Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Adminok
Jasmine Grey
Profil
Diana V. Strzechowsk
Profil
Alec Vasquez
Profil
Violet Porter
Profil
chatbox

friss válaszok
Burn it ! - Diana &Andy
9th Október 2017, 03:34
írta: Diana V. Strzechowski
Cicuska aranykalitkája
8th Október 2017, 23:03
írta: Catherine Williams
Belső udvar
8th Október 2017, 21:29
írta: James Bryant
Belvárosi park
5th Október 2017, 23:17
írta: Alexis Rowe
Asztalok
4th Október 2017, 23:43
írta: Adele Vien
Játékostárs keresõ
29th Szeptember 2017, 10:51
írta: James Bryant
Uszoda
28th Szeptember 2017, 23:19
írta: Christopher Gordon
Munkahely nyilvántartás
28th Szeptember 2017, 18:57
írta: James Bryant
Avatarfoglaló
28th Szeptember 2017, 18:48
írta: James Bryant
Cat & és a kandúr
27th Szeptember 2017, 22:32
írta: Catherine Williams
James Bryant
27th Szeptember 2017, 21:45
írta: Jasmine Grey
Alexis Rowe
19th Szeptember 2017, 16:16
írta: Jasmine Grey
Hiányzásnapló
31st Augusztus 2017, 21:00
írta: Violet Porter
Bárpult
30th Augusztus 2017, 01:34
írta: Adele Vien
A Kandúr "barlangja"
21st Augusztus 2017, 19:42
írta: Damien Tecuaneztli
belépett tagok

Nincs


Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég
A legtöbb felhasználó (44 fő) 25th Június 2016, 22:24-kor volt itt.


 

 Niklaus & Raven :: The devious dance between You and Me

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Raven T. Stark
prominens boszorkány

avatar

. :
Do you call yourself a fucking hurricane like me?


Five hundred souls. I carried them in the darkness of my dark-beating heart. A human doesn't have a heart like mine. You see? Even death has a heart.


Posztok :
68
Kor :
136
Lakhely :
New Orleans
Foglalkozás :
Burn your kingdom down

Tárgy neve: Niklaus & Raven :: The devious dance between You and Me ; Elküldve: 9th Október 2016, 18:53



Niklaus & Raven



Do not try me, Devil, Devil; cannot buy me, Devil, Devil.



Sötéten dobbanó szívem vehemensen és erőteljesen feszül neki bordáim alkotta csont ketrecének. Nagy levegőt veszek, magamba szippantom az éj hűvösét és áthatolhatatlannak tűnő, nyomasztónak ható fekete páráját. Nesztelenül járom New Orleans elhagyatott utcáit. Azokat az utcákat, ahova senki sem teszi be szívesen a lábát – még nappal sem, nemhogy akkor, amikor a sötétség leple már ráborult a város e részére. A környéken, ebben a pillanatban, ezen a mai, borongós estén én vagyok az, aki elől a halandó-, és természetfeletti szörnyetegeknek menekülniük kellene. És fognak is. Egy közülük minden bizonnyal. Abban az esetben, persze, ha lesz kedvem játszadozni vele. Márpedig miért ne volna kedvem? Let’s have FUN!
Pontos utasításokat kaptam egy helyi fejestől, aki megbízott és, aki volt olyan kedves, és előleget is adott a fáradtságos, és hirtelenjében elvállalt munkámért, amit még a hajnal eljövetele előtt el kell végeznem. Nem igazán szeretem, ha ugráltatnak, ha parancsolgatnak nekem, ha valaki mocskát-, vagy magát, a mocskot el kell takarítanom, éppen ezért, ha volna névjegykártyám, kurva élet, hogy nem lenne ráírva, hogy ’... és bérgyilkos’. Még egy apró betűs, zárójeles részben sem tüntetném fel. Hiszen nem vagyok én senkinek sem a kivégzőtisztje, nem vagyok egy hű kutya, ahogy nekem sincsenek ölebeim, és végképp nem vagyok egy névtelen, jött-ment, szánalmas, szar, szemét, szar kis alak, kézben tartott-, valamiféle Damoklészi kard. Már eléggé hosszú idő óta egyedül dolgozom, és ez így is van rendjén. Nincs szükségem senkire sem.
De most, ezekben az időkben, amikor annyi érzelem munkálkodik a kietlen, sötét lelkemben, amikor ez a miriádnyi érzelem lobban egyszerre, pusztító tűz formájában, a kőszívemben, és gondolatok cikáznak, kavarognak a koponyámban, összecsavarodva, képtelen vagyok tétlenül ülni otthon, és várni.
Hogy mire? Azt magam sem tudom. A robbanásra, amit már megelőzött a detonáció. Már nincs visszaút. Szinte érezni lehet a levegőben a puskapor-, és a természetfeletti szikrák jellegzetes aromáját.
És csak várunk. Várunk valamire, ami talán be sem következik. De, ugyebár, én nem vagyok ilyen optimista. Szerintem sokkal-sokkal szörnyűségesebb dolog van kialakulóban, mint, amire bármelyikünk – Dante, Lotti, vagy jómagam - is számítana. Gyűlölöm, ha nem tudom megjósolni, hogy mi következik, és most határozottan ez történik, minden nap, minden egyes kibaszott szekundumában. És ez a tétlenség, ez a csendes, visszahúzódó megfigyelés, és tervezgetés cselekvésre sarkall. Vadászni akarok, hogy előrébb tudjunk lépni, és ne hátra, két lépést utána, minden alkalommal, amikor új fejlemény történik. Csak toporgunk, és tapogatózunk a sötétben, vak vezet világtalant módon.
És ezért csak várunk, hogy történjen valami. Csak nehogy késő legyen ahhoz, hogy cselekedni tudjunk, és én ebben soha nem voltam túlságosan jó. Mindig, mindent azonnal akarok, és természetesen, nem elégszem meg kevesebbel, mint a legjobbal. Vagy, esetemben, a legrosszabbal.
Most pedig az tűnt a legjobbnak, ha lefoglalom magamat, és elterelem kusza gondolataimat. Nyilván azt mondanom sem kell, hogy ez mennyire bosszant, de Lotti azt tanácsolta, hogy talán jobb volna úgy tennünk, mintha mit sem sejtenénk az egészről, és titokban, csendben, a sötétben munkálkodni addig, amíg ki nem derül, hogy ki felelős a boszorkányeltűnések miatt. És csak akkor cselekedni nyíltan és csak akkor támadni, ha már tudjuk, hogy mivel, vagy kivel állunk szemben. Szerintem pedig az elkövető már rég tud róla, hogy a nyomában vagyunk, és figyeli minden egyes lépésünket, és pontosan tudja, hogy mire készülünk. Illetve... mire készülnénk, ha mi többet tudnánk róla.
Hirtelen impulzustól vezérelve fogadtam el a felkérést. Igazság szerint, nem is konkrétan engem kerestek fel a gyilkosság ügyében, én csupán fültanúja voltam egy halkan elsuttogott, vodka illatú beszélgetésnek. Egy rossz nevű kocsmában, egy rossz nevű, sebhelyes arcú, félszemű férfi gyors és kegyetlen munkáról beszélt. El kell tűntetni valakit, aki túl sokat tud, és, aki hamarosan túl sokat fog beszélni a rendőrségen arról, hogy miféle csecsebecsékben utazik a főnöke. Avagy az egykori főnöke. A szerencsétlen megijedt a feladattól, amit kapott: intézzen el egy utat Kubába vagy Mexikóba, és hozzon át az Államokba egy nagyobb mennyiségű kábítószert. Füvet, heroint, kokaint, speedet, meg minden egyebet, ami szem-szájnak ingere. Nem akarta vállalni, amire a helyi, ukrán basszájba megfenyegette. Ha van családja, azzal. Ha nincs, azzal, hogy csak őt öli meg. Egyre megy, engem pedig nem kifejezetten érdekelnek a részletek. Most szökésben van, menekül, bujkál; valószínűleg eddig nem tűnt fel a rendőrségen, mert arról a basszájba tudna, de csak idő kérdése, hogy ez megtörténjen. És az ukrán maffiának ugyan van pénze időre, de nem szeret ilyesmire költeni – helyette vett magának egy bérgyilkost. Megvett engem egy éjszakára. Az elsőre, és az utolsóra. Hát, nem módfelett romantikus? Hahaha, nem.
Nem kértem egyebet, csak egyetlen nevet, és valamit, ami az árulóé, amiért furcsán is nézett rám a basszájba, de adott egy kést (amit valószínűleg megtartok magamnak, emlék gyanánt, hiszen tökéletes helyen lesz a darab a gyűjteményemben). Ez az egész egyébiránt éppen jókor jött, hiszen, bár nem pontosan tudjuk, kivel állunk szemben, fel kell készülnünk. Az emberi szervek, a kiontott vér, a csontok, egy elvett élet, egy feláldozott test és lélek pedig igazán sokat számít a fekete mágiában. Így pedig még pénzt is kapok azért, amit ingyen is megtennék, mert fel kell vérteznem magamat, bármi is következzen a közeljövőben, és erőm teljében kell lennem, ha az ismeretlen felbukkan a horizonton.
A késre szórt, lokalizáló mágia vezet el a taghoz, aki ijedt, aki menekül, aki nem riad vissza semmitől sem, csak, hogy mentse az irháját. Van nála fegyver, és valószínűleg egyéb játékszerek is a birtokában vannak, ami miatt veszélyes is lehet rám nézve. De ezért csinálom. Azt akarom, hogy az adrenalin az ereimben robogjon, és, hogy a gyilkolás iránt érzett olthatatlan vágyam vörös, áthatolhatatlan ködfátyla ellepje az elmémet.
A mocskos fallal párhozamosan haladok az egyik sikátorban, odafent pedig nyikorogva nyílik egy ablak, majd két cipő talpa puffan tompán a tűzlétrán – aztán sietős léptekkel szedi valaki a lépcsőfokokat. Ahogy egyre lejjebb ér, egyre erőteljesebb kisugárzást vélek felfedezni a környéken.
Zsebre tett kezekkel várok rá, hogy leérjen, és szembe találja magát a halállal. Mélyet és élesen szippantok a levegőből. Hm... egy vámpír.
- Helló – dorombolom, karcos hangomon a férfinek, aki így is, az elsuhanó autók, a lakásokból jövő ordibálás, a zene, és a részeges kiabálásoktól is biztosan tökéletesen hall engem. – Hová sietsz e késői órában? – billentem kissé jobbra a fejemet, állammal a hátizsák felé bökve.
- Semmi közöd hozzá, baszd meg! – köpi ki szavait, és aztán tényleg a földre köp. Azt gondoltam, hogy engem fog arcon köpni. Egészen őszintén, megérdemelném, annak fényében, hogy mire készülök. Hah! Ha tudná... de majd rájön, és akkor már késő lesz, hogy leköpjön.
- Fuss – sziszegem a képébe, arcomra kriminális, élveteg ragadozómosoly feszül. Minden izmom megfeszül, ahogy ugrásra készen várok, mint valamiféle ragadozó.
- Ki vagy te? – a farmerjébe csúsztatott fegyveréért nyúl, és előrántja, majd rám is szegezi. Nem, mintha szüksége lenne rá.
- Én vagyok a Halál. És érted jöttem – hirtelen, és vehemens, láthatatlan erő tépi-, csavarja ki a kezéből a fegyvert. Nem érdekli, nekem ront, a téglafalnak présel, én pedig a képébe nevetek. És nemes egyszerűséggel kiszúrom mindkét szemét – úgyis hamarosan visszakapja a lélektükreit, de addig kiélvezem a mi kis játékunkat. Üvölt, amikor a kezeim forrón kezdenek izzani, nem csak a vérző szemgödreiben, de az arcán is. Égett bőr, hús és haj szaga szökken a levegőbe, vegyülve a férfi kiabálásának zengő melódiájával. Erőt veszek magamon, és kihasználom a pillanatnyi tehetetlenségét, amit a meglepődöttség okozott számára, és fordítok a helyzetünkön, a fejét pedig erővel a falba verem. A koponyája valószínűleg felrepedt, a fogai összecsattannak, felém kap.
- Jobban szeretek felül lenni – közlöm vele a tényt, és folytatnám, amit elkezdtem, amikor meghallom a nevemet, a hátam mögül jön a hang.
Ezer közül is felismerném, bár még csak egyszer hallottam, nagyon-nagyon régen, több, mint egyszáz évvel ezelőtt. A gyomrom görcsösen összerándul, a szorításom nem ereszt, a gerincem mentén, a csigolyáim mindegyikén, egytől-egyig borzongás fut végig. A szívem hevesen kalapál, de már nem az adrenalin vagy a gyilkolás okozta, felfokozott állapot miatt. Oh, nem...
Tévedtem. Hatalmasat tévedtem. Nagyobbat aligha tévedhettem volna.
Akad itt nálam nagyobb, erősebb, szörnyűségesebb bestia.
Niklaus.


