogy nem állat és nem is ember. Vérfarkas?
Riadtan felsikantottam, ahogy egy csapat madár szállt fel hangos csipogással, ahogy megközelítettem a bokrot, amiben bujkáltak. Megbotlottam, ahogy az arcomba csapódott egy ág, miközben én felfelé néztem. Egy tompa pufanással egy „umffal” estem a földre. Hirtelen minden érzékem riadót fújt és velejéig kirázott a hideg és csontjaimba hatolt a félelem. Mert tudtam. Tudtam, hogy egy pillanat és lecsap és nekem végem.

Sikítva ébredtem fel az ágyban, de rögtön beharaptam az ajkam. Nem akartam senkit sem felébreszteni az éjnek idején, és utána válaszolgatni a zavarbaejtő kérdésekre. Nem akartam, hogy a családom aggódjon miattam egy kis álom miatt... már így elég rossz a helyzet.
Kidugtam a lábam a takaró alól és egy szál pisziben – ami egy rövid sortból és egy pár számmal nagyobb felsőből állt – az ajtómhoz osontam. Óvatosan kinyitottam és grimaszoltam, amikor a régi tölgyajtó nyikorgott egy kicsit. Nagyi házában minden olyan régi volt és úgy éreztem, hogy mindennek lelke van. Biztos voltam benne, hogy itt szinte semmi sem normális. Mégis az otthonomnak mondhattam. Nagyon szerettem itt lenni, mert a csupa furcsaság ellenére mégis olyan meleg és hívogató volt. Talán azért, mert én magamat sem éreztem normálisnak. Akkor az otthonom miért lenne az?
Lassan letipegtem a lépcsőn, mint egy bujócskázó kisgyerek és átugrottam lentről a harmadik lépcső fokot, mert tudtam, hogy az is nyikorog. Földet érve mezítláb tipegtem végig a folyosón, hogy a konyhába érve a földbe gyökerezzen a lábam.
- Jézus, Nagyi! - mondtam a mellkasomra szorított kézzel, amiből majdnem kiszakadt a szívem, annyira dobogott. - Rám hoztad a szívbajt!
Nagyi felnézett a nagy simára csiszolt már igen csak megöregedett, kopott faasztalról. Előtte ott hevert egy hatalmas könyv, mellette egy tálka, amellett pedig egy bögre. Nagyit az asztalon csupa égő gyertya vette körbe.
Ahogy szeme az enyémbe mélyedt megint csak ráncolta a szemöldökét, mint mostanában oly sokszor.
- Késő van, Eden – tájékoztatott, mintha én nem venném észre a nagy kerek Holdat, ami besütött a kis ablakon a mosogató felett. Megborzongtam, ahogy eszembe jutott az álmom. - És nem kéne mindig megijedned ilyen egyszerű dolgoktól...
Na, igen – nem kéne. De nem tehetek róla, ha mostanában már minden rám hozza a frászt, mert semmiről nem tudom, hogy meg akar-e ölni, vagy átkozni, vagy csak simán bajt hozni rám. Már kezdtem rájönni, hogy a mostani időszakban minden megtörténhet, amiről azt gondolnám, hogy lehetetlen.
- Varázsolsz? - tereltem el a figyelmet rólam és lassan odaóvakodtam hozzá.
Leültem a vele szemben lévő magasított régi kori székre. Imádtam, hogy itt minden olyan régies és használt volt. Most is a fenekem könnyedén belesimult a szék, amúgy sima felületére – már annyit ültek rajta az évtizedek(?) során, hogy kikopott.
- Nem. Csak olvasgatok – jegyezte meg lezserül és elnevette magát, amikor meglátta, hogy gyanakodva méregetem a tálkát és bögrét. - Kérsz? - Felém nyújtotta a tálat, amiben mogyoró volt.
- Nagyi, nem kéne ilyet enned ilyen későn. - Direkt kihangsúlyoztam a későt, és ekkor beugrott. - Tényleg! Te miért ülsz itt? Nem tudsz aludni?
- Te sem? - kérdezett vissza a dörzsölt nagyim, aztán megint ráncolta a szemöldökét. - Történt valami?
A Nagyi mindig azt mondta, hogy a dolgok mindig valamilyen okból történnek. Ha akkor ugyan nem is értjük, később rájövünk az okára. Mindennek van valamilyen sorsa, amit végbe kell vinnie – a kérdés csak az, hogy azt az utat választja-e, ami a helyes. A baj csak az volt, hogy én nem tudtam megtalálni ezt a helyes utat. Egyelőre.
Mindenesetre úgy határoztam, hogy nem gáz, ha mesélek neki az álmomról. Elvégre az álmok, csak álmok. De már amikor ezt kigondoltam, tudtam, hogy tévedek és Nagyi is biztos megcáfolna ebben. Az álmok is biztos jelentenek valamit.
Így hát idegesen mocorogtam a széken, összedörzsöltem a kezem. Felnéztem a Nagyira és elmeséltem neki, hogy miről álmodtam. Amikor végeztem és várakozóan pislogtam rá, ő csak hümmögött.
- Nagyi? Mit jelent? Egyáltalán jelent valamit ez az egész? Már legalább ötödjére álmodom ezt – tettem hozzá bosszúsan.
- Ó, nagyon is jelent – mondta és egy ravasz kis mosoly jelent meg a szája szélén, amit ritkán láttam, de már sejtettem, hogy jót nem jelenthet. - Majd ő idővel te is rájössz.
- Ajjj, de Nagyiiii – nyavalyogtam, mint egy öt éves és az égbe emeltem a kezem fusztráltan.
Hirtelen azonban a lángok felcsaptak a gyertyákon és az egyik túl közel volt a Nagyihoz, aki aztán égő hajjal ugrott fel.
- Nagyi! Jaj, istenem, nagyon, nagyon sajnálom! - ugrottam fel én is.
Azonban a Nagyi nem sikítozott, nem futott vizért. Igazából nem is csinált semmit, csak sötét pillantással nézett rám.
- Menj aludni!
- De...
Csettintett, mire a tűz kihunyt és a haja olyan volt, mintha mi se történt volna.
- Menj!
Én pedig olyan gyorsan futottam fel, amilyen gyorsan csak tudtam, aztán becsukva magam után az ajtót, könnyes szemmel, csalódottan bújtam a takaró alá.