Raven T. Stark

RANG: prominens boszorkány.

EGÉSZSÉGÜGYI ÁLLAPOT: allergiás vagyok minden létező emberi érzelemre.

MÁS FAJOKKAL VALÓ KAPCS.: ha kellesz, megszerezlek. Ha szükségem van valamidre, az enyém lesz. Ha már nincs szükségem rád, eldoblak - rosszabbik esetben megöllek. Egy a lényeg: addig légy mellettem, addig szolgálj, amíg az nekem jó. Többnyire bárkit megölök, válogatás nélkül, válogatott módszerekkel, ha úgy hozza a sors, ha az utamban állnak. Mindenkit egyformán utálok, és már tudom, hogy csak magamra számíthatok.

HOBBI: lovaglás, vívás, íjászat, írás, olvasás - főleg a krimiket és a kalandregényeket, valamint a verseket kedvelem. Otthon vagyok a logikai játékokban, egy igazi stratégának vallom magam, szóval sakkozhatunk, vagy pókerezhetünk - ha ki mer állni ellenem. Szeretek hegyet mászni, velem tarthat, ha tudja tartani a tempót, amit diktálok. Van egy késgyűjteményem.

VÁGYAK, ÁLMOK: túl sokat éltem-, és túléltem ahhoz, hogy naiv álmokat dédelgessek.

FÉLELMEK: klausztrofóbiás vagyok, rosszul vagyok a bohócoktól, ezen felül a kötődés-, az emberi érzelmek sincsenek rám jó hatással - többnyire menekülök előlük, elnyomom őket magamban.

ERŐSSÉGEK: törhetetlen vagyok és soha, senki nem lesz képes megsérteni, megtörni. Senki megértésére, végképp nem szeretetére nincs szükségem. Sosem látni kétségbeesni, nemhogy sírni.
Gyors felfogóképességem, éles eszem, intelligenciám pótolhatatlanná tesz.
Óriási az önuralmam és a munkabírásom, ez már fiatal koromban is felszínre került. Már sok kemény leckét kaptam az élettől, olyat, amitől más már összeroppanna, én viszont tanulok belőle, nemesedek tőle. Az élet már korán próbára tett. Soha nem adom meg magam, inkább küzdök az utolsó lélegzetvételemig, a szívem utolsó, sötét dobbanásáig.
Valaki egyszer azt mondta, olyan, mintha szüntelenül leendő köztéri szobromhoz állnék modellt: amikor szólok, higgadt vagyok, amikor cselekszek, átgondolt, amikor döntök, megfontolt. Minden szavamnak súlya, minden kijelentésemnek éle és sarka van. Vitába szállni velem nem érdemes. Aki versenyre hív, alulmarad.
Erős, igyekvő, kiváló támasza vagyok annak az embernek, aki törekvéseim szintjére képes emelkedni. A szívemhez vezető egyetlen út a szereteté és nagyon nehéz boldogulni velem, ha a vérmérsékletemmel teljesen ellenkező dolgot várnak tőlem.
Kiszámíthatóan kiszámíthatatlan vagyok.

GYENGESÉGEK: negatív tulajdonságaim közül először a keménységembe, a szigorúságomba, a rugalmatlanságomba ütközik majd. Emberi kapcsolataim - lekezelő, gőgös modorom, részvétlen, hideg viselkedésem, és pesszimista, zárkózott természetem okán - rendre zátonyra futnak. Folytonos ellentmondási kényszerem van, imádok vitatkozni. Nehezen megközelíthető vagyok, és csak ritkán mutatom ki az érzelmeimet. Sokan gondolják azt, hogy 'ez persze nem jelenti azt, hogy nincsenek érzelmei', de sajnos lényegében így van: nagyon kevés érzelmi oldalam van, azokat nehezen mutatom ki, de ha kimutatom, tökéletesen észrevehető. Nem nagyon bízok másokban, a csodákban, az élethez sem fűzök nagy reményeket, kifejezetten nem pozitív életszemléletű ember vagyok.
Önmagamhoz is szigorú vagyok, gyakran magasra teszem a mércét, hiszen ez 'így természetes'.
A legkitartóbb, legelkötelezettebb szövetséges vagyok, ám jaj annak, aki ellenségének tud. Nem ismerem a felejtést és a megbocsátást. A mérges tüske nem csak addig fáj, amíg bőröm alól ki nem tépem, hanem addig, amíg vissza nem döföm abba, akitől kaptam. Akkor és oda szúrok, amikor és ahol a másiknak a legjobban fáj. A bennem feszülő érzések, indulatok csak gyűlnek, gyűlnek és gyűlnek, s egyre sürgetőbb kiélést követelnek. Én vagyok a felhúzott íj, a radioaktív góc, az izzó parázs a hamu alatt.

SZÜLŐK: halottak -  apám soha nem szeretett igazán, ahogy anyámmal sem ápoltam túl jó viszonyt. Az ő szemükben én csak egy repedés voltam a kristálypalotán.

TESTVÉREK: Diana V. Strzechowski, 135, él - a nővérem. A kapcsolatunk, gyerek korunkban rendkívül jó volt, aztán szépen, lassan megromlott, míg végül teljesen el nem távolodtunk egymástól - fizikailag és lelkileg is. Momentán az újjáépülés-, az újjáépítés stádiumába érkeztünk.

EGYÉB HOZZÁTARTOZÓK: Karthik Desai, 19, él - jelenleg az első-, és egyetlen tanítványomként pózol. A valóság ennél sokkal bonyolultabb, sokkal mélyebb, sokkal komplexebb, maradjunk ennyiben...
Niklaus Kappel, 362, él - mindent elsöprő, mindent felülíró, mindent felülmúló, mindent reformáló. Megőrjít; megőrülök tőle, megőrülök érte. Gyűlölöm és szeretem, se vele, se nélküle. Így vagyunk, mi ketten, ilyen egyszerű, és ilyen bonyolult is ez az egész valójában.

HÁZIÁLLAT: a familiárisom egy holló, Noir. Valamint van egy lovam, egy fekete angol telivér, Capricornia.


ELŐTÖRTÉNET: ▲ Freeze you out


Akkor kezdtem írni e leveleket, amikor elhagytam New Orleanst. Eleinte havonta vetettem papírra gondolataimat és érzéseimet. Aztán hetente. És most naponta. Nemsokára minden bizonnyal felhagyok minden mással, és csak írni fogok. Az egyik levél vége, a másik levél elejét fogja jelenteni. Szavak végtelen sora. Abban a reményben írok, hogy egy nap válaszolsz nekem. És minden visszatérhet a régi kerékvágásba. Bár tudom, hogy ez lehetetlen.
Fiatal és vad korszakunkból nem emlékszem a felhőkre. Voltak egyáltalán, drága Charlotteom? Tán csak a horizonton túl? Vagy nem volt más, csak a végtelen utak és a bárok? Tudom, naiv gondolatok ezek, de az emlékek nem mindig azok? Létezett-e valaha is két ember, kik oly' közel álltak egymáshoz, mint mi? Nem volt olyan nap, hogy a lelki kapuink ne lettek volna nyitva egymásnak, míg egy nap be nem zárultak örökre.
A közös vacsorák voltak a kedvenceim. Azok, amiket a kovennel költöttünk el. A mesterünk az útjairól, a kalandjairól, a mágikus tetteiről mesélt. Szinte egész Európát bejárta, emlékszel? Mindig ajándékokkal, kuriózumokkal és történetekkel tért haza. Gyanítom, hogy e történetek fele sem volt igaz.
Ha bölcsebb lettem volna, a dolgok mélyére láthattam volna. A nevetés és a hosszú, könnyed, ömlengő beszélgetések alatt feszültség rejlett, nemde? Nem... inkább valamiféle borzongás. Mint feneketlen árokba lekiáltott szavak, melyek titokzatosan, és sokkal bonyolultabb formában térnek vissza. Talán a hatalomvágy. És eme szörnyű estén, ekkor kezdődött minden... vajon történt valami különösen fontos dolog a vacsorán? Nem, nem rémlik.
A vacsora után suttogás hallatszott a szalonból, én pedig végighallgattam. A mesterünk azt latolgatta egy prominens társaságában, hogy vajon ki volna méltó utódja. Veszélyesnek nevezett engem. Sötét, vérfagyasztó kisugárzásról és auráról beszélt. Kártyákat vetett, velem, veled, velünk kapcsolatban. A kártyák válasza egyértelmű volt: sötétség és halál ígéretét hordozták magukban a lapok.
Nem osztottam meg veled, hogy mit hallottam. Talán csak dédelgettem e suttogás emlékét, mint valami rejtett titkot, abban bízva, hogy nem fog bekövetkezni. De megváltoztam. Aznap éjjel vettem észre. Talán mindig bennem volt.
Kettőnk közül mindig is én tartottam magamat az erősebbnek. De te mégis oly' ragyogó voltál... hogy ne hódolt volna be neked bárki?
Úgy volt, hogy Európába mész, hogy elhagyod a kovent, hogy elhagysz engem, hogy vissza sem térsz. Ha így teszel, minden bizonnyal most én pózolnék a te helyeden. Azon a piedesztálon, ami engem illet.
Mikor láthatlak újra? Európa nincs túl messze? Mihez kezdek majd nélküled? Menjek hozzá ahhoz a jóképű, vad katona férfihez, James Kenwayhez, akire fényes jövő vár, főhadnagyként?
Jamest persze behívták, azt mondta, magamra maradok. Te Európában, ő Afrikában, a fronton, én pedig itt maradok New Orleansban. Magányos leszel - ezt mondta. Ha most visszamehetnék, azt mondanám: 'Maradj! Ne menj el Afrikába, nem éled túl. Túl merész vagy. Gyönyörűségesen merész vagy, James. A merészségedért szeretlek, James!'
E pillanatban, Charlotte, kristálytisztán láttam a jövőt. Aznap este imádkoztam. Isten nem válaszolt.
Azon a hétvégén volt életed legboldogabb pillanata. Az a pillanat, aminek az enyémnek kellett volna lennie. Nem mentél Európába, mert a mesterünk bejelentette, hogy téged akar utódjaként. Úgy tűnt, te nem bánod ezt. Én bántam helyetted.
Aznap éjszaka, amikor te bormámoros álmodban sóhajtoztál, én megátkoztalak. Azt hiszem, ha valaha kiderül, hogy mit tettem, rémesen, szörnyen fájna neked. Legalábbis, őszinte leszek, remélem, hogy fájna. A legjobb barátnőd, a legfőbb szövetségesed elárult.
Ez volt az utolsó éjszaka, amint New Orleansban töltöttem.
Hajnalban Angliába utaztam - egyenesen menekültem -, és pár hónap múlva elért James halálhíre.
Nem akartam mást, csak felejteni... színeket és fényt akartam csempészni megunt, szürke életembe. A vöröset választottam. A vér karmazsinját akartam. A bosszút választottam. Mások bosszúját teljesítettem be. Annyira dühös voltam, annyira vad, szívből öltem, szinte érzéssel. És nincs veszélyesebb egy érző gyilkosnál. A barátnőd, a szövetségesed, a bajtársad egy rohadt gyilkos lett, Charlotte.
Nincs mentség arra, amit tettem, amit teszek, minden nap. Bűnös vagyok, és ezt a bűnt magammal hordozom. Ez a jelenem és a jövőm. Örök átokra lettem kárhoztatva, ami rövid életem után is fennmarad. De addig nem nyugszom, míg nem látlak újra, míg össze nem roppantalak téged is, végérvényesen. Csak ez az egy célja van életemnek.

Mindörökké szeretni foglak,
Raven

P.S.: És tudod... a mesterünk nagyon szeretett téged, jobban, mint engem, és mindent megtenne, hogy újra a karjaiba zárhasson. De én máshogy szeretlek téged. Úgy szeretlek, hogy képes lennélek megölni.


Emlékszel a megismerkedésünkre? Akkoriban rablásból, csalásból, lopásból és fosztogatásból éltem. Mai szóval élve svindler lettem, teljesen, tokától bokáig. Mindent túl akartam élni. Bármibe is került. Mellékesben meg, elbűvölő jellememnek hála, mű kereskedtem és loptam, hamisítottam.
Téged is megloptalak. Bár, azt soha nem gondoltam volna, hogy ilyen mértékben, ilyen aljas módon fosztalak ki.
Vakmerőség kell egy ilyen élethez. De mire lehet elég az én vakmerőségem? Fogalmam sem volt. Bár, gondoltam, teszek egy próbát.
Az ember, életében legalább egyszer elköveti azt a hibát, hogy elhamarkodottan esik szerelembe. Hát nem szörnyű gyarlóság ez? Nem mindig voltam ugyanis ilyen. Nem mindig voltam... gonosz. Volt egy meglehetősen hosszú időszak az életemben, amikor határozottan el akartam szökni a múltam elnyúló, mindent bekebelező árnyai elől, melyek igyekeztek felfogni a Nap erős fényét, hevét, és elnyelni engem is. A sötétség számtalanszor csábított kétes utakra, de valahogy ellenálltam a kísértésnek. Miattad. A közös életünk, a közös jövőnk miatt. A gyermekünk miatt.
Életet adtam egy csodálatos, tökéletes kisfiúnak, emlékszel? Emlékezned kell. A te fiad is. Annyira szeretted, az első pillanattól fogva, amikor először a karjaidban tartottad; és talán még most is szereted. Őszintén remélem, hogy még most is szereted. Tudod... ő inkább a te fiad, mint az enyém.
Akkor sírtam utoljára. És elképesztően örülök neki, hogy az utolsó alkalommal a mindent elsöprő boldogság érzete miatt sírtam, örömmel sírtam, érzéssel, szívvel, szeretettel. Bármit megadnék érte, ha még egyszer így érezhetnék rövid, átkozott életem során. A lelkemet is eladnám az ördögnek, ha újra átélhetném azt-, vagy egy ahhoz hasonló pillanatot.
Aztán csúnyán elbuktam.
Saját magamnak köszönhetem mindazt, amivel a Sors sújtott. Képtelen voltam parancsolni a természetemnek, kordában tartani a vágyaimat. Olyan voltam, mint egy ketrecben vergődő rabmadár, ugye? Vehemensen csapkodtam a szárnyaimmal, mígnem, egy nap be nem indult a detonáció, majd rövidesen robbant a bomba az aranykalitkában. Láttad te is? És, ha igen, miért nem állítottál meg? Miért nem ragadtál meg, olyan szorosan, amennyire csak természet adta erődből kitelik, és térítettél észhez? Vagy talán olyan ördögien, olyan pokolian jó voltam, hogy észre sem vetted, amint a sötétben munkálkodom?
Új-, ámbár nem teljesen ismeretlen utakat kezdtem járni, járatlan útakon tapostam, sötét ösvényeken haladtam megint. És nem volt megállás a lejtőn: amikor az ember megérzi a vér ízét a szájában, a hatalom erőteljes, vad ménesként dübörgő erejét az ereiben, abban a pillanatban elveszett – ezt mondják.
De én önmagamra leltem a sötétben.
Gyilkoltam, loptam, csaltam, hazudtam. Titkokat szivárogtattam ki, adtam el, kínoztam, erővel vettem el azt, ami kellett. Kétes alakokkal üzleteltem. Gyalázatos tetteket hajtottam végre.
Egy éjszaka fellázadtak hűnek hitt kutyáim. Majdnem mindhárman a robbanás-, a pokoli merénylet áldozatai lettünk.
Véget kellett vetnem ennek az egésznek. Magadra hagytalak, a gyermekünket pedig biztonságos elefántcsonttoronyba vittem, a világ másik felére. És ott hagytam. Egyedül, de biztonságban, minden emlékétől megfosztva őt.
Valósággal megszakadt a szívem. Képtelen a szeretetre, és nem maradt egyéb, csak a kapzsiság, a kegyetlenség, az arrogancia, a hatalom iránti olthatatlan vágy, a büszkeség, a kéjes bujaság, a játszmázások és a bosszú. Már nagyon régóta nem éreztem a szerelem, a szeretet pompáját – olyan régen nem, hogy talán el is felejtettem, hogyan kell szeretni.
Még soha nem öltek meg úgy igazán, mégis éreztem úgy, mintha megtették volna. Mintha tőrt forgattak volna sötéten dobbanó kőszívemben.
Nem akarom, hogy ez megtörténjen veled, szóval, kérlek, kérlek, kérlek, ne felejts el szeretni. Szörnyű átok.
Mindent eldobtam, leromboltam, felégettem magam mögött, ami képes lett volna hátráltatni – és mentettem a menthetőt.
Elszánt vagyok, és többé nincs vesztenivalóm. A vakmerőségem veszélyes, életveszélyes, végzetes és halálos végkimenetelű is lehet. Bármelyik nap lehet az utolsó.
Csak az lehet igazán szabad, akinek nincs veszteni valója. Azt akarom, hogy tudd, szabad emberként haltam meg.

Soha nem feledlek,
Raven


A halálom nem csendes, és nem is békés. Szörnyű. Érzem, ahogy szétszaggatod a húsomat, ahogy vér ömlik a testemből, hallom, ahogy a földre spriccel, látom a szemedben önmagam megfakult tükörképét, és ott van az a fenséges, fémes szag az orromban, a számban is érzem az ízét.
Minden vörös.
Nem látok tisztán, de mégis minden olyan világos és éles. Mindent megértek, sötét szívem egyetlen dobbanása alatt.
Nem haltam meg. De azt kívánom, bár meghalnék. Bár vége lenne. De nem jön el a megváltás, az égi fény, a pokol kénköves, sötét fekete bugyra sem szippant magába. Nincs semmi. Semmi vagyok. Egy roncs, emberi torzó, élet és halál közt lebegve, törött csontokkal, megszaggatva, kiterítve. Azt gondolom, ha majd meghalok, te, a gyilkosom, te, ez a gyönyörű, régóta kísértő bestia magával visz majd. Mint a vadász a megölt nagyvadat, hogy aztán megnyúzhass és a kandallód elé teríthesd hófehér bőrömet, vagy a faladra szögelhesd.
Lehunyom a szememet. Érzem, ahogy a szívem még erőlködik, még pumpálja a vért. Érzem, ahogy a dobbanás ritmusára bugyog ki a hasamból, a számból. Ordítást hallok. A vörös fehérbe csavarodik, hideg van, a hóban fekszem.
Nem haltam meg. Örök szenvedés maradt nekem. Ahogy felordítok, a te, a mélységesen és mocskos mód szeretett gyilkos utolsó csapása után, vér fröccsen apró, pontszerű pöttyökben az egykor szűz hóra, melyet most vérem rontott meg, és a bőrömre, ami már nem is márványszerűen tökéletes.
De élek. Még mindig élek...
Aztán felriadok az üres hálóban. Az ágyban. Nélküled.
A minduntalan ismétlődő álmok felettébb nyomasztóak tudnak lenni. A pszichológusom azt mondta, még Londonban, úgy egy évtizede, hogy, ha megismerjük a visszatérő álmok jelentését, változtathatunk azon az élethelyzeten, amely a visszatérő álmok okozója, akkor a kellemetlen visszatérő álmok is eltűnnek. Én nem hiszek az ilyen lelki faszságokban, abból adódóan, hogy nincs lelkem, de természetesen bólogattam, és megígértem, hogy megpróbálok rájönni, mi okozhatja a rémálmokat és az ebből következő álmatlanságot.
A visszatérő álmom hosszú éveken át fennmaradt, és még tart, a mai napig is, minden éjszaka újraélem a meg nem történt események nagy horderejű örvénylését. Azokat, amiket te okoztál.
A pszichológusom azt is mondta, hogy a visszatérő álom visszatérő problémát jelez, különösen akkor, ha érzelmileg erősen színezett és az álmodó felriad, mihelyt a cselekmény a tetőpontja felé közelít - vagyis soha nem halok meg, csak szenvedek, vágyom a halált, ami soha nem következik be. Ezek az álmok mindig kapcsolatban állnak valami fel nem ismert, tudattalan lelki bonyodalommal. A férfi persze nem tudott arról, hogy egy több, mint száz éves boszorkány vagyok, akit képes volna élete nagy szerelme a haláláig űzni – és, aki képes lenne megölni téged, a férfit, csakhogy saját magát védje. Hiszem ezt én.
Az álmunkban látott színek tudatalattink állapotát tükrözik. Különösen oda kell figyelni, ha több álomban is megjelenik ugyanaz a szín, vagy egy színben álmodunk, tudtad?
A vörös az energia, a tűz, a szenvedély, a szerelem, a szex - szinte látom magam előtt, ahogyan e szavak hallatán felvillan a tekinteted -, a harag és a veszély színe. A vér színe. A vér pedig ősrégi szimbólum. Gyakran szélsőséges érzelmeket, és ebből fakadó cselekedeteket jelent.
Összegezve az álmomról szóló rizsát - hidd el, nekem is hosszú órákat kellett ténylegesen foglalkoznom a dologgal, hogy rájöjjek: képtelen vagyok feledni téged, az üldözöttemet, az üldözőmet. Képtelen vagyok megbocsátani, és képtelen vagyok felejteni. Képtelen vagyok nem szeretni téged. És ez bosszant. A legszívesebben kitépném a saját szívemet, darabokra zúznám, csak, hogy megszabaduljak e keserédes, mézédes méregtől.
És igen, ha engem kérdezel, talán ez a szerelem. Mindennek a kezdete, és a keserédes vége is egyben. A legszebb, legkegyetlenebb harc mindközül. Arrogancia, kapzsiság, bosszú... mind nemesebbek, higgy nekem. Mindegyik úton jártam, szóval tudom. De a szerelem? Az ember eltéveszti a lépést, irracionálisan viselkedik, és, mindenek felett, türelmetlen.
Végtére is... a szerelem gyengeség.

Egy nap, így, vagy úgy, véget vetek ennek az egésznek.
Véget vetek kettőnknek, véget vetek neked; örökre.

Őszinte szerelemmel,
Raven