Words: 1 296 ▲ Music: Devil, Devil ▲ Notes: You torture saints with a single glance.
Vissza az elejére Go down
Niklaus Kappel
vámpír szuverén

avatar

. :

Posztok :
17
Kor :
363
Lakhely :
újat keresek..
Foglalkozás :
ez-az, you know ;)
. :


Tárgy neve: Re: Niklaus & Raven :: The devious dance between You and Me ; Elküldve: 15th Október 2016, 15:34


for my queen
did you miss me, love?
Ma rossz napom volt. Valahogy bal lábbal keltem fel vagy hogy is mondják ezt.
Kezdjük azzal, hogy nem egyedül ébredtem. Múlt este kicsit kirúgtam a hámból, és kedvem akadt szórakozni úgy jó züllött ember módjára, csak persze extra hard verzióban. Elmentem egy eldugott kis klubba, jól szép csaptam magam és nyilvánvalóan egy nővel tértem haza. Legalábbis most nagyon úgy éreztem, hogy egy női test csavarodott rám. És kurvára nem tetszett. Úgyhogy felhúztam a lábamat és rúgtam egy akkorát, hogy a nő kiessen az ágyból.
- Hé! – És itt még nem volt vége.
Dúlt-fúlt, és mindenféle olyan ostoba dologgal jött, ami bosszant egy magamfajta agglegény férfit. A legrosszabb az egészben, hogy miközben őt bámultam nem azon gondolkodtam hányféleképpen téphetném fel a bőrét és ihatnám ki a vérét, hanem, hogy a haja miért nem fekete? Miért nem olyan, mint egy varjú szárnya: egyik pillanatban megcsillan rajta a fény, a másikban pedig elnyeli azt, és csak a sötétséget látod? Miért nem vörös az ajka és húzódik gúnyos mosolyra? Miért nem olyan krémesen fehér a bőre, amibe legszívesebben állandóan a fogadat mártanád?
Grrr… Rossz gondolatok az ilyenek a korai elmének!
Úgyhogy inkább nem húztam tovább a dolgot: emberfeletti sebességgel előtte termettem, feltéptem a torkát, és kiittam a vérét. Azonban már ínyem sem volt ehhez a szeméthez, úgyhogy pár korty után ledobtam a földre és átlépve felette elmentem, hogy megmosakodjak.
- Remélem, mire visszajövök elvérzel – vetettem még hátra a vállam felett.
Ahogy pedig egyre csak teltek a percek a délutánból majd a kora estéből, úgy lett egyre rosszabb és borúsabb a hangulatom. Minden irritált. Mindenkinek legszívesebben letéptem volna a fejét és a nyakukból áradó vérsugárban fürdőztem volna. Ha nem lettek volna magasabb céljaim az itt tartózkodásommal esküszöm meg is tettem volna. Most azonban egyetlen egyszer az életemben másra is gondoltam nem csak a ’mostra’. Úgyhogy kesernyés ízzel a számban, de haladtam tovább a napommal.
Volt egy-két dolog, amit még el kellett intéznem a hotelomban. Mostanában ez kötötte le a figyelmemet és szerencsére elég sokrétű volt ahhoz, hogy fent is tartsa. Ennek ellenére még mindig nem volt elég személyzetem. Úgy tűnik, hogy volt itt egy-két incidens a közel múltban, ami annak ellenére sem, hogy új főnök volt tette szimpatikussá a helyet. Már kezdtem azon gondolkodni, hogy random emberek bűvölök meg az utcán és kényszerítem őket munkára, annyira frusztrált voltam. Viszont akkor sokkal több figyelmet kellett volna szentelnem nekik, és ennyi ember megbabonázása még számomra is fárasztó lett volna minden nap. Aztán ha megunom akkor meg kellett volna ölnöm őket és ahhoz sem volt semmi kedvem.
Tulajdonképpen nem volt semmihez kedvem ma. Legszívesebben lecsaptam volna magam a földre és hisztiztem volna egy sort csak… nem volt kinek. Hirtelen ez a gondolat annyira mellbe vágott… olyan éles fájdalommal járt, mintha egy éles tört döftek volna a mellkasomba és megpróbáltak volna felvágni vele kicsi darabokra.
Joseph.
Nem folytattam. Úgy döntöttem jobb lesz, ha egy kicsit a másik munkámmal foglalkozom. Azzal majd levezetek ezt az idegességét, és a felgyülemlett stresszt. Hah, hallott már valaki arról, hogy egy vámpír stresszes! Na, de… én soha nem voltam egyszerű vámpír.
Nem mellesleg még az is rontott a helyzeten – és ezen az sem segített, hogy végignéztem az éppen kinyírandó emberek listáját -, hogy úgy éreztem valami számomra nagyon nem kedvező fog történni ma. Nem tudom honnan jött, és miért… Soha nem volt ilyen érzésem eddig... Ez amúgy is nem olyan női dolog volt? Mindenesetre roppant bosszantó volt. Mintha egy hulla telepedett volna a tarkómra… vagy valami olyasmi. Bosszantó és frusztráló. Aztán ez az érzés felerősödött, amikor egy bizonyos valaki akadt a kezembe. Nem is olvastam el pontosan miért akarják megölni, csak azt láttam, hogy vámpír és hogy itt a városban van. Helyi meló. Nice. Valójában persze nem ez volt az, ami miatt végül összehajtogattam és a zsebembe tettem a papírt, majd hajtóvadászatra indultam.
Nem, az érzés miatt tettem.

Most már tudom miért.
Nem tudtam elhinni. Látom őt. Hallom is. Érzékelem minden szervemmel… Mégsem vagyok benne biztos, hogy nem a fantáziám kelt életre és éppen szórakozik velem. Nem állt távol tőlem a dolog. Azonban… nem ez nem lehet egy álomkép – ugyanis ez a sötét jelenés éppen most akarja kinyírni a célpontomat. Mégsem tud túlságosan érdekelni, hiszen csakis arra az egy emberre tudok fókuszálni, akinek hollófekete haját lazán lengeti a szél és elém hozza az illatát. Mohón magamba szívom és egyúttal emlékeztet, hogy valójában az én vad kis virágszálam nem ember. Még ennyi év után is olyan letaglózó ezt tudni. Bár együttlétünk utolsó pillanatában rádöbbentem erre még mindig idegen volt számomra. És egyúttal rohadt felcsigázó.
Amikor pedig elhangzik azaz ominózus mondat nem bírom megállni a válaszreakciómat. Egy pillanattal később ott termek közvetlen mögötte – megint magamba szippantva bódító illatát – és úgy dorombolom fölötte:
- Velem nem így volt. – Tekintetemmel magamba forrasztom csodálatos alakját, ami szinte semmit sem változott, maximum egy kicsit megerősödött – jó, nagyon jó - ezzel is aláírva régi felfedezésemet. Ha ember lenne nem állna már itt. – De ha nagyon szépen kérsz, talán elgondolkozom, hogy megengedjem, mon cher. – Sóhajtom a fülébe ellágyulva és máris megáraszt az ezernyi vad fantáziakép, ahogy ez a csodaszép lenyügöző teremtés meglovagol. Alig bírok elfojtani egy nyögést, de sikerül valahogy visszafognom magam.
Mivel háttal áll nekem, még nem sikerült az arcára is vetnem egy pillanatást, ami elszomorít. Viszont valami kifacsart vágytól fogva nem akarom rákényszeríteni, hogy megtegye. Morbid mód azt akarom, hogy saját magától forduljon meg és nézzem szembe velem. Azt hiszem a várakozásom egy kicsit kihívás is.
Vajon megteszi?
- Hiányoztál, mon cher – búgom belekeverve egy kis francia akcentust beszédembe a régi szép idők kedvéért. – Biztosan te is majd meghaltál, hogy újra láss.
Lassú elégedett mosoly kúszik ajkaimra.

• remélem, tetszik! ;D • ©
Vissza az elejére Go down
Raven T. Stark
prominens boszorkány

avatar

. :
Do you call yourself a fucking hurricane like me?


Five hundred souls. I carried them in the darkness of my dark-beating heart. A human doesn't have a heart like mine. You see? Even death has a heart.


Posztok :
68
Kor :
136
Lakhely :
New Orleans
Foglalkozás :
Burn your kingdom down

Tárgy neve: Re: Niklaus & Raven :: The devious dance between You and Me ; Elküldve: 16th Október 2016, 13:41



Niklaus & Raven



Do not try me, Devil, Devil; cannot buy me, Devil, Devil.



Hazudnék, ha azt állítanám, hogy számítottam erre. Mert nem. Kurvára nem. Elképesztő, hogy milyen iszonyatos gyorsasággal tudnak megváltozni a dolgok körülöttünk, nem igaz? Egyetlen pillanat alatt fordult újfent a feje tetejére a világ, amit idáig ismertem. Amiről azt hittem, hogy ismerem, holott most is éppen-, hovatovább, folyamatosan kegyetlen, bicskanyitogató ismeretlennel állok, állunk szemben, aki tizedeli a fajtámat, és, akit nem ismerünk, akit képtelenek vagyunk lenyomozni, akinek nem tudunk semmit sem a kilétéről. Ez módfelett bosszant, hiszen hogyan harcolhatnék valaki ellen, akit nem ismerek? Tudnom kell, hogy mik a tettes gyenge pontjai, hogy mi az, amivel ki lehet játszani, hogy mivel lehet megfenyegetni, és sakkban tartani, mozdulatlanul, az időbe fagyva – majd elpusztítani, ha már a sarokba szorítottuk. És naivitás volna azt feltételezni, hogy hagynám bárkinek is, hogy megtegye ezt helyettem. No way, baby!
Tudom, hogy az átlagemberek, vagy az átlag természetfeletti – végtére is, szinte egyre megy, nem igaz? – nem úgy szokta kiszellőztetni a fejét, hogy közben sötét helyekre, vagy sötét, veszélyes utcákra megy, járni egyet, azt is csak azért, hogy az adrenalin a vérereiben robbanjon, hogy az egész testét elárassza ez a lélegzetelállító tűz, hogy a szájában érezze a parázs ízét, és az éjszaka végeztével, az alkonyat előtti legsötétebb órában az ónix hamu keserédes zamatát. Mert ennek az éjszakának is vége lesz, ahogy az előzőnek is vége lett. Holnap új nap kezdődik. A harag és a düh, a tehetetlenség savanyú ízét szinte csak egy gyorsan múló pillanat erejéig váltja fel a teljes kielégültség, és a gyilkolás okozta, kéjes gyönyör érzése. Az új nap eljövetelével az egész kezdődik elölről, és gyanítom, ez addig így is marad, míg pontot nem teszünk e történet végére. És, ki tudja, hogy az mégis mikor lesz; talán holnap, vagy egy hónap múlva, esetleg egy évszázaddal később, what’s more, meglehet, hogy meg sem érem a napját ennek. Hiszen semmi sem garantálja azt, hogy nem én leszek a következő. Boszorkánynak-, hovatovább, erős, sötét boszorkánynak lenni, akinek már amúgy is sok van a rovásán, aki már amúgy is oly’ sokaknak tett keresztbe, aki már annyikat kínzott-, vagy ölt meg, aki sokak szemében nem, hogy szálka, hanem gerenda, aki sokkal inkább hírhedt, mintsem híres, nos... mindez nem életbiztosítás, maradjunk ennyiben.
Ennek ellenére nem vagyok hajlandó félelemben élni. Nem vagyok hajlandó meghúzni magamat, vagy meghunyászkodni senki előtt sem. Betartom, amit Lottinak ígértem, amit kért tőlem: nem kutatok nyíltan a gyilkos után. De azt soha nem ígértem neki, hogy nem élem úgy tovább az életemet, mint eddig. Hiszen, hé! Pont az a lényeg, hogy természetesen viselkedjünk. Nekem ez a természetes. Én félig-meddig ebből élek. A gyilkolásból. Ezért is meg fognak fizetni, és ebből is csak hasznom származik majd – más nemigen érdekel.
Egészen addig, amíg meg nem érzem a másik jelenlétet. Azt az erős, lenyűgöző aurát, ami az egész utcára rátelepedik; legalábbis én úgy érzem, mintha az egész kisugárzása, a puszta jelenléte nyomasztóan csavarodna körém. Amikor megszólal, akkor realizálom, hogy valóban Ő az. Ennyi idő után is, több, mint egy évszázad után is felismerem. A mai napig tisztán látom magam előtt az arcát majd’ minden éjszaka. Az álmaimban. Amikor minden egyes alkalommal meg akar ölni. És talán meg is öl, fogalmam sincs, soha nem élem át teljes egészében a fiktív történetet. Minden alkalommal csak belecsöppenek az álomvilágba, mint egy vércsepp, a makulátlan, szűz, végeláthatatlan hótengeren. És soha nem halok meg, csupán haldoklom, kéjes sóvárgással vágyom a halált, hogy hidegen magához öleljen, és véget érjenek a szenvedéseim. De talán nem is akarom, hogy így legyen. Talán groteszk módon vágyok erre az örökkévalóságig nyúló szenvedésre, csak azért, mert Niklaus méri rám a végzetes csapásokat – újra, és újra, és újra. Kíméletlenül és kegyetlenül. Magamnak sem merem beismerni, hogy valósággal jó ez a fájdalom, élvezettel süppedek bele, mindahány alkalommal.
Ez pedig megrémiszt, a vámpír férfi jelenléte pedig nem kevésbé. Pontosan tudom, hogy mit akar, hiszen nekem is elmondta anno: be akar harapni, át akar változtatni, hogy együtt rohadjunk meg az öröklétbe veszve. Az én gyomrom pedig egyenesen felfordul ettől az egésztől, hiszen én boszorkány vagyok, mióta az eszemet tudom. Ez vagyok én, ennek születtem, és így fogok meghalni. End of story.
Összerezzenek, amikor feltűnik mögöttem, mélyen beszippantom az illatát, miközben a másik vámpír nyakát fogom, és úgy tartom vissza.
Szavaira keserédes mosoly feszül arcomra.
Gyenge voltam. Ki volt szolgáltatva neki a testem, szinte ezüst tálcán kínálta egy felsőbb hatalom. Sőt, eleinte még én kínáltam magamat. Emlékszem, ahogyan a lampionok gyér játékában gyönyörködtem benne. Úgy vonzott magához, mint egy pillangót az éji fény. Akkoriban éppen mást kísértem el az estélyre, de a lelkemet is eladtam volna az Ördögnek, ha az Ő kurvája lehettem volna. Módfelett vicces, és groteszk csavarja kettőnk történetének, hogy tényleg eladtam a lelkemet az Ördögnek – mert Niklaus az Ördög, ehhez kétség sem fér.
Alig kaptam levegőt. Minden aprócska, elhaló fényt felfogott, szinte bekebelezett a sötétséggel együtt – a véremet, a lelkemet. Rondán kihasznált és megalázott. Összetört, feltépte a húsomat, megharapott, és ezeket látva már nemigen kellettem a gazdag, fiatal férfinek, akit akkoriban kísértem el az estélyre. De másnak sem. Mély, hosszanti heg futott végig ajkamon, a vállam természetellenes módon csavarodott el, a mellemen, a nyakamon billogként éktelenkedett fogainak nyoma. Londonban, az első mesterem, Sienna tett rendbe, de vannak olyan hegek – felső ajkam, bal szélén, például -, amik azóta sem gyógyultak meg teljesen, mintegy emlékeztető gyanánt. Én pedig nem felejtek – de nem is bocsájtok meg.
- Eléggé erőszakosan gyűrtél magad alá, nemigen hagytál választási lehetőséget – dorombolom magam elé, felvonva egyik szép ívű szemöldökömet, bestiális mosolyra vonva ajkam szegletét. Valahol fáj az éjszaka emléke, hiába a múlté már. Valami elromlott bennem, és valószínűleg Niklaus is közrejátszott ebben. És, hagyjuk az álszentséget, pontosan tudom, hogy nem vagyok ártatlan. Már. De akkor az voltam. Nyíltan elfordultam az egyháztól és a tanításaitól, talán nem voltam úrinő sem, hiszen a pénzért megtettem mocskos dolgokat. De nem voltam gonosz. És hittem... a jobb dolgokban. A szebb jövőben. Oh, milyen naiv is voltam, nem igaz...? – Különben sincs szükségem az engedélyedre, Niklaus – hanyag, gőgös eleganciával vonom meg finom ívű vállamat.
Aztán kinevetem. Keserédes hangszínnel nevetek fel.
- Képzelem, mennyire. Soha nem kerestél – nem, mintha erre vágytam volna, azt akartam, hogy meg tudjak menekülni előle, és a nyomasztó emléke elől. De soha, a mai napig nem sikerült. És most itt áll, teljes életnagyságban mellszélességgel. – Monstruosité – köpöm ki e szót, és következő szavai azok, amik azonnali cselekvésre sarkallnak.
Minden erőmet egy szívdobbanásnyi idő alatt gyűjtöm össze, és heves vadsággal fordulok felé. Kezem a magasba lendül, és visszakézből akarok neki behúzni. With love, love! Amennyiben nem állít meg a cselekvésben, öklöm koponyájának-, állkapcsának csapódik. Nem, mintha neki számítana, de nekem igen. Van rá egy villanásnyi sansz, hogy az ütés célt ér, ebben az esetben, még, ha csupán pár pillanatról is van szó, amíg nem regenerálódik, ajka bal szegletében, az én sebhelyem párja éktelenkedik.
Ha bojkottálta az akciót, ha nem, most a lélektükreibe vájom a tekintetemet, és nem eresztem a pillantását. Vagy Ő nem ereszti az enyémet. Fogalmam sincs.
- Menj vissza oda, ahonnan jöttél, Niklaus, és hagyj engem békén, amíg még finom úrinő módjára viselkedem – sziszegek fenyegetőn a képébe.


Words: 1 160 ▲ Music: Devil, Devil ▲ Notes: You torture saints with a single glance.
Vissza az elejére Go down
Niklaus Kappel
vámpír szuverén

avatar

. :

Posztok :
17
Kor :
363
Lakhely :
újat keresek..
Foglalkozás :
ez-az, you know ;)
. :


Tárgy neve: Re: Niklaus & Raven :: The devious dance between You and Me ; Elküldve: 20th Október 2016, 12:20


for my queen
did you miss me, love?
Annyira sokáig hallgat még azután is miután olyan nyilvánvalóvá tettem a jelenlétemet, hogy kezdek elbizonytalanodni. Vajon tényleg nem csak képzelődöm? Tényleg itt van ez az égi jelenés? Ez a csodálatos bukott angyal, akitől bármikor elfogadnám a büntetést. Az én bukott angyalom.
Aztán csodás ajkai – amiket még mindig nem látok, és ez roppantul bosszant – végre elnyílnak, és meghallom édes hangját is. Olyan, mint a méz. Végig csorog a testemen és bódító illatába, ízébe csavar, egészen, míg már szabadulni nem tudok tőle. Nem tudok másra gondolni csak rá…
Aztán pár perc után el is jutnak agyamig a szavai és dekódolom az üzenetet. Hogy aztán megbántva kapjam a mellkasomhoz a kezemet és leessen az állam.
- Ez fáj, mon cher – mondom és hangom sértettségtől sebzetten lebben az éjszaka sötétjébe. Bennem piedesztálon élt az együtt töltött éjszakáról való emlékem. Ha az a szeretkezés egy kép lenne, az én elmém falán a legcsodásabb aranyozott keretben díszelegne, a legfeltűnőbb helyen. Erre rá kell döbbennem, hogy szeretőm nem teljesen úgy emlékszik vissza rá. Ez elgondolkoztat. – Valóban elég mohó lehettem – állok egyik lábamról a másikra, ahogy a fenekét méregetem. – De mentségemre legyen szólva, miattad van, hogy nem bírtam magammal. Love, legszívesebben most is letépném a ruhád, hogy a magamévá tegyelek. Itt… és… most.
Tulajdonképpen miért is nem teszem? gondolkozom el félredöntve a fejemet. Eddig megtehettem volna, de előbb elhangzott szinte… nem, nem szinte: vádló szavai most bilincsbe fogják kezeimet. Lehetséges, hogy régebben bárkit – rendben, most is bármikor, bárhol - akarata ellenére rávettem, hogy tegyen meg nekem dolgokat. Ezekszerint az elején még az én angyalommal is így volt. Azonban az idő meghozza a gyümölcsét, az én csodálatom fája pedig mélyen gyökerezik mostanra, ezért nem tennék soha olyat, amit Ő nem akar.
Legalábbis azt hiszem…
Lassan elmosolyodom, és nem bírom megállni… mikor meglátom, ahogy elegánsan meglibben az a gömbölyű váll, muszáj kicsit előrébb hajolnom és újra beszívnom az illatát. Most talán még jobb, mint régen volt. Kifejezetten jobb, mint amilyenre emlékeztem.
- Tudom, hogy nem… Raven – suttogom. Hangomba annyi régóta visszafojtott vágy, vezeklés, és csodálat vegyül, amit nem tudok többé visszaszorítani. Nem is akarom. Túlságosan örülök, hogy újra a közelemben tudhatom. Soha nem gondoltam volna, hogy ez megtörténik… Főleg nem, hogy ebben a városban látom újra.
Csücsörítek, mikor kinevet. Bár szeretem a nevetését, még mindig hallom a csilingelését a fülemben emlékeim tengerében… most viszont annyira nem élvezem a hangját. Ez nem olyan nevetés.
- Raven – hatódom meg rögtön, és már tényleg nem bírok magammal. Kész. Ennyi volt. Eddig bírtam! Lehet, hogy szánni való férfi vagyok, hogy egy nőszemély ilyen könnyen rángathat ide-oda, mint egy bábot, elejtve pár szót, de engem aztán nem érdekel. Mert ez a nő minden gyönyört és minden szenvedést megér!
Így előrelépek. Testem épp lehelet finoman simítja az övét hátulról, és már ettől végigfut rajtam egy jóleső és vágyakozó borzongás. Majd karjaimmal átfonom a vállait, fejemet az övéhez szorítom. Szemein lehunyva. Szemöldökeimet a szánakozás fájdalma húzza össze.
- Annyira sajnálom, mon cher, de elfelejtettelek! – mondom túlcsorduló érzelemmel.
Már éppen nyitnám a számat, hogy a fülébe suttogjam további szavaimat, mik biztos vagyok benne: édesen simogatnák a tapintatlanságom ejtette sebeket, amikor a másik vámpír felnevet. Meglepődötten nézek az irányába, mert már szinte el is felejtettem mit tart drága szeretőm vasmarkában. És bár a szemétláda alig kap levegőt, ezt a… undorító hangot még sikerült kipréselnie magából. Villámokat szór a tekintetem, ahogy ránézek és utasítom egyenletes hangon:
- Kussolj!
Először még úgy vagyok vele ennyi elég is. Azonban a másik továbbra is gúnyol tekintetével, bár nem elég hiteles, hiszen szemeiben már jó pár ér elpattant. Ez pedig eléggé felbosszant ahhoz, hogy cselekvésre sarkalljon. Előre lendítem az egyik kezem, ujjaimat szoros ökölbe szorítva. Mint egy faltörő kos robbanok át fogai gyöngyházán és ragadom meg a nyelvét.
- Erre úgy sincs most szükséged – mormolom, majd rántok egyet rajta és hallom, ahogy a szövet, a hús, az izom elszakad és kitépődik a helyéről. Elfojtott hördülés hangzik fel a férfiból, és vér folyik ki a szájából, ahogy szenved. Egyenesen az én drága angyalom csuklójára. – Sajnálom, drágám, koszos lettél – mondom szomorúan, hogy ennek én vagyok az oka. Amikor arra gondolok, hogy bemocskolom, nem éppen ez jár a fejemben.
Aztán ismét levegő után kapok, amikor egyetlen szavának éle olyan erősen vágódik belém, mint egy szépen metszett nyíl hegye.
- Na, de Raven! – tiltakozom, bár nem is tudom minek. Senki nem tudja rajtam kívül jobban milyen egy szörnyeteg vagyok, de valahogy sötét szívemen vérző sebet ejt a tudat, hogy ő is így gondolja. Még hozzá undorral! – Hadd magyarázzam meg! – ragadom meg a karjait, amikor felém fordul, és már épp folytatnám, ahogy az előbb akartam, de megint elhallgattatnak.
Egyszerre több minden is elvonja a figyelmemet ahhoz, hogy a felém közeledő veszélyre fókuszáljak. Például hollófekete hajának gyönyörű hulláma a mozdulat keltette szellőben. Vagy vadul villogó briliáns borostyán sárga szemei, amik szinte ledöfnek. Vagy arcának ténylegesen angyali szépsége, amit most látok újra először. Na és az is, hogy végre elmondhassam indokaimat, miért is hihet ennyire érzéketlennek.
Így bekapom az ütést. Meglepődötten tántorodom hátra. Meg kell mondjam ez fájt. Elnevetem magam, bár ez is fáj, de ó, milyen boldog vagyok most! Érzem, hogy felszakadt a szám – pontosan úgy, mint neki régen – és vér zubog az ajkaimra, de hamarosan el is apad. A seb összeforr, amit szinte bánok, hiszen akkor egyformák lehettünk volna valamiben. Egyek.
- Ó, kérlek, ne! – mondom elkerekedett szemekkel. Megrázom a fejem és lenyalom a vérem az ajkaimról. – Miattam igazán nem kell visszafognod magad. – Előre siklok, mint maga a halál a sötét éjszakában. Az egyik pillanatban még ott, a másikban pedig már pontosan előtte, lebámulva csodálatos íriszeibe. – Tudod, hogy én durván szeretem – dorombolom, felemelve és egyetlen ujjal végigsimítva arcának szoborszerűen tökéletesre szabott ívét. – De igazából elég szórakoztató tud lenni az is… szerepjátékként bármikor benne vagyok – kacsintok.
Aztán egy pillanatra kiesek a transzból, mibe éteri gyönyörűsége csavar és meghallom a kattanó hangot.
- Egy pillanat – tartom fel az ujjam, és hirtelen ott termek a vámpír előtt.
Aki – bár nem volt olyan hülye, hogy elfusson előlünk és inkább megpróbál eltakarítani az útból – nevetséges próbálkozással egy fegyvert szegez ránk. Nem is, nem ránk. Hanem Őrá. Hirtelen eláraszt a mérhetetlen erőszak, a düh mi forróbb a legmélyebb vulkán lávájánál is. Rávicsorgok és láthatatlan sebességgel csavarom ki a pisztolyt a kezéből… azzal együtt. Ő felordít és térdre rogyik, miközben a kezét bámulja hulla fehéren az én kezemben.
- Ne merészeld még egyszer akár veszéllyel fenyegetni se! – utasítom felsőbbséggel a hangomban. Ami olyan hideg, mint az Antarktisz és olyan éles, mint egy penge.
Aztán beledobom a szemetet egy nagy fém kukába, majd megragadom a másik ép kezét. Felnyikkan és fejét rázva próbál valahogy kiszabadulni, de azt csak úgy tudna, ha ezt is letépné.
– Szóval ott tartottam, hogy bocsánat – magyarázom közben Ravennek, ahogy közeledem. Esdeklőn a szemeit keresem, pillantásába akarom forrasztani az enyémet, miközben beszélek. Hogy tudja, őszintén kiöntöm a szívem most neki. – El kellett felejtenem téged! Te voltál életemben az egyetlen nő, aki elég ideig sikerült fent tartsa a figyelmemet. Életemben először éreztem magam igazán, hogy kötődnék valakihez. Hozzád. Olyan gyönyörrel ajándékoztál meg, amit nem felejtenék el soha. Már persze nem véletlenül. De érzelmeim olyan erősnek bizonyultak, hogy muszáj volt valahogy megvédenem magam. Olyan kevés maradt belőle – mondom és hogy tudja mire utalok kezemet a szívem fölé helyezem. Közben megérkezem ismét elé és ledobom a földre a mocskot a lábunk közé. – Szennyezett, összetört, megtépázott… és sötét, mint a te hajad. – Elragadtatva kinyúlok, hogy megérintsem az említett fényes tincseket, nem tudva, hogy megállít-e, de reménykedve, hogy nem. – Azonban neked tartogattam. Most hogy itt vagy… - Felsóhajtok ezen információ gyönyörétől.
A tekintetem végigfutatom az alakján és közben elképzelek minden olyan csodálatos dolgot, amit csinálhatnánk. Ezúttal nem engedem, hogy ellenálljon, - ha megtenné, - amikor felé nyúlok és megragadom az állát. Fölé hajolok, egy törött neonlámpa fénye hátulról világot meg, és ragadozó mosolyom, mibe talán egy mániákus eltorzult rajongása vegyül, fúrom a pillantásom az ő borostyán sárga lélektükreibe.
- Soha többé nem eresztelek.

• remélem, tetszik! ;D • ©
Vissza az elejére Go down
Raven T. Stark
prominens boszorkány

avatar

. :
Do you call yourself a fucking hurricane like me?


Five hundred souls. I carried them in the darkness of my dark-beating heart. A human doesn't have a heart like mine. You see? Even death has a heart.


Posztok :
68
Kor :
136
Lakhely :
New Orleans
Foglalkozás :
Burn your kingdom down

Tárgy neve: Re: Niklaus & Raven :: The devious dance between You and Me ; Elküldve: 20th Október 2016, 21:24



Niklaus & Raven



Do not try me, Devil, Devil; cannot buy me, Devil, Devil.



Elfojtom a múlt, az emlékek okozta érzelmeket. Mindent, sötét, kopár lelkem egy rejtett cellájába zárok, hét lakat alá, szívem Héttorony erődjébe.
Ő volt az egyetlen ember, az egyetlen férfi, aki valaha játszadozott velem, és nem szeretném, ha a történelem megismételné önnönmagát. Makacs önhittséggel mantrázom magamban, hogy többé nem teheti meg azt, amit Ő tett, soha, senki. Ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy a férfi természete valószínűleg mit sem változott: ugyanúgy maga alá gyűrne, ha adnék erre neki lehetőséget vagy esélyt. De ezúttal ez nem fog megtörténni. Idősebb vagyok, erősebb és tapasztaltabb, mint egykoron, az első és egészen ez idáig egyetlen találkozásunk alkalma óta. Mondhatni, hogy felnőttem az árnyékomhoz.
Mindezzel csupán az a baj, hogy az idő vasfoga, és acélmarka nem csak rajtam hagyott nyomokat, és nem csak engem edzett meg, az eltelt több, mint egy évszázad alatt, hanem Niklaust is.
Soha nem állítottam, hogy nem találkoztam nála szörnyűségesebb alakokkal, mert akkor hazudnék. Akad Nicknél gonoszabb. Volt olyan, akit én magam öltem meg, mocskosul nagy árat fizetve ezzel. Nicket is meg akarom ölni. A probléma forrása onnan ered, hogy nem ismerem eléggé ahhoz, hogy tudjam, hol kellene megütnöm, megvágnom – ténylegesen, vagy átvitten, haha! – ahhoz, hogy az tényleg, valóban, istentelenül fájjon neki.
- Örülök, hogy így érzel – hangom keserédesen csorog végig a csendben, és tölti ki a kettőnk között szorongó, feszülő csendet. Nem is értem, hogy mit gondolt a baromarcú?! Eléggé hangosan a tudtára adtam, hogy nem élvezem a szituációt, amibe belerángatott – szó szerint. Persze, meglehet, hogy rosszkor találkoztunk. Talán máskor, más időben, máshogyan reagálok mindarra, ami történt közöttünk annak idején.
Nem tudom, hogy mit váltana ki belőlem most.
- Az voltál. Lapozzunk – türelmetlenül válaszolok, szemeimet forgatom, miközben még mindig a basszájba célpontjának torkát szorongatom. Élvezettel. Bájosan.
- Ha itt és most, vagy bárhol és bármikor magadévá tennél, akkor kegyelemért könyörögnél, Niklaus. Gyanítom, nem szeretsz könyörögni senkinek sem, főleg nem kegyelemért. És, bár szívesen megaláználak, éppen, ahogyan azt te is tetted velem, ennek azonban majd más módot eszelek ki, és abban nem lesz köszönet – replikám éles késként hasítja az utca csendjét, és keveredik a fulladozó, nyögdécselő hanggal, illetve a pattogó szikrák játékos sercegésével, mivel minden felgyülemlett haragot és dühöt a falnak szegezett vámpíron töltök ki. Aki szenved. Akinek lassan és gyötrően fájdalmasan elég a nyakán a bőr, hogy eztán a lég-, és nyelőcsövét, a csigolyáit perzseljem, és roppantsam szét az égett, elszenesedett csontokat. De ez még várat magára.
- Ha tudod, akkor hát miért erőlködsz? Miért erőltetnéd rám az akaratodat, ha tudod, hogy képtelen vagy megszelídíteni ezt a bestiát? Niklaus... – dorombolom magam elé a szavakkal. Pillantásomat lustán hordozom az előttem állón. A vámpír férfi a falnak tántorodik, neki préselődik a tégláknak, szabadulna, menekülne, hátra sem nézne, de nem hagyom. Nem hagyhatom, hiszen ma ő az én munkám, nem megy innen sehova. Legalábbis, életben nem, esetleg darabokban, amennyiben persze marad belőle egyéb, semmint hamu és pernye, meg természetesen egy ép testrész, melyről beazonosíthatja valahogyan a basszájba. Mondjuk... ha ezüst tálcán kínálnám fel a férfinek az árulója fejét, midőn azt Perszeusz is tette Meduszáéval, az bizonyosan könnyekig hatná a maffia nagykutyát.
Hirtelen simul nekem. Tudom, hogy van egy ilyen oldala is, én ebbe szerettem bele egy szívdobbanásnyi idő alatt, de azt is tudom, hogy ez csak az álcája része, egy maszk. Gyomrom öklömnyire rándul össze, nem tetszik nekem, hogy ennyire közel van hozzám. Hogy bármelyik pillanatban átharaphatja a torkomat. Hogy eggyé tegyen, a sajátjai közül. A másik vámpír nyakán enyhül szorításom, de figyelmemet megosztom kettejük között.
Niklaus ölelése nyomán borzongás fut végig a gerincem mentén. A szívem hevesen kalapál csont és hús alkotta ketrecében, láncait rángatja, akár egy bezárt, lebéklyózott bestia.
Arcom azonban nem árulkodik a bennem dúló érzelmekről.
- Vedd le rólam a kezeidet, és felejts el. Megint. Újra. Úgy tűnik, nem esett nehezedre – sziszegem dühödt kígyó módjára, a kajánul vigyorgó, falnak szegezett vámpír mellett elnézve, a téglafalnak. Hangom érzelemmentes, ugyanakkor ki lehet venni belőle a haragos kis szikrák okozta, füstös visszhangot.
Niklaus hangja kegyetlenül robban a fülemben. Nem meglepő ez az éles váltás, ellenben azzal a hirtelen mozdulattal, amivel az ökle a levegőbe hasít, majd a másik szájába. A forró vér patakokban csordogál a kezemre, de nem érdekel, nem engedem el a férfit, rendíthetetlenül szegezem a falnak.
- Azt ne mondd, hogy fáj az igazság – hanyag eleganciával rándítom meg vállamat, ajkam szegletében mosoly játszadozik, melynek van némi nyoma a hangomban is.
Amikor felé fordulok, nincs időm jó alaposan szemügyre venni, ellenben abban a tér-, és időbeni üresjáratban, amikor illanásnyi sebét nyalogatja. Elidőzök homloka lágy barázdáin, szemöldöke vonalát figyelem, sápadt bőrét, borostás arcát, hajának bronzos barnáját szántja pillantásom. Szemérmetlenül és pofátlanul mérem végig a férfit, tetőtől-talpig, és fájdalmasan tetszik, amit látok. Amikor lenyalja a vért az ajkairól, úgy én a sajátomba harapok egy pillanatra. Jobbomon apró, felületi horzsolások éktelenkednek, és bizony nem volt kellemes ezúttal sem behúzni valakinek. Maradjunk annyiban, hogy nemigen használom az öklömet, ha harcra kerül a sor, továbbá kocsmai párbajba sem keveredtem még.
- Záros határidőn belül meg fogod bánni, hogy ilyesmit kértél tőlem – és, mire mondatom végére érek, szinte bőrére lehelem a szavaimat. Acélkék, fagyos íriszeibe vájom az enyémeket. Belemerülök a fagyos, halálosan nyugodt kékségbe, az óceánba, mely bármelyik pillanatban felkavarodhat, és viharos hullámai bekebelezhetnek. Tudom – felelnék, de csak bólintani tudok, nem eresztve pillantását, emelt fővel hagyva, hogy ujja arcélemet simítsa végig. – A szerepjátszás az megy, annak én is tökéletesen tudatában vagyok. Gyanítom, most is olyasvalakinek adod ki magadat, aki nem vagy, csak és kizárólag azért, hogy elérd a célodat – gondolok most arra az emberre vámpírra, aki előttem áll, és egyben arra, amelyik arcát mindenki másnak is mutatja.
A fegyver kattanását jól ismerem, a levegő a tüdőmben akad, amikor a kakas fémesen koppan a pisztolyon. Lehunyom a szemeimet. És várom a golyó becsapódását – ami elmarad. Csontropogás, ordítás, tompa koppanás a betonon. Hirtelen vehemenciával fordulok a vámpír kettős felé, Niklaus munkájában gyönyörködve, szavai pedig forrón égetnek lyukat feketén dobbanó szívemen. Engem ugyanis nem igazán szoktak megvédeni, elvégre én vagyok az, akitől másokat meg kell védeni.
Megütközve nézek a férfire, amikor bocsánatot kér. Kezeimet karba fonom mellkasom előtt, és összevont szemöldökkel, vasszigorba fagyott vonásokkal, mimikával hallgatom szavait, és minden rezdülését figyelem.
- Na, jó, tudod mit, Niklaus? – morranok, amikor végre monológja végére ért. – Mond, mit akarsz tőlem, kössünk egyezséget, és te balra, én pedig jobbra. Elhagyod a várost, szépen visszamész oda, ahonnan ide jöttél, és elfelejtesz. Megszűnök létezni számodra. Világos? – kérdezek vissza élesen, teljes mértékben leplezve azt, amit valójában érzek.
Ledöbbentem. A gyomrom gombostűfej méretűre préselődött össze, a szívem úgy kalapál, mint egy időzített bomba, szinte kiugrik a helyéről. A kezeimet ökölbe kell szorítanom. És nagyon igyekeznem kell, hogy ne lágyuljak el. Nagyon régen nem mondtak nekem ilyesmit. Hazugságnak is túl szép. Meg sem érdemlem. Ennek ellenére nem tudom elfelejteni azt, hogy bántott engem, annak ellenére is, hogy én nem ártottam neki. Annyira, oly’ annyira tisztán tudtam volna szeretni, mint előtte senkit – talán csak Alexeit. Elhagytam volna érte, vele a nagyvárosok izzó, ragyogó gócpontját, vidéki feleség lettem volna, talán még gyermekkel is megajándékoztam volna, holott soha nem szerettem a gyerekeket. Miatta megváltoztam volna, az a jólszituált úrinő lettem volna, akinek anyám nevelt, akire apám büszke lett volna.
Én istenítettem Őt.
- Hagyjuk ezt a színjátékot – elfordítom a fejemet, hogy ne tudjon a hajamhoz érni, és lesütöm pillantásomat, ugyanis nem tudom hová tenni ezt az egészet. Nem készültem fel a viszontlátásra. Egészen őszintén szólva, nem is gondoltam volna, hogy valaha újra látom, ennyi idő múltán.
És rettenetesen fáj. Jobban, mint azt valaha gondoltam volna.
Meg kellene ölnöm téged, Nikalus – gondolom, amikor újra felpillantok rá.
Aztán újra elkap, és megragadja az államat.
- Engedj el – veszítem meg az állkapcsomat, összefont karjaimat kibontva, tenyereimet alkarjaira fektetem. Ugyanúgy elvesz tőlem minden fényt, a világ melegét, azt az aprócska kis fénypászmát is, ami még nekem megmaradt, mint akkoriban. És nem marad más, csak a hideg, áthatolhatatlan sötétség. Úgy szippantom be Niklaust, mint a füstöt. Marja a tüdőmet. Niklaus egy szippantás sötétség, egy lélegzetvételnyi halál.
A tenyereim izzani kezdenek a ruháján.
Gőgös, magasztos testtartásomat nem tudja megtörni, fenségesen felszegem a fejemet, ajkaimat penge vékonyra préselem össze, és metszőn nézek a szemeibe, a narancssárga neonlámpa az egyik szemembe villan újra, és újra, és újra.
- Nem félsz, hogy megégeted magadat? – bántani akarom, de koponyámban még mindig ott visszhangzanak nem is olyan régen kimondott szavai, a vallomása. És leginkább ez dühít, és ezért égetem a karján a bőrt. – Látom, nem tanultál a hibádból. Soha ne becsülj alá egy boszorkányt – sziszegem, és már a húsába, az izmaiba is vájom körmeimet, úgy izzanak kezeim.


Words: 1 403 ▲ Music: Devil, Devil ▲ Notes: You torture saints with a single glance.
Vissza az elejére Go down
Niklaus Kappel
vámpír szuverén

avatar

. :

Posztok :
17
Kor :
363
Lakhely :
újat keresek..
Foglalkozás :
ez-az, you know ;)
. :


Tárgy neve: Re: Niklaus & Raven :: The devious dance between You and Me ; Elküldve: 21st Október 2016, 11:10


for my queen
did you miss me, love?
Hallgatom és hallgatom. Egyre csak iszom magamba elhangzó szavait. És fájnak. Mérhetetlenül bántják fülem, lelkem… és a szívemet is. Rosszul esik, hogy így gondol rám, ránk. Megrázom a fejem, de nem tudom mégis hogy magyarázzam el neki, hogy ami köztünk volt… ami köztünk lehet még, az a világon az egyik legcsodálatosabb dolog! Talán tényleg nem akarta annyira, mint én… talán nem úgy látta a kapcsolatunkat, mint ahogyan azt én előre megálmodtam. Igaz az is, hogy nem voltam vele teljesen őszinte, mikor édes ígéretekkel csábítottam az erdő szélére. Mindent viszont csak azért tettem, mert annyira sóvárogtam ezért a nőért – akkor még lányért – annyira akartam, hogy igent mondjon nekem, elfogadtam a nemet is annak…
Ugyan! Te is nagyon jól tudod, hogy csak a pillanat hevében cselekedtél!
Te most kussolj! Nincs kedvem veled veszekedni és amúgy is ez az egyetlen dolog, amire mindketten vágyunk, nem igaz?
De igen…
Akkor hagyd, hogy intézzem!
De nem tetszik, ahogy intézed!
Kuss!

Mérgesen fújtattam, kezeim ökölbe szorulva. Csak remélni tudtam, hogy belső csatámra adott testi reakcióimat nem fogja betudni az ő válaszaira adottként. Nem voltam mérges azok miatt a dolgok miatt, amiket mondott. Szomorú voltam, és azon kattogott az agyam, hogy mégis hogyan változtassam meg a nézeteit. Egyet kellett értenie velem… azaz jobban mondva meg kellett értenie engem és a tettem mögött megbúvó okokat.
Ezeket csak én tudnám elmondani neki, de nem engeded.
Te már nem tudsz beszélni…
Ha engednéd-
NEM! Nem akarom, hogy összetörj.
Már rég összetörtem. Amikor te megszülettél. De Ő… meg tudna gyógyítani.

Megráztam a fejem. Nem, ez nem így van. Látom te sem érted.
Ezekszerint…

- Éppen azért – suttogom válaszként minden késként belém szúrt vádló szavára –, mert nem szelídíthetlek meg. Raven, te így vagy tökéletes. Sőt! – Lépek előre felbuzdulva, egyik kezem a mellkasomra helyezve. - Én tettelek ilyen tökéletessé. Látod? Látod, amit én? Annak az estének – bár talán egyikőnk se tudta – komoly feladata volt. Megváltoztatott és felkészített, hogy most az a nő álljon előttem, aki szembe tud fordulni velem. Minden, ami eddig történt… ehhez a pillanathoz vezetett. Ha akkor veszem el az életed, biztosan nem lenne ilyen tökéletes, mint amilyen most – mosolygok lágyan, reménykedve, hogy most már érti, amit én is látok, érzek.
Én most már értem.
Örülök.
Megrázom a fejem, és belefúrom arcomat a fekete selymes hajába, élvezve annak lágy cirógatását. Hát nem érti. De nem baj. Itt van előttem az egész hátralévő nyomorúságos örökkévalóságom, hogy ezt megmutassam neki, és megváltoztassam a véleményét.
- Nem tudlak - dörgölöm az arcom újra és újra a puha tincsekbe. – Drága Raven… - ejtem nevének minden szótagját, mint egy ódát, mint a legszerelmesebb vers záró sorát: puhán, csodálattal, mégis mérhetetlen vágyakozással - olyan makacs vagy, mint amilyen akkor is voltál. Ez nem változott benned. De nem bánom – suttogom lágyan és beszívom illatát megtöltve vele mindkét tüdőmet. – Nem bánom, ha annak gondolsz… de csak akkor, ha a te szörnyeteged lehetek!
Mikor végre aztán egymással szemben állunk elégedetten konstatálom kutató szemeit. Bár látom bennük a megvetést és gyűlöletet, ha elég mélyre ásom magam borostyán sárga tükrei villogásába… igen, ott van a vágy is. Tetszik neki, amit lát és ez nekem tetszik. Mikor meglátom, hogy nézi a nyelvemet, amivel letisztítom a számat, alig bírok visszafojtani egy nyögést. Foga a saját puha vörös ajkaiba mélyed, mint a legédesebb süteménybe és én remegek, mint egy drogos, akinek az adagját a szeme előtt lengetik. Fogalmam sincs honnan szedem az önuralmat ahhoz, hogy ne cseréljem fel az én fogaimmal az övéit. Távol maradni viszont végképp nem tudok, ott termek előtte és egy simítást is megengedek. Egyetlen ujjal, de ezért az egyetlen érintésért mit megenged nekem, vezekelnék évekig. Szemeim elsötétülnek, viharosan kavarognak a vágytól, és tudom milyenek ilyenkor… inkább acélszürkék, mint kékek… amikor éhes vagyok. Most viszont csak egy valamire éhezek. Nem is vagyok benne biztos, hogy ezentúl bármi más megfelelne nekem, ami nem Raven.
Már éppen felemelném mindkét kezem, hogy szépséges arcát közéjük zárva egy vad csókkal elvegyem, amit akarok, amikor szavai szinte hátravetnek erejükkel, vádjukkal. Levegő után kapok és szemeim elkerekednek, szemöldököm felfelé kúszik. Hát így gondolod? Hogy szerepet játszom? Hogy akkor is szerepet játszottam? Bugyuta kis álarcok mögé bújnék és elszórakoznék mások érzelmeivel? Mind feltenném neki ezt a kérdést, de már nincs rá időm. Valami megzavar minket.
- Mit, love? – kérdezem szelíden, amikor ismét előtte állok elvégezve a piszkos munkát.
Eddig úgy gondoltam jó móka lesz egy kis kiirtást végezni, a másik munkámmal foglalkozni ma este. Azonban most már csak púp volt a hátamon ez az egész. Minden figyelmemet Ravennek akartam szentelni, még akkor is, ha egy kicsit kíváncsi voltam miért is pont az én célpontomat szemelte ki magának ő is. Legszívesebben megöltem volna az első pillanatban, amikor megláttam… aztán megláttam Őt is, teljes gyönyörűséges valójában és már nem tudtam értelmes mondatokban gondolkozni, nem tudtam összetenni egyet meg egyet.
- Az nem működne, mon cher – beszélek továbbra is puhán, mintha csak egy vadállatot próbálnék rávenni, hogy megnyugodjon a közelemben. Azonban minden állatnak van egy érzéke, amivel felismeri a veszélyt. Én pedig, ahogy mondta… egy szörnyeteg vagyok. A legsötétebb, legveszélyesebb dolog, mivel szembenézhet. Nem is azért, mert én vagyok a legerősebb, legkegyetlenebb a világon, mert biztos van nálam is rosszabb. (Bár azért az egy nem semmi teljesítmény!) Nem, hanem mert én csakis őt akarom, és bármit elkövetek azért, hogy megszerezzem. – Tekintve, hogy téged akarlak. Az pedig úgy nem megy, ha nem egy helységben vagyunk – viccelek egy huncut mosollyal.
Ami a következő pillanatban szomorúságba csavarodik, és végül leolvad az arcomról. Leengedem kezemet és elcsigázottan nézek rá. Keresem valami jelét annak, hogy meghatották a szavaim, vagy legalább elértek hozzá. Arcán viszont semmit nem látok. Ő az, aki álarcot visel és nem őszinte velem. Én teljesen csupaszon állok előtte, ő pedig serényen építgeti a falakat, és páncélozott ajtóval zárja el magát előlem. Egyedül a hevesen verdeső szívének melódiája ad kis megkönnyebbülést. Talán még van remény számomra. Nem mintha amúgy feladnám, ha nem lenne…
De nem teszed – üzenem vissza szemeimmel némán, mikor újra felém fordítja csillogó íriszeit, mik a neonlámpa fényében még vibrálóbbak. Csak még jobban megbabonáz. Éppen ezért nem is engedem el, amikor megkér rá. Valahogy ott van ez a furcsa dolog a fejemben – már a többi furcsa dolog mellett – hogy amikor Raven elnyitja a száját és kiejti azt a szót, hogy „nem”, nekem mindig átformálódva „igen”-nek tűnik. Fölé hajolok, és úgy suttogom krémes bőrére:
- Nem félek. Szeretem megégetni magam. Nem is tudod elképzelni mennyire…
Aztán ahogy kiejti az utolsó szót hirtelen ötletem támad. A neonlámpa mi fejem mögött villog, mintha csak metaforikusan alátámasztaná, ami a fejemben játszódik le. Hát persze! Hiszen boszorkány! Eddig nem is gondoltam bele ebbe igazán… hogy mégis hogyan lehetséges, hogy itt van most ennyi idő után is. Azonban a boszorkányokról, mint általános fogalom már tudtam egy-két dolgot. Így hát nem maradt más…
Bár máskor szívesen fogadnám közeledését, és nem állítanám meg – sőt! –, most más terveim vannak. Úgyhogy finoman megfogom, elveszem perzselő kezeit a megégetett ruhámról. Nem zavar, ha belém vájt körmei feltépik, amúgy is megsérült bőrömet. Az sem zavar, ha én kék-lila foltokat hagyok rajta az erőkifejtéssel. Majd később adok rájuk gyógypuszit. Aztán elszántan villannak meg izzó szemeim, ahogy ránézek.
- Még mindig nem értesz meg, de semmi baj, love – dorombolom teljes csábító módba kapcsolva. – Azt mondtad, hogy biztosan más arcomat mutatom neked, de ez nem igaz. Amit most itt látsz, amit eddig láttál, amit akkor éjjel láttál – mind én vagyok, Raven. Mindenegyes rezdülés, mindenegyes elejtett szó őszintén hullott le ajkamról. Főleg, ha rólad volt szó. Ha ez nem tetszik megértem – csak nem fogadom el –, de hadd tegyek még egy próbát!
Azzal fél térdre ereszkedem előtte, az utolsó pillanatig tartva a szemkontaktust. Mikor már ott vagyok a földön, lenézek. Ujjaimat egyenes vonallá feszítve a vámpír mellkasa fölé emelem, aztán egy villámgyors mozdulattal lesújtok. Szinte hallom karom süvítő hangját, majd ténylegesen is a férfi szegycsontjának törését. Kezemmel mellkasában, megragadom a bordák alatt tompán lüktető szívét, aztán kitépem. Vér bugyog fel a lyukból, amit hagyok magam után, és a senki szájából is. A levegő túltöltődik buja, fémes illatával. Szemei kiguvadnak és rángatózni kezd. Egy pillantás azonban, ennyit szentelek neki, majd ismét visszapillantok szeretőm szépséges arcára. Amiről csak újra el kell döntenem mennyire hasonlít egy halált hozó angyaléhoz. Az én drága bukott angyalom.
Vértől csöpögő kezemet felemelem, és kinyitom tenyeremet. Felkínálom neki a szívet.
- Raven – zengem – kérlek, légy az enyém! Alázatosan esdeklem – nézek egyenesen szemébe, hogy tudja nem felejtettem el, amit előzőleg mondott rólam.
Szemeimbe várakozás és remény lobog vad elszánt tűzzel. Ha itt most elutasít nem vagyok benne biztos, hogy meg akarom élni a holnapot.

• ne mondj nemet! Razz©
Vissza az elejére Go down
Raven T. Stark
prominens boszorkány

avatar

. :
Do you call yourself a fucking hurricane like me?


Five hundred souls. I carried them in the darkness of my dark-beating heart. A human doesn't have a heart like mine. You see? Even death has a heart.


Posztok :
68
Kor :
136
Lakhely :
New Orleans
Foglalkozás :
Burn your kingdom down

Tárgy neve: Re: Niklaus & Raven :: The devious dance between You and Me ; Elküldve: 26th Október 2016, 20:02



Niklaus & Raven



Do not try me, Devil, Devil; cannot buy me, Devil, Devil.



Nick a múltam egy módfelett meghatározó része. Ki tudja, hogy hol lennék most, ha nem találkozunk. Meglehet, hogy valami ostoba, nagyképű, önnönmagáról sokat képzelő lord asszonya lettem volna. A Niklausszal való találkozásom elemi alkotórészeimben változtatott meg bennem valamit. Jobb is lehettem volna, több, mint egy útszéli szajha. Kevesebb, mint az, aki most vagyok. Gyenge, kiszolgált, kiszolgáltatott nő. Az lettem volna, akivé a gazdag emberek tettek amúgy is, egy rövid időre, kiknek zsebében pénz volt – rengeteg. A drága, francia pezsgő gyöngyeivel kergetőztem, keringőztem volna csupán, díszes, antik tükrök kereszttüzében, méregdrága mérget pöfékelve. Nemes, finom anyagból készült ruhákban feszítettem volna, egy halandó oldalán, árnyékként követve az uramat, mint egyfajta státusszimbólum. Az unott, francia nagyasszonyok életét éltem volna.
Senki lettem volna.
Avagy ki tudja, mi lenne velem, ha azon az éjszakán beharap, és magához hasonló éji démonná tesz. Mert ezt akarta, ez volt a terve velem. Ugyanúgy rab lettem volna – az éjszaka sötétjéé, a véré, Niklausé.
Nem. Mindannak, ami történt, így kellett történnie. Így tanultam meg felkelni az utca mocskából és szennyéből, így tanultam meg túlélni, nagy nehézségek árán. Így ismertem meg Siennát. És így kerültem New Orleansba. Vitatkozhatnánk erről akár napokig, hogy mi-, és hogyan változik meg az életünkben a másik nélkül.
Rosszat tett velem, rosszat tesz nekem, hiszen a mai napig álmodom vele. Rémálmok gyötrenek, melyekben egytől-egyig haldoklok, általa, az Ő kezei által, az Ő karjaiban. Minden ébredés alkalmával szinte érzem a tüzet, mely belülről perzsel, amikor vámpírrá akar törni. Én viszont sokkal jobban szeretem azt a hatalmat, ami nekem adatott, amit ilyen tökéletesre fejlesztettem, szinte én magam vagyok egyfajta pusztító fegyver, szepszis, radioaktív felhő – maga a Halál.
Megacélozom vonásaimat, amikor mérgesen fújtat, látom rajta, hogy dühös rám, és hatalmas lelkierő kell neki ahhoz, hogy ne tegyen semmit sem. Egyszer már bántottam, most is képes lennék rá – mantrázom magamban, és ökölbe szorítom a kezeimet, hagyva, hogy a tűz perzselő, heves ereje teljesen átjárja a testemet, minden egyes porcikámat, idegemet és sejtjeimet.
Ahogy előre lép, én nem mozdulok, éppen csak egy kicsit dőlök hátra álltamban.
- Remélem, hogy büszke vagy magadra, Frankenstein – sziszegve gúnyolódok. – Egyébiránt pedig eléggé el vagy tájolódva, ha azt hiszed, hogy közöd van... ehhez – tárom szét karjaimat. – Te csak összetörtél egy fiatal nőt, Niklaus. Mondhatni, belelöktél egy sötéten fodrozódó óceánba, amit akkoriban még egyáltalán nem ismertem, és a partról kiabáltál, hogy ússzak – amikor még képtelen voltam rá! – hangom, akár a jégszilánkokra csorgatott méz. Igyekszem visszafogni magamat, nem tombolni, de a hangomat már felemeltem valamelyest. – Aztán otthagytál – emlékeztetem rá, hogy így volt. Nem jött utánam és nem keresett. Ezt Ő is bevallotta az imént. – Belém téptél, a húsomat szaggattad, a véremet ittad, magad alá gyűrtél. Megaláztál és megszégyenítettél. Nem neked köszönhetem azt, hogy most itt vagyok, ebben a remek formában – nevetek a képébe, mintha csak egy igazán remek viccet mesélt volna. – A Te kezed csak a pusztításban van benne – arról viszont nem kell tudnia, hogy ebből a pusztulásból, ebből az értékvesztésből nagyon sok mindent építettem fel. Olyasmiket, amiknek a mai napig birtokában vagyok, amiket a mai napig használok, és kihasználok. Mert, hát, szokták mondani, hogy a pusztulás új dolgok születésével jár.
- Próbálkozz erősen – bíztatom, szarkazmustól csöpögő hangon. És, bár nem szabadna, és nem vezet sehová, és csak adom alá a lovat, és saját magam-, a kimondott szavaim ellen cselekszem, ahogyan testemmel, egész alakommal kissé nekifeszülök a férfi testének. – Te sem vagy kevésbé akaratos, ha ez megnyugtat. De, tudod, mit mondanak a halandók: két farok nem fér meg egy csárdában, Niklaus – dorombolom újfent, fejemet az övének döntve.
Rengeteg időt töltöttem el azzal, hogy kitanuljam a boszorkányság minden általam végrehajtható formáját. Rengeteg időt töltöttem azzal, hogy kiöntsem a szívemet, a lelkemet egy halom, üres papírnak, hogy sorokba foglaljam a gondolataimat és az érzéseimet, amiket a nővérem irányába táplálok. Sok időt töltöttem New Orleansban, egy cím, egy rang, és egy képzeletbeli trón-, és korona megszerzése érdekében. Számtalan éven keresztül forraltam bosszút Charlotte ellen. És túl kevés időt töltöttem el Karthik apjával. A vérfarkas férfi kedvéért, és egy boldog, gondtalan, egyszerű és köznapi élet ígéretéért cserébe el akartam szigetelődni mindattól a mérhetetlen sötétségtől és gonoszságtól, ami egészen odáig a mozgatórugóm volt. De persze a szörnyetegek természete megváltoztathatatlan, megmásíthatatlan, tagadhatatlan. Nem tartott sokáig, hogy lebontsam a falakat, amik mögé ezt a szörnyeteget zártam, a Héttoronyba, és egy pillanat alatt letépte magáról a rabláncokat, a bilincseket, és újra megmártózott a hőn áhított sötétségbe, ami mindig is éltette.
- Szerethetsz egy szörnyeteget, Niklaus – suttogom magam elé, a férfinek szánva szavaimat. – És a szörnyeteg viszontszerethet téged, de ez nem fogja megváltoztatni a természetét. Te, és én, mi... – groteszk ezt így kimondani. – Képtelenek vagyunk felépíteni bármit is, mert mi csak a pusztításhoz értünk.
Akkor sem húzódok el tőle, amikor lélektükrei elsötétülnek, amikor valamiféle félelmetes költözik íriszeibe, ami egyszerre megrémiszt, elbizonytalanít, ugyanakkor felizgat. Van ez a nagyon rossz tulajdonságom, hogy nem tudok ellenállni a veszélynek. Árnyékokban élek, és árnyékoknak élek. Talán magam is csak egy éjsötét árny vagyok. Egy, végtére is, magányos árnyék. Olyan valaki, akiért senki sem tenné tűzbe a kezét – mert nem érdemlem meg, és mert nem engedném.
Nem hiszek Niklausnak. Egyszer már rútul átvert, hazug csókkal pecsételte meg szavait, és ennyi év után nem hiszem, hogy kevésbé mutatna hajlandóságot arra, hogy szép szavakkal, ígéretekkel, és csókokkal meg érintésekkel hitessen el velem valamit, bármit, ami valójában nincs is ott. Én pedig már nem vagyok naiv romantikus, eleget éltem, és túléltem ahhoz, hogy ne adjam oly’ könnyen a bizalmamat, mint egykoron.
- Tehetek érte, hogy működjön – gonosz, kétes mosolyra rándul ajkam szeglete, míg beszélek, és, miközben egy felejtő elixírre gondolok. Ebben jó vagyok: kitörölni az emlékeket. Karthik koponyájából egy egész életet vettem el, és cseréltem ki más, sokkal boldogabb, sokkal szebb emlékekre. Nem egy, és nem két férfi a halála napjáig nem tudta, hogy hogy a picsába lett egyik napról, a másikra földönfutó, és, hogy hova tűnt minden pénze, minden értéke. Boszorkányok és varázslók feledkeztek meg arról, hogy hová rejtették el a mágikus tulajdonsággal rendelkező tárgyaikat, vagy, ha mégis emlékeztek rá, hát azt nem tudták felidézni, hogy hova vitték el őket, hova máshova rejtették el a relikviákat.
Niklaust megfosztani a saját emlékeimtől easy win volna.
– Megint elfelejted, hogy nem egy tárgy vagyok, hogy nem vagyok a te kis porcelánbabád, akit birtokolhatsz – ingerülten köpöm ki a szavakat.
Nem tesz boldoggá, hogy csalódást látok az arcán, de ennek igyekszem jelét sem mutatni, megfeszítem állkapcsomat, megacélozom vonásaimat, tekintetem szikrázik. Jól kellene éreznem magamat. Derűsnek kellene lennem. Boldoggá kellene tennie a szenvedésének. Ő roppantul jól szórakozott, amikor én szenvedtem, általa. Amikor Ő kergetett végig az erdőn engem.
- Érdekes fétiseid vannak – vonom fel egyik szép ívű szemöldökömet, és most az én ajkam szegletében játszadozik groteszk kis mosoly. – Nagy a szád, Niklaus, mert még nem tudod, miről beszélek – talán az volna a legjobb lecke, ha megmutatnám neki. Ha megtanulná, hogy mi fán terem a mágia, hogy mennyire megzabolázhatatlan és erőteljes egyén vagyok, hogy felejtse el azt a fiatal lányt, mert ő már nem létezik.
Voron Volkov halott. És én öltem meg őt.
Valahol élvezettel vájom belé körmeimet, és perzselem a ruháit, a bőrét, és zavar, hogy nem érzékeny erre a férfi, hogy Ő nem csak egy puszta halandó, nem egy gyenge kis senki, akivel kedvemre játszadozhatok. És ez teszi Őt naggyá. Szörnyűvé. Borzasztóvá a szememben.
- Igazság szerint, teljes mértékben értelek, csak nem értem meg – mármint, azt a leheletnyi különbséget nyilvánvalóan Ő is érzi a két kijelentés között. – Miért nem keresel magadnak egy másik nőt? – teszem fel a költőien őszinte kérdést, amire választ várok. – Gyanítom, volt az életedben pár tucat... – és ezt nem szemrehányóan mondom neki, hiszen én sem vagyok ártatlan, és I’m not a virgin, azzal ellentétben, amit Madonna énekel. Tehát nem; egyáltalán nem feddem meg a férfit a nőügyeivel kapcsolatban, hiszen én... hah! Csak a porcelánbabája vagyok. Ő mondta, a saját szájával. Csak azt felejtette el, hogy ezt a finom porcelánt összetörték, és most szúr, és vág.
Aztán megrettenek. Még az előtt, hogy lesújtana kezével a vámpír mellkasára. Annyira őrült, hogy tudom, képes volna megkérni a kezemet – itt, és most, a vértől csatakos torzó fölött, a neonlámpa hideg, vöröses-sárgás, villódzó fényében.
Végül elillan a félelmem.
Elmosolyodok. Egy gyilkos mosolya ez.
Hanyag eleganciával, könnyeden térdelek le mellé, egészen közel hajolva hozzá, az immár szívtelen vámpír mellkasára támaszkodva balommal.
- Oh, Niklaus... – dorombolom, egészen közel hajolva hozzá, arcélének simítva az enyémet, orrommal bőrét cirógatva, mélyen beszippantva az illatát, a Niklaus-aromát, amiért annyira odavagyok, meg vissza – and I’m not sorry. – Nem gondoltam volna, hogy ennyire naiv vagy – röviden és karcosan nevetek a fülébe. – Azt gondolod, hogy kitéped ennek a vámpírnak a szívét, és a tenyeredből eszek majd? Hogy megváltozik rólad-, vagy a teóriádról a véleményem? Ha igen, tévedtél. Hatalmasat tévedtél. Ez a hulla nem jelent nekem semmit sem. Nyilván ez a faszarcú sem ismerte az első-, és legfontosabb szabályt, amit most neked is megtanítok – suttogom a fülébe, egészen érzékire véve a figurát, a gaz csábítót adva, játszva a szeretőt. És ez talán nem is játék, nem színdarab. – Soha ne hozd magaddal a szívedet egy boszorkány harcba – karcosan nevetek a fülébe, majd egyfajta mágikus úton-módon nyúlok be mellkasába, bármiféle külső sérüléstől, vagy vértől mentesen – mert megtehetem, és mert így akarom. E közben szinte magamhoz ölelem a férfit, mellkasom az övének préselődik, balommal, amivel eddig támaszkodtam, most hátán pihen, a tarkóját simítom végig, majd a hajába fúrom ujjaimat, és belemarkolok rövid, bronzos tincseibe. – Már nem az a szegény, élvhajhász kislány vagyok, akit megismertél – ugyanis az élet megedzett engem. Megtanultam már számtalan leckét. Niklaus is egy lecke volt, a miriádnyi közül. És nagyon-nagyon ritkán követek el egy hibát kétszer. Megszorítom a dübörgő szervet, csak, hogy érezze, hogy miféle hatalom van a kezemben.
Egy szívdobbanásnyi ideig azt hiszem, hogy tényleg meg fogom fosztani az életétől, de képtelen vagyok rá. Nem megy. Mert... dühítő, és megmagyarázhatatlan módon, egyszerűen nem tudom megtenni, magam sem értem, hogy miért lehet ez.
Hirtelen engedem el a szervet, mely épp úgy működik, mint a procedúra előtt, de nem távolodok el a férfitől.
– Nem hiszek neked, és már nem tudsz megvenni puszta szavakkal. Nem vagyok a tiéd, és nem vagyok másé sem, nem tartozom senkihez sem – élvetegen sziszegek tovább, bestiális mosolyra görbített ajkakkal, majd elengedem, de nem távolodok el tőle egészen. Homlokomat az övének támasztom, és rám nem jellemző gyengédséggel simítok végig arcán, pilláimat lesütöm. Mert nem engedem meg senkinek sem, hogy túlságosan közel kerüljön hozzám. Nem tehetem. A szeretet gyengeség, Raven – emlékeztetem magamat. Mégis... egy szívdobbanásnyi ideig otthon érzem magamat a sötétségben.


Words: 1 735 ▲ Music: Devil, Devil ▲ Notes: You torture saints with a single glance.
Vissza az elejére Go down
 
Niklaus & Raven :: The devious dance between You and Me
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Varjak kódexe
» Klaus hálószobája
» Raven előtörténete
» Raven Sutter feljegyzései

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
DARKNESS IS COMING :: további útak :: privát részleg :: Lezárt játékok-
Ugrás: