Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Adminok
Jasmine Grey
Profil
Diana V. Strzechowsk
Profil
Alec Vasquez
Profil
Violet Porter
Profil
chatbox

friss válaszok
Cicuska aranykalitkája
9th Szeptember 2018, 17:25
írta: Alasar Mal
Burn it ! - Diana &Andy
23rd Május 2018, 17:55
írta: Andrzej Strzechowski
Belvárosi park
28th November 2017, 17:17
írta: Alexander Bones Russel
Cat & és a kandúr
22nd November 2017, 18:59
írta: Catherine Williams
Stivali Italiani
7th November 2017, 15:10
írta: Vendég
Belső udvar
4th November 2017, 20:28
írta: Andrzej Strzechowski
A Kandúr "barlangja"
24th Október 2017, 20:55
írta: Alasar Mal
Uszoda
24th Október 2017, 19:50
írta: Violet Porter
Asztalok
4th Október 2017, 23:43
írta: Adele Vien
Játékostárs keresõ
29th Szeptember 2017, 10:51
írta: James Bryant
Munkahely nyilvántartás
28th Szeptember 2017, 18:57
írta: James Bryant
Avatarfoglaló
28th Szeptember 2017, 18:48
írta: James Bryant
James Bryant
27th Szeptember 2017, 21:45
írta: Jasmine Grey
Alexis Rowe
19th Szeptember 2017, 16:16
írta: Jasmine Grey
Hiányzásnapló
31st Augusztus 2017, 21:00
írta: Violet Porter
belépett tagok

Nincs


Jelenleg 3 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég
A legtöbb felhasználó (44 fő) 25th Június 2016, 22:24-kor volt itt.


 

 Diana & Andy

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Andrzej Strzechowski
vérfarkas alfa

avatar

. :

Posztok :
81
Kor :
198
Lakhely :
New Orleans, egy elmegyógyintézetben
Foglalkozás :
Adok-veszek
. :


Tárgy neve: Diana & Andy ; Elküldve: 19th Február 2017, 00:57



Diana


Húsz évig nélkülöztem a bőrének melegét, húsz éven keresztül csak fényképről és videóról láttam. El kellett viselnem, hogy mások meghágják, mintha nem én lennék a férje, mintha halott lennék, mintha már nem lenne az enyém! Pedig az volt, még mindig csak erről ő nem tudott, persze ez még nem csitította a bensőmben forrongó haragot.
Most viszont elegem lett, nem bírom tovább eleget szenvedtem én és eleget szenvedett ő. Mert szenvedett tudom, gyötrelmesen hiszen minden lépését ismerem, egészen addig míg fel nem bukkant ez a nyálgép. Most azt láttam, hogy tovább lépne, rettegtem tőle, hogy meg bírná tenni. Hogy túl tudna lépni azon, hogy a párja halott, hogy miatta halt meg, hogy boldog lehet mással is, szerethet mást is. Ezért megöltem, és felbukkantam a szagomat hagyva olyan helyeken, kísértetként, halványan ahol nem lehetne ott. A boltban, ahol járt, a kocsmában, a házában, de még az ágyában is érezhette halványan a szagomat, azt akartam, hogy megörüljön, hogy újra belesüllyedjen az önsanyargatás mocskába, hogy a farkasa megint vonyítson az enyém után. Akartam, hogy fájjon neki, hogy őrültnek hívja magát, hiszen ez lehetetlen, az én szagom nem lehet ott mindenhol.
A düh amit gerjesztett bennem az árulása éveken keresztül csak erősebbé tett, a felgyülemlett feszültség mellyel nem tudtam mit kezdeni edzésre sarkallt. Más vagyok már, mint régen. De jó is ez így ha ugyan olyan lennék nem tudnám megtartani, ugyan az lenne, mint régen, elhagyna. Csak lehet, hogy most kicsit ügyesebben intézné... Bár ha tanult valamit az elmúlt húsz évből...
Elhúzom előtte a mézes madzagot, tudva, hogy jönni fog, ahogyan megnyitom az elmém, szinte azonnal megtalálom, hívom magamhoz, a lelke hívja, minden porcikám és ő jön. Érzem, hogy minden lépéssel közeledik, ahogyan erősödik közöttünk a vonzás, míg nem elém toppan. Felnevetek a gondolatra, hogy mit gondolhat most, hogy az exférje feje a kezemben lóg, hogy nem vagyok halott, hogy újra itt állok vele szemben.
Dühös voltam, meg akartam büntetni, azt akartam, hogy térden kússzon elém a bocsánatomért esedezve. Ugyan akkor viszont a farkasomat szó szerint vissza kellett tartanom az övétől, bár ő is mérges volt, bár maga alá nyomta volna a szukát, de akkor is akarta, a szőrét érezni az övén, megnyalni a pofáját, meggyőződni arról, hogy a nősténye ép és egészséges.
Ott állva olyan sok mindent tudtam volna mondani neki, olyan sok mindent tudtam volna tenni vele, ha nem áll mereven, földbe gyökerezett lábbal olyan messze. Még sem nyitottam ki a számat attól tartva, hogy nem az csúszna ki amit tervezek hanem egyszerűen csak a vágy megnyilvánulása lenne jobb esetben csak egy hörgésben, rosszabb esetben mondanék valami olyat melyet még nem akarom, hogy halljon.
Energiám a bőrét perzselte, nyomta, taszította mert roppant dühös voltam, ahogyan ott állt az elmúlt húsz év minden visszafojtott érzelme ott tombolt bennem.
Elé dobtam a fejet, szó nélkül, merev arccal, le se véve róla a szememet, figyelve a reakcióját, készen arra, hogyha túl nagy érzelem megnyilvánulást látok akkor kiborulok és minden önuralmam oda lenne, és akkor nem járna jól.
De nem történik semmi olyan amelytől kiakadhatnék, nem reagál különösebben a fej látványára, hanem továbbra én élvezem minden figyelmét és ez a reakció elégedettséggel tölt el megrengetve a bensőmben felépített kemény falakat.
Szemeimmel követem, ahogyan megnyaljak az ajkát, felém lép... és ezen egyetlen gesztus, huncut nyelvének, sikamlós látványa elég arra, hogy minden tervemet  a találkozásra vonatkozóan sutba dobjam.
A p*csába!- Morranok halkan az orrom alatt és már előtte is vagyok, szaggatom le a ruhát, végig simítok a testén, minden porcikáját próbálva elérni. Magamhoz préselem, beszívom az illatát, hagyom, hogy energiája teljesen elárassza a testemet, magam alá gyűröm a földre fektetve, és minden tervem sutba dobom, ahogyan megérzem forró ölét.
A magamévá akartam tenni, amennyiszer csak tudom, ki akartam minden férfit törölni belőle, a testéből az emlékeiből, hogy csak én maradjak benne. Ahogyan régen, amikor az enyém, amikor csak én hallottam édes, kéjes nyögéseit, enyém volt minden orgazmusa, minden szenvedélye... de már nem csak az enyém... A gondolat, az akarat, hogy ennyire eltöröljek belőle mindenkit felébreszt.
Erőm a földhöz szegezi, ahogyan a bekészített fecskendőért nyúltam. A tű a nyakába mélyedt, de ez nem fájhatott, viszont pontosan tudtam mikor indult meg az ezüst a szervezetébe. A sikítása valószínűleg az erdő összes lakóját felkeltette. Néztem ahogyan szenved összeszorított ajkakkal, és felnyaláboltam a földről.


***


A közeli intézet melybe tanyát vertem eléggé le van pukkanva, de a szobám tökéletesen felújított állapotban várta, hogy ezt a tökéletes, vergődő testet belefektessem. Elővettem a másik fecskendőt az éjjeli szekrényből, és bekötöttem a karjába egy infúziót, hogy szép lassan csöpögni kezdjen. Nem akartam, hogy egyik pillanatról a másikra fitten ugráljon itt nekem.
Gyönyörű látványt nyújtott meztelenül az ágyamban, de sajnos most nem erről fog szólni az esténk.
Ahogyan megrebbennek a pillái kisimítok egy tincset az arcából. A farkasom vissza hívom, érzelmeimet teljesen elzárom előle, nem hagyom, hogy lelkünk egymásba csavarodjon, ezzel is büntetve. Egyszerűen elzárkózom előle, mintha semmi közünk se lenne egymáshoz.
- Felvetted a nevét...- Sziszegem s hangomba egy farkas morgása vegyül, a testem lüktet a feszültségtől, a dühtől és a vágytól, hogy olyan sokszor tegyem a magamévá ahányszor csak tudom, hogy a végén már járni se tudjon, hogy emlékeztessem arra mitől is kitől is akart megszabadulni.
- Hozzá mentél egy másik férfihoz és felvetted a nevét annak pöcsnek.- Sziszegem mereven állva, mintha a lábaim betonba öntötték volna. Éppen ezért olyan éles a váltás amikor felé lépve elkapom az állkapcsát durván megszorítva a kecses arcot.
- Azt hitted, hogy egy egyszerű bérgyilkos el tud tenni láb alól? Majd meg pusztultam szégyenemben, hogy a farkas akit én változtattam át, és tanítottam még csak egy rendes gyilkosságra se képes. Legalább lehettem volna büszke rá, és felfogadsz egy igazi vadászt, és nem egy egyszerű bérgyilkos.- Elengedem, annyi mindent mondanék, hol is kezdhetném? Ordítanék vele, aztán ott simogatnám a testét ahol érem, elmondanám, hogy milyen kibaszott szar volt nélküle, és elküldeném a francba mindenért, hogy aztán újra magamhoz öleljem, hogy ellökhessem. Gyűlöltem és imádtam minden porcikáját. Utáltam, hogy olyan esetlenül fekszik most az ágyban a fájdalmai miatt, és még is imádtam a látványt hiszen elégtételt szerzett, hogy érzi amit én éreztem amikor megtudtam, hogy lefeküdt egy másik férfival...


Vissza az elejére Go down
Diana V. Strzechowski
vérfarkas lupa

avatar

. :

Posztok :
29
Kor :
137
Lakhely :
New Orleans
Foglalkozás :
Blues Soul pub tulaja és mindenese
. :


Tárgy neve: Re: Diana & Andy ; Elküldve: 19th Február 2017, 02:59


A házam csendjében önmagam lehetek. Nem kísérnek figyelő, követő tekintetek, melyek mind a gyászoló asszonyt keresik, elvárják, hogy depresszióba és gyászba fuldokolva, talpig feketében rójam az utcákat közöttük, hogy csámcsoghassanak a bánatomon. Sajnálhassanak. Ezt is kellene tennem. Egy normális özvegy ezt tenné. Bennem a bánat zubogása helyett azonban csak a pompás férfi vesztesége lobban fel. A nem öregedő test, a rengeteg vágy kiaknázatlanul forr bensőmben, gyújtja lángfolyammá vérem. El kellene ásnom magam, a gondolataimat, hogy ilyenkor is ez jár az eszemben. Nem az ő elvesztése, hanem a saját veszteségem sajnálata.
De nem szoktam ilyen lenni! Összeszedettebb, higgadtabb, aki feldolgozza a veszteségeit majd tovább lép, mély hittel saját fejlődésének reményében. Mégis megmagyarázhatatlan tettvágy és energia ugrándozik bennem, melyet rég nem éreztem már. Pontosabban húsz éve nem, hogy a férjem megölettem. Igen, ezt már képes vagyok gondolatban kimondani, hangosan. Megölettem mielőtt egymást öltük volna meg. Így volt helyes, ezt kellett tennem, akármekkora részem is halt vele együtt. Nem tudott működni, nem tudtunk együtt megmaradni. Kitárom az ablakot, hogy az éjszaka hűvöse beáradjon a szobába. Fázósan húzom össze a köntöst mégis jólesőn szívom be az est illatait, megforgatva őket a nyelvemen és tovább engedve őket. Meg tudnám nevezni minden komponensét, egyesével kiválogatva az érdekeseket és az érdekteleneket. Míg nem, áramütésként szikrázik rajtam végig egy új. Nem, nem új. Valami, amit már régen nem éreztem. Farkasom boldogan emeli fel a fejét és szimatol a levegőbe velem együtt. Testem hullámzik a hirtelen lökettől, meg kell kapaszkodnom a keretben. Válaszolok. Válaszol az energiám a hívásra, félresöpörve minden racionális gondolatot, minden érzést. Mindent. Épp csak kapkodom fel a ruhákat, igazából egyik sem érdekel, csak az érzés, az illat, az energia ne hagyjon itt. Nem akarom. Nem tudnám elviselni! Már olyan rég volt...
Kirohanok az utcára, át a csatornákon, a kérdő arcokon, megszállottként. Haladok túl a házakon, a kurvákon akik kínálják magukat. Megőrjít a világ szabta lassúság, mikor az édes aranyló energia mézként csúszik le a torkomon és tölti meg a bensőmet. Kiérve a városból futni kezdek, rohanni. Felel nekem a természet, segítségemre van. Sem egy ág, sem semmi nem állja utam. Lágyan nyögnek a fűszálak talpam alatt és csak nyelem, nyelem ezt az édességet, de nem elég belőle. Ebből nem lehet sok. Soha nem lehet sok.
Fújtatva torpanok meg a sziluetten végigtekintve. Végtelen energiám odavész, farkasom megindul bensőmből, indulna a párja felé üdvözölni, hozzádörgölőzni, megfürdeni az illatában. Szorítom, nyomom vissza, csitítom. Beleremegek az akarásba mégis bénultan állok a fenséges nagyságát látva. Milyen más! Milyen nagyon erős lett! Hatalmas. Csodálatos. Térdre, négykézlábra akarom vetni magam, elé kúszni, bocsánatát kérni. Megvallani, hogy mennyire hiányzott, hogy majdnem beleőrültem a hiányába és abba, amit tettem. Amit tennem kellett. Szaggatott sóhaj szakad fel a tüdőmből, mély levegő követi. Végre az illata is felém sodródik, megfürdöm benne. Ajkaim kiszáradnak, végignyalok rajtuk, nem eresztem tekintetem fogságából. A végén még eltűnik, nem lesz valóság. És nem akarom, hogy eltűnjön. Ösztönösen lépek felé, nem bírok távol maradni. Képtelenség.
Valami landol előttem a fűben. Nehezen, de letekintek. Az alvadt vér fémes illata tölti meg a levegőt. Az eltűnt férjem. Hát ez a megoldás? Dühnek kellene fellobbannia. Bosszúvágynak. Mégis csak őt látom, vakon mégis élesen. Istenre, csak had érintsem meg. Had érezzem izmait összerándulni a tenyerem alatt, forró bőrét nekem feszülni. Csak had érezzem!
Bezárja a távolságot, a semmirekellő, semmit nem számító anyagok szakadnak ereje nyomán. Testem övéhez préselődik, elégedetten nyögök fel. Igen! Igen! Még közelebb, egészen közel! A föld hidege sem érdekel, semmi sem érdekel. Megnyílok az erejének, illatának, lényének. Hozzádörgölőzöm, végignyalok nyakán, az íze kisüti agyamat. Tehetetlenül könyörög neki a testem, hogy vegye el ami az övé, tegyen magáévá ahányszor csak tud és akar. És ne hagyjon megszólalni, gondolatokat kimondani. Ne hagyjon semmit.
A szúrás kicsi, nyomában jár az iszonyat. Bensőm, vérem és húsom felordítanak, nem bírom el, nem bírom. Sikoltok, belül éget, fáj, a kinti hűvös mit sem jelent. Szemeim összeszorítom, az agyam lebénul és csak harsogja, harsogja a lelkemnek, hogy fog még jobban is fájni, hogy belehalunk és a keze által halunk, mert a mi dolgunk lett volna megölni, nem egy szerencsétlen faszra bízni a munkát. De mi képtelenek voltunk, mert a szerelmünk sokkal nagyobb volt ennél. Ezért menekültünk bizonyosság nélkül.
Újabb görcs, újabb lávafolyam marcangolja a testem. Saját magam marcangolom fájdalmamban, hisz ha nem vagyok semmi, akkor nem fájhat. Körmeim nyomán serkenő vérem forró vasként éget, de kevés. Valahol a hullámok között pedig beburkol a sötét.

****

Lassan, cseppenként kapcsolódom vissza a világ folyamába. A fájdalom lüktet jelezve, hogy ne reménykedjek, nem ennyi volt. Sebeim fájnak, ujjaim puha anyagot markolnak. Várjunk. Nem kint voltam? Nem a földön? Álom volt? Leheletnyi érintés, az azt kísérő illat húz, erősen húz vissza a valóságba. Nem akarok felébredni, ha mindaz ami lezajlott, csupán az elmém gonosz játéka volt, ha csupán álom volt. De a fájdalom? Hisz abban élek húsz hosszú éve! Nem ilyen erős, nem elsöprő, hanem lelket és szívet tépő, folyamatos és megszokott. De ez az illat! Magamra akarom húzni, meleg takaróként. Lüktetni és felolvadni benne. Néma könnycseppek csordulnak végig arcomon. Hisz elvesztettem, saját hibámból. Én hoztam meg a döntést, mi a faszért nem lett könnyebb? Az idő gyógyít maszlag egy körmönfont hazugság csupán. Energiáim, farkasom energiája kutatón csapnak ki testemből, hívni, csalogatni akarják azt, akitől lelhetek egy percnyi kegyelmet, békét. De szétfolynak a falon, a pajzson. A hang azonban velőmbe áll, szívem sebzi. Milyen édes...mennyire imádom ezt a hangszínt. Szüntelenül képes lennék hallgatni, csak hallhassam! De álmomban nem ezt mondaná. Nem így, nem...
Kinyitom a szemeimet, szétcsúszva, lüktetve próbálok rájönni hol vagyok. Miért fürdöm Andrzej illatában, miért hallom a hangját? Oldalra nézek és megpillantom a karomból kinyúló kicsiny csövet, melyből átlátszó folyadék csepeg belém. Akkor nem álmodtam. Ördögöt és pokoli büntetést sejtve fordítom kínok között a fejem a másik oldalra. Szétcsúszott testtel, lélekkel és tekintettel is áramütésként hat rám a tényleges jelenléte. Izmaim megfeszülnek, nem tesz jót. Morgásába beleborzongok. De az agyam nem érti elsőre szavait. Leköti a figyelmem, hogy itt van. Hogy életben van. És hogy kurvára dühös. Fojtogató az ereje, hisz én vagyok haragjának célpontja.
- B.. - nyelek nagyot, bár torkom fáj, az agyatlan ordítás nem tett jót - Bosszút állni vagy itt?
Fölöslegesen fárasztottam magam a kérdéssel, hisz nyilvánvaló. Egyetlen anyagra reagálok én is és minden alakváltó ilyen hevesen. Az ezüstre. Képes volt ezüstöt fecskendezni belém. Felköhögök, mert nevetni nem sikerül. Ezért baszd meg utazhattál ennyit. Vágya, dühe és féltékenysége is felcsap, megüli a szobát. Bensőm kéjes örömben dörgölőzne az ágyhoz. Az ő ágyához, amin az ő illata van. Vérem illata is az orromba kúszik. Nem akarom látni mit műveltem magammal. De bele kell dörgölnöm az ő illatába. Nem én akarom, de így lesz. Vagy nyaljon beléjük ő. Kóstoljon meg. Valaha szerette.
- Igen. Ezt tettem. - nyögöm erőtlenül - Abban a tudatban, hogy halott vagy. Bár annak kissé virgonc. Most pedig özvegy lennék, de nem tudom mi vagyok. - dacolok az akaratommal, hogy őt nézzem, hogy igyam a látványát, hogy magamba szívjam, de kizár én pedig még viccelgetek is.
Nem hiszem el, hogy féltékeny. Apró örömtűz gyúl valahol a lelkemben. Féltékeny. Kit érdekel egy alig pár évnyi házasság jelenleg? Itt van. Életben van. Miért nem ölel? Miért ilyen erős a pajzsa? Miért nem enged mögé? Ezek nem tisztán az én gondolataim, farkasom öröme sugárzik át. Itt a párja alig karnyújtásnyira, mégsem ugrándozik hozzá örömében, nem simul hozzá. Hát milyen dolog ez? Ujjai fájón vájnak arcomba, kényszerít, hogy ránézzek. Fejemre olvassa a bűnöm. Kár, hogy az erőmet éppen lenullázta, nem tudok úgy reagálni mint szeretnék.
- Nem tudom mit hittem. - emelem fel a hangom - Menekülni akartam és soha nem hagytál volna elmenni. - érintése fájó, mégis lüktet belé a lényem - Soha nem lettem volna rá képes, hogy én csináljam. Soha. - súgom erőtlenül immár.
Zavar, hogy kiszolgáltatottan fekszem. Hogy semmi hathatósat nem tudok csinálni. Mégis szabad kezem alkarjára fonom, nem bánva, hogy az én ujjaim véresek. Szomjas vagyok, szomjazom. Rá szomjazom. De jártányi erőm se maradt.
- Hogy a fenébe találtál meg? - kérdezem, ha már másra nem vagyok képes - Vagy elégtételért jöttél? A halálomért? Ehhez nem kellett volna őt megölnöd. - szándékosan nem mondom, hogy a férjem, mert a végén elönti az agyát valami nagyon rossz.
Elereszt és csak azért nem tépem ki az infúziót, mert lassan, de cseppenti vissza belém az életet, kimosva az ezüst okozta fájdalmat. Tudna ennél hatékonyabban is segíteni, tudna nekem erőt adni. Távolodik, de nem hagyhatjuk neki.
- Gyere ide. Kérlek. - nyögöm a végét, dühödten átkozom a lényem, hogy nincs erőm, nincs energiám - Nem érdekel. Semmi sem. Kérlek. - nyúlok ki érte, igen, igen szükségem van rá és ha kisimogattam és szeretgettem magam majd megölhet, megbosszulhatja a múltat, amit akar, csak had nyugodjon tenyerem az arcán, had nézhessek közelről a szemeibe. Beteg, métellyel mart lelkem végre jól érzi magát. És ezt csak ő képes kiváltani.
- Nem fair, hogy így kiütöttél. - súgom a csendnek, neki, lényének - Elzárod magad tőlem. Miért? Ha meg kell halnom, téged szeretnélek utoljára érezni. - szökik ki egy könnycsepp, elfordítom a fejem.
Engem senki. Ne. Lásson. Sírni.
Vissza az elejére Go down
Andrzej Strzechowski
vérfarkas alfa

avatar

. :

Posztok :
81
Kor :
198
Lakhely :
New Orleans, egy elmegyógyintézetben
Foglalkozás :
Adok-veszek
. :


Tárgy neve: Re: Diana & Andy ; Elküldve: 19th Február 2017, 19:55



Diana


Az egyetlen ember a világon aki képes az őrületbe kergetni, aki manipulál és aki minden gondolatomat egy pillanat alatt kiveri a fejemből. Most is, minden tervem, minden gondolatom a szépen megtervezett monológom abban a pillanatban kiugrik a fejemből, ahogyan ajkain végig siklik a nyelve. Talán fogalma sincsen mennyire hatással van rám, hogy mennyire imádom, oda vagyok és megőrülök érte, még ha nem is mutatom ki. Mert hát nem kell, hogy tudja így is eléggé manipulatív így is túl sokszor gyengíti meg az akaratomat. Mint például most, amikor fejem az illatától zúg a farkasom pedig őrülten vágyik a társára. Bizsereg a bőröm az érintése nyomán mintha forró viasszal csöpögtetnének végig, kéjes fájdalommal lüktet a bensőm, hogy végre újra magáénak tudhassa.
Elvártam, hogy gyorsan itt legyen, hogy rohanjon hozzám, de még is felkészületlenül ért, ahogyan a kapcsolat újra létre jött köztünk, ahogyan a belsője megremegtette az enyémet, akartam, hogy erőm az övével vegyüljön és testem meztelenül simuljon neki. Le akartam igázni, magam alá nyomni, a porba tiporni megmutatni, hogy hol a helye és az istennőmmé akartam emelni, kényeztetni, simogatni, dédelgetni, mint egy törékeny kincset és ahogyan régen most is ez a kettős érzés szinte szétszakított belülről.
Ezért lehet, hogy az egyik pillanatban még tépem róla a ruhát, a vágy, hogy belé hatoljak fájdalmas korbácsként hasít végig a bőrömön, a másik pillanatban viszont tűt döfök a kecses nyakba, hogy a gyönyör helyett a fájdalom legyen az amit érez. Mert elárult, mert megcsalt, felvette egy másik férfi nevét, ami annak idején csak az enyém volt, melyet én vettem el oly mohón és kéjesen azt más is megízlelhette. Ez kizökkent, a bensőmet savként mardosó féltékenység segít, hogy a vágy lejjebb hagyjon. De csak egy kicsit éppen elárasztva a dühöt és a bosszút, mely a felszínen fuldoklik.
Azt akarom, hogy legalább megközelítőleg olyan fájdalmat éljen át, mint én amikor megtudtam, hogy lefeküdt mással, három emberem bánta azt amikor meg akart állítani, hogy szét tépjem mindet. És a legrosszabbul Aleksy járt, persze nem öltem meg egyet se, és a hűséges embereknek csak az számított, hogy végül annyi ideig sikerült lefoglalniuk míg az első gőz kiment az agyamból, hogy ne öljem meg azonnal mind a kettő, sőt őrjöngésemben lehet a fél várost.
És még is legszívesebben megszabadítanám a szenvedéseitől, a látvány, hogy nincs jól őrjítő és ugyan akkor még is kielégít.
Elzárkózom magamba, nem hagyom a farkasomnak, hogy enyhülést nyújtson a másiknak, nem akarom, hogy azt higgye, hogy ez ilyen egyszerű. Nem! Szenvedjen! Szenvedjen úgy ahogyan én annak idején. Aztán megadok neki bármit, hogy újra az enyém legyen, bármit.
Igen. Nem.
Nem azért, hanem mert vissza akarom kapni, mert elég volt nélküle, akarom újra a bensőmet égető tüzet, a vágyat, a játékokat. Akarom ezt a nőt és azért vagyok itt, nem a bosszú miatt. A bosszú okán maradtam távol húsz évre, be kellett bizonyítanom neki, hogy nélkülem szarabb, mint velem, bármennyire nem hangzik romantikusan. Még egyszer nem hagyhat el, nem viselném el és meg találnám ölni, aztán valószínűleg magamat is...
- Bosszút állni? Nem ez nem bosszú, kiegyenlítés.- Válaszolom neki a szituációhoz nem illő könnyedséggel.
Felmordulok, nem tetszik, hogy viccelődik, akkor ezek szerint nem szenved eléggé, nem annyira, mint kéne.
- Válogasd meg a szavaidat, van még ott ezüst ahonnan az előbbi jött.- A hangom halálosan komoly, tele nyugodt, színtelen fenyegetéssel, megteszem. Jobb ha oda figyel magára, mert jelenleg enyém a helyzeti előny. Ő az aki hibázott, aki meg akart ölni, aki más férfiakkal kefélt, nem most nincs helye a vicceknek.
Elkapom az állát, magam felé fordítom a fejét a fejére olvasva a vádjaim egy részét.
Lepillantok a kezére, mely az alkaromra kulcsolódik véresen. Érzem a vér fémes szagát, a farkas bennem legszívesebben az összeset lenyalná róla, megtisztítva a sebes bőrt. A szemeim kéken villannak, ahogyan a vágy fellobban bennem, hogy megtegyem, hogy az ezüsttel kevert vérét lenyaljam az ujjairól, a sebeiről.
Eleresztem és felállok, hogy ellen álljak a kísértésnek, de a szavai morgást csalnak ki belőlem, felé fordulok ismét.
- Nem? Ennyire érdekel, hogy mi van vele?- Szisszenek fel morogva, mert nem érdekelheti. Nem lehet neki fontos csak egy eszköz. Persze tudom, hogy nem volt az, nem véletlenül történt, hogy nem bírtam tovább...
- Ha a halálodat akarnám Kicsim már régen halott lennél. Már másnap tudtam, hogy hol vagy, hogy meg akartál ölni. -Válaszolom neki könnyedén. Nem tudott egy pillanatra sem eltűnni előlem, ha sikerül az akció az akkori falkám elől meg tudott volna lépni. De előlem nem, én ismerem, minden figyelmemet ő élvezte, minden gondolatomat birtokolta, azonnal tudtam, hogy melyik irányba fog futni.
Hátat fordítok neki és kinézek az ablakon, hogy a jelenléte kissé enyhüljön, hogy továbbra is képes legyek megtartani tőle a távolságot. Szavai a vesémbe vágnak és annyira engednék neki, oda mennék, hogy csitítsam a fájdalmát melyet én okoztam, újra magamba szívnám az illatát, energiámat az övébe vegyíteném, meg akarom nyugtatni a farkast benne, és magamban is, hogy újra velem van.
Nem fordulok felé, nem nézek rá, még csak nem is válaszolok, csak némaságba burkolózva nézek ki továbbra is az ablakon, egész porcikámban megfeszülve, elzárkózva.
Ránézek, az arcom megrándul, mert annyira esetlennek és gyengének látszik, ilyennek akartam látni, ezt akartam... és egy részem elégedett is a látvánnyal. Azonban ő a farkasom társa, a másik felem és mint olyan nem bírom sokáig ha szenvedni látom. Felé lépek, majd megállok felette.
Ujjaim végig siklanak a sebei mellett, finoman és puhán melyeket ő okozott magának. Vére vonzóan csillog, tökéletesen puha bőrén.
Ujjaim elmaszatolják a rubint vörös cseppeket, s felsiklanak a nyakára, érzem, ahogyan a vérben maradt ezüst enyhén égeti a bőröm, de inkább csak bizserget és így talán az övét is, megfogom az állát, sokkal finomabban, mint az imént, és magam felé fordítom szomorú arcát.
Közel hajolok, nyelvem gyengéden tünteti el a kibuggyanó könnyeket.
- Nem fogsz meghalni. - duruzsolom arcának bőrébe, ajkaim lesiklanak a nyakára az oda gördült könnyektől is megtisztítva, miközben szabad kezem ujjai veszélyesen gyűrűznek a seb körül. - Hogy nem voltam fair? Hm... azt akarom, hogy érezd azt a fájdalmat amit én éreztem amikor megtudtam, hogy meg akartál öletni, vagy amikor kiderült, hogy még meg is szöktél, hogy lefeküdtél mással, majd hozzá mentél egy másikhoz és még a nevét is magadon tudod.Mintha bárki is jogot formálhatna rád rajtam kívül.- Miközben ajkaim a nyakának bőrén siklottak végig kutatóan, ujjaim fenyegető lassúsággal siklottak el a nyílt seb mellett. Ajkaim az övére siklanak anélkül, hogy megcsókolnám, nyelvemmel megnedvesítem őket Diana száját is megnyalva.
- Rajongtam érted, szerettelek és te elárultál!- Sziszegem az ajkaira és ujjaim a sebbe mélyednek. - K*rvára haragszom rád!- Morranok az ajkára és fogaim közé veszem az ajkait. Aztán hátrébb húzódom és véres ujjaimról lenyalom a vörös nedűt, nem törődve a torkomat maró ezüst érzésével.


Vissza az elejére Go down
Diana V. Strzechowski
vérfarkas lupa

avatar

. :

Posztok :
29
Kor :
137
Lakhely :
New Orleans
Foglalkozás :
Blues Soul pub tulaja és mindenese
. :


Tárgy neve: Re: Diana & Andy ; Elküldve: 19th Február 2017, 22:44


A fájdalom mezsgyéje vékony vonal. Agyamat már nem szaggatja annyira, kezd ráhullani a jótékony fátyol, mégis minden szervem, erem lüktet. Köpném ki magamból az ezüstöt, hogy helyére új, friss vért pumpálhassak. Bármit, csak ezt ne kelljen éreznem. Tompán lüktetek, a világom elcsúszik, felépül fájdalomból, vágyból és könnyekből, melyek félően kibuggyannak hamarosan. Utálok, gyűlölök gyengének lenni, tehetetlennek. Ahogy magányos, mételyezett lélekkel is gyűlölök létezni, élni. Már az is oltári előrelépés volt, hogy egy falka tagjává tudtam válni, elfogadni az energiát, nem kiéheztetni magam és meghalni valahol, elsenyvedni, eltűnni. Egyedül.
- Kiegyenlítés? Kurvára. - rázkódom össze, keserűen nyelem a levegőt, szívem továbbra is sebesen ver, dolgozza kifelé a mérget, a fájdalmat, elkeveri az infúziót, a tisztítás fájdalmas folyamatát.
Az ezüsttel a fájdalmat csiholja, égeti a testem. Nem jön rá? Nem látja, tudja, hogy gyászának, hiányának fájdalma már réges-régen felzabálta és kiköpte a lelkem, mely azóta is pőrén és üresen létezik bennem? Semmi nincs, ami eljutna hozzá. Senki sincs, aki érinthetné, aki megtölthetné élettel. Csakis ő. Morgására sikoltok, a bensőm rezonál mégis fizikai a fájdalom. Felébred a rettegés, a félelem és nem tudom leküzdeni, nem tudok tenni ellene. A fájdalom atomjaimra bomlaszt és nem épít újjá, testem ívbe feszül, hátam elemelkedik az ágytól, hogy visszatérjen rá tompa puffanással. Élesen fújom ki a levegőt, keserű nevetés visszhangzik ajkaimból.
- Egyszerűbb ha megölsz. Zárd le, hogy továbbléphess. Tedd csak meg.. - hisz ezért van itt nem?
Provokálom, bár szívem érte dobban. Féltékeny. Nem tudom elnyomni a belső örömöt. Féltékeny, zavarja. Mindig is birtokló volt és ezért legalább annyira gyűlöltem, mint amennyire imádtam. Annyiféleképp tudott szeretni, attól függően épp milyen viszonyban voltunk. Az érzelmek összes lehető skáláját bejártuk. Úgy voltam az övé, ahogy soha senkié. És nyögtem, karmoltam, megjelöltem, magamba ittam és soha nem tudtam megunni, sem igazán gyűlölni.
Imádom enyémhez hasonló árnyalatú kék szemeinek villanását. Érzi az illatom, a vérem. És akarom, akarom, hogy ajkait a sebre tapassza, hogy édes nyelvével kisöpörje a seb felületi fájdalmát. Gyógyítson meg, istenem csak gyógyítson meg. Morgása újra felébreszti a fájdalom tüzét. Bensőm szétesik, fájdalmasan hullik újra darabokra. Már nem üvöltöm, csak kiáltom az ostorcsapásszerű fájdalmat. Ó baszd meg Andrzej, minek kell mondatnod? Kimondatnod?
- Fejezd be! - hasít rajtam végig egy újabb fájdalmas hullámhegy, beleőrülök, hogy nincs gyógyírom, kapaszkodóm - A férjem volt, az isten áldjon meg, emellett a falka tagja is. Nem szerettem szerelemmel, de közel állt hozzám. Most boldog vagy? - a dühöm csitítja a fájdalmat pillanatokra.
Tehetetlenségem megbénít, jelenléte azonban bársony béklyóként tart fogva. Ha nem ő lenne, küzdenék, belerohannék a biztos halálba, mert engem ne kínozzon senki ezen a rohadt bolygón! Senki szadista játékainak nem vagyok táptalaja, ennél engem keményebb fából faragtak. De most büntet, büntet mert bántottam, mert elhagytam. Kezébe ragadja életem fonalát, hogy elharaphassa kegyetlenül ha úgy hozza a kedve. Vergődöm.
- Akkor meg mi a faszért vártál húsz évet? Miért hagytad? Miért? - újra rátalálok a dühömre, a felháborodott dühre, hogy tudta hol vagyok, tudta és leszarta, ahogy azt is, hogy kikkel dugok, hogy embereket engedek az életembe, hogy oltár elé állok valakivel, hogy kényszerítem lelkem a továbblépésre, nehogy belepusztuljak; fejem a párnára ejtem, dühösen szorítom össze szemeimet - Azt hittem féltékeny vagy, hogy szerelemből vagy féltékeny, de ez már megint a hím egódról szól! A sérült hím egójáról..az istenit! - nyekkenek fel.
És persze nem válaszol, távolodik tőlem. Még jobban kizár. Netán a lényegre tapintottam? Hogy lehettem ennyire idióta? Hogy hihettem, hogy más vezérelte hozzám mint a vágy az elégtételért és a sérült egója? Szerelem....az, persze. Mégis átbillenek a másik végletbe. Könyörgöm őt, vágyom őt, nem bírom így. Egy légtérben, ily közel mégis ilyen rettenetesen messze. Könnyeim fájó, maró savként folynak szemeimből. Siratom amit elvesztettem, siratom a naivitásom. Őt. Magamat. Kettőnket. Vigasztalhatatlan csendes könnyek, melyek tépázott lelkem utolsó fonalai.
Belelép az aurámba, bár kérésemet nem hallgatta meg. Dacosan nem akarok ránézni. Ne lásson sírni, ne lássa, hogy mit siratok. Nem akarom. Ujjait megérzem államon, felkészülök, hogy fájni fog. Mégsem érzem. Nem nézek rá, nem. Küzdök. Ujjai alvadt vérrel tarkított sebeim körül járnak. Kívánja..hogyne kívánná. Nyakamra vándorol az érintés, bizsergetően forró. Még nem tiszta a vérem, még bennem jár a méreg. Az, melyet ő oltott belém. Lehelete arcom cirógatja, felzokogok gesztusától. Lágyan, kérlelhetetlenül itatja fel nyelvével könnyeimet, megízlelve bánatom mélységét. Nem bírom ki a kettősséget. Tapossa figyelmeztető fájdalommal a sebem, melyet önkezemmel okoztam. Ajkai siklanak le a nyakam felé. Igaza van, nem halok meg. Mert már halott vagyok. Épp kiöli, kitépi a végét, amivel rám hozza a véget. Hisz mit érek így? Nélküle? Semmit. Ahogy az elmúlt húsz évben sem értem semmit. Félig éltem. Hangom nem találom, nehéz, túl közel van hozzám. Túl érzéki. Szavai nyomán alhasam mégis fájón rándul össze a vágytól. Ha tudnám, ha komolyan tudnám, hogy ez nem csak az egója, a lábai elé omlanék. Imádom, hogy uralkodó, hogy birtokolni próbál, hogy a világgal minden lehetséges módon tudatja, az övé vagyok és nem másé. De ez csak az egó. Dühösen sziszegem a szavakat egy morgás kíséretében.
- Igen? Volt rá húsz éved. Húsz tudással teli éved, hogy ne kelljen végignézned semmit. Hogy idegyere és elém állj. Hogy leverd rajtam, hogy kitombold az árulásom. És nem jöttél. - dühödten nézek fel az arcába - Nekem ne mondd, hogy milyen gecire fájt! Szart nem tudsz a fájdalmamról! - pislogok hirtelen, ajkai leheletnyire lebegnek az enyémektől, nyelve mindkettőnkén végigszalad, testemben áramütésszerű reakciót kiváltva.
Ajkai közé ordítom a fájdalmat, ahogy ujjait megjáratja a még élő, lélegző sebben. Igen, a múlt idő. Billogként verődik a szívembe, hogy rajongott, hogy szeretett. És ezt én öltem meg az árulással, ahogy ő megfojtott a féltékenységével, amit én provokáltam, mert ő magától értetődően megpróbált rajtam uralkodni. Fából vaskarika. Ajkaimba mélyeszti a fogait és elereszt. Izgató, ahogy vérem nyalja le véres ujjairól. Összekapom a maradék energiámat és kirántom az infúzió tűjét a karomból. Átgördülök az ágy másik oldalára, akkor is felállok ha itt döglök bele.
Reszkető izmokkal egyenesedem fel és magasodom elé. Nem kedvesem, nem így működik. Húsz év alatt rengeteget tanultam önmagamról. Nem leszek áldozat. Így sem vagyok semmi. Beleharapok a sebembe, megszívom, megteszem én a kitisztítást. Kiköpöm a földre. Kihívóan, magasra szegett fejjel állok meg végül. Hajam kócosan öleli testem. Fájdalmaim vannak, kínzóan égető fájdalmaim. Testem tiltakozik az izommunka ellen. Nem szégyellem, hogy meztelenül állok előtte. Farkasom kitölti emberi részeimet, lehunyom a szemem, élvezem ragyogó és magányos energiáját.
- Most pedig.. - nyögöm, mint aki kilométereket futott - elengedsz, mert nincs rám szükséged - roggyan meg a térdem, de ha kell hason fogok kikúszni - valaha szerettél, rajongtál. - idegesen törlök le egy leszánkázó könnycseppet - Megértettem, elmúlt. Világos az üzenet. - megindulok kerülve az ágyat, de összegörnyedek, elfojtva az ordítást, egy tehetetlen nyögéssel adva a világ tudtára, hogy szarul vagyok - Ne gyere közelebb! - hangom figyelmeztető, megkattanok ha hozzám ér - Nem vagyok a szub kurvád.. - lihegem, de végig kell mondanom - sem a tetves birtokod, amit akkor adsz el vagy égetsz fel amikor akarsz. Megértetted? - sokat kivesz, nagyon sokat, már a beszéd is, de domináns alfanőstény vagyok, nem egy kölyökfarkas bassza meg - Örökké szenvedni fogom a hiányod. És most hagyj elmenni.
Összevakarva minden méltóságom, akaraterőm és erőm maradékát megpróbálok kijutni a szobából. Homlokomon izzadság gyöngyözik, ha rám száll egy légy, összeesem. Bőröm és bensőm ég a fájdalomtól, a szívem pedig porladva zokog és kiabál, hogy nem tehetem, itt van, hozzá tartozunk ahogy ő is hozzánk tartozik míg világ a világ. De nem vagyok képes erre. Nem megy, pedig más vágyam sincs, mint békére lelni a karjai között. A makacs kurva egemet, igen. De én ilyen vagyok. Pár perce könyörögtem neki, szépen kértem, mert szükségem van rá. Fejem zúgni kezd, a látásom elhomályosul. Csak a kurva ajtóig jussak el, utána valahogy megoldom. Azt hiszem, a küszöb jelenti a problémát. Túl magasan van. Megbotlom benne és kiesek a folyosóra. Keserű tudattal veszem tudomásul az igazam..legalább a szobából kijöttem. Estem. Mindegy. Annyira szeretem. Elcsomagol a sötét.
Vissza az elejére Go down
Andrzej Strzechowski
vérfarkas alfa

avatar

. :

Posztok :
81
Kor :
198
Lakhely :
New Orleans, egy elmegyógyintézetben
Foglalkozás :
Adok-veszek
. :


Tárgy neve: Re: Diana & Andy ; Elküldve: 20th Február 2017, 00:13



Diana


Hallom ahogyan dobog a szíve, hevesen és pánikszerűen kalimpál, próbálva az ellenszert minél hamarabb a véráramba juttatni. Pontosan tudom milyen fájdalmat jelent amikor ezüstöt fecskendeznek az emberbe, volt már benne részem. Tehát tudom mi él meg. Érzelemmentes, rideg arccal pillantok le rá, habár belül Őrlődöm, a farkasom belülről kaparja a falat, hiszen szabadulna a nőstényhez. De elég hamar elnyomom magamban a vergődését, az aki nem tud bánni a farkasával gyenge. A farkas egy állat, valami amivel együtt kell működnöd, de ami felett állnod kell, hogy minden helyzetben kontrollálni tudd.
Morgásomba a sikoltása vegyül őrült összhangú szimfóniát adva, figyelem ahogyan meztelen mellei kidomborodnak fájdalmában. De a több mozgás, még több fájdalommal jár, ilyenkor ha az ember nyugton marad, sokkal jobban jár.
- Nem.- Zárom le nemes egyszerűséggel szinte már színtelen hangon. Nem fogok véget vetni az életének, nem fogom sem az ő sem pedig a magam dolgát megkönnyíteni. Ha az egyszerűbb utat keresném húsz évvel ezelőtt nyírtam volna ki. Nem szenvedtem volna végig ennyi időt. Nem néztem volna végig, ahogyan megdugatja magát, ahogyan férjhez megy. És ha ez nem lenne elég, mint aki nem fogja fel, hogy mi járhat ha elpattintja nálam a húrt csak tovább fokozza.
Szinte végig se mondja és az üvöltésem szakítja meg a szoba csendjét, melyet nagy valószínűséggel majd az övé követ, dühömben elfordulok a combomra csapva, másik kezemmel a saját hajamat tépve. Nem akartam, hogy kimondja, azt akartam, hogy biztosítson róla, hogy csak kihasználta, hogy nem kellett neki igazán... és nem ezt a választ kapom, a férjének nevezi, öklöm kilyukasztja a falat és eltűnik benne egy pillanatra a festékkel, szigeteléssel és mindennel együtt.
- Nem, a k*rva életbe! Nem volt a férjed! ÉN VAGYOK A FÉRJED!- Üvöltök rá a szoba másik végéből és egy pillanatra a farkas előbukkan belőlem, szemeim kéken izzanak fel és nagy önuralmamba kerül, hogy ott maradjak ahol vagyok, hogy vissza vegyek kissé és higgadtabban válaszoljak a következő mondataira. Mely csupa felháborodás és vádaskodás, mintha lenne joga megsértődni.
Összeszorítom a fogaimat, vajon megérdemli, hogy válaszoljak neki? Hogy bizonyosságot nyerjen a féltékenységemről? Akarom én neki bizonygatni, hogy mennyire mardos belülről ez az egész? Ebben a helyzetben akarom kimondani, hogy a saját emberem a testi épségüket áldozták fel azért, hogy ne tépjem szét őt és az aktuális szeretőjét? Helyette a saját embereim végezték darabokban...
- Kénytelen voltam kivárni a pillanatot, hogy bebizonyítsam mekkora hibát követtél el. - Ha másnap felbukkanok akkor nem érzi a hiányomat, akkor továbbra is vágyja ugyan azt a szabadságot és újra megpróbálta volna. Hagynom kellett futni, hogy belekóstoljon az oly mohón vágyott önállóságba, szabadságba, hogy meg tudja milyen is az valójában. Hogy aztán amikor vissza akarom szerezni akkor már tudja, hogy a világ milyen is lenne nélkülem. Mert nem bírnám még egyszer elengedni, nem akarok nélküle élni, és neki is ezt kell éreznie, hogy többet ne hagyjon el, mert abba már tényleg beleőrülnék.
Elzárkózom tőle, mert könyörgése megingat abban az elhatározásomban, hogy akármit is tesz végig csinálom amit elterveztem. És még sem bírom megállni, hogy ránézzek, az arcán lefolyó könnyek olyan fájdalmas arckifejezést kölcsönöznek mely megtöri bennem a távolságtartás szándékát. Hozzá lépek, az ágyra ülök és magam felé fordítom gyengéden megszabadítva a sós folyadéktól. Ajkaim alatt érzem, ahogyan felzokog és imádom a könnyeiért, gyűlölöm a dacok makacsságáért. Annyival egyszerűbben mehetne ez, a karjaimba omolhatna, a bocsánatomért esdhetne és én megbocsájtanék neki. De nem ezt teszi, persze, hogy nem akkor, nem is ő lenne. Helyette tovább paprikázza az idegeimet, mesterien zongorázva a billentyűzeten... Tovább puffog próbálván rám kenni az egészet, elvégre kell egy ok amiért haragudhat, hogy ne kelljen meghunyászkodnia. Engedhetne a farkas ösztöneinek önmagában mely könnyedén meghunyászkodna az erősebb előtt, könnyebb lenne. És persze sokkal unalmasabb is...
- Biztosnak kellett lennem benne, hogy tudod mennyire szar az élet a párod nélkül. Hogy tudjam soha többé nem leszel képes elhagyni.- Vicsorgok az arcába az igazságnak megfelelően, úgy éreztem azok után amit tett nem érdemelte meg, hogy vissza kapja a farkasa az enyémet. És ahogyan telt az idő és egyre több bűnt követett el, egyre inkább éreztem ezt és annál elviselhetetlenebb volt a hiánya is.
Az ujjaimat a sebébe nyomom, legszívesebben minden egyes csepptől megtisztítanám, körbe ölelném az energiámmal, gyógyítanám, hogy minél hamarabb rendbe jöjjön. De nem teszem, helyette még több fájdalmat okozok, hogy aztán ujjaimat megtisztítsam az életető nedűtől, ami most inkább méreg...
Figyelem, ahogyan erősködik, ahogyan kitépi az infúziót és nem mondok rá semmit. Hagyom, hogy küzdjön éppen csak annyit teszek, hogy ahogyan átgördül az ágy másik oldalára én átmászok oda, mintha meg akarnám fogni. De nem, csak átmászom és leülök vele szemben, figyelve, ahogyan a sebbe mar. Persze ettől még nem lesz jobb, ez nem kígyó marás, ki kéne magát véreztetnie ahhoz, hogy ezt ellenszer nélkül túlélje.  Végigsiklik a tekintetem büszke, csodálatos testén, legszívesebben megérinteném, magamhoz húznám, hogy előttem álljon míg lenyalom az összes sebét, hogy aztán lejjebb folytassam.
De csak ülök és várom, hogy mi lesz ebből, megfoghatnám, lassan és gyengén mozog, nem lenne ereje ellenállni, de nem teszem. Hagyom, hogy elmondja amit akar, hogy kiélje magát. De nem fogom elengedni. Viszont a szemeim felcsillannak, ezért imádom, ezért imádtam mindig. A tartásáért, nekem nem sokan tudnak nemet mondani, ő se mindig, vagy nem fogadom el de próbálkozik. Nem nyúlok érte akkor sem amikor megroggyan a térde, pedig szívesen megtenném, ujjaim meg is rándulnak, ahogyan vissza fojtom magamban a mozdulatot. Nem, most nem segítek neki, hagyom kiteljesedni, ha ő kúszva akar innen kimenni hát végig fogom nézni, rezzenéstelen arccal addig a pontig amíg már veszélyesnek ítélem meg, hogy sikerrel is járhat. Megkerüli az ágyat, felállok, felé lépve, de hangja megállít, na nem azért mert annyira meghatnak az ilyen parancsolgatós kirohanásai, hanem mert eldöntöttem magamban, hogy most hagyom. Megállok és mereven figyelem, hallgatom, küzd azért, hogy elmehessen. Hát nem tanult ebből a húsz évből? Most, hogy tudja, hogy élek képes lenne elhagyni?
Szavaira megrándul az ajkam, hát persze, hogy nem a szub kurvám ha az lenne nem vettem volna feleségül. Ő más, ő az életem, nélküle nem tudom elképzelni és eléggé szar, hogy ő igen. De nem fogom hagyni elmenni, ő is rá fog jönni, hogy nem tud nélkülem élni. Még akkor is ha most sértett és meg van bántva. Persze mert azt hiszi, hogy nem jelent eleget, azért hiszi mert úgy viselkedtem most vele ahogyan.
Nézem a hátát... de nem fogom kiengedni az ajtón... A falam abban a pillanatban válik semmivé, ahogyan megpróbálja átlépni a küszöböt, lüktető energiám azonnal elárasztja, farkasom az övét kerülgetve cserkészi be a sebesült nőstényt. Figyelem, ahogyan térdre esik, majd a földre hanyatlik. Mondtam, hogy nem engedem ki innen. Mit hitt, hogy ennyivel majd megoldódik?
Felnyalábolom és vissza fektetem az ágyba, újra bevezetem az infúziót a karjába, és jobban megnyitom, hogy az ellenszer gyorsabban áramoljon a vénájába.
- Nem hagyhatlak...-Fekszem mellé, energiám az övében lüktet, farkasom az ő farkasának a pofáját nyalogatja. - Kellesz! Akarlak! Szükségem van rád! Úgyhogy nem foglak elengedni.- A hangsúlyomból tudhatja, hogy ebben nincs választása, ez nem opció. -  Az enyém vagy és őrülté tesz a tudat, hogy másé is voltál...- Ujjaim a térdére siklanak és onnan felfelé vándorolnak.- Hogy más is érinthette ezt rajtam kívül, hogy hallhatta a nyögéseidet...- Végig simítok a combján, a lábai között, a hasán... A hasára hajolok, és az első sebhely környékén végig siklik a nyelvem, a vérében megmaradt ezüst savként folyik le a torkomon, de nem érdekel, le és kitisztítom a mély karmolást megszabadítva a perzselő fémtől. - Megőrülök ha felötlik bennem mást is szerethetsz rajtam kívül. Nem foglak elengedni... soha...- Áttérek közben a következő sebre és élvezem vérének régen nem érzett ízét, a bőrének lüktetését a nyelvem alatt, energiám tombolását az övében, sokkal erősebb vagyok nála, és ahogyan az energiánk egymásba vegyül ez még jobban érződik. De most nem arra használom, hogy bántsam, hogy lenyomjam hanem arra, hogy merül öleljem, meleget adva. Aztán ki tudja, lehet ez a kedves kis idill pont a következő másodpercig tart majd.


Vissza az elejére Go down
Diana V. Strzechowski
vérfarkas lupa

avatar

. :

Posztok :
29
Kor :
137
Lakhely :
New Orleans
Foglalkozás :
Blues Soul pub tulaja és mindenese
. :


Tárgy neve: Re: Diana & Andy ; Elküldve: 20th Február 2017, 02:51


Fejemben harsog üvöltése, igazsága, múltbeli igazsága. Imádom, imádom, minden porcikám rajongva hallja a férfi igazságát. Igen, igen az ő felesége vagyok. Voltam. Házassági iratunkat hieroglifákkal is írhatták volna. Halandóként csábultam el lényének vonzásában, farkasként mondtam ki az igent. Az ő farkasaként. Talán nem volt választásom, soha nem is volt választásom. Mindenem, a végzetem felé hajtott. Ironikus, hogy egy naiv és tapasztalatlan halandó voltam, mikor a szüzességem elvette. És mennyire szívesen adtam neki, a kínzóan édes fájdalommal együtt. Utána megmentett amikor a vőlegényem megbüntetett értéktelenségemért. Mégis ott volt Ő. Magához ölelt a kábult semmiben s tett farkassá azon az éjszakán. És nem féltem, mert szerettem. Szerettem úgy, ahogy első szerelmének hevességével képes rá egy ifjú szív. De zabolátlan szerelem volt a miénk. Amilyen felhőtlen volt, legalább annyira nehéz is. Hisz nem csak ember talált emberre, hanem farkas a farkasra. Hiába dühödtünk be egymásra, hiába akartuk elküldeni százszor, ezerszer a másikat..nem voltunk képesek rá. És dacolok mert mindig ezt teszem. Különben felemésztette volna a lényemet már régen, nem lennék az aki vagyok. A nője lettem volna, agyatlanul engedelmeskedve minden szeszélyének, parancsának.
- Csak VOLTÁL a férjem. - emelem ki a múltidőt, hisz ki szerint érvényes egy több mint száz évvel ezelőtt íródott papír.. - Nem újítottunk esküt, mert szerinted minek. Most bizonyítani se tudnánk, hogy valaha oltár elé álltunk. - füstölgök.
Valóban, talán egyik fájó pontom ez volt. Hogy az évek röppentek és noha tudtuk mijei vagyunk egymásnak, a világba nem tudtam belekiabálni bizonyítékkal. Egy újabb ok volt csupán amin összekülönböztünk. Tudtam, hogy szeret mégis erőltettem. Ő csak azért sem tette meg. Nem a fehér ruha igénye, nem a vendégeké, nem csak a papíré.. az esküé lett volna a hangsúlyos. Ismételje meg máshol, másik városban, országban, akárhol. A világ tetején vagy épp legmélyén.
Helyrekattan a részlet. Kivárni a pillanatot. A pillanatot, mikor rájövök mekkorát tévedtem. Keserűség árad szét bennem. Már abban a pillanatban bántam, akkor éreztem, sajogtam utána. Húsz év után már nem mardosóvá csupán állandóvá vált elvesztése és hiánya iránt érzett fájdalom. Akkor torpant meg életfolyamom, akkor fogadtam el a másik hím közeledését és mondtam ki neki az igent, engedtem az ostromnak. És ő ezt pontosan tudta. Tudta, mikor jött el a pillanat, a változás mezejére lépésének pillanata. És tudatosan, direkt csinálta amit csinált. A manipulatív szemétláda...
- Megöltél valakit Andrzej. Amit elkerülhettél volna, ha szólsz, ha értesítesz..ha megjelensz. De benne hagytál az illúzióban, hagytad, hogy megtegyem. Ezt mégis mivel.. - szakad bennem a kérdés, de tudom rá a választ, azt hiszem.
Hisz tudom. Azt hitte, nem fogom megtenni. Hogy nem fogok eljutni odáig, hogy másnak tegyem le azt az esküt, melyet egykor neki. Hogy jóban és rosszban, egészségben és betegségben, míg a halál el nem választ. Eskümet törte meg és oldozott fel, egy élet elvételével azért, mert elfelejtettem kihez tartozom. Mert hittem benne, hogy húsz év után kijár az esély valami halvány stabilitásra az életben. Keserű a felismerés, hogy nem pusztán az önző és egoista érdekei vezethették a gyilkosságra, hanem az én tetteim. De a végtelenség érzete fájó pontomként sajog. És ha újabb száz év telt volna el? Akkor kivár addig? Kivárja míg talán saját magamat emésztem fel a magányban?
Zokogásom, szenvedésem nem csak neki szól, érte is szól, értem, kettőnkért. Végtelen magaslatokba képes felvinni a kapcsolatunk, hogy aztán letaszítson a legmélyebb sötétbe. S mikor már úgy érzem a végén vagyunk, hogy már nem jöhet semmi, újból a magasban vagyunk. Mint egy hullámzás. Soha nincs vége, kérlelhetetlenül ismétlődik újra és újra. És bánt mert én is bántottam. Fájdalmat okoz, holott két évtizede abban élek. A testi ellen ugyan nem tudok védekezni, de lelkemet sem próbálom megvédeni. Tépd szét, szaggasd, vidd el! Messzire! Ha nem így akarta volna, a lábaihoz térdelek, alázat nélkül ugyan, de bocsánatért esedezve. Elismerem, hogy hiányzott, hogy imádom minden porcikáját, a vérmérsékletét, azt a hímet amivé vált. Akkor talán megértethettem volna vele, miért tettem amit tettem. Hogy nem bírtam, megfojtott azzal, hogy uralni akarta minden percemet. Szabadságot akartam, melyet nem adott meg. A tűz mely lényemet táplálta, levegő híján kihunyni látszott. Ez volt talán a végső elhatározás pontja. Könnyeim bánattól súlyos cseppjei mind benne végzik, ízleli a bánatom, a fájdalmam, tehetetlenségem. A hiányát annak, hogy szerelmével melegítsen.
- Nem férfi miatt hagytalak el akkor sem. Nem egy másik eszménye vezetett, mikor fogod már végre megérteni? - vicsorgok vissza.
Bár vitánknak ezen része most kerül felszínre először, hisz egy halott nem kérdezhetett, noha elmondtam neki. Beszéltem hozzá, mint egy bolond, belül pedig üvöltött farkasom, kínjában vonított, sírt. Én is sírtam, az ember is üvöltött. Aki azt mondja látta a poklot, megjárta, szart nem tud. A hús begyógyulhat, a törött csont összeforrhat. A kilyuggatott lélek nem.
Fájdalmamban üvöltök, mert bánt, mert sebezhető vagyok és ez dühít, ezt nem bírom elviselni. Ezért egyenesedek fel. Ez táplálja hozzá az energiát. És a tudat, hogy ha maradok rossz vége lesz. Rettegem, félem erejét, mégis imádom, hisz hozzám tartozik. Hagyja, hogy végigmondjam, végigvigyem saját kálváriámat. Beleroppanok, minduntalan vissza-vissza akarok fordulni, hogy karjába vessem magam, energiánk újra találkozzon, had váljak újra részévé. És mégsem, nem. Mert pöcsként viselkedik..pedig ha tudná, mennyire szeretem. Ha képes lennék elmondani. Ha elhinné. Az utolsó akadály előtt reszketeg lélegzetet veszek és felemelem a talpam. Fél lábbal a menekülésre, a hőn áhított célom mezejére lépek, mikor belém csapódik a mindensége. A gyönyörű, puha, meleg arany fényű energia farkasának képében érkezik, elő sem kell hívnia az enyémet, már üget elé. Találkoznak, elvegyülnek. Nem bírom, összeesek és átadom magam a sötétnek, a sötétlő melegnek.
Otthon. A meleg, gyönyörű, csodálatos otthon, ahol szeretnek és a béke vár. Sütkérezem benne, boldogan sütkérezem benne. Üres részeim kitöltődtek, farkasom elégedetten üdvözli a párját, a hímet, az alfáját. Mert az. Mert mindig is az volt. Nem akaródzik a ragyogásból kiszakadni, de a hozzám simuló, tökéletesen illő test késztet rá, hogy visszataláljak a valóságba. Szavai drága kincsként melengetik tépázott lelkem, szívem, lényem. Annyira elveszett voltam..és hazaértem. Felnyögök a jelenlétére. Szavaira. Nem hagyhatból gyorsan transzformál nem fog-ot, ez már megint annyira ő. Ha nem a békében úsznék, erre felkapnám a fejem. Kipislogom a bársonyos sötétet a szememből, próbálok ránézni, inni a látványát. Összerázkódom szavai, érintése finom súlyai alatt.
- Andrzej.. - nyögöm elfúlón szobája csendjébe, mely rövid itt tartózkodásunk alatt már sínylett egy falat és magába fogadta a véremet is, mert ezek vagyunk mi.
De mit mondhatnék ezekre? Ujjaim tétován találják meg hajának selymét, fejbőrének melegét. Igen az övé vagyok, valójában soha nem is voltam a másé. A test éhségét csillapították, de soha úgy, ahogy ő tette. Kellett a nőiségem tudata, hogy akarható vagyok még, képes vagyok halott bensővel is vért pezsdíteni. Az önérzet kemény dolog. Ez a szerelem azonban kétélű fegyver. Mert ő is az enyém. A részem. Ajkai rátalálnak lüktető sebeimre, felszisszenek de nem a fájdalomtól. Végre gyógyulok, miatta gyógyulok. Átadom magam, biz isten nem ágálok. Elégedett morgás hagyja el a torkom, egy részem pedig sajnálja, hogy nem vagyok egy merő seb jelenleg, akkor alaposan körbejárhatna. Bőröm, izmaim összeugranak ajkai útja mentén. Neki sem lehet kellemes amit lenyel, hiába vegyül saját ízemmel. Belémcsókolja energiáját, ösztökélve testem a gyorsabb gyógyulásra. Felsandítok az újra bekötött infúziós tasakra. Egyetlen ép és használható karom bőrén barangol, köszöntve ismerős formákat. Cirógatom a tarkóját, összeállok érintései nyomán. Nyöszörögve buknak ki szavaim, melyeket nem tudok visszatartani sem.
- Hogyan szerethetnék mást? Minden porcikámat te uralod, csakis te. Ne gondolj rájuk. Ne gondolj senkire. - nyelek nagyot, testem vágyakozva lobban utána, érzékeim élesednek - Egyetlenem vagy. Most és mindig, míg a Hold látszik a Földről. - ismétlem neki néhai esküm szövegét, fogalmam sincs, hogy jutott épp most eszembe, nyúlok álla alá és húzom, húzom fel magamhoz - Mert éltetsz. Mert mindenem vagy. - csókolom meg végül, lágyan, óvatosan köszöntve szépséges ajkait, visszafojtott lélegzettel rettegve, nyelvem végigsiklik fogai ívén kérvén a bebocsátást, inni akarom őt, mindenestől.
Elégedett, mégis pattogó vágyakkal ölelem magamhoz, amennyire képes vagyok rá jelenleg. Jobb karom bénán tűri a beléfolyó anyagot, pedig van egy tartozásom felé, melyet le kell rónom és amire hanyatt fekve és kiütve nem vagyok képes. Nem úgy, ahogyan kellene. Nehezen, fuldokolva, újabb kortyért esdekelve szakadok el ajkaitól.
- Ígérd, hogy nem zársz be. Ígérd, hogy nem fojtasz csupán elme által kreált téveszmék miatt. Ígérd és nem megyek sehová. - csúsztatom be tenyerem pólója alá, hogy végre érezhessem forró bőrét, izmai játékát - Soha többé nem megyek sehová.
Remeg a bensőm, hisz ha működni akarunk, ha képesek vagyunk, annak ára van, ára lesz. Ha bezár, ha börtönébe vet, lényemet zárja be. Ha megkapom a teret, melyre szükségem van, teljes lehetek mellette, társává válhatok. A személyiségem nem tudom megváltoztatni, ahogy ő sem az övét. Ez benne van, a csomagban van.
- Mikor lehet már ezt a vackot kihúzni a karomból? Gyűlölöm a tűket. - és mert lobog bennem a tettrekészség, ha válaszol méltón kérem bocsánatát, mint domináns hímét, mint alfámét, hisz elvágott a jelenlegitől, kiragadott az energiából és csavart a magáéba. Erős lett, csodálatosan és gyönyörködtetően erős.
Vissza az elejére Go down
Andrzej Strzechowski
vérfarkas alfa

avatar

. :

Posztok :
81
Kor :
198
Lakhely :
New Orleans, egy elmegyógyintézetben
Foglalkozás :
Adok-veszek
. :


Tárgy neve: Re: Diana & Andy ; Elküldve: 20th Február 2017, 21:29



Diana


Megőrjít a féltékenység ha róla van szó, még mindig. Semmit sem tanultam... annak idején (többek között) ez volt az oka, hogy meg akart ölni. Ő kezdte, csak éppen nem gondolta, hogy mennyire el tud bennem ez mérgesedni. Úgy indult mint egy incselkedés, egy játék, csak én nem azaz ember vagyok akivel így lehet játszani. Akinél nem pattan el a húr, végül már az árnyékban is vetélytársat kerestem. Rajongom, rajongtam... nem bírtam elviselni még csak azt sem ha más a szemeit legeltette rajta. Ne tegye, azon ne ami az enyém.
Üvöltök, a falat verem. Direkt csinálja? Azt akarja, hogy dühöngjek? Nincs így is eléggé nehéz helyzetben? Bár ki tudja, talán jobb az ha idegből cselekszem, mintha megtervezve, hidegen.
Dühömben ismét üvöltve felmordulok, legszívesebben megráznám, az agyába verném, hogy a férje vagyok és ő a feleségem ha tetszik ha nem. És az akinek képes volt még kimondani az igen nem a férje, és soha nem is volt az.
- A FÉRJED VAGYOK, ha tetszik ha nem, sosem szűntem meg az lenni.Gaia előtt tettünk fogadalmat, kibaszottul nem érdekelnek a k*rva papírok!- Neki fontos, mert emberként született, mert más értékrendek szerint nevelkedett. Nekem nem, Gaia előtt megfogadtuk, hogy kitartunk egymás mellett, hogy az embereknek ehhez papír is kell az ő dolguk. Hivatalosan én magam sem létezem már, legalábbis csak akkor ha muszáj, akkor még is miért frissítenék meg egy egyszerű irományt? Nem számít mit visznek be egy számítógépbe vagy éppen egy noteszbe, az számít, hogy az isten előtt mit fogadtunk, és amit mi tudunk. És eszerint a feleségem és én a férje, és igen ezek alapján minden más ami utána történt csalás, és hitszegés, egyszerűen érvénytelen.
Megvillan kéken a szemem a szavai hallatán. Nem fejezi be a kérdést hát nem kell válaszolnom. Sosem gondoltam, hogy megteszi, hogy képes arra, hogy másnak is esküdjön...Ráadásul egy másik farkasnak, az istennő színe előtt, ha tudok az esküvőn toppanok be. De nem öngyilkos akartam lenni, hanem vissza kapni a feleségem és revánsot venni.
- Nem ő volt az első és nem is az utolsó akit megölök.- Farkas vagyok, más törvények szerint élek, mint egy ember. Nem most gyilkoltam először, és nem is áll messze tőlem, sem a gyilkosság sem pedig másik megkínzása. Pedig tudja, végig nézte nem egy kegyetlenkedésemet, nincs bennem sokszor könyörület és élvezem mások fájdalmát, nem ismerem az élet szentségét kivéve ha a sajátjaimról van szó. De attól se rettentem és rettenek soha vissza, hogy megkínozzam azt aki hozzám tartozik amennyiben úgy ítélem meg, hogy megérdemli. A farkas más mint az ember, fegyelem kell neki, igen néha agresszió, a félelem nélküli lét lázadást és árulást szül. Szeretem azt képzelni, hogy igazságos vagyok csak éppen szigorúak a szabályaim, a falkámért a tűzbe mennék, de a kezeim pont olyan erősen tudnak ütni, mint amilyen gyengéden simogatni.
De hiszen ezt ő tudja, már átélte... most is éli éppen.
- Tudom, de ez nem változtat a tényen, hogy megtetted!- És lehet, hogy aktuálisan nem más miatt, de aztán volt más és bár tudom, hogy azért mert meghaltam, legalábbis így tudta... racionális énem felfogja, hogy csak próbálta így megőrizni az ép elméjét, de van bennem valami ami gyűlöli ezért, és gyűlöl mindent amit akkor tett mikor nem voltam vele.
Hagyom, hogy kifakadjon, hiszen ahhoz is nagy erőfeszítés kell, hogy ennyi ezüsttel a szervezetében fel tudjon innen állni. Hát ha szenvedni kíván, még többet is mint amennyit muszáj, csak tegye. Nem szólalok meg csak nézem átható kék szemeimmel a nőt akit annyira imádok. És pont azért amit most tesz, ahogyan teszi, hogy egyben őrjítően makacs, felháborítóan öntörvényű és még is érzelmes és gyenge. Tudom, hogy nem fogom elengedni, megtehetném, hogy össze roppantom, mármint fizikailag hiszen lelkileg nyilván valóan már megtettem és éppen ezért tisztelem a bátorságát vagy inkább vakmerőségét, hogy így szembe mer szállni velem. Persze lehet, hogy csak pontosan tudja egy bizonyos szinten túl képtelen lennék bántani.
Az erőm az övével vegyül, a hirtelen váltással ledöntöm a lábáról, hogy aztán a kis próbálkozását meghiúsítva újra visszafektessem, ismét infúziót vezessek a karjába. De ahogyan energiám ismét az övével lüktet már nem bírom a távolságot, nem bírom magam elzárni tőle, képtelen vagyok nem hozzá érni. Így hát nem is állok ellen, ujjaim meztelen testén siklanak, miközben őrült szavakat duruzsolok a bőrébe. Torkomon lefolyik ezüsttel dús vére, de annyira nem számít a fájdalom melyet a sav okoz, ha elégedett morranásai bizsergetik a bőrömet.
Ujjait a hajamba mártja, régen hiányzott ez az érzés, nem vagyunk vagy éppen voltunk az a pár aki sok időt töltött békében, de a veszekedés közötti pillanatokban mindig tudtam és éreztem, hogy az érintése bármivel felér. Tisztogatom, gyógyítom rendbe hozom melyet én okoztam, miközben szavait hallgatom.
Ezúttal én morranok fel elégedetten mély baritonommal a bőrébe duruzsolva örömömet, melyet szavai váltanak ki. Hagyom, hogy magához húzzon, néhai esküje bizsergést csal a bőrömre, élesen szívom be, majd fújom ki szinte már megkönnyebbülten a levegőt. Csókomban érződik, hogy erőnek erejével fogom vissza magam, hogy ne csókoljam vadabbul, hogy ne harapjam az ajkát, ösztönözzem többre tudván, hogy az számára mekkora fájdalommal járna. Finoman, gyengéden fedezem fel ajkait, miközben reszketek a vágytól, hogy többet vegyek el sem mint amit most felkínál vagy ami jelen helyzetében jót tenne neki.
Elhúzódik, pillantása azonnal fogva ejti az enyémet, beszívom a levegőt a fogaim között, szavai nem hoznak egyszerű helyzetbe. Az eskü számomra mindig is kőbevésett egyezséget jelentett, ha most ezt megígérem neki, akkor tartani fogom hozzá magamat, és ezt ő is tudja. Biztosan lesznek azonban pillanatok amikor bezárnám, amikor így vagy úgy, de kisajátítanám a külvilágtól elzárva... Ujjai a pólóm alá csúsznak, a fogaim össze szorulnak ajkaim között, komolyan nézek a szemeibe, az arcára, mintha hazugság jeleit keresném. De tudom abban a pillanatban, ahogyan megérzem bőrének simítását a hasamon, hogy elveztem. Bármit megígérek neki azért, hogy ő megfogadja, hogy nem hagy el többet, akkor sem ha nehéz.
Vállaim kicsit megrogynak, ahogyan nyomatékosítva elismétli az iméntit, közelebb hajolok.
- Megígérem, hogy nem zárlak be, azt viszont nem tudom megígérni, hogy nem fogok rád fojtogatóan hatni... Nem szeretem megszegni az esküimet, önmagamat viszont nem tudom letagadni.- Őszinteséget várok tőle, hát ugyan ezt megkapja én tőlem is. Nem fogok olyasmire esküdni amit nem tudok betartani.
- Esküdj, hogy többet nem hagysz el, bármennyire is nehéz.- Duruzsolom az ajkaira, pedig tudom sokat kérek tőle, a bizonyság amit ezzel ad hatalommal is felruház, de ez már csak ilyen.
Felnézek az infúziós zacskóra mely már szinte teljesen kiürült.
- Már nem sok, egy-két perc. - Tovább folytatom a sebeinek tisztogatását, farkasom a nőstényt cirógatja és egy pillanatra elönt a béke, mintha ez állandó lehetne, mintha a következő pillanatban nem robbanna a bomba. Pedig nálunk sosem lehet tudni.
Óvatosan megszabadítom a tűtől, ahogyan lefolynak az utolsó cseppek is, még kell majd egy kis idő míg teljesen helyre áll és a szervezete kidobja a mérget, de nem fog meghalni és ez a lényeg.


Vissza az elejére Go down
Diana V. Strzechowski
vérfarkas lupa

avatar

. :

Posztok :
29
Kor :
137
Lakhely :
New Orleans
Foglalkozás :
Blues Soul pub tulaja és mindenese
. :


Tárgy neve: Re: Diana & Andy ; Elküldve: 22nd Február 2017, 20:14


Kikapcsol tudatom, szinte gondolkodás nélkül, reflexből érek hozzá, morgok boldogan ajkai alatt. A fájdalom kéjes érzettel párosul, pedig semmi ilyenre nem tanácsos gondolni, hisz az is fáj, ha izmaim összerándulnak. Nagyon is bennem égnek szavai a papírokkal kapcsolatban. Igazat szól és mégsem. Az emberi átlagvilágban szükség lenne erre. Az eskünk, hiába néhai pedig valóban Gaia előtt köttetett, ezzel nem szállhatok vitába. Dörzsöli lelkem sebét, hogy az egész helyzetet én okoztam, bár nem egyedüli hibásként látom a szerepem. Szavaim hallva megmerevedik, befeszül közöttünk a pillanat szépsége, ám bátorságom megvan hozzá, hogy elismételjem melyet elmondtam egykoron. Bőrömbe szivárog mély morgása, de már nem bántó, nem fáj, hanem izgatóan simogat. Bensőm nem akar darabokra szakadni, de emberi testem minden pontja sajog. Néha, ha nem lennék egy konok picsa, fekve maradhatnék ha tényleg szükségem van a pihenésre. Erre mit csinálok? Erőltetem. Erőltettem a mozgást, kitéptem az infúziót, vénáim hálátlanul sajognak is bele. Éhes ajkakkal húzom bele a csókba, nyelvemmel bebocsátást kérve, követelve. Sok sem kell, hevesség sem kell, ajkai közé nyögök. Jaj, hogy mindig elárulnak az érzékeim ha a közelemben van! Meg se játszhatnám, hogy hidegen hagy. Nem hagy. Soha nem hagyott, soha nem is fog. Csókja finom, ízletes, visszafogottsága pulzál testéből. Zsibongok érte, utána, de mélyen köszönöm, hogy féket tart. Engem lehet nem érdekelne, akkor sem ha fáj. Utána viszont igen és rá is olvasnám. Másokat hibáztatni mindig egyszerűbb, mint elismerni, hogy telhetetlen és türelmetlen vagyok sokszor.
Elszakadunk, szemeibe tekintek, míg próbálok valami jövőbeli szabályfélét megfogalmazni. Soha nem az volt a kérdés, szeretem-e..hanem, hogy tudok-e vele együtt élni. Bár nélküle üres és sivár minden. Kutatja rajtam igazságom mértékét, netán hazugságomét. Csupán előbbi lehet de félelmeimet nem mondom ki, hogy egyikünkben sem bízom. A nyugodt életre nem vagyunk képesek. Genetikailag nem erre vagyunk kódolva. De mindig próbálkoznunk kell. Akarom a bizonyosságát, akarom ígéretét, esküdjön meg. Bólintok.
- Ez is jó kiinduló. Csak ne akarj..irányítani. Már nem az a kis ártatlanság vagyok akit két századdal ezelőtt megismertél. Ne csókolj úgy mint egy nőt, ha úgy akarsz kezelni mint egy gyereket. - villan meg tekintetem mélyén a dacosságom, az a fajta, mely kiölhetetlen belőlem, ahogy belőle az irányításmániája az.
Beiszom illatát. Esküdjek, hisz az imént mondtam ki ugyanezt. Ez tehát a félelme, hogy elhagyom megint. Az enyém pedig az, hogy túl sokak leszünk egymásnak, hogy nem fogjuk bírni. Örök küzdésben vagyunk a másikkal, mert nem tudunk mást tenni. Igazán soha nem bántana, bár az imént megpróbált megölni, ahelyett, hogy mondjuk megörvendeztet egy visszatértem a halálból édes, sorozat aktussal. De ő ilyen. Végig kellett mondania, meg kellett tennie, hogy tudjam mit érez, hogy mit érzett. Hogy ismerjem a nézőpontját, ő is az enyémet.
- Ha betartod amit ígértél, esküszöm nem hagylak el. - mondom komoly hangon, hisz ha ő is, akkor én is.
Felőle lévő kezem pólója alatt hagyom kalandozni. Imádom, ahogy izmai táncolnak bőröm alatt. Mormogva bólintok. Már egy perc is sok, nem hogy kettő, de nem akarok összecsuklani. Már megint. Kitisztít, alaposan és jólesően. Ha macska lennék, dorombolnék neki, feszülnék hozzá. Sérült bőröm hálásan köszönti ismerős, rég nem érzett ajkait. Megteszi értem. Megteszi, rohadjak el a pokolban. Végre kikerül a tű is a karomból. Felsóhajtok, fájón hajlítom be a karomat. Nem vagyok az igazi, távolról sem. Tartozom neki valamivel mégis tépelődöm. Szeget ver belém a gondolat, hogy őszinteségért fürkészett, mégsem mondtam el neki mindent. Lassan fújom ki a levegőt, mérlegelem a sorrendet, hogy nem szorítom magam teljesen sakkba. Arcát simítom, megnyerő és csodálatos vonásaiban gyönyörködöm. Nyögve csúszok félre, hogy felülhessek. Négykézlábra emelkedve kúszom felé. Arcom térdéhez illesztem, dörgölőzve, alulról tekintve rá tolom magam egyre feljebb. Alárendeltként. Elismerem felettem állónak, bár szavakkal nem mondom ki. Nőként nem értek egyet, farkasom azonban nagyon is érzi a hím erejét, büszkeségét, kérlelhetetlenségét. Ehhez óriási lelkierő kell, ilyet nem teszek. Felpillantok rá.
- Ne siessünk bele. Vonzol, érzem és nem akarok ellenállni de.. - kucorodom combjaihoz, tartva a pozíció üzenetét - Nem élhetünk együtt ilyen hirtelen megint. Elrontaná. - mondom ki végül és nehezen is, de a szemébe nézek.
Megnyugszom az őszinteségben. Szeretem őt. Imádva, rajongva szeretem. Kívánom és ő az életem. De tudom mivel jár együtt. És van egy ritmusom jelenleg. Ha ő ott van..vagy ágyban leszünk, vagy azt a házat is felszenteljük mint ezt itt. Vérrel, dühvel, vággyal és szerelemmel.
- Vissza kell illeszkednünk egymás életébe. Még nem hiszlek el minden porcikámmal. - nézek fel a plafonra - Mit keresel itt? Mármint..csupán azért utaztál idáig, hogy megleckéztess?
Tudnom kell mit akar, mik a céljai itt. És bensőm örül, olvadozik, ragacsossá nyúlik attól, mert újra a közelemben van. Ez a közelség azonban könnyedén válhat fegyverré, kétélűvé. Nem is tudom mit szólna az életvitelemhez. Hogyan fogadná. Rápillantok arcára és vissza a plafonra. Talán nem jól, nem tudom. Nem tudom.
- Van egy pubom. Ez lett az életem. Lefoglalja az éjszakáimat, átaludhatom vele a nappalokat. - kezdek mesélni, bár talán teljesen tisztában van vele, hisz sehova nem lép felkészületlenül - Vagy netán már mindenről tudsz amit itt csinálok?
Valójában, a világ bármely pontján lehetnénk, hisz ő a másik felem. Minket egy anyagból gyúrtak. Akkor miért ilyen nehéz? Fejem nyugtatom továbbra is, a sok mozgás még sokat kivesz. Nyernem kell némi energiát.
- Mi ez a hely egyébként? - kérdezem végül, teljesen normális hangszínnel.
Vissza az elejére Go down
Andrzej Strzechowski
vérfarkas alfa

avatar

. :

Posztok :
81
Kor :
198
Lakhely :
New Orleans, egy elmegyógyintézetben
Foglalkozás :
Adok-veszek
. :


Tárgy neve: Re: Diana & Andy ; Elküldve: 22nd Február 2017, 21:50



Diana


Imádom minden porcikáját s makacssága pontosan olyan izgató néha, mint amilyen idegesítő tud lenni. Helyzet adja. Megkísért, megrengeti az önuralmamat, ahogyan ajkaim közé nyög, csókjában semmi visszafogottság sincsen, ellentétben velem. Minden izmom megfeszül, az energiám lüktet a vágytól, hogy még jobban belemenjünk, hogy még inkább hozzám simuljon, hogy még többet vegyek el. De nem teszem, vissza fogom magam tudva, hogyha én nem, akkor ő sem fog lassítani. És tekintve, hogy mennyi ezüst van a szervezetébe nincsenek kétségeim afelől, hogy még mindig fájdalmai vannak.
Ajkaink elválnak, és amit kér tőlem az éppenséggel több, mint sok. Hiszen azt várja, hogy mondjak ellent magamnak és pillanatnyi vágyamnak, hogy kontrolláljam ha már mással nem tudom csak éppen azzal, hogy bezárom.  Mert makacs... nagyon és már szinte hobbit űz abból, hogy feszegesse a határaimat, vagy éppen a sajátjait ha már arról beszélünk, hogy ki az Alfa...
Aztán elnevetem magamat megrázva a fejemet. Igen csak ő kérhet ilyen lehetetlenséget, csak neki lehetnek ilyen őrült ötletei, csak ő akarhatja, hogy ne legyek az aki. És persze pontosan tudom, hogy ha minden úgy történne ahogyan ő akarja, akkor azért hagyna el, mert unalmasnak találna. Szerintem direkt csinálja, vagy csak ösztönösen lázadó alkat.
- Mindig irányítani akarlak majd Kicsim és kénytelen leszel elviselni, alfa vagyok... évek óta, már akkor az voltam, amikor megismerkedtünk és azóta csak még inkább, egy egész falka áll alattam, a személyiségemből fakad, hogy mindent irányítani akarok magam körül.- Ami nem is lenne gond, hogyha nem ettől érezném magamat biztonságban. Csak, hogy így van, ha nem irányíthatok valamit akkor kicsúszik a lábaim alól a talaj, és őrjöngök, ahogyan annak idején is, amikor bezártam. Na nem, itt nem csak nekem kell engedni, hanem neki is. És nem csak azzal, hogy elhagy, hanem azzal, hogy megmutatja és bizonyítja, hogy tudja mikor kell alávetnie magát, na és persze azt, hogy nem kell irányítanom ahhoz, hogy úgy érezzem normális mederben folynak a dolgok és biztonságban van.
Bólintok, hiszen ezen nincs mit cifrázni, ha ő betartja akkor én is betartom és viszont, persze ettől még nem lesz könnyű, főleg nekem nem azt hiszem.
Kitisztogatom a sebeit, élvezem a közelségét és erőm az övét hívja, imádom, ahogyan elvegyül az enyémmel, annyira könnyen siklik a két energia egymásba, hiszen egymásnak teremtettek minket.
Felülök ahogyan kicsusszan alólam, a szándékai eléggé egyértelműek még is meglep vele. Persze szavakat nem köt hozzá, de minek is az, ha farkasa behódol az enyémnek, ez nem az emberi részünkről sokkal inkább a bennünk lappangó energiáról. És azt most az enyém alá helyezi, minden mozdulattal, bensőmet melegség járja át, elvégre valóban azt vártam, hogy bebizonyítsa, hogy képes változni. Hogy amikor kell akkor visszakozni, és nem pedig addig feszítve a húrt míg teljesen elpattan az agyam.
Farkasom a nőstény torkára harap, finoman, éppen, hogy csak megpiszkálva a bőrt a dús szőrzet alatt ezzel ismerve és fogadva el a gesztust, majd megnyalja a megharapott részt.
Nekem ujjaim siklanak végig a dús hajkoronán, ott marad a combomnál miközben beszél. És ahogyan a szavak elhagyják az ajkait pontosan tudom, hogy miért marad alávetett pozícióba, felmordulok és össze csikordulnak a fogaim, eléggé nehéz össze veszni vele amikor éppen behódol... Annyira más ilyenkor, mint mikor ordítozik és pattog és puffog, és nagy valószínűséggel ezt ő is tudja.
Nem válaszolok, összeszorítom az ajkaimat és lenézek rá.
- Vissza akarlak kapni.- Préselem ki fogaim közül, szinte már sziszegve a szavakat, hogy tényleg csak annyit mondjak, mint amennyit muszáj, félve attól, hogy olyat találnék kiejteni a számon, amitől elszabadulna újra a pokol. És ha ő felhúzza magát és elkezd nekem hisztériázni akkor nagyon hamar kipróbálásra kerülne, mind a kettőnk esküje.
Egész testemben megfeszülök, mint aki robbanásra kész, de nem szólok semmit, nem mondom, hogy maradjon, nem kezdek vele ordítani sem pedig érvelni amellett, hogy maradjon. Csak egyszerűen nézek rá, és nem hiszem el, hogy komolyan képes ezt a hülyeséget kitalálni. Ő meg én külön... hát nem volt elég az a 20 év... azt hinném elég volt, hogy minden percét velem akarja majd tölteni, hogy ez a húsz év ráébresztette arra, hogy milyen pokoli lenne nélkülem. De ezek szerint nem...
És tovább fecseg a térdemnél fekve, én meg csak nézem. Őrölt nő, őrjítő hülyeségekkel...
Csak bólintok a kérdésre, hát persze, hogy minden tudok róla. Húsz éve mindent tudok, minden lépését még azt is, hogy mit evett habár minden információt pár nap késéssel sikerült csak megtudnom. Hiszen távol kellett maradnom, hogy ne érezzen meg és persze azért is, hogy én ne essek túl nagy kísértésbe.
- Egy elhagyatott elmegyógyintézet.- Válaszolom színtelen hangon, majd kimászok alóla. A pillanat varázsa számomra szavaival megtört. Elindulok a zuhanyozó felé, hagynom kell, hogy menjen mert ha nem hagyom akkor a fejemhez vághatja. Milyen kezdet lenne ha bezárnám most, hogy megígértem sosem teszem? Nincs kedvem attól rettegni, hogy mikor szökik meg újra.
- Még feküdj egy kicsit , aztán ha jobban érzed magad Alkesy majd hazavisz. - Szólok még vissza az ajtóból, aztán belépek a frissen felújított fürdőszobába és megnyitom a zuhanyt. Hidegre állítom, és letépve magamról a ruhát a jeges permet alá állok, hogy lehűtsem az agyamat, a testemet, hogy el bírjam fogadni, hogy haza neki nem azt jelenti ahol én vagyok, én pedig itt vagyok, hanem máshol akar lenni. Húsz év... ennyi ideje nem érinthetett és nem érinthettem és most még is el akar menni, máshol tölteni az éjszakákat. Sokat gondolkoztam, volt időm, azon felül, hogy követtem és a bosszút terveztem, aztán, hogy miként fogom kinyírni az exeit. És bizony fix helyet akarok neki teremteni, nem úgy, mint annak idején, hogy mentem városról városra, önmagammal rángatva mert bennem volt a kedv, hogy alfákat gyilkoljak és hazárdírozzak az életemmel. Otthon akarok neki, falkát ahol Lupa lehet, egy családot és kölyköt. Nem pedig távol létet és csökönyösködést. Ökölbe szorítom az ujjaimat és rávágok a csempére, egy darab azonnal alá hullik, nem foglalkozom vele, csak a jeges permet felé fordítom az arcomat, hogy ellepje azt is, hátha lefagyasztja az agyamat, legalább pár pillanatra.


Vissza az elejére Go down
Diana V. Strzechowski
vérfarkas lupa

avatar

. :

Posztok :
29
Kor :
137
Lakhely :
New Orleans
Foglalkozás :
Blues Soul pub tulaja és mindenese
. :


Tárgy neve: Re: Diana & Andy ; Elküldve: 23rd Február 2017, 19:36


Annak gondolata, hogy szabályokat hozunk kettőnkre nézve, kissé megnyugtató. Mert nekem nem kell bemutatnia önmagát. Pontosan tudom, tisztában vagyok vele, hogy milyen. Lehengerlő és kontrollkényszeres személyiségét akkor tudná elnyomni, ha teljes személyiségcserén menne keresztül. Másképp nem, hisz nem tud kibújni a bőréből. Ahogy én sem az enyémből. Mégis ellenkezem vele, mégis kérem, szeretnék bízni benne. Ha már visszalép az életembe, akkor ezúttal úgy kell alakítanunk, hogy ne legyenek benne a visszaköszönő hibáink.
Imádom ahogy csókol, imádom ajkai érintését. Az egész, annyira..tökéletes. Annyira helyénvaló, hogy kevés hiányzik ahhoz, hogy szépen magamra húzzam, hogy más módon is levezethesse az elmúlt húsz évet. Számszerűen kimondani is szörnyű, nem is tudom, hogy élhettem meg ennyit a jelenléte nélkül. Viszont már értem, tudom, miért nem voltam önmagam. Hiányzott mellőlem az, akivel önmagam lehettem volna. Eltemettem és minden percben gyászoltam. A férfit. A szerelmet. A vezetőt. A tökéletes párt. A lelkem másik felét. Mohó vágyaim iránta és annak félelme, hogy talán elmegy, vagy máshol akar élni mardossák a lelkem, pedig nem is célzott ilyesmire, mondani pláne nem mondott hasonlót sem. Nehéz eset vagyok, makacs és gyakran a környezetem előbb jön tisztába az érzéseimmel, minthogy kimondjam nekik, vagy akár magamnak. Nevetése puha szőrmeként cirógatja a testem. Nőként, feleségként szeretem ilyennek látni és hallani. Ez kódolt, nem tudok ellene tenni. Ahogy nem tudnék a féltékenység ellen sem küzdeni még akkor sem, ha tudom, hogy hozzám tartozik és tartozott mindig is.
- Pontosan tudom, hogy milyen vagy. - pillantok rá - De ne kelljen mindig mondanom, hogy nem a beosztottad vagyok vagy a rabszolgád, aki csettintésre ugrik. A társad vagyok. - mondom ezt ki végleges bizonyossággal, kerülve a feleség titulus használatát, a végén még valami csúnya két századdal korábbi beállítódás ütné fel a fejét a nagyon is férfi agyában, hogy akkor szépen csináljam azt, amit egy feleségnek kell és ne többet.
Alárendelt pozícióm azonban nőstényként szól a hímnek. Mert elismerjük, hogy felettünk áll, tiszteljük pompás erejét, lenyűgöző lényét. Tudjuk, hogy bármi áron megvédene minket, hisz hozzá tartozunk. Ő az Alfa. Mindig is Ő volt. A jelenlegi? Csupán valami utánzat. Egy gyenge pótlék, aki még pótléknak sem nevezhető innentől. Nem tartozom már oda, elvágta a köteléket, újra magába olvasztotta, bár mindig is hozzá tartozott. És mennyire imádom én ezt az összetartozást! Ezért esik nehezemre lassítani vele. Vele lenni és mégsem vele lenni olyan mint a mocsárba építkezni. Lehetséges, de nem fog sikerülni. Combjában összeugró izmaiból jövök rá, hogy rettenetesen visszafogja most magát. Szemeim lehunyom rezonáló bensőmre. Imádom a kimondott három szót. Szívem kiabál, hogy akkor vegyen el mindent, ragasszon ide, feküdjön rám és tartson itt. De ne, ne engedjen elmenni. Mégis, a vissza fogott indulatai perzselnek, az önuralma pedig lenyűgöz. Édes istenem...
- Andrzej.. - kapaszkodom bele energiájába, combjába, bele akarok bújni, magamra csomagolni, soha el nem engedni karjaim közül.
Ez a kettősség ijesztett meg valaha, mikor az évtizedek már pörögtek körülöttünk. Imádtam és gyűlöltem. Szerettem de megrémített, hogy elveszítem mellette önmagam. Amikor bezárt üvöltöttem vele, a világgal, a falakkal, de nem könyörögtem. Nem alázkodtam meg, hogy engedjen ki. Nem simítottam el. Átlépte a határaimat. És azt hiszem emiatt horgad fel bennem a félelem. Azóta is változott, pedig húsz év telt el csupán, nem száz.
Kérdésemre csupán bólint, eszerint nem bízik még a hangjában sem. Szeretem már ezzel is, hogy próbálkozik. Próbál nem megijeszteni, vagy inkább elijeszteni. Szavai mégis úgy konganak, ahogy én, mikor nélküle érkezem a lepedőre. Érdekes, hogy elhagyott elmegyógyintézetet választott otthonául, bár ha igazán őszinte akarok lenni, jártam már vele rengeteg helyen. Számolni sem számoltam a végén. Most sem állandó a lakhelyem, nehogy valakinek feltűnjön. Mégis..üres, kongó szavai megrémisztenek. Nem ezt akartam. Némán nézek fel rá..és még mindig gondoskodik rólam. Istenem, miért teremtettél engem ilyennek? Miért nem tudok normális lenni?
Egyedüllétem rám zuhan. Nélküle máris üressé válik a helység. Tépelődöm, belülről rágnak a kimondott szavaim. Lehetnék bátrabb, vagy nem tudom. Nem tudom mi a helyes, hogy mit kellene tenni. Hallgassak a szívemre vagy hallgassak az eszemre? És melyik mondja az igazat? Összehúzom magam, egész picire. Térdeimet fektemben ölelem. Hideggé válok nélküle, üressé. Nincs még egy ilyen lény ezen a földön, aki érzelmeknek ilyen széles skáláját mozdítaná meg bennem. Egy sem. Általában addig sem jutnak el, hogy érdekelni kezdjenek. Bizonyos részeinek a lelkemben, olyan zárja van, melyekhez csak egy embernek van kulcsa. Nem bírom így. Ezt nem. Ezt a hallgatást, a semmit. A dühét tudom kezelni, már mindenféle formában megnyilvánult velem szemben. De ezt nem. A csempe földre hulló puffanása, az ütés, mind-mind nyílként fúródik a szívembe. Felsegítem magam az ágyból. Már lényegesen jobb, mint negyed órája. A fürdőszoba felé lépdelek, bár megtorpanok az ajtajában egy pillanatra. A gyönyörű, pompás, kecses és mégis izmos testének látványa elfeledteti velem az olyan apróságokat mint levegővétel. Feszültsége úgy szivárog bőréből, hogy szívem törik bele. Hogy is hihettem, hogy képes lennék nélküle. Bármire. Mivel nem kell ruhákkal vesződnöm, egyszerűen belépek mögötte, hátulról átölelem, arcomat lapockái közé fúrva. Bőrén végigömlő hideg permet libabőrössé tesz, meg is hökkenek egy pillanatra, de nem érdekel.
- Annyira szeretlek, hogy megzavarodom a súlyától. - suttogom bőrére, de pontosan tudom, hogy minden szavamat hallja - Nem tudlak itt hagyni. Sem el. - fordítom végül magam felé, keresve tekintetét.
Öklét kezembe veszem, csupán felületi seb van rajta, mely hamarosan begyógyul. Mégis én okoztam. Már megint. Ajkamhoz emelem, nyelvem ráérősen fut végig rajta. Miattam van. Nem eresztem a tekintetét. Gaia furcsa és fondorlatos. Nekem adott egy ilyen szerelmet, de mindig elhibázom valahol. Fogaim koccannak a hidegtől. Az energiaháztartásom még nem örül a zuhanynak, de kit érdekel a test, amikor a szív viszont forrón lángol?
- Tudom, hogy egy picsa vagyok. És nem akarok elmenni. Kérlek, ne hagyj elmenni. - bújok hozzá, bőréhez, illatához, energiájához.
Valahol félúton pedig felszakad a zokogásom. A gondolat növelte. Mely az utóbbi időben már mocorgott bennem, mióta éreztem az illatát a város pontjain és azt hittem, hogy megőrültem. Nem buggyant ki, mikor megláttam, mert elmosta a hihetetlen vágy. Peregtek könnyeim fájdalmamban, mikor azt hittem visszatértével saját halálom fog elszakítani tőle. Most pedig eltolnám. Zokogok, mert megkönnyebbülök. Mert szeretem, mert nem mondta, de tudom, hogy ő is szeret. És zokogok mert hülye vagyok és menekülnék előle, pedig más vágyam sincs mint éjjelem nappalom vele tölteni.
Nem tudom mikor, mennyi idő után csendesedik le a zokogás. Kiadtam magamból, mert nem bírtam a feszítést. Szipogok. Máskor talán nem engedtem volna, hogy így lásson. Félve nézek fel, halványan elmosolyodva.
- Csókolj már meg te hülye! - nevetem el magam.
Vissza az elejére Go down
Andrzej Strzechowski
vérfarkas alfa

avatar

. :

Posztok :
81
Kor :
198
Lakhely :
New Orleans, egy elmegyógyintézetben
Foglalkozás :
Adok-veszek
. :


Tárgy neve: Re: Diana & Andy ; Elküldve: 25th Február 2017, 21:43



Diana


Imádott nőm továbbra is fenntartja a jogot rá, hogy szeszélyes legyen. És ha ez nem tetszik nekem akkor bekaphatom. De ettől még imádom, csak éppen nem lehet rajta eligazodni. Azt akarja, hogy egyenrangú félként kezeljem, ami már csak a lényünkből adódóan is lehetetlen küldetés, hiszen a farkasom az övé felett áll rangban. Ugyan akkor meg mondhat nekem akármit, hogyha nem lennék olyan amilyen, ha nem akarnék uralkodni felette, ha nem lennék annyira férfi amennyire az vagyok, ha el tudna nyomni és az történne amit ő akar, akkor nem lenne belém szerelmes. Sakk-matt. Éppen ezért van, hogy az életünk annak idején is és nyilván valóan innentől egy merő harc. Persze régen volt egy pont ami már sok volt. Amikor ő átlépte az én határaimat és kihozott belőlem egy olyan szintű féltékenységet és birtoklási vágyat amiről azt gondoltam, hogy képtelenség, és amikor én átléptem az ő határait és olyan szinte irányítani próbáltam ami már az abszurd felett áll kettővel... na akkor robbant a bomba. Amit nyilván ő robbantott azzal, hogy elszökött és megpróbált megöletni. Hozzá teszem, hogy mind a mai napig nem tudom, hogy még is miként sikerült megszöknie. De nem is igazán érdekel most már. A lényeg, hogy valamennyire próbáljuk rendezni a viszonyokat.
Oldalra billentem a fejemet, és a nevetésem elnéző mosollyá szelídül, ahelyett, hogy válaszolnék neki, tudván, hogy ha valami olyan csúszna most ki a számon, akár viccből is ami sérti még elszabadul a pokol, egy beleegyező csókot nyomok az ajkaira.
Persze, az ember próbálkozik, de nehéz elvonatkoztatni attól amit pár száz éve megtanultam apámtól. Ugyan a vége az lett, hogy megöltem az öreget, de akkor is nagy forma volt és nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy vezetőt neveljen a fiából aki egyszer alfa lesz és ne egy puha pöcsű idiótát. A végén ez lett a veszte is, nem küldött el időben.
És bumm... addig tart a nihil még ki nem mondja azt a bizonyos mondatot. Lassítsunk... nem akar itt élni, szerinte legyünk külön. Külön??? Körülbelül úgy hat ez rám, mintha tökön rúgna. Az izmaim pattanásig feszülnek, a minimum egy nagyon erőteljes "NEM" lenne amit most kimondanék, és akkor még nagyon finom voltam, tekintettel az érzéseire. Még is, hogy juthat ilyen az eszébe? Ő aki nem most kezdte a farkas létet tudhatná, hogy mi együtt vagyunk erősek... a falka, egybe. A vámpírok ellen is csak akkor lehetünk hatékonyak, ha együtt vagyunk. Egyedül sebezhető, főleg így, hogy át akarom venni a város felett az irányítást, és rajta már az én szagom van. Nem tudom milyen az itteni alfa, de akár meg is próbálhatja felhasználni ellenem. Soha egy falkatagomnak sem engedtem meg, hogy külön lakjon a falkától... soha, és ezt bizonyosan ő is tudja, biztosan emlékszik még rá. Most még is azt mondja, hogy el akar menni. Veszélybe akarja sodorni magát, meg akarja szegni a legfőbb szabályomat és nem példát mutatni és még el is várja, hogy asszisztáljak ehhez.
Szinte remegek az idegtől, éppen, hogy csak pár szót kipréselve magamból a hangomban sem bízva. Tudom, hogy érzi, hiszen minden idegszála rám van hangolva, ahogyan én is rá, és most nem zárkózom el tőle. Nem most éppen bebizonyítom, hogy nem fogom bezárni. Elvégre valami ilyesmi volt az egyesség, próbálom nem elnyomni, nem megijeszteni, nem akarom, hogy elrohanjon. Tessék... engedek neki, elvégre ezt akarta.
De fel kell állnom és le kell higgadnom, kimászok alóla, és még pár mondatot az ajtóban odavakkantok, mielőtt bemennék a zuhanyozó alá, hogy hideg vízzel próbáljam az agyamat kitisztítani. A jeges permet, apró tűcseppekként veri a bőrömet, de nem érdekel. Az öklöm a csempén landol, tehetetlen dühömben leverve az új burkolatot... leszarom majd holnap hívok valakit, hogy csinálja meg.
Előbb érzem meg a jelenlétét a fürdőben sem mint, hogy megérintene puha karjaival, ahogyan átölel tenyeremet az övéire simítom és élvezem, ahogyan gyengéd nőiességgel hozzám bújik. K*rvára hiányzott!
Nem szólalok meg csak lenézek rá azon morfondírozva, hogy most miként is reagáljam le ez a pálfordulást. Örül a bensőm azt mondja nem tud elhagyni, ugyan akkor viszont nem bízok benne, hogy tényleg nem teszi meg. Furcsa, mi?
Bensőm jólesően rezonál nyelvének gyengéd érintésére, legszívesebben magamhoz rántanám, kérném, hogy maradjon. Ha kevésbé lennék domináns vagy makacs akkor most végig csókolgatnám és minden csókommal arra kérném, hogy éljen velem, legyen megint az enyém teljesen. De nem vagyok ez a típus még ha ezt is érzem, ezt is kívánom.És amúgy is összezavar, azt akarja, hogy hagyjam dönteni, kibontakozni aztán meg azt mondja, hogy ne hagyjam, hogy megtegye... Mondom, fenntartja a jogot, hogy meggondolja magát és ha én erre nem megfelelően reagálok akkor megsértődik...
Magamhoz ölelem, közben szabad kezemmel átállítom a csapat, hogy a jéghideg zuhatag helyett szinte már forró permet csorogjon a bőrünkre, nem magam miatt, hanem érte, mert neki most a gyógyuláshoz inkább van szüksége a melegre, mint a hidegre. Bensőm gyengéden öleli körül. Szerintem még sosem láttam ennyit sírni, és talán még egyszer sem hallottam úgy szívből zokogni. Ujjaim gyengéden járnak a gerince mentén nyugtatóan simogatva a hátát, miközben ajkaimat a hajába fúrom.
- Szeretlek...- Sóhajtom szinte már fáradtan a mondat első feleként ami után tudjuk, hogy következik egy "de" - De nem tudok rajtad eligazodni...- Megcsóválom a fejemet. Nem siettetem, hanem, hogy kizokogja magát a meleg víz alatt egyik kezem a derekánál fogva tartja, míg a másik rendületlenül simogatja, képtelen vagyok betelni az érzéssel, hogy újra a karjaim között tudhatom.
Elhúzódik, világos de enyhén kipirosodott szemei találkoznak az enyémmel, s szavaira egy szívdöglesztő mosoly a válaszom, mielőtt ajkaimat az övéhez érinteném. Magamhoz húzom, megszorítva a derekát, annyira nehéz nem azonnal felkapni az ölembe és belé hatolni, hogy újra érezzem magam körül. Férfiasságom kettőnk közé dagad, annyira kívánom, hogy azt nehéz lenne elmondani.
Megfordítom, hogy az ő háta legyen a falnak ne az enyém, s ajkaim a nyakára vándorolnak, lecsókolva onnan a forró cseppeket, a kulcscsontját finom harapással dédelgetem és elképzelem milyen jó lenne megjelölni, tudatva mindenkivel, hogy hozzám tartozik. Lejjebb hajolok az édes halmok közé, megkóstolva a régen nem ízlelt kebleket, mindig is imádtam őket, tenyérbe való méretűek, formásak és gyönyörűek.
Ahogyan lejjebb siklok térdeim a zuhanyzó padlóját érintik, előtte térdelve nem is nyújt rossz látványt, sőt.... de ez az egyetlen helyzet amiben nem csak, hogy hajlamos vagyok térdet hajtani, de egyenesen élvezem is. Apró harapásokkal haladok lefelé érintve a hasának lapos íveit. Köldökénél elidőzöl egy pillanatra, bőrébe búgva a szavakat.
- Annyira hiányoztál! Volt időm gondolkodni mit is akarok... - Duruzsolom a bőrébe, miközben ajkaim elkalandoznak az egyik majd a másik csípőcsontja felé, egyre lejjebb haladva.
- Nem akarom, hogy elmenj. Terveim vannak a városban. A várost akarom, ahol berendezted az életed...- Sóhajtom a bőrébe szinte már morranva, hogy pontosan tudja meg is szerzem. -Falkát akarok neked, családot meg biztonságot.- Ahogyan leérek a combjához finoman beleharapok a puha húsba, végigsimítok a lábán a bokájától, fel a vádlián át a combjáig, miközben finoman megemelem a formás virgácsot és a vállamra helyezem.
- Állandóságot... Kölyköt akarok Diana.- Druzsolom felpillantva rá szinte már a lábai közé, és mivel tartok a negatív választól, az esetleges kiakadástól nem hagyok neki gondolkodási időt ajkaimat a lábai közé fúrom és az évek alatt kitapasztalt technikával kezdem kényeztetni, hogy ne legyen ideje se gondolkozni, de reagálni. De legalábbis addig míg a csúcsra nem jut és az orgazmus gőze ki nem száll a fejéből.


Vissza az elejére Go down
Diana V. Strzechowski
vérfarkas lupa

avatar

. :

Posztok :
29
Kor :
137
Lakhely :
New Orleans
Foglalkozás :
Blues Soul pub tulaja és mindenese
. :


Tárgy neve: Re: Diana & Andy ; Elküldve: 26th Február 2017, 00:37


Átfolyik rajtam minden igazságom, félelmem és érzelmem. Ezekkel nem tudok mit kezdeni, nem megy. Sosem kezeltem őket úgy, ahogyan kellett. Balga módon kérem, hogy ne éljünk együtt. A közelében, vele vagyok igazán önmagam mégis rettegek minden órától, mert nem tudom mit fogunk legközelebb kihozni egymástól. Már először is belebolondultam, megvezetve ostoba bakfisként figyeltem minden mozdulatát egy rég elfeledett kúria mára már nem létező falai között. Tudván, hogy más felesége leszek, mégsem érdekelt. Nem értettem az erőt, amely felé hajtott. Mégsem éreztem helytelennek, csupán illemszabályokba nem illeszkedőnek mindazt, ami felhorgadt bennem. Soha nem költött nekem verset, nem adott szerenádot, nem állt apám elé megkérni tőle. Nyers volt és gyönyörű, fenségesen más, mégis annyira ismerős, hogy csontjaim belézengtek. Léha és fehérmájú cédának kellett volna éreznem magam miután az övé lettem, de csak elégedettséget éreztem. Tudtam, hogy olyan fordulóponthoz ért az életem, melyet nem vagyok képes befolyásolni. Bár sosem hittem, hogy olyan folytatás fog következni, mint ami történt.
És mindig, újra és újra ott találom magam, ahol akkor. Elég ha tekintetem végigsiklik alakján, megállapodik markáns arcán, hogy az övébe folyjon. Szeretem. Mindig is szerettem, akkor is ha éppen egy légtérben sem voltam képes tartózkodni vele, ha mindent hozzávágtam ami a kezem ügyébe akadt. És ordítottam, ordított ő is, bántottuk egymást, hogy eldőljön egyszer, kinek az akarata erősebb, ki tudja érvényre juttatni előbb a sajátját. Tőröket dobáltunk, minél rozsdásabbakat, hogy jobban fájjon. Aztán szeretkeztünk tombolva, mindaddig míg energiánk sem volt haragudni. Akkor ért el minket béke. Az a fajta csendes és gyönyörűséges béke, melyről mindenki álmodozik titkon. És ha már elértük, próbáltuk is fenntartani a maga minden csodájával együtt. Végül mindig elromlott, visszakerültünk a korábbi állapotra. És gyűlölt. Gyűlöltem.
Belehalnék ha nem lenne, ha nem küzdhetnék az akarata ellen, ha nem nyilvánítaná ki a világnak örökké, hogy az övé vagyok..ha nem próbálna meg mindig parancsolgatni. Ezért is volt üres az elmúlt húsz évem. Hisz ki ér fel ilyen magasságokhoz? Mélységekhez? Ki ér fel a közös életünkhöz? Senki. Semmi. Pótolhatatlan űrt hagyott maga után, melyen semmilyen terápia, semmilyen szakkönyv nem segíthetett. Az emberi pszichológusok csak az emberi gyászt tudják kezelni. Csak arra van gyógyírük, gyógyszereik. Mit sem értenek abból, ha a magam több mint száz évével a párom nélkül létezem, egy lassú, halál felé sodródó folyamon, hogy elérhessem a megváltást. Hogy küzdjek érte, ölelhessem a halált. Mégis élek, mert talán nem én irányítottam sorsom a mai nap felé. Talán mégis van felülről irányítás, egy olyan erő, amely láthatatlan ujjaival húz egyet a hibás szálakon, hogy helyreálljon a béke és a rend. Esetünkben ehhez is fájdalmas erő kellett.
Ezért a szerelemért érdemes volt élni mindig, meg is halnék érte ha kellene, bármikor. Ezt érzem a hideg vízsugár szúró permete alatt testét ölelve. Hogy meghalnék érte ha kellene. Bármit odaadnék, hogy halljam nevetni, hogy pimaszkodjon, hogy elégedetten szuszogjon mellettem, békében. Istenem, miért nehéz? Miért nem jönnek a szavak könnyedén? Miért marja mindegyik a lelkem savként? Mégis, könnyeim, zokogásom fátylán, vigasztalhatatlanságán kiadom magamból mindezt. Elgyengülök, karjaiban, erejében találva menedékre. Igen, egy picsa vagyok és rengetegszer viselkedem is úgy. Igen a dühöm pusztító sokszor és nem tűröm jól ha beleszólnak az életembe, a ritmusomba, a dolgaimba. De ezzel jön létre kettőnk egyensúlya, nem? Ha nem lennék ellenpólusa, unatkozó szadistává válhatna, aki igájába hajt mindent és mindenkit, aki hagyja neki. És végül mindenki hagyja neki. Ha pedig ő hajolna akaratomnak, nem feszülve és nem ágálva csak hagyná, hogy uralkodjak, mi maradna? Semmi. Érdektelen, unalmas üresség csupán, egy porhüvely, akinek nincs szava, nincs tekintélye de szükségem van rá, hogy felkelhessek reggel. Reszketve apadnak el könnyeim, megnyugszom, kiürül a tár. Talán soha nem látott ennyit sírni, vagyis nem ilyen formában. A dühömet láthatta, ismerhette. De addig hogyan lehetnének igazi könnyeim, amíg nem éltem meg igazi veszteséget? Ő volt a veszteségem. Vigaszt nyújt, támaszt, csukladozva szipogok mellkasán. Szeret..de..nem tudom nem mosolyra húzni ajkaimat. Ha én ki tudnék magamon, könnyebb lenne az emberiségnek, de legalábbis nekik biztos. Ezért mondom, amit mondok. Mert amikor nem tudom máshogy kifejezni, be kell kapcsolnia, engednie, szeretnie kell. Nem érteni. Arra nem képes senki fia, ha én nem vagyok képes rá.
Olyan mosolyt kapok, ami a nevemet is feledteti. Ajkai enyémekhez simulnak nyelvem siklik is be közéjük, ujjaim felszaladnak oldala mentén végig a bordáin. Derekam ölelő karjai biztonságával iszom csókját, akár ha lényét innám magamba, de soha nem lenne elég. Vágyának bizonyítékául, igazául feszülő férfiassága ér alhasamhoz, nyögést csalva elő torkomból. Nem mintha valaha át tudnám őt ejteni ilyen fronton, az ágyban úgy működünk együtt, mint sehol máshol. Mindig rögtön reagálok rá. Tízet esik az iq-m valahányszor meztelenül látom, rögtön feszültséget illant ha másba transzformálja az egyébként heves érzelmeimet. Gyengéden fordít át, hátam a falhoz simul, tekintetem nagyon, nagyon koncentrál rá. Ajkai hiányoznak, szomjazom őket, pedig csupán régi ismerős területeken kalandoznak. Érzékeim kiélesednek, annyira magával ragad testemen haladó édes útja, hogy a térdem is megroggyan. De nem ereszt, nem. Végre nem. Melleim neki simulnak, ajkai közé. Testem felszikrázik, csípőm magától mozdul felé. Ágáljak én? Hát mondjam, hogy hagyja abba? Sóhajaimat visszaveri a csempe hidege, tenyerem hajába túr. Megbabonázva nézem a büszke férfit, a hímet, ahogy térdre ereszkedik előttem. Tekintete elmos mindenféle kétséget. Izmaim fájón ugranak össze fogai finom nyomására, szavai belémszivárognak. Istenem, csüngöm hangjának mélységét. Összeesnék ha nem tartana teste. Ezt nem tudom védeni, nem is akarom, porrá zúzódom.
- Gondolkodni.. - nyögöm ostobán ismételve, irigyelve a beszédkészségét, mellyel jelenleg nem rendelkezem.
Megremegek bőrömet gyújtó lélegzetétől és szavaitól. Mennyire akartam, hogy ilyesmit mondjon. Hogy nem akar elmenni, visszavinni a régi kontinensre, hogy itt akar életet folytatni. Velem. Imádom, hogy rögtön a várost akarja. A falkát. Mi mást? Beérhetné-e kevesebbel? Halkan nevetem el magam, beleesve belsőcombom lágyságának harapásába. Mintha nem tudná, hogy ilyenkor képtelen vagyok beszélgetni..
- Istenem..meg is kaphatod.. - nyögöm elfúlóan.
Megüt a kettősség, mert valami nagyon, csodálatosan jövőbeli dolgot fogalmaz meg, mégsem tudok elszakadni lágy csókjaitól, búgó hangszínétől. Szétesek de belefeszülök a vágyba.
Falkát akar.
Lábamon végigszaladó lágy érintése eltereli a figyelmem, éppen járunk valami komolyban, ugye?
Családot!
Vállára igazítja a lábam, lehelete vészesen közelről cirógat meg, levegőt is elfelejtek venni. Kifeszül a pillanat, mint nagy szavak és nagy tettek előtt megannyiszor szokott.
Állandóságot...gyereket. Gyereket!
Tekintetem azonnal az övét keresi, de az igazságot látom benne, a bizonyosságot. Különös, megmagyarázhatatlan és mélyről érkező öröm ragad magával, melyet nem tudok szavakba önteni. Lábaim közé érkező ajkai azonban el is törlik. Tapasztalt gyakorlatiassággal ránt bele a csodába. Kapaszkodnék, de nincs mibe, tartom magam amíg tudom, amíg képes vagyok rá. Térkép, instrukciók nélkül fokoz fel, agyam elköszön tőlünk, érthetetlen nyelven mormogok, míg emberin nyögöm a fürdőszoba zubogó csendjébe, hogy mennyire szeretem, mennyire isteni. Testem könnyedén ragad el, áruló voltáról nincs kétségem. Finomhangolt hangszer vagyok ajkai alatt, mely feszes húrokkal várja hozzáértőjét, hogy teljes szépségében szólalhasson meg. Kérlelhetetlenül és határozottan tol egyre feljebb, már nem tudom, csípőm mozdul-e vele őrülten, vagy ő mozdít. Tarkóján pihenő tenyerem vállára vándorol, szorítva, nem eresztve. Az orgazmus fehéren vakító fényességgel csap belém, rögtön és ellentmondást nem tűrően. Én pedig meglovagolom ezt a hullámot, préselve a levegőt, nyögve a csodáját.
Remegő térddel, testtel omlok le hozzá, nagy kortyokban nyelve a levegőt. Ajkaira csókolom mennyire mesés élmény volt, mennyire hiányzott, ízem visszaköszön róla. Homlokom övének támasztom, pihegő mellkassal, lángoló bensővel mégis tekintetét keresve.
- Szeretlek. - kezdem komoly hangon - Akarlak. - és élve a vággyal végre lüktető férfiasságára csúsztatom a kezem, a selymes keménységre, forróságára - És a gyerekünket is. - simogatom határozottabban, célzatos akarással - Mindig is akartam. És téged is. - csókolom újra finoman metszett ajkait, tenyerem széttárt ujjakkal csúszik fel mellkasára, szíve fölé, hogy hátrébb dönthessem, ösztökélve immár akarati valósággal.
Elhelyezkedem felette. Ó, jól tudja, hogy imádok irányítani, olykor. Felül lenni, olykor. Mint most. És ez nem a dominanciámról szól. Hanem arról, hogy lássam, hogy őt lássam a tudattal. Ajkaihoz hajolok, rásúgom vágyam és elnézésem a helyszínért. Lassan, áhítattal engedem őt magamba, noha testem minden centije ismeri, mindnek hiányzott. Ő a tökéletes. Az egyetlen. Elégedett tekintettel nézek szemeibe. - Élvezd Kicsim. - zárom be egy határozott mozdulattal a maradék távunkat.
Bensőm még tiltakozik, az izmok ellenállnak, de már a finom küzdelem is édes, nem fáj, nem kínoz. Lehunyom szemeimet. Csípőm pedig parancs nélkül lendül mozgásba, olyanba melyet mindketten úgy szeretünk. Ízelítőt adott magából, hogy mit tehet velem, testemmel mégis még több kell, az ő kéjét kérem, cseppenként, nyögésenként, sóhajonként akarom magambaszívni. Energiánk felszikrázik, körbeölel, folyammá duzzad, elragad magával.
Vissza az elejére Go down
Andrzej Strzechowski
vérfarkas alfa

avatar

. :

Posztok :
81
Kor :
198
Lakhely :
New Orleans, egy elmegyógyintézetben
Foglalkozás :
Adok-veszek
. :


Tárgy neve: Re: Diana & Andy ; Elküldve: 3rd Március 2017, 22:56



Diana


Megőrjít, pont annyi, mint amennyire imádom. Minden vágyam az volt az évek során, hogy újra magam mellett tudhassam, megint megcsókolhassam, érezhessem ujjaim alatt a bőrét. És most megtehetem még ha hülyeségeket is kér tőlem, hogy forduljak ki önmagamból és ne akarjak neki parancsolgatni, hogy ne zárjam be, pedig azaz egyetlen módja, hogy biztosan tudjam, hogy nem megy sehova. Nem akarok megint arra eszmélni, hogy eltűnt...Még ha könnyedén meg is tudnám találni, akkor sem.
Nem akar velem együtt élni, a gondolat eléggé mélyen betalál. Ugyanis nekem minden vágyam, nem akarom, hogy elmozduljon mellőlem. Ez a város tele van vérszopókkal és boszorkányokkal, nem választotta ki a legbékésebb helyet lakhelyéül, de nem is ő lenne. Nem érdekel, ha ez kell neki, ha itt akar lenni, hát legyünk itt, de legyen mellettem, hogy vigyázhassak rá.
Nem tudok mit tenni, hiszen éppen az imént ígértem meg, hogy nem fogom bezárni, hogy hagyok neki levegőt, bár minden zsigerem tiltakozik ellene. Az első és a legfontosabb szabályom, hogy a falka együtt kell, hogy legyen, együtt vagyunk erősek, így tudunk harcolni az erősebb lények, például a vámpírok ellen.
El kell mennem , ott kell hagyom a szobába ahhoz, hogy az agyam egy kicsit kitisztuljon, ha vele maradok és végig kell néznem, ahogyan kisétál az ajtón nem fogom hagyni, hogy elmenjen. Vissza tartanám, amiből vita kerekedne, és aminek hatására kiderülne, hogy semmit sem változtam még mindig ugyan az, az arrogáns, parancsolgatós f*sz vagyok aki eddig.
De szerencsére ő annak idején ebbe az arrogáns f*szba szeretett bele, és éppen ezért, hogyha mindenben hagynám, hogy menjen csak a feje után, ha nem próbálnám meg irányítani akkor nem lennék neki ilyen izgalmas. Ha ő neki nem lennének hülye ötletei, ha nem ágálna folyton ellenem, ha nem lenne izgalmasabb, mint a legtöbb nő, akkor most nem lenne a feleségem, akkor sosem változtatom át.
Sosem láttam még talán ennyit sírni, sőt sírni se igen láttam pedig van egy jó pár év mögöttünk. Magamhoz ölelem és átállítom melegre a vizet, hogy a szervezetének ne keljen még a hőháztartásával is foglalkozni a gyógyuláson kívül. Csókja meg édes, tele ígérettel és vággyal, és alig bírok tőle elszakadni, hogy ajkaim más útra tévedjenek. Felfedezzék a régen csodált testet, és újra piedesztáli magasságokba emeljék puha bőrének finom érintését.
Hallom, ahogyan minden egyes csókom nyomán gyorsul a szívverése, emelkedik a pulzusa. Zene füleimnek minden egyes hangosabb sóhaja, halk nyögése, kapkodó lélegzetvételei. Szívesen csókolgatnám végig minden egyes négyzetcentiméterét az egész éjszaka folyamán biztosan meggyőződve arról, hogy semmit sem változott, hogy sehol egy új heg vagy nyom. Hogy mindenhol ugyan olyan tökéletes, amilyen akkor volt, mint elhagyott.
És közben elmondom neki, hogy mit is szeretnék, mire így vágyom, miért is akarom, hogy maradjon. Tudom gyors, tudom azt akarja, hogy újra legyen időnk egymáshoz szokni, egymás hülyeségeihez, elvárásaihoz, hogy ne csináljunk túl nagy bakit. Nevetése végig folyik a bőrömön, akár a forró víz, imádom. Szeretem mikor nevet, mikor mosolyog még inkább ha miattam teszi. Örülök, hogy hisz bennem, hogy enyém lehet az egész város ha úgy akarom, bár meg van a magam egója, de azért szükségem van a támogatására. Nyilván valóan, ha ő nincs benne egy-egy elképzelésemben, az csak hátráltat, együtt sokkal erősebbek és hatékonyabbak vagyunk. Kíváncsi vagyok, hogy reagál, mint érez akkor amikor feldobom neki a család ötletét, a gyerekét, kicsit tartok a dologtól azok után, hogy a hálóban még lassítani akart meg különélni. De vegytiszta öröme végig simítja a lelkemet, rezegteti a bensőmet, ahogyan csak egy farkasét képes aki össze van kötve a párjával.
Ajkaim megtalálják a lába közét, hogy olyan sok ideje ennek ellenére se legyen átgondolni, s nyelvem az évek alatt kitanult utánozhatatlan technikával juttatja a csúcsra. Megtartom a kezemmel, hogy ne essen el, és csak akkor enyhítek a szorításon óvatosan, amikor tudatosan teszi le a térdeit, ajkai az enyémet keresik és én örömmel adok meg neki mindent amit csak kíván.
Ha macska lennék nagy valószínűséggel most dorombolnék, de nem vagyok, így mikor férfiasságomra csúsznak ujjai a szavait követő morranás hördülésbe csap át, hagyom, hogy ledöntsön, szavai elégedettséggel töltenek el. Hát belement, ő is akar gyereket, húsz év különélés... és minek aprózzuk el a folytatást? Elvégre előtte volt elég életünk kettesben. Éppen itt lesz az ideje, hogy egy kereket is elrontsunk, vagyis csak én... Diaból remek anya lesz.
Nos, van az a pozíció amiben nagyon is kellemes alul lenni, például a látvány miatt ami így az ember elé kerül. Miközben lassan rám ereszkedik, ujjaim elindulnak felfelé a combján, imádom, ahogyan magába fogadja minden centim lassan, önuralmat gyakorolva. Oh lesz még alkalmunk elsietni, amúgy is mind a ketten elég hevesek vagyunk, de most örülök, hogy kiélvezhetem ahogyan energiáink egymásba csapnak, csavarodnak, vegyülnek. Amiként mi is. Felsimítok, tenyereim közé veszem a melleit, szavaira széles vigyor jelenik meg az ajkaimon elégedettségemben. Oh nagyon is élvezni fogom, kezem kedvemre játszadozhatnak a testén és látványnak sem utolsó, ahogyan egy ilyen nő mozog az ember felett... elnézném akármeddig, bármikor. Megfogom a csípőjét, hogy ne gyorsuljon, akarom még húzni, még kiélvezni, még egy picit elnyújtani, hogy velem van míg nem már őt is s engem is visszafoghatatlanul feszít szét a vágy. Felülök a csípőjét markolva, megállítom a mozgásban, ajkaim az övére tapadnak, átkarolom a derekát, hogy egy kézzel tudjam tartani miközben a másikkal a szőke hajkoronába túrok.
- Imádlak!- Harapom az ajkát, lassan mozdítva felfelé a csípőmet miközben az övét lefogom, hogy ne tudja elsietni.
- Minden porcikádat akarom!- Súgom, sőt morgom az ajkára, nyakát és ajkait harapdálva, s minden mondatnál felfelé mozdítva a csípőm, egyre türelmetlenebbül és vadabbul az önuralmam határait súrolva.- Minden nap, minden órájában!- Lazítok a szorításon s mezmodulok alatta, csípőjét megmarkolva, ajkaimmal a melleit kényeztetve ösztökélem gyorsabb mozgásra, hogy újra eljusson a csúcsra, ezúttal velem együtt.


Vissza az elejére Go down
Diana V. Strzechowski
vérfarkas lupa

avatar

. :

Posztok :
29
Kor :
137
Lakhely :
New Orleans
Foglalkozás :
Blues Soul pub tulaja és mindenese
. :


Tárgy neve: Re: Diana & Andy ; Elküldve: 5th Március 2017, 16:41


Valahányszor komolyabb volumenű dologra készülök, előtte végzetesen magamra kell hagynia. Az ötleteim legtöbbször addig stabilak és biztonságosak, amíg nem kalkulálok arra, hogy a párom akarata legalább olyan kemény, ha nem keményebb mint az enyém. Önzőségem néha ismeretlen határok felé visz. Csak magamra gondoltam most, hogy nekem hogyan lenne a legjobb, a legegyszerűbb. Mintha mi olyanok lennénk, akik képesek megmaradni tiszteletteljes távolságokra. Hogyan is képzeltem? Felhív telefonon ha látni szeretne, találkozni velem? Néha nálam maradna éjszakára, reggel pedig elmenne? Nevetséges. Döbbenek rá, hogy ostobaságokat beszéltem bár félelemem nem alaptalanságra épült. Mindig gyorsan történik közöttünk minden. Egyik pillanatban elképeszt a bizonyítással, miszerint komolyan gondolja amit mond. Másikban pedig eltiprom mindezt, mert gyávaságom fojtogatón ébred bennem. Félek, rettegek, hogy megint odajutunk mint régen. Hogy nem leszünk képesek irányítani a kapcsolatot. Mégsem sétálok ki nyugodt szívvel, nem tudom megtenni. Talán mert ennyire könnyen hagyná. Lelkem ólomsúllyal akar leszakadni. Az utolsó pillanatig azt hittem, hogy nemet mond. Hogy nem hagyja, hiszen szabályai vannak az övéire, ahogy mindig is voltak. Le kell hát bírnom, gyűrnöm a saját félelmeimet. Mellette kell maradnom, nem is akarok mást, nem is szeretnék mást. Ezért, érte választom a kijárat helyett a fürdőszoba hűvösét, testének hívogató melegét. Annyira szeretem, hogy kezelni sem tudom magamat ha ő is képben van. Hosszú, közös életünk során először bőgök mindenért karjai között. Megismertem a veszteséget, az igazi veszteséget, melyet én hívtam életre, ő pedig valósággá transzformálta. Siratom a szerelmemet, a gyászomat, a férfit akit imádok, akiről azt hittem már nem járja ezt a világot, akit mégis képtelen voltam évtizedeken át elengedni. Akihez beszéltem ha nyomta valami a lelkem, vagy gondolkodtam valamin, de sose kaptam választ, soha nem zengett hangja az üres falak közül. Nem történt semmi, csak a mélységes csend maradt. Nem ismertem az önuralmat, nem tudtam soha megnyugodni, most pedig, hátamat simogató tenyerével, hozzám simuló gyönyörű, izmos testével, testemben vibráló édesen aranyló energiájával végre megnyugszom. A feszültség, mely kemény csomóként nyomott feloldódni látszik. Andy él. Életben van, igazán ő az, nem hallucinálok. Nem kattantam meg.
Mosolyától elgyengülök, fizikai fájdalommal lobban fel iránta vágyam. Meg kell ráznom a fejem, egyetlen pillanatra, hogy ne könyörögjek azért, hogy ugyan préseljen a hideg csempének és tegye be tövig, nem számít ha fáj, ha ellenkezem, csak..csinálja. Erősen, töröljön el mindent. Mindent ami rossz, ami nem róla szól. És csókolom, mintha először történne. Akarattal, vágyakkal telve préselem ajkai közé mennyire hiányzott, mennyire szeretem. És engedek, hagyom, hogy ismerős ösvényen barangolhasson. Bőröm sóhajtva sikolt utána, legyen ott mindenhol, szeressen. Mélyen imádom, hogy őszinte és kíméletlenül képes kimondani mit akar. Bár hasonlítanánk ebben! Felnézek rá amiért tervei vannak, nagyratörőek. Tudom, hogy képes rá. Én ne tudnám milyen amikor igazán eldönt valamit? Mégis boldog vagyok, mert itt akarja. Nem akar hazatérni, visszautazni és elvágni mindattól, amit felépítettem itt, amibe bekapcsolódtam. Bármikor kész vagyok melléállni. Ezt szeretném ha tudná, tényleg tudná. Ám ajkaival, búgó hangjával eltereli..pontosabban eltörli az ép és mély gondolataimat. Testem felel neki, kérleli..tegye meg, akármit is akar velem, csak csinálja.
Kimond, minden olyan dolgot, melyet minden nő hallani akar a párjától. Család. Biztonság. Állandóság. Gyerek. A felnőtt, komoly viszony lépcsőfokai, összetevői. Keresztül árad rajtam az öröm, hisz húsz év alatt akárkinek csinálhatott volna gyereket. Nem is egyet, megannyit. Mégis..tőlem szeretne. Felolvadok, darabjaimra esem, de nem tudom kellően lereagálni, mert ajkaival, nyelvének édes játékával elmossa a tudatomat, az ép gondolataimat is. Isteni élvezetem kiáltom, nyögöm a fürdőszoba csendjébe, annyira ismer, annyira visz, hogy tehetetlenül kapok valami szilárd után. Bármi után. Régről jól ismeri már az utat, ami a mennyekbe elvisz.
Összeomlok, újra egy leszek a gyönyörben. Megreszketek felette, vele. Fáradhatatlan és kitartó szerető, én pedig nyitott könyv vagyok előtte. Minden módon tud szeretni, alaposan. De vége, több kell. Visszaszeretett a lényembe, úgy ízlelt ahogy soha más. Büszke, gyönyörű és erős hím létére ereszkedett előttem térdre és adta a jót, az élvezet arany csodáját. És döntöm is hátra, egy nem átgondolt, nem alapos de egyébként igaz vallomással. Selymes keménysége simul a tenyerembe, persze én őszinte vagyok, csak nem gondolkodom ép ésszel. Lepillantok, akarom látni teljes, csodálatos meztelen valójában. Keménysége, vágya nekem szól, mely erőt és hatalmat is ad. Bennem pedig maga a tökély érzete lobban fel. Feszít, kitölt. Lehunyt szemmel kiélvezem a pillanat egészét. Az egyesülés csodáját. Mozdulok, engedem, hogy újra ott legyen, mélyen. Testemen kalandozó kezei lobbantják a vágyat, ösztökélnek. Imádom, ahogy megállít, lelassít. Eszerint tudja, hogy merre vinném. Csodás mosolyt ragyogtatok rá, teljesítve a ki nem mondott kérést. Lassítok, lágyan ringok ölében, szaggatott sóhajokkal tarkítva az édes kínt.
Felül, lefog és leállít, máshogy mozdul bennem. Ajkaink találkoznak, hozzásimulok, míg egészen beburkol ölelésébe. Nem mozdulok, engedelmeskedem, bár bensőm remeg. Iszom magamba lényének ízét, de már bukik is ki a nyögés, ahogy mozdul bennem. Húznám el magam, ne kérje, hogy legyek csendben. Fogaival tartja az ajkam. Istenem, eszem vesztem mellette. Lassú mozdulattal, mégis erővel érkezik. Szavai égetnek, felkorbácsolnak, érte nyúlok, izmaiba kapaszkodom, selymes bőrébe mélyesztve ujjaimat.
- Istenem.. - nyögöm tehetetlenül, nem tudok ellene küzdeni, most is megmutatja, bizonyítja, hogy bármilyen helyzetet képes átfordítani, átlépni irányító félbe, egész lényem imádja, hogy ennyire férfi. Megnyílok neki, engedek, mélyen élvezve engedek.
A szorítás lazul, mégis megmarad a kontroll. Közösen dolgozunk, megyek vele, hívó érintésével mozdulok vele testemben. Kicsit módosított szöggel már simogatja is ott benn azt a pontot, hogy egy erősebb, masszívabb gyönyört csiholjon elő. Ajka mellemre tapad, nyakára simítok, el ne engedje. Abba ne hagyja. Lélegzetem felgyorsul, alhasamban nő, dagad az élvezet hulláma, átbukom rajta, a hullám pedig elönt. Bennem lüktető férfiasságával élvezek végül, őt ölelve, karmolva, imádva. Imádom, hogy jön velem, hogy nem fogja vissza. Belém lüktet magja, majdnem másodjára is átlökve az orgazmus kapuján. Uram ég, azóta erre vágytam, hogy megláttam a tisztáson félelmetesen gyönyörűséges sziluettjét, szemei villámló kékjeit. Lihegve dőlök neki, követelve ajkait, bár épp lélegezni tanulok, a mohóságom azért megmarad. Kezeimbe veszem arcát, szemeibe tekintek. Akarom, hogy lássa, érezze azt a szerelmet, melyet érzek iránta, ami sose múlt el, vagy lett kevesebb. Végül provokatív mosollyal csókolom meg, azért hallottam ám mit mondott!
- Nem bírnád. - csókolom újra, mosolyogva - Én is imádlak. - ölelem magamhoz - Szeretlek, te domináns seggfej! - vándorol le ajkam a vállaira, harapom meg végre.
Mióta ezt akarom, hogy virítson rajta a jelem, hogy az enyém és mindig is az enyém volt, soha nem másé. Ajkaim közé szívom a feszes bőrt, fogaim belemélyednek melegségébe. Senkinek ne legyen soha kétsége. Tudom, mennyi szuka rohangál a városban, akik kezüket-lábukat törnék egy ilyen hímért. És nem, soha.
Nehezen de felemelkedek, hirtelen már tombol bennem az energia. Amolyan csak úgy alapon, felé nyújtom a kezem, jöjjön ő is. Tagjaimban önfeledten áramlik a forró vér. Már elfelejtettem, milyen ez. Milyen vele. Kilépek a zuhany alól, kérdő tekintettel nézve rá. Mégis őszinte mosollyal, most akkor jön a további.
- Törölköző? - kérdezem inkább a hollétére, semmint házigazdai mivoltára vonatkozóan, majd a szobába sétálok, leülve az ágyra. Komoly arccal de tulajdonosi büszkeséggel figyelem minden mozdulatát. Nem hiszem el, hogy valaki lehet ilyen fincsi. Még mindig. Azonban, most nem annak van itt az ideje, hogy kifejtsem mennyire élvezném ha maga alá temetne.
- Komolyan gondoltad? - keresem tekintetét - Tényleg át akarod venni az itteni falkát? - csomagolom magamra a takarót, mert az ő figyelmét se az én testem kösse le, főleg egy ilyen gyakorlati kérdésnél - Melletted állok, szeretném ha tudnád. Dönts bárhogyan. - kivéve persze úgy, hogy engem ebből kizár valami túlféltés miatt, mert az nem igazán jó opció. Sőt, nem opció maradjunk ennyiben. - Mik a terveid? - fekszem fel az ágyra féloldalasan, fejemet tenyeremen támasztva.
A gyerek dolgot sem felejtettem el, de nem következhet be az előtt, hogy tényleg ő lenne a helyi Alfa. A kiélezett háborús helyzetben, több kötöttséget kapnék a részéről mint mozgásteret. Ezt a gondolatot nem hagyom kiülni az arcomra inkább, nehogy belekapaszkodjon és kérdezősködni kezdjen. Továbbra is nyíltan kíváncsi tekintettel méregetem, kezem önkéntelenül nyúl felé, hogy jöjjön, csatlakozzon hozzám.
Vissza az elejére Go down
Andrzej Strzechowski
vérfarkas alfa

avatar

. :

Posztok :
81
Kor :
198
Lakhely :
New Orleans, egy elmegyógyintézetben
Foglalkozás :
Adok-veszek
. :


Tárgy neve: Re: Diana & Andy ; Elküldve: 11th Március 2017, 18:08



Diana


Megint itt van a karjaim között, sós ízével a számban és minden egyes porcikám imádja, rajong érte, még ha néha az őrületbe is kerget. Még ha nem is mondom neki mindig, ha nem is mutatom ki... az kéne még, ott használná ki ahol csak tudná. Így is próbálkozik, ez a mi kis játékunk. Már most kezdődik, pedig még csak most találtunk újra egymásra. A huzavona... Hogy tolja, feszegeti a határaimat, a határokat melyek nyilván őt is körül veszik, és azokat melyek bennem tartják az állatot, a démont. Hogy amikor megérzi, hogy már túl messzire ment, akkor visszakozzon. De olyan mértékben, hogy biztosan nem tudjak már rá haragudni, és még is elérve egy kicsit abból amit szeretne. Én meg megpróbálom őt beszorítani a saját szabályaim közé, feszesen ragaszkodva az elképzeléseimhez, hogy aztán rájöjjek, hogy lehetetlenre vállalkozom, és engedjek neki.
A testünk egymásba forr és olyan tökéletesen olvas össze, mintha egymásnak teremtették volna, és nincs is kétségem efelől. Élvezem meleg ölének simítását, imádom, ahogyan nyögései visszapattannak a csempéről visszhangozva az élvezetét. Szeretem, ahogyan lassít, és megáll mikor arra kérem, és ahogyan kéjes mosolyra húzódnak ajkai. Akarom, hogy újra és újra elélvezzen a karjaimba, mert gyönyöre engem is megrenget belülről.
Lecsókolom az élvezet maradék cseppjeit az ajkairól, szívom magamba ziháló lélegzetvételeit, és legszívesebben nem engedném el. Újra és újra magamévá tenném, szeretném ajkai közül sikításba torkollva hallani a nevem, hogy bizonyítja, hogy csak az enyém, és sosem volt senki másé.
- Alábecsülsz Szivi... csak nehogy kihívásnak vegyem és bebizonyítsam.- Vigyorgok rászorítva a csípőjére és felfelé mozdulva benne. Aztán elnevetem magamat, fogai a vállamba mélyednek, halkan beszívom a fogaim között a levegőt, de nem érdekel, sőt jólesően felnevetek, hiszen pont ezt akartam vele tenni én is. Megbélyegezni, megbillogozni, hogy mindenki tudja kihez tartozik, a hajába markolok és úgy húzom vissza ajkait az enyémekre mikor kiserken a vérem. Érzem az ajkain az ízemet, mire ismét elvigyorodom, szeretem a vadabbik énjét, ó de mennyire.
Feláll én meg hagyom neki hiszen nagyon tetszetős látványt nyújt innen lentről. Felém nyújtja a kezét mire én csak elmosolyodva megrázom a fejemet.
- Oh köszönöm, még gyönyörködnék egy kicsit a látványban.- Pajzán vigyort villantok felé, és jól megnézem magamnak a fenekét, ahogyan elfordul, és éppen azért mert őt bámulom, amikor szembe fordul akkor a melleit persze, kissé késve reagálok a kérdésre.
- Nekem jó vagy így vizesen...- Felállok, és nyomok egy csókot az ajkaira, miközben a szekrényhez lépve neki is meg magamnak is előveszek egy törülközőt. A derekam köré tekerem és követem a nappaliba, miközben egy kisebbel a hajamat igyekszem szárazra dörgölni.
- Igen, komolyan. Miért ne akarnám?- Vonom fel a szemöldökömet rá pillantva, és amikor meglátom takaróba bugyolált testét, csak még magasabbra emelem őket. Ohó jól van, szóval most jön a dumaparti. Hát rendben.
Felé lépek, lenyomom a vállánál fogva az ágyra és adok neki egy csókot mielőtt átmásznék a másik oldalára, amennyiben hagyja magamra vonom, hogy a vállamra feküdjön.
- Hát első körben csak egy-két tagot szándékozom átcsábítani, és amikor már elegen vagyunk egyszerűen kihívom. A tag eléggé gyengének tűnik és amiket eddig megtudtam róla jelenleg nincs is a toppon. A falka széthullóban, nem hinném, hogy olyan nehéz dolgom lesz.- Ujjaim a vállát és a karját simogatják, miközben másik karom a fejem alatt van és a plafont bámulom. Ja a városban a helyzet ami a vérfarkasokat illeti igen csak nevetséges, sőt kritikán aluli.
- De nem akarom, hogy annál ott legyél.- Vonom össze a szemöldökömet, de nagyon figyelek, hogy a hangomnak ne legyen parancsoló éle, inkább csak amolyan ténymegállapítás.
- Ha esetleg még se úgy sikerülnének a dolgok, biztonságba akarlak tudni.- Mert hát ki tudja, a farkas tervez Gaia meg végez.



Vissza az elejére Go down
Diana V. Strzechowski
vérfarkas lupa

avatar

. :

Posztok :
29
Kor :
137
Lakhely :
New Orleans
Foglalkozás :
Blues Soul pub tulaja és mindenese
. :


Tárgy neve: Re: Diana & Andy ; Elküldve: 29th Április 2017, 20:09


Vibrálok, vérem pezsegve száguldozik az ereimben. Mindig ilyen, valahányszor együtt vagyok vele. Mindig újjászületek, miután meghalok egy kicsit. Nekem ő a tökéletesem, aki nekem lett teremtve. A másik felem. Pont a tökéletességi mixtúra miatt ilyen nehéz nekünk együtt. A személyiség nem követi Gaia döntéseit. Az egyébként kiegyensúlyozott énem pedig egy csapásra átvált, ha Andyből előjön a parancsolgató énje. Nem tudok nem nekifeszülni az akaratának. Nem tudok nem ellenkezni vele. Akkor sem, ha tisztában vagyok vele, hogy legtöbbször jót akar. Most minden olyat kimondott, amit minden nő hallani akar a férjétől. Vagy volt férjétől. Szerelmétől, maradjunk ennyiben.
- És mi van ha azt szeretném, hogy bebizonyítsd? - vigyorgok vissza, ajkaim pedig vállára vándorolnak. Fogaim között húsával enyém az erő, a társ, a szerető, a feleség ereje és tudata. Megjelölöm, mert az enyém. Hozzám tartozik és képes lennék bármilyen nőt kinyírni és megkínozni aki hozzáér. Vagy úgy néz rá, ahogy szerintem már sok. Szar nektek csajok, mivel nem állandó határaim vannak. Ráharapok, akarom a vérét, az ízét, az erejét ízlelni. Bombaként robban szét a számban, fájdalmas nehézséggel engedek a húzásnak, elengedem őt. Csókol, ajkai közé csókolom vérének ízét. Sose mondtam, hogy nem bukom a keményebb dolgokra. Ő pedig mindenben partner. Mindenben. Maximálisan.
Kéznyújtásom formális, magától is simán felállna, mezei halandó pedig követni sem tudná a mozdulatsort, de nem titkoltan szeretek hozzáérni. Egyszerűen szükségem van rá. Mint a vízre vagy a levegőre. Nem tudatosan teszem, teljesen magától jön. Az is erőt, magabiztosságot ad, hogy figyel. Pedig nála jobban csak én ismerem a testem. És imádom, ahogy rám néz. Nem mondja ki, de az "enyém vagy" tudatossága sugárzik belőle, amit én élvezek. Egy nőnek az kell, hogy akarják. Ő pedig akar engem. És ez fontos. Elmosolyodom, enyhén riszált csípővel lépek ki a zuhanyzóból és kérek tőle törölközőt.
- Remélem értékeled a látványt. - fordulok felé, mire fel is áll, ajkaink csókba forrnak, el is veszek egy pillanatra. Meg kell állapítanom, hogy még kétszer csinál ilyet és a lábai elé omlok, könyörögve azért, hogy tegyen a magáévá ahányszor csak képes rá. Ami hiba lenne még, mert beszélnünk kell. Megtörölközöm a szobába menet. Az ágyon ülve figyelem őt, féltem és aggódom érte mindig. Nem először készül megölni egy alfát, de ez most nem pusztán a dominanciáról szól. Maradni akar. Életet akar építeni. Gyerekkel. Velem. Most kaptam őt vissza, belehalnék ha valami történne vele és nem lennék ott, hogy segíthessem.
- Nem tudom. Azt hittem vissza akarsz térni Európába. - felelem sóhajtva, valójában megszerettem ezt az országot, így ez mélyen érintene, de természetesen mindketten tudjuk, hogy követném akkor is, ha a Himaláján akarna élni.
Felnézek rá mikor elém lép, lebutulok testének, lényének a közelségétől. Érdekes, hogy nem tudok gondolkodni értelmesen ilyenkor, mégis ekkor vagyok leginkább az igazi önmagam. Sóhajtva fogadom csókját és dőlök hanyatt. Leérkezik mellém, hozzábújok, fejemet vállára hajtva. Maga a tökély, a kényelem. Elmosolyodom a büszkeségtől, imádom, hogy ennyire megfigyelte őket, ennyire tisztában van mindennel. Holott személyesen még nem is találkozott egyikkel sem. Imádom, hogy mindenre gondol. Tenyerem mellkasára fektetem, ujjbegyeimmel bőrét simítva. Igen. Tényleg mindig hozzá kell érnem. Függője vagyok. Elismerem.
- Ha gondolod megkönnyíthetem. Ismerem őket személyesen, tudom, hogy kik a fő elégedetlenkedők. És a találkozókat is könnyen össze tudom hozni. - biztosítom, segíteni akarok neki amiben csak tudok, és amit benyel még az a roppant nagy egója.
Ujjaim megállnak. Nem akarja? Mi az, hogy nem akarja? Miért nem akarja? Én vagyok a másik fele, ő tanított, ő teremtett. Nem hagyhatom magára. Nem tehetem meg. Szívem ellenkezve dobban bordáim börtönében. De nem rohanhatom le ezzel, csakazértis nemet fog nekem mondani. Hogy ne kelljen belemennie.
- Andy, kérlek. - mondom nagyon nagyon kedves hangnemben kezdve - Segíteni akarlak, nem hátráltatni. Erősebb vagy ha melletted vagyok. - fordítom magam felé az arcát - Csináljuk végig együtt.
Biztonságba. Mindenki tudni fogja, hogy mellette álltam. Keresnének, vadászni kezdenének rám az alfahű tagjaik. Jobb, ha végigcsinálom vele. Nélküle úgy sincs értelme a napjaimnak. Egyébként sem bírnék ölbe tett kézzel ülni valahol míg ő.....
- Melletted vagyok a legnagyobb biztonságban. Nem pedig egy szoba falai között. - nyomatékosítom, ne higgye, hogy levesz a lábamról az aggódó szavakkal, nem fogom magára hagyni és kész, mert noha a küzdelemnek becsülettel kellene lezajlania, a Lupa egy ribanc, az alfa testőreiben pedig egy vak és süket szamár sem bízna meg. - Felnőtt, kifejlett vérfarkas vagyok drágám, nem ejtettek a fejemre. És jobb, mindkettőnknek jobb ha igent mondasz. - vigyorgok rá, mert nem kell különösebben gondolkodnia azon, hogy mit értek ez alatt. Úgyis odamennék, kivéve ha kiláncoltat és őriztet. És jobb, ha nem felbőszülve köszöntöm az új alfát, nem igaz?
- Megértem és tényleg megértem miért mondod. Aggódsz. De én is aggódom. Miattad. És nem azért mert nem bízom a képességeidben. - mondom komoly hangon - De belehalnék ha valami történne és nem lennék ott, hogy segítsek. Hogy támogassalak. - csókolok rá bőrére, beszívva az illatát.
Sejtem, hogy ez nem lesz éppen egy egyszerű kör, de míg élek addig remélek és feladni nem szoktam semmit. Ezt sem fogom, majd belátja, hogy igazam van. Minél hamarabb össze kell hozni, mielőtt terhes leszek. Hisz milyen alapon kérjem védekezésre, amikor igent mondtam a gyerek dologra? Andy sem hülye, rögtön rájönne mi a helyzet. Azonban a gyerekünkkel a hasamban, még úgy sem engedne oda, mint most.
- És ezt a helyet akarod teljesen felújíttatni? - váltok témát, nem akarom túlfeszíteni a dolgot, egyelőre - Csomagoljak holnap és költözzek? - voltaképpen nem annyira régóta élek a házamban, de a mi törvényeik szerint házas vagyok, feleség, tehát a férjem mellett van a helyem. És szeretek is mellette lenni, már ha éppen nem KGB ügynökként figyeli minden lépésemet. És szól bele kétszer annyi dologba mint kellene. Hihetetlen, hogy vele éltem le majdnem egy századot és most idegesen izgatott vagyok azért, mert összeköltözünk. Mert mellettem fog aludni, élni, létezni. Annyira megszoktam már a magányos, haldokló, senyvedő életemet, hogy hirtelen nem tudom elbírom-e az igazi valómat.
- Tudod, az orvosi dolgaimat is befejeztem miután.. - keresem a megfelelő szót - szóval utánad. Annyira céltalan lett az életem, hogy már nem tett boldoggá a dolog, nem volt célom vele. - kesergem sóhajtva, talán most, hogy itt van, hogy velem van, újra magamra fogok majd találni - Szeretném ha.. - hogy mondjam ezt értelmesen - ha visszakaphatnám a nevedet.
Mennyire vagyok idióta egy tízes skálán? 12, köszönöm maradhat. Én kérem meg, hogy ugyan vegyen már el újra? De abban igaza van, hogy máshoz mentem, más nevét viselem. Ami nem helyes. Mert az övét kellene, ahogy mindig az övét kellett volna és soha másét. Nem is értem, hogy szerethet engem ezek után is. Van egy nehéz, egy roppant nehéz kérdés, ami foglalkoztat.
- Volt valakid utánam? - még magamat is megijesztem azzal, hogy milyen mértékű félelemmel kérdezem meg mindezt, noha egyébként nincs jogom hozzá, ahogy haragudni sem rá, ha volt nője. Aki remélem halott. Elégették, megzabálták a testét a keselyűk, biztos ribanc volt. Hmmmm, mielőtt átváltana az arcom is a gyilkos gondolatok mezsgyéjére, ártatlanul felpislogok rá. Féltékeny één? Sooha.
Vissza az elejére Go down
Andrzej Strzechowski
vérfarkas alfa

avatar

. :

Posztok :
81
Kor :
198
Lakhely :
New Orleans, egy elmegyógyintézetben
Foglalkozás :
Adok-veszek
. :


Tárgy neve: Re: Diana & Andy ; Elküldve: 4th Május 2017, 11:40



Diana


Rohadtul hiányzott már ez. Nem tudom, hogyan bírtam ki húsz évig anélkül, hogy hozzá értem volna, hogy legalább a közelébe mentem volna. Nagy valószínűséggel ezért tudtam végig csinálni, mert távol tartottam magamat tőle, és csak olyanokat küldtem a közelébe akiket nem ismerhetett fel. Főleg embereket, néha farkasokat akik megjelentek az éppen aktuális falkában aztán eltűntek, mintha sosem léteztek volna. Mind olyanok akikkel majd az elkövetkezendő napokban még találkozhat is.
Rávigyorgok, nos nekem lenne a legnagyobb örömömre. Belemarkolok a hajába és elhúzom a vállamtól, na nem mintha nem esne jól, és nem lenne irtó szexi, ahogyan megjelöl.
- Vigyázz! Nehogy szavadon fogjalak.- Morgom az ajkaira mielőtt durván megcsókolnám. Jó lenne magamba olvasztani, egész nap és éjszakákon át csak szeretkezni minden lehetséges módon megmutatva, hogy az enyém. Hogy ő az ENYÉM és mindig az enyém volt. Még akkor is ha eltelt az a húsz év nélkülem...
Figyelem, ahogyan kilép a zuhanyzóból, és imádom a látványát. Szívesen moziznám egész nap a meztelen testét, jó lenne ha nem is lenne más dolgom, mint nézegetni aztán jól a magamévá tenni, aztán megint nézegetni és újra...hmm...
Oh, nagyon is.- Vigyorodok el és a mosolyomban benne van az összes pajzán gondolat ami az elmúlt másodpercben megfordult a fejemben.
Békén hagyom míg törölközik, és vissza megy a szobába, az a baj, hogy ha nem hagynék levegő vételnyi helyet neki, akkor biztos megint rávetném magamat.
Azonban nem hazudtolom meg természetemet és húzom kissé az idegeit, ahogyan ő is húzza az enyémeket puszta jelenlétével, és félmeztelenül állok az ágy mellé.
- Éltem eleget Európában. Tök mindegy nekem, hogy élünk.
Ha te itt akarsz hát itt fogunk.
- Vonom meg a vállamat hanyagul, miközben lenyomom az ágyra és átmászva felette megcsókolom egy pillanatra, hogy aztán a vállamra húzzam. És tényleg nem izgat, hogy hol alapítunk családot, hogy hol hozunk létre egy falkát. Ha ő itt akar élni hát itt, ha ehhez el kell tipornom az farkas alfát akkor úgy lesz.
Szórakozottan simogatom lágy bőrét miközben beszélek, annyira hiányzott már ez az érzés, hogy biztonságban, magam mellett tudjam.
Egy pillanatra elgondolkozok a szavain, ujjaim megállnak a testén, ahogyan mérlegelem a kockázatait annak amit felajánl.
- És ha lebuksz? Ha valakit félre ismersz?- Kérdezem tőle a szemöldökömet ráncolva. Nyilván nem mondom, hogy nem, nem mondhatom mindenre, hogy nem. Meg amúgy is olyan típus aki aztán akkor is megcsinálja... általában, ha csak nem zárom be valahova. De abból csak megint veszekedés lenne, és megegyeztünk, hogy olyat többé nem csinálok. És nem lenne jó rögtön az első pár napban megszegni az ígéretemet.
Nem örülök annak az ötletnek sem, hogy ott legyen amikor kihívom az alfát. Mert bár nem hinném, hogy lenne esélye, de mi van ha még is rosszra fordulnak dolgok? Akkor ha nincs ott még van esélye lelépni...
Azt hittem, hogy majd kiakad, hogy dühöngeni fog. És persze abból nagy veszekedés lett volna, mert akkor én is megmakacsolom magam, ő meg persze még jobban. Hagyom, hogy maga felé fordítsa az arcomat, de nem láthat rajta semmit. Csak elgondolkozva ráncolom a szemöldökömet, és nem mondok semmit. Azt akarom, hogy biztonságban legyen, de amikor így próbál elérni valamit akkor nehezemre esik nem engedni, arról nem is beszélve, hogy van értelme annak amit mond.
- Te is tudod, hogy nem avatkozhatnál bele amennyiben hagyományos küzdelemről van szó.- És nem is hagynám, hogy megtegye. Nem véletlenül jön velem Aleksy is (nyilván viszem az összes harcosom, hogy a végén rendet tudjunk teremteni), de az ő feladata amennyiben Dia is jön, az lesz, hogy távol tartsa a drága nejem ha rosszra fordulnak dolgok, hogy véletlenül se avatkozhasson bele akkor se ha úgy látja, hogy esetleg vesztésre állok. ÉS ha véletlenül nem én nyernék akkor meg minél gyorsabban eltávolítsa a helyszínről. Igen... maximum így... így talán el tudnám fogadni, hogy ott van és erőt is adna a jelenléte.
- Oké... de ígérd meg, hogy nem lépsz közbe, bármi is történik. És amennyiben veszítenék, ami szinte lehetetlen, lelépsz még mielőtt felocsúdna a másik oldal.- Nézek rá komolyan, ha erre nemet mondd, akkor sejtheti, hogy én sem fogok igennel felelni. Azt akarom, hogyha én nem is, de ő mindenképpen életben maradjon.- Igen ezt a helyet. Kellőképpen nagy, és eléggé eldugott.
Hatalmas birtok tartozik hozzá, még az erdő és a mocsár egy része is,
és fillérekért hozzám vágták, alig várták, hogy megszabaduljanak tőle. Remélem te sem vagy paranoiás.
- Vigyorgok rá arra célozva, hogy ez egy régi elmegyógyintézet, úgyhogy szinte teljesen biztos, hogy itt nem egy ember halt meg, és tuti, hogy sokan nem éppen békésen távoztak. Régen igazán érdekes módon bántak az elmebetegekkel...
- Jó lenne ha megtartanád a lakást, hogy ne legyen gyanús egyenlőre senkinek. De igen. Holnap elviszlek, hogy össze tudj pakolni néhány ruhát.- Megcsókolom, mert alig várom, hogy itt legyenek a holmijai és mert ezt a csatát megnyertem. Hiába nekem is jó a meggyőző erőm.
Nem mondom neki, hogy tudom, pedig tudom, hogy abba hagyta. Minden egyes lépését követtem, és őszintén szólva az volt a minimum, hogy szenved és nem találja az életben a célját azok után, ahogyan lelépett. HOgy megöletni is megpróbált, ha már az, hogy ő tegye meg nem jött volna össze neki. Úgyhogy igen élveztem, hogy látom, hogy szenved nélkülem, és akartam, hogy megértse, hogy üres az élete. És miért? Mert megölette a társát... vagyis nem jött össze, de megpróbálta.
Aztán felé fordulok és vissza fojtom magamban az elégedett mosolyt. Felkönyökölök felé magasodva.
- Oh nem is tudom. Azt akarod, hogy kérjem meg újra kezed és vegyelek el?- Pár pillanatig még tudok blazírt képet vágni, de aztán elvigyorodok, ajkaim az övét keresik.- Az a minimum,
hogy újra felvedd a nevem.
- Mondom neki viccelődve és szórakozottan miután egy forró csókkal örvendeztetem meg az ötletet. Kicsit eltávolodok a kérdését hallva az arcaiba nézve. A kérdése viszont eszembe juttatja azt, hogy ő hány férfival volt ez alatt az idő alatt. Még akkor is ha azt hitte, hogy meghaltam...
- Nem.- Válaszolom, és végül teljesen elhúzódok és felállok az ágyról, hogy magamra vegyek valamit. Nekem nem volt senki... A feltételezés, hogy igen és, hogy őt ez érdekli enyhén szólva is bosszantó.
A szekrényhez lépek és felhúzok egy pólót meg egy alsót.
- Kérsz valamit enni?- Fordulok felé végül, biztos éhes azok után, hogy mennyi ezüstöt kapott, plusz az utána lévő torna is levehetett az energiáiból.



Vissza az elejére Go down
Diana V. Strzechowski
vérfarkas lupa

avatar

. :

Posztok :
29
Kor :
137
Lakhely :
New Orleans
Foglalkozás :
Blues Soul pub tulaja és mindenese
. :


Tárgy neve: Re: Diana & Andy ; Elküldve: 7th Május 2017, 19:49


Akarom, hogy a szavamon fogjon. Hogy tegye meg, hogy ne engedjen el soha többé a közeléből. Mást sem szeretnék igazság szerint, mint bezárkózni vele és elfelejteni, hogy a rohadt világ egyáltalán létezik. Hogy eltelt az elmúlt húsz év. És hálás lehetnék, mert megtehette volna, hogy megöl. A távolról elintéztetés nem az ő műfaja. Ennél ez az ügy sokkalta személyesebb volt mindig is. Nem csak számára. Számomra ugyanúgy. Vállán ékesen vörösödve virít a jelölésem. Igen édes, te az enyém vagy. Mindig is az voltál. Ahogyan én is a tiéd, de mit számítanak ilyen részletek? Büszkén szemlélem a művemet. Tinédzserek teszik az ilyet kirakatba, amikor próbálgatják egymást. Rajta azonban érezni fogják. Minden rohadt szuka a környéken érezni fogja, hogy vér csordult ki abból a sebből. És ő tudni fogja miért. Hogy kitől. És én? Hol az istenbe képzelem be magam ebbe az egészbe? Bár rendelkeznék némi önuralommal meg aggyal mellette. Elvitt, elmosott a húsz év utáni viszontlátás. Farkasának energiája, a hím ereje. Fejet hajtottam, mert nem is tudtam volna mást tenni. Üvöltöttem kíntól mert fájt, égetett, de egyben észhez is térített. Magamra gondoltam csak, hogy én próbálkoztam. Én próbáltam túlélni, túllépni egyáltalán a létezésén is. Kimondtam egy igent, beléptem valahová, részévé váltam egy folyamnak. És ha én érzem az alfa jelenlétét, akkor mások is fogják. Nők, férfiak, gyengék és erősek egyaránt. Mit hozok a fejére? Mit?
- Lehet ellenkeznék. Egy egészen kicsit. - somolygom játékosan, évődni is szeretek vele, a szex utáni ellazultság és boldog béke pedig minden tagomban végigárad.
Eddig magányosan éltem és mondjuk úgy, szabadon. Legalábbis ezt hittem, mert mint kiderült valaki, még Európából is figyelemmel kísérte lépéseimet, döntéseimet. Ez azért valahol belebújik az ijesztő kategóriába, valahol pedig imponál. Főleg ha afelől nézem, hogy nem a halálomat hajtotta megszállottan. Ellenkezőleg. Mit hozok a fejére? Mit? Mégis tartok attól, hogy azt mondja, nem akar itt élni. Sem a városban, az államban, de még a kontinensen sem. Hanem haza akar térni. Itt kezdődik a bársonybéklyó. A részeim hozzátartoznak. Ő a teremtőm, a párom, a férjem. (Vagyis jelen pillanatban hivatalosan nem a férjem, de ha erre emlékeztetem megint őrjöngeni kezd, a békés mosolya pedig korty nekem az élet vizéből.) Ha azt mondja megyünk, nekem mennem kell. Ahogy mentem mindig is, mindegy tetszett-e vagy sem. Imádva nézem félmeztelen testét, hogy lehet valaki ennyire tökéletes? Ismerem minden izmát, formáját, hajlatát és mégis, elég ha így áll elém, máris elfelejtem, hogy egyébként lenne egy egész kötetnyi téma, amit nem ártana megbeszélnünk. Szavai mégis letaglóznak, elmosnak mint egy kicsiny kis követ a rohanó patak. Igen, ez Andy. Bármit végigvisz, legyen akármekkora is az ára. Teljen akármennyi időbe. És most teszi ezt, mert én is így vágyom. Megszerettem ezt a helyet, még akkor is ha egy elég hosszú kálváriának volt a színtere. Talán pont ez az oka. Semmi ismerős nem volt benne, nem kötött hozzá semmi emlék. Újként tündökölt az elmémben. Elméletileg nem számítana, hogy mi ketten miféle várost, országot jelölünk meg otthonunkként. Igazi társak vagyunk, otthonunk lehet az egész világ. Dee ha már lehet, akkor én maradnék. Itt. Beleszeretek a csókba, melyet egyszerűen nem tudok megunni. Pedig lett volna rá időm és mégsem következett be. Vele nem tudok megunni semmit. Még a leglényegtelenebb dolog is szebbé, érdekesebbé válik ha együtt csináljuk.
- Köszönöm. - rebegem ajkai közé hálásan - Pedig megérdemelném, hogy ne támogasd a kívánságom. - ezt meg kénytelen vagyok elismerni, mert ha én lennék a saját férjem - ööö - akkor már csak dominancia alapon is nemet mondanék, szenvedjem meg, találjam meg a helyem szépen, ahogy illik. Szerencsére, még ha benne is fellobbant esetleg ez a gondolat, nem mondta ki. Úgysem mennék bele.
Azonban ha már így alakul, segíteni fogok neki. Ha ő elbukik, ha átverik, mindketten meghalunk. Én az árulásért, ő pedig a kihívásban. A falka diplomáciai részt képez, amiben én jobban remekelek, hisz kettőnk közül ő képviseli a kegyetlenebb és vérmesebb oldalt. Egy nő szavára másképp figyelnek. Az ostobábbja például nem veszi figyelembe. És akkor jövök én a képbe. Tisztában vagyok a falkánk jelenlegi problémáival, azzal is, hogy széthullóban van és az új Alfának meglehetősen véreskezű időszakot kell elhoznia ahhoz, hogy újra egység legyen és visszatérhessen a hierarchia tisztelete, mely jelenleg nem igazán nyilvánul meg semmiben.
- Hidd el, elég időt töltöttem itt az elmúlt két évtizedben. - simítom ki homlokán a ráncokat - Nő vagyok drágám, felém viszonylag könnyen nyitnak. Az orrom pedig elég jól működik a hazugságokkal kapcsolatban. Élő detektorként. - lehelek csókot ajkaira, bízzon!
Bíznia kell bennem és a képességeimben. Ő tett azzá, ami vagyok. Ez egyébként is kapcsolat lett volna kettőnk között mindig is. Mentorom is volt, amíg működött a dolog és élek is, hiába töltöttünk külön húsz hosszú és keserves évet. Vissza kell engednie a szívébe és a lelkébe, újra támaszkodnia kell rám. Elfogadnia, hogy itt vagyok vele. Persze könnyen dumálok a bizalomról amikor az életét akartam elvetetni. Hallgatása beszédes, de szemöldökét még mindig ráncolja, amiből azért egy évszázadnyi házasság után én is tudok olvasni. Mérlegel. Mert nem akarja az igent, igazából nem. De ennél okosabb. Ettől az, aki. Én is.
- Nem is avatkoznék bele. Csorbítaná majdani tekintélyed. - biztosítom, de egyébként ez az igazság, az ilyen küzdelmek az alakváltó léttel járnak, már ha valaki valóban a csúcsra akar törni, de az Alfáknak mindenekelőtt túlélni kell megtanulni.
Mélyet sóhajtok, hát megszületett az igene! Ez kellett, a bizalma, a hite, a tudata, hogy ha ott vagyok, az neki is erőt ad. Nem vagyok hülye, láttam már többször is küzdeni és mindegyik ilyen eset hordozta annak a veszélyét, hogy ő meghal, engem pedig kivégeznek, vagy megtartanak lényegében génállománynak. Valljuk be egyik szarabb, mint a másik, de ha már lehetne választani akkor ezerszer halok meg inkább. Mégis én bízom benne. Megtette már Európában többször. Hajszoltuk a domináns hím vágyait, hogy növelhesse hatalmát, befolyását. Ezért nem álltunk meg igazán sehol sem. Mert mindig jött hír egy jobbról, egy erősebbről, egy új kihívásról.
- Megígérem, ha tisztességes küzdelemben maradsz alul, nem avatkozom közbe. - ismétlek el egy esküt, hát ismerem a szabályokat  - Azonban! - teszem mutatóujjam ajkára - Ha akárki más beavatkozik, ha akárki más a jelenlegi Alfa javára próbálná billenteni, rá ez a korlátozás nem fog vonatkozni. Az az illető nem esik bele ebbe az alkuba. Te koncentrálj a vezetőre. A többit bízd ide. - mosolygok kedvesen.
A mosoly pedig megmarad. Suttognak a babonásak ezt-azt erről a környékről. Mik történtek, mennyien nem hagyták el soha az épületet. Valahogy mégsem hiszem, hogy a lelkemre éhes bosszús kísértetek lesnének a sötét sarkokban. De azért vannak a boszorkányok, hogy képesek legyenek megtisztítani bármit. Legfeljebb felkérünk egyet, hogy mindenki megnyugodjon. Mégis összevonom a szemöldököm.
- Szóval ezt a helyet már azelőtt megnézted, körbejártad és megvetted, hogy velem találkoztál volna. - hogyaztamagabiztosmindenit - Valaki nagyon biztos volt magában. - nevetek, mert ez a pofátlan magabiztosság egyébként az egyik rettenet vonzó tulajdonsága és ha lenne rajtam bugyi, most bizonyára eldobnám.
Megrázom a fejem. Elvisz. Szép is lenne, ha együtt költözhetnénk! Azonban túlságosan erős, túl magabiztos, túlságosan ő. Rögtön kiszúrnák. A szomszédaim eleve imádják a pletykákat, egy ideje pedig én vagyok a drága, magányos özvegyasszony - shoo de vénasszonyos kifejezés - így aztán szemmel is tartanak. Ha ő megjelenne nálam a maga kisugárzásával, senki nem hinné el, hogy nem csüngök minden szaván és azt sem, hogy nem feküdtem le vele. Egyszerűen nem. Megsimogatom a markáns arcvonásokat.
- Megtartom, viszont nem jöhetsz velem. Te is tudod, hogy miért. Titokban kell tartsalak. Az új férfi pletykája nem csak a halandó szomszédokhoz jutna el. A tervedhez pedig idő kell. - tudom, persze ez így meglehetősen múlt századiasan hangozhat, mert manapság kit érdekel a jó hír, amikor mindenki tart 2-3 szeretőt és ha csak egy helyes arc lenne istenjó testtel, tényleg nem érdekelne mit szólnak, de ennél jóval több és nem fogok rászaladni egy baklövésre.
Ehhez kapcsolódik a bizonyosság is, hogy nem akarom dugdosni. Nem akarom, hogy ne lássa a világ, hogy ne tudhassa meg bármilyen járókelő, hogy szeretem és ő az életem. És igen, a felesége akarok lenni. Megint. Bár ez nem sikerült éppen klasszikus felállásúra, mert elvileg ezt a férfi kezdeményezi, de egyébként leszarom. Így sem mostanában fog bekövetkezni, hanem majd ha minden rendben lesz.
- Igen, azt akarom. - bólintok, arcát, vonásait tanulmányozva, szerencsémre azzal nagyon is tisztában vagyok, hogy a másik férfi nevét pedig nem hagyná az enyém mögött. Mosolya őszinte, ragyogó, ragyogok vele én is. Ajkaimat forrón préselem övéihez, mélyítve a csókot, őt meg imádva. Különös, hogy ilyen intenzitás mellett nincs még 10 gyerekünk. Pislogok, mikor megszakad, majdnem csalódottan. - A minimum? És mi a maximum? - vigyorgok rá, imádom.
Rontom, töröm a pillanatot de meg kell kérdeznem. Nincs hozzá semmi jogom, főleg mivel hárman is voltak utána, de muszáj. Ez kényszer. Tudnom kell. Igen, kibaszottul zavarna még a tudat is, hogy valami némber vele volt és esetleg még a világon van. Néha saját magamat sem értem, de akkor is! Tekintete elsötétül, elkomorul. Válasza ugyan megnyugtat, de tudom, mire emlékezteti már maga a kérdés is. Ő fel sem tehetné ugyanezt, hisz tudja, hogy igen lenne a felelet. Sajnálom! Bocsánatot kellene kérnem? De miért? Mert jogtalanul kérdezek? Mert semmi közöm ahhoz sem, ha száz nője volt míg külön éltük az életünket?
- Andy, ne haragudj. - nyögöm még mindig fekve, fázva nélküle - Nem hozom fel többé. - hazudni meg nem is próbálok olyasmiket, hogy nem számítana, nem haragudnék, nem venném megcsalásnak, mert egyébként zavarna, haragudnék és annak venném, hogy megcsalt. Földeljük. Jobb lesz. Sokkalta.
- Te pont megfelelő lennél. - lobban fel tekintetemben a vágy, kell a fenének kaja, ha itt a tökéletes, az egyetlen, de ez most nem rólam szól, nem a nőről. A farkasról és a testemről. - Bármit megennék igazság szerint. De csak ha te készíted.
Mert ébred a nosztalgia, mert imádom ha ténykedik a konyhában, vagy bárhol máshol. Amikor figyelme arra irányul, amit csinál, izmai pedig követik minden mozdulatát. Volt alkalmam már pármilliószor megfigyelni és még mindig nem tartom unalmasnak. Ennyi idő után pláne, hisz már csak az emlékeimben élt, de tettem miatt már nagyon emlékezni sem mertem rá. Köhintek.
- Remélem nem bánod ha kiszolgálom magam a ruhásszekrényedből. Kissé hiányos az öltözetem. - mutatok magamra, emlékeztetve, hogy feltörlőrongyot csinált a teljes mai öltözetemből - Menj csak előre. Megtalállak.
És már előre vágyom a helyzetet. Mondjon rá majd akármit is.
Vissza az elejére Go down
Andrzej Strzechowski
vérfarkas alfa

avatar

. :

Posztok :
81
Kor :
198
Lakhely :
New Orleans, egy elmegyógyintézetben
Foglalkozás :
Adok-veszek
. :


Tárgy neve: Re: Diana & Andy ; Elküldve: 30th Május 2017, 20:56



Diana


Imádom, ahogyan belém mar, hogy meg akar jelölni. Még ha a seb nem is marad meg pár percnél tovább, ahhoz ezüstöt kéne bele csepegtetni, hogy heg maradjon utána. De így nem fog, hamarosan elmúlik, mintha sosem létezett volna. De azért tetszik, legalább erre a pár percre, csak azért mert tudom, hogy miért csinálja. Azt akarja, hogy mindenki tudja a környéken, hogy kihez tartozom, ahogyan én is ezt szeretném vele kapcsolatban. Szívesen megjelölném, megharapnám, nyomot hagynék a testén, hogyha valaki ne adj isten rápillant akkor tudja, hogy nem szabad préda.
Farkas vigyort villantok rá, a pillantásom pontosan elárulja, hogy tudom nem sokáig ellenkezne és persze azt is, hogy mennyire a kedvemre lenne ez a kis játék. De még mielőtt érdemben reagálhatnék rá már el is hagyja a fürdőszobát, úgyhogy ez későbbre marad. Abban biztos lehet, hogy nem úszta meg ennyivel.
Nekem annyira mindegy, hogy hol élünk, itt vagy máshol. EZ egy kicsit sem érdekel,az, hogy hogyan élünk viszont már annál is inkább. Éppen ezért nem repesek az örömtől, amikor kitalálja, hogy nem költözik ide. De nem mondhatom neki azonnal, hogy nem, nem zárhatom be, nem tilthatom meg... még... ebben a törékeny fázisban, mert akkor pontosan azt tenném amiért annak idején elmenekült, és megszegném az ígéretemet. Nem zárhatom be, és nem mondhatom neki, hogy márpedig akkor is itt maradsz. Vagyis megtehetném, de azzal nem mennék semmire. A másik taktikával, mint kiderül azonban sokkal inkább. Elképzeléseim vannak, terveim, mindegy, hogy itt valósítom meg őket vagy máshol. Hogyha Diana ezt a helyet szereti hát itt maradunk. És tudom, hogy kedveli New Orleanst nem véletlenül vettem meg ezt a helyet.
Megérdemelné, hogy azt mondjam nekem máshol van kedvem lakni és jön velem ha tetszik ha nem? Kimondhatnám, hogy azt akarom, hogy vezekeljen és nyilván fog is. Minden percben azt teszi amikor az eszébe juttatom így vagy úgy, hogy elhagyott, hogy meg akart öletni. Hogy azért tartunk ennyi év után is még csak itt, hogy ezért kellett húsz évet nélkülem élnie, hogy mennyire fáj az a sok férfi akivel ez idő alatt dolga volt...
Végig simítok a hüvelykujjammal az ajkán, a húsos, kívánatos csókolnivaló szájra koncentrálva.
- Oh tudom, hogy meg fogod hálálni, hogy ilyen jó fej vagyok.- Pajkos mosolyt villantok rá csak, hogy ne legyenek kétségei pontosan mire is gondolok, mielőtt újra megcsókolnám.
Persze nem is ő lenne, hogyha mindazok fényében amik az elmúlt években történtek nem próbálgatná a bizalmamat. Mindig ezt csinálta, ha adtam neki egy kicsit akkor utána a fél karomat akarta leharapni.
Ráncolom a homlokomat természetese mert nem tetszik az ötlet, hogy veszélybe akarja sodorni magát. Megcsóválom a fejemet a szavai hallatán. Hirtelen megfogom az állát és finoman megszorítom a szemeibe fúrva a tekintetemet.
- De ha valami bajod lesz... ha veszélybe sodrod magadat,
kibaszott mérges leszek.
- Morgom az arcába, hogy aztán lazítsak a szorításon, és egy simítással vegyem el szorongatás élét. Gyors csókot lehelek a szájára. Úgy sem igazán tudnám vissza tartani, csak veszekednénk folyton. Mindenbe bele ütné az orrát és itt jön a képbe az, hogy nem zárhatom be... ismét...kicseszett bosszantó...
És természetesen a falka átvételre is el akar jönni, erre számítottam, így Aleksy lesz majd az aki ha bármi történik felkapja és elviszi a helyszínről. Ha kell akkor erővel. Bár első mondatával biztosít arról, hogy nem fog közbe avatkozni, hogy aztán azonnal ki is egészítse magát. Ismét összefutnak a ráncok a homlokomon.
- Nem.- Jelentem ki higgadtan,de határozottan.- Te nem avatkozol bele semmibe, így se és úgy se. Nem bízom oda... ezért van Aleksy meg a két testőröm, nem szórakozásból.Nekik ez a dolguk, neked meg az, hogy ne avatkozz bele.- A beszélgetés persze megint nem teljesen úgy alakul, ahogyan kellene, mindig kitalál valamit amivel az őrületbe kerget.
Ahogyan az elmegyógyintézetre terelődik a szó, először tök ártatlan fejjel meredek drága nejemre, aki hüledezve jegyzi meg, hogy azelőtt megvettem ezt a kócerájt, hogy találkoztunk volna. Na igen, ez csak természetesen. Azon széles vigyor jelenik meg ajkaimon, ahogyan elveti magát, megrántom a vállaimat.
- Majd jó leszek és bent maradok a lesötétített ablakú autóban.- A vigyor az iménti után az arcomon ragad. Én akarom elvinni a cuccaiért, magam sem tudom, hogy miért. Talán mert meg akarok róla győződni, hogy valóban velem jön. Hogy nem azért pakol össze, hogy messze fusson hanem azért, mert velem akar élni. Nem akarom még egyszer azt az érzést megtapasztalni, ami akkor volt amikor elhagyott. És amikor megtudtam, hogy mind emellett még meg is akart öletni.
Az eljegyzés kerül szóba én meg csak pár pillanatig tudok komoly maradni... mit eljegyzés, újra házasodás. Ne igen, nem ártana egy eskü megújítás annak a fényében ami az elmúlt évtizedekben végbe ment. Megcsókolom aztán egy nagy sóhajjal vissza hanyatlok az ágyra, a karomat a fejem alá hajtva.
- Majd meglátjuk, azt ki kell érdemelni.- Igyekszem komoly maradni. De minden viccnek a fele igaz, akarom, hogy újra felvegye a nevemet. Viszont a történtek után vajon azt megérdemli-e , hogy letérdeljek elé és ismét megkérjem a kezeit? Nos ez már egy másik kérdés.
Össze töri a pillanat könnyed élét... utálok arra gondolni, hogy kikkel volt amíg nem velem. Hogy kénytelen voltam csak ülni és várni tudván, hogy ez a tanulási folyamat része, máskülönben ha azonnal elkaptam volna csak megint megpróbálja. Félhettem volna mindig attól, hogy újra lelép, mert nem látta volna meg milyen lenne nélkülem az élet.
De attól még fáj vissza gondolni, Aleksynek is fájt amikor vissza tartott, hogy ne tépjem szét mind a kettőt, Dianat is meg az éppen aktuális partnerét is.
Felállok, hogy lopjak magunk közé egy kis távolságot, bocsánatot kér... nem ez nem old meg semmit. Még is hagyom, hogy oldja a feszültséget, elvégre most találkoztunk csak megint újra, miért töltsük az első napunkat rögtön veszekedéssel?
Úgyhogy rávillantok egy szívdöglesztő mosolyt, amivel pontosan tudom, hogy leveszem a lábairól, és ott hagyom a szobában, hogy kiszolgálja magát a ruhás szekrényemből. Lefele menet az jár a fejemben mennyire szexi lesz majd ha előbukkan, hogy az ingem éppen csak takarja majd a feneke vonalát...hmm... Jó akkor készítsünk valami harapnivalót.




Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom



Tárgy neve: Re: Diana & Andy ; Elküldve:


Vissza az elejére Go down
 
Diana & Andy
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
DARKNESS IS COMING :: további útak :: egy cseppnyi múlt :: Lezárt játékok-
Ugrás: