Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Adminok
Jasmine Grey
Profil
Diana V. Strzechowsk
Profil
Alec Vasquez
Profil
Violet Porter
Profil
chatbox

friss válaszok
Cicuska aranykalitkája
6th December 2017, 18:07
írta: Catherine Williams
Belvárosi park
28th November 2017, 17:17
írta: Alexander Bones Russel
Cat & és a kandúr
22nd November 2017, 18:59
írta: Catherine Williams
Burn it ! - Diana &Andy
14th November 2017, 17:30
írta: Andrzej Strzechowski
Stivali Italiani
7th November 2017, 15:10
írta: Vendég
Belső udvar
4th November 2017, 20:28
írta: Andrzej Strzechowski
A Kandúr "barlangja"
24th Október 2017, 20:55
írta: Alasar Mal
Uszoda
24th Október 2017, 19:50
írta: Violet Porter
Asztalok
4th Október 2017, 23:43
írta: Adele Vien
Játékostárs keresõ
29th Szeptember 2017, 10:51
írta: James Bryant
Munkahely nyilvántartás
28th Szeptember 2017, 18:57
írta: James Bryant
Avatarfoglaló
28th Szeptember 2017, 18:48
írta: James Bryant
James Bryant
27th Szeptember 2017, 21:45
írta: Jasmine Grey
Alexis Rowe
19th Szeptember 2017, 16:16
írta: Jasmine Grey
Hiányzásnapló
31st Augusztus 2017, 21:00
írta: Violet Porter
belépett tagok

Nincs


Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég
A legtöbb felhasználó (44 fő) 25th Június 2016, 22:24-kor volt itt.


 

 Bár rész

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Jasmine Grey
vérpárduc

avatar

. :

Posztok :
97
Kor :
67
Lakhely :
Macskafarmketrechülyebirtok
Foglalkozás :
Tanuló
. :


Tárgy neve: Bár rész ; Elküldve: 31st Augusztus 2016, 17:40


Vissza az elejére Go down
Elisabeth Franco
vámpír

avatar

. :

Posztok :
10
Lakhely :
Jelenleg New Orleans
Foglalkozás :
Most éppen burlesque énekes
. :


Tárgy neve: Re: Bár rész ; Elküldve: 31st Augusztus 2016, 18:13


Mr. Wink


'Mondd, hogy csíz!'


-Mondd, hogy csíz cica virág!- Lustán fordulok az élénk hang irányába, kihasználva a forgó székek által hagyott előnyt, hogy mindehhez még csak meg sem kell mozdítanom keresztbe tett lábaimat. Nem mondom, hogy tetszik a hangsúly, ahogyan a becézés sincsen az ínyemre, de ettől még reagálok a felkérésre a kamera kereszttüzébe nézve. Nem mondom, hogy csíz, sőt elefántcsont színű arcom még csak meg se rezdül. Végigmérem a kis pondrót, aki azt hiszi, hogy én a szálloda egyik hostese vagyok talán, vagy esetleg luxus prosti. Fogalmam sincsen, de lehet, hogy csupán ennyire szemtelen. Édesem azon az idők már rég elmúltak amikor ilyesmiben kerestem a kenyerem és a befolyásomat. Habár ezt talán így nem jelenthetném ki. Mint minden igazán okos nő, én is kihasználom a testem adottságait, pontosabban inkább azt, hogy szinte minden férfi csak a farkával gondolkozik. Egy bájos arcra, csábos combokra, vörös ajkakra pillantva rögtön készségesebb mindegyik. A vámpírokkal persze már nehezebb dolga van az embernek, mármint ha sokat látott hímmel állsz szemben, hiszen őket már pont elég nő csábítgatta, és pont elég verte át, sem, hogy olyan könnyen beleessenek a csapdába. Ügyesen kell taktikázni, nem túl feltűnően, és nem is túl szerényen és akkor elérhetjük amit akarunk. Ezt bizonyítja, hogy még mindig itt vagyok és még mindig jó módban.
Megnyalom alsó ajkamat, ahogyan vissza kerül a tekintetem az időközben már megkövülten ácsorgó férfiarcra, aki leejtett kézzel, a telefonját szorongatva áll. Ki tudja, hogy pontosan mit gondolhat, de, hogy mit érezhet azt én tudhatnám. Behunyom éppen, hogy csak egy tizedmásodpercre a szemeimet, hogy beengedjem a felém áradó több száz ember érzelmét megpróbálván kiválasztani azt az egyet aki itt áll előttem. De ahelyett, hogy potenciális áldozatom lelke megsimogatná az enyémet, a hirtelen elárasztó impulzus megbillenti az évek alatt fejlesztgetett falamat. Túl impulzív itt a győzni akarás, a függőség mély homálya, a győzelem édes euforikus lüktetése, a remény, a csalódás és a mély fájdalom amikor az utolsó filléredet is elveszíted... már megint. Élesen beszívom a levegőt, próbálván bezárni a megnyitott kiskaput és feladva, hogy ekkora tömegben egy ilyen helyen kiszúrjam az előttem álló ember érzéseit. Jó gyakorlásnak indult, s éppen csak egy szemhunyásnyi pillanat fele alatt vált rémálommá. Egy pillanatra elönt a pánik, hogy képtelen leszek elzárkózni a felém áramló érzések elől. De nem tudom biztosan, hogy ez az egyik játékos pánika aki most jött, hogy minden pénze oda és nem fog tudni mit mondani a feleségének, vagy valóban az enyém.
Aztán a meglepettség érzése fut át erőteljesen minden végtagomon, ahogyan felismerem az ismerős lüktetést magamban. Szemeim kinyílnak, s az érzések tengerétől elöntve, homályos szemmel pillantok az ismerős lélek irányába.
Ajkaim még ebben a helyzetben is mosolyra húzódnak, ahogyan a markáns vonások a szemeim elé kerülnek. Megemelem a kezemet és éppen, hogy csak az ujjaimat megmozdítva üdvözlöm, majd hátra pördülök félig hátat, félig oldalt fordítva az idegennek és kikérem annak idején kedvenc italát, mert még mindig emlékszem.
Kimennék, ha nem tartanék attól, hogy nem jutok ki két lábon. Veszek egy mély lélegzetet és még egyet, a pohárra koncentrálok, és enyhén reszkető ujjaimat a martinis pohár karcsú derekára kulcsolódnak, kell valami ami a valóságban tart. Kell valami ami segít, hogy ne vesszek el mások érzelmeiben, lelkében, hogy ne ugráljak egyik szélsőségből a másikba. Hogy ne legyek, egy tizedmásodpercen belül dühös, majd szomorú, örömteli, euforikus...
Élesen beszívom a fogaim között a levegőt, annyira nehéz elszakítani magamat a lüktetéstől, az ember ha megdagonyázik az érzelmekben ugyan úgy a rabjukká válhat, mint a jó pletykáké a vénasszonyok, csak sokkal gyorsabban. Én meg aki amúgy is imádja átélni a szélsőségeket kifejezetten veszélyben vagyok ha ilyesmi történik, szeretek megmártózni ugyan úgy mások szélsőségeiben mint a sajátjaimban.
Érzem, ahogyan az ismerős energia megközelít, így tudom, hogy már csak pár másodpercem van összeszedni magamat, nem éppen úgy jó a viszontlátás, ha a másik nincs éppen magánál.
Levegőért kapok, akár a fuldokló, ahogyan sikerül tisztáznom mi is az enyém és mi másoké, hogy ki vagyok én és mit is érzek jelenleg, ahogyan kitaszítok magamból, minden ki mást, pont abban a pillanatban járva sikerrel amikor az ismerős aura szinte az enyémet érinti.


MUSIC: --- | NOTE: ....| WORDS: ...
Vissza az elejére Go down
Niklaus Kappel
vámpír szuverén

avatar

. :

Posztok :
17
Kor :
363
Lakhely :
újat keresek..
Foglalkozás :
ez-az, you know ;)
. :


Tárgy neve: Re: Bár rész ; Elküldve: 31st Augusztus 2016, 19:05


szavak száma: 769 || zene: when i was down, when i was hurt || megjegyzés:  :3

Tulajdonképpen fogalmam sincs arról mit keres ebben a kaszinóban. Ma úgy keltem fel, hogy valami szórakozásra vágytam. A hotel vezetés még sem olyan, mint amilyennek képzeltem. Főleg, hogy úgy tűnik mostanság nem keresnek az emberek annyira munkát... Vagy csak velem lehet a baj és jobban hirdetnem kéne azok a betöltendő állás lehetőségeket. Mindesetre most csupa felfordulás van, és nem működik semmi sem normálisan - viszont azzal a kevés emberrel, akim van, nem tudok sokra menni. Úgyhogy pangás van és... unatkozom, a francba is! Mostanában senki megölni valót sem kaptam parancsba, úgyhogy végképp haldoklónak érzem magam. Muszáj volt kitalálnom valamit, hogy felrázzam rozoga csontjaimat.
Esetleg megfektethetnék valami jó nőt... Morfondíroztam, ahogy végignéztem a kaszinóban járkáló, csili-vili ruhákba öltöztetett egyedeken. Finnyáskodva elhúztam a számat. Egyik sem felelt meg az igényeimnek. Mindegyik rémesen unalmasnak tűnt és mint ahogy előbb említettem: én szórakozni jöttem.
Nem így érzel folyamatosan azóta, hogy Ő elhagyott?
Csak egy éjszaka volt, semmit nem jelent!
Persze... Azért keresed minden nőben Őt.
Ez nem igaz! Egyszerűen csak a hollófekete hajú, határozott nők az eseteim.
Ő viszont nem maradt egyedül a hosszú évek során!
HOGY MI???

Riadtan torpantam meg, ahogy tovább kerestem a hangot a fejemben, hogy mondjon el többet, de az csöndben maradt. A gyáva... Viszont hirtelen megállásom a folyosó ezen részén azt eredményezte, hogy másik belém botoljanak.
- Hé! - szólt rám egy pár, akinek a férfi egyede a vállamba ütközött.
A meghitten összeölelkezett, egymás kezét fogó párra néztem, majd meghajtottam a fejem bocsánatképpen.
- Elnézést, csak magammal beszélgettem - közöltem csendesen.
Megértést, könnyed nevetést vártam, de úgy néztek rám, mintha nem lenne rendben velem valami. Felvontam a szemöldökömet és tovább követtem őket a szememmel. Mire nekik rögtön sietős lett valahová, mert kapkodni kezdték piciny talpuk. Szórakozottan felnevettem, mire még több furcsálkodó, kíváncsi pillantást kaptam. Már éppen a pár után vetettem volna magam, hogy eljátsszak velük - végre valami érdekes -, amikor megéreztem egy gyengéd simogatást a mentális falaimon.
Megdermedtem.
Csak nem?
Rögtön felkapva a fejemet végignéztem a kaszinóban lézengőkön. Kerestem egy ismerős arcot, bár fogalmam sem lehetett róla, hogy egyáltalán arról van szó, akire én gondolok. Azonban elégszer tolakodtak már a fejembe - hogy aztán sikítva távozzanak -, hogy felismerjek bizonyos mintákat. Minden elmének van lenyomata, ezt talán ők tudják a legjobban... Így annak is, aki behatol. Ezt az egyet pedig kifejezetten egyszer, egy bizonyos időszakomban érzékeltem.
Hamarosan meg is akadtak viharos kék szemeim egy világos szőke hajzuhatagon. Szinte olyan, mint Rapunzel, méláztam mindig szórakozottan. Széles vigyorra húzodtak vékony ajkaim, majd azonnal meg is indultam régi barátom felé.
Már csak akkor vettem észre, hogy valami nincsen rendben, amikor közvetlen közelébe értem. Kiváló érzékeimmel hallottam szakadozott lélegzet vételét. A profiljáról viszont semmit nem tudtam leolvasni. Bosszankodva fújtattam egyet, mert ez mindig is idegesített Elizabethben. Hogy elrejtette az érzelmeit arcának tökéletesre fejlesztett maszkja mögé.
Mintha te nem használnád azt a bizonyos maszkot...
Ch... de nekem szabad. Nem mellesleg mit mondtál nem sokkal ezelőtt Róla?

Csend.
Mérgesen összeszorítottam az állkapcsomat, de hamarosan rendeztem arcvonásaimat én is. Pont mikor megálltam drága ismerősöm mellett. Jobb kezemet hátának aljára helyeztem, a másikkal megfogtam az övét.
- Darling... rég láttalak - mormoltam, kiválasztva az erős angol akcentusomat. A régi idők emlékéért.
Közben ajkaimhoz emeltem a finom, elegáns ujjakat. Ahelyett azonban, hogy megcsókoltam volna, mutatóujját a számba vettem és megharaptam. Ó, de nem ám finoman. Erősen. Hogy kiserkenjen a vére, és dekadens íze a nyelvemet édesítse. Elégedetten felmorrantam, ahogy a vágást nyaldostam a nyelvemmel egészen még be nem zárult. Mikor ez megtörtént finoman kicsúsztattam az ujjacskát ajkaim közül, ha még nem rántotta el előbb.
De nem számítottam rá. Tudtam ugyanis, hogy szüksége van erre. Már nem arra, hogy megharapjam, hanem a fájdalomra. Általában az volt a legjobb olyankor, mikor az érzései - más érzései - ennyire tomboltak benne. Én pedig elég rég ismertem, és sokáig együtt voltam vele, hogy felismerjem a jeleket. Akármennyire is kicsik voltak.
Annak a jelét, mikor elveszett.
Ilyenkor jöttem mindig én és húztam ki belőle valahogy, bár leginkább azt alkalmaztam, amit a legutóbb. (Ehhez értettem a legjobban.) Persze, nem csak egy kicsi ujjal, hanem sokkal nagyobb... teret foglaltam el. Most viszont semmi kedvem nem volt itt parádézni a sok ütődött között.
Sóhajtottam egyet elcsigázottan, majd elfoglaltam a helyemet mellette. Nem kérdeztem, hogy foglalt-e. Már épp emeltem volna a kezemet, hogy kérjek magamnak a legfinomabb borból a pultostól, amikor azt elém helyezte. Meglepődötten pislogtam. Egyet. Majd kettőt. Aztán elégedett kis mosoly siklott ajkaimra.
Elizabethre néztem.
- Látom még te is emlékszel... ránk - búgtam, majd belekortyoltam a borba. Cuppantottam egyet. - Kiváló. - Szemeim utána játékosan csillantak meg, és felkönyökölve a pultra, közelebb hajoltam gyönyörű barátnőmhöz. - Hogyhogy te is itt... New Orleansban?

elizabeth && niklaus

Vissza az elejére Go down
Elisabeth Franco
vámpír

avatar

. :

Posztok :
10
Lakhely :
Jelenleg New Orleans
Foglalkozás :
Most éppen burlesque énekes
. :


Tárgy neve: Re: Bár rész ; Elküldve: 31st Augusztus 2016, 19:49


Mr. Wink


'Mondd, hogy csíz!'


Nem vagyok sokan, és még sem ismerem a nemzettségem legtöbb tagját. Igazából szinte senkit, érdekes egy nemzettség ez meg kell hagyni. Annak idején amikor Magnus átváltoztatott éppen, hogy csak egy ideig tudhattam magam mellett. Elszöktem tőle, amikor úgy éreztem, hogy eleget tudok, és nagyon hosszú ideig nem is láttam viszont, akkor sem amikor éppenséggel szükségem volt rá. Valahogy nekem különösen nehéz elsajátítanom a kontrollt, mely ahhoz kellene, hogy megfelelően tudjam alkalmazni a képességemet. Főleg ilyen nagy tömegben, pedig lassan ötszáz évesen azt hiszem, hogy már bőven itt lenne az ideje.
És olyan egyszerűnek tűnik, hiszen ezek csak érzelmek. De ha belegondolunk abba, hogy az emberben tombol a falka szellem, hogy miként képes egy tömeg egyetlen lüktetéssé alakulni, és kifordítani az embert a saját természetéből, akkor rájövünk, hogy mások érzelmei és hangulata még akkor is hatással van ránk, ha erre nem vagyunk külön kiélezve.
Úgy érzem, hogy megfulladok, és talán így is történne ha egy ismerős elme nem érne az enyémhez. Ahogyan a jól ismert fal megjelenik azonnal, hogy a meglepettség érzése valahogy megérint, rám is ugyan így hatva. Szemeim felpattannak, tekintetem azonnal a kifejező szemekbe veszik. Ajkaimon lusta mosoly, és egy intés, mintha nem lenne semmi gond. Mintha egy asztallal arrébb érzett maró fájdalom, nem hasítana végig a tagjaimon. Egy emberi érzelem tud úgy fájni, akár a korbács, a halál akkora fájdalmat tud okozni, mint egy tőr a gyomorba, a veszteség érzése a legrosszabbak közé tartozik. Legyen az kicsi vagy nagy. Látom, ahogyan elindul, vissza fordulok a pult felé, hogy megrendeljem a kedvencét, hiszen tudom, hogy ide fog sétálni. Márvány tiszta arcom semmit sem árul el, jól bevált gyakorlattal rejtem el hirtelen támadt problémámat.
Éppen, hogy mögém ér, ujjaim szinte eltörik a karcsú poharat utolsó mentsvárként, hogy valamivel észhez térítsem magam, ha a normális módszer nem működne. És pont mielőtt keze a derekamhoz ér, valamennyire sikerrel járok, az idegesítő zsizsegés tompa lüktetéssé válik, mely kevésbé kényelmetlen, de még mindig nem túl megnyugtató.
Ajkaimra ferde mosoly kerül, ahogyan felpillantok rá, mikor elegánsan a tenyerébe veszi a kezemet. Gerincemen jóleső borzongás gurgulázik végig édes, de erős angol akcentusát hallva. Mint régen, igen ezzel az akcentussal csábított el. Vagy én csábítottam el őt? Ki tudja már, hogy volt, összemosódnak az emlékek.
Élénk kék íriszeim az övébe mélyednek, ahogyan ujjamat a szájába veszi, régi bujább képeket élesztve fel bennem.  Talán csak a vámpírfüleknek hallható volumennel szisszenek fel, élesen beszívva a levegőt a fogaim között a fájdalom hatására. De nem rántom el a kezemet, átható tekintetem továbbra is az acélkék pillantást keresi. Érzem, ahogyan a fájdalom az ujjamból az agyamba összpontosul kiűzve onnan minden mást, és segítve, hogy jól felépített falaim újra a helyére kattanjanak, mint egy lakat zárja. Hogy aztán nyelvének borzongató játéka az érzékeny bőrön vegye át a szervezetem számára egy pillanatra sokkoló érzés helyét.
Ahogyan vissza kapom szépen manikűrözött ujjaskáimat, az ujjam ami előbb az ő szájában kalandozott egy pillanatra az enyémben találja magát egy buja mosoly kíséretében. Hát igen, régebben dekadensebben műveltük volna az ilyesmit. Emlékszem remek érzékkel figyelte meg már annak idején is azt, hogy mikor nem vagyok képes uralni a képességemet. Úgy látszik nem felejtett.
Könnyedén emelem mindezek után a poharat az ajkaimhoz még jó, hogy nem kellett eltörnöm a szárát, akkor most rendelnem kellene még egy italt.
Felé fordulok a már előbb említett kecsességgel, hiszen ez a szék lehetővé teszi, mintha csak egy nő tervezte volna, persze ki tudja.
- Te sem felejtettél Dolcezza.- Dorombolom, mintha  az imént mi sem történt volna, mintha nem futott volna át rajtam a pánik, hogy talán sosem kerülök ki mások érzelmeinek tengere alól.
- Ó hát tudod, hogy megy ez. Én itt mert Magnus még csak a környéken sincs. Habár azt hallottam a tanács mostanság nagyon preferálja New Orlanst. Szóval lehet tovább állok, sosem voltam a szívük csücske. És te?- Ajkamhoz emelem a kecses poharat, és felette pillantok a jóképű vámpírra. Természetesen semmit sem változott, kipróbálnám, hogy egyéb képességei milyen irányba fejlődtek.

[/color]
MUSIC: --- | NOTE: ....| WORDS: ...
Vissza az elejére Go down
Niklaus Kappel
vámpír szuverén

avatar

. :

Posztok :
17
Kor :
363
Lakhely :
újat keresek..
Foglalkozás :
ez-az, you know ;)
. :


Tárgy neve: Re: Bár rész ; Elküldve: 3rd Szeptember 2016, 20:50


szavak száma: 700 || zene: when i was down, when i was hurt || megjegyzés:  :3

Megfontoltan bólintottam a kijelentésére. A tekintetem egy pillanatra elködösült, ahogy végigfutott rajtam 300 évem emléke. Mindegyik perc, mindegyik eseménydús pillanat ott pergett le a szemem előtt. Sbár, tényleg mindenre emlékeztem valahogy voltak olyan időszakok, amik... üresnek tűntek. Talán a fajtám között fiatalnak számítok, de 300 év nagyon sok. Főleg, ha valaki olyan életet él, mint én.
A legszórakoztatóbbat a világon.
Akkor mire fel az üres lukak?
Nem tudom. Erre neked kéne válaszolni.
Nekem? Miért mindig én legyek a józan fél?
Mert józannak lenni nem mulattató.
Egyúttal nehezebb is.

Hihetetlenkedve felhúztam a szemöldökömet. Szóval gyávának nevezel?
Mindketten gyávák vagyunk, mein freund.
Elfancsalitottam az orromat, és inkább visszatértem a jelenbe. Visszanéztem Elizabethre és beittam gyönyörű látványát. Elizabeth mindig is különleges nő volt. Hol kedveltem, hol meg legszívesebben hagytam volna, hogy a saját levében főjön. A gyönyörűsége is körülbelül e között a kettő között ingadozott. Volt mikor kifejezetten szépnek láttam, volt amikor pedig... Csak egyszerűen egy nőnek, aki iránt nem érzek semmit. Nem tudok. Nem mintha bárki miatt is éreznék akármit is mostanában.
Elvették tőlem az egyetlen embert.
A Joseph felett érzett gyásszal járó mérhetetlen fájdalom még mindig görcsbe rántotta a testemet. Azonban igyekeztem minél hamarabb elrejteni akármilyen kis érzelmit, amit mutathattam ebben a pillanatban. Semmi kedvem nem volt erről Elizabeth-tel,vagy ha már ott tartunk bármi mással csevegni. Nem rájuk tartozott. Egyedül egy emberre.
Róla pedig majd én gondoskodom.
Egy pillanatra ismét elragadott a fantáziám. Megint magam előtt láttam azt a képet, ahogy annak a kifejezett valakinek a vérében fürdök. Ahogy végigfolyik rajtam a vér vörös zuhataga, ahogy magamhoz ölelem a fejét, mit leválasztottam a testéről, és a Vámpír Tanács elé dobom. De csak miután jártam egy szenvedélyes tangót az élettelen testével.
Kuncogás tört fel a mellkasomból, és a torkom kiszáradt. Annyira akartam már érezni a fogaim alatt a bőrét. Majd megvesztem a gondolatért.
Aztán ismét vissza a jelenbe. Tekintetemről eltűnt az eddigi ábrándozásom köde és fásultan néztem ismét a nőre előttem. Régi ismerős, mégsem voltunk annyira jóban, hogy bármi ilyesmiről is beszéljek vele. Tulajdonképpen - döbbentem rá - már jó régóta nem beszéltem úgy őszintén, a szívemből szólóan senkivel. Kivéve Josephet, de vele is ritkán... Ha sikerült éppen olyan sebezhető időpontban elkapnia. Ő viszont ezek nélkül is ismert. Tudta ki vagyok, és így annyival könnyebb volt az élet.
De hát te nem mindig azt csinálod, azt mondod, azt gondolod, amit csak akarsz, nem? A legőszintébben a szívedből?
Nem arról a szívről van szó. A tiedről.
Áh, pardon.

- Nem - válaszoltam végül, mikor ismét megtaláltam magam a jelenkorban és kedvem is támadt beszélni ezúttal. - Nem felejtek el semmit, darling. Téged pedig igazán nehéz lenne - mosolyodtam, megdöntve felé a fejemet egy kicsit.
Megvonom a vállamat kérdésére.
- Jelenleg nem kaptam semmilyen komolyabb munkát más kivégzésére. Úgyhogy kivételesen magamtól döntöttem úgy, hogy ide költözöm. Azonban semmilyen különösebb tervem nem volt ezzel - mondtam egy farkasvigyor kíséretében, majd egy kevésbé riasztóbbá operáltam, és kulturáltan beleittam a boromba. - Nagyon kis kedves város, és igazán szórakoztatónak tűnik, úgyhogy miért ne - vontam meg a vállam, és a vigyorom megint kicsit félrecsúszott. Letoltam a bor többi részét is, majd intettem, hogy kérek még egyet. Buja pillantásom, aztán visszafüggesztettem Elizabethre. - Szóval még mindig Magnus a démonod - jegyeztem meg, elgondolkodva vakarva meg a vállamat. - Nem mellesleg látom még mindig nem megy a képességednek az uralása - tettem hozzá egy felvont szemöldökkel, nem érdekelve, ha megsértem ezzel.
Erről a témáról soha nem bántam vele kesztyűskézzel. Lehetséges, hogy kaptam egy pár pofont, harapást, vagy egy 5 kilós gyertyatartót az arcomba érte, de soha nem érdekelt. Az őszinteség hive voltam, és tartottam magam ehhez. Főleg azokkal kapcsolatban, akiket kicsit közelebbinek mondhattam magamhoz, mint a többieket.
Valahol az elmém mélyén egy roppant szórakozott bugyborékoló nevetést hallottam, csupa megvetéssel. Őszinteség? Nem az előbb hazudtál neki?
Nem egészen... mormoltam sértetten.
Ahogy gondolod.
Így van.

- Biztos vagyok benne, hogy újra megtalál, ha hagyod, hogy ennyire a markában tartson - mondtam aztán unottan, túl fáradtan ahhoz, hogy elmagyarázzam a beszélgetésünk melyik szálához tértem vissza ezzel. Biztos voltam benne, hogy majd leesik neki. Hitetlenkedve ráztam meg a fejemet, ahogy hátradőltem, az új pohár bort emelve ajkaimhoz. - Soha nem értettem mit eszel rajta. Én sokkal jobb party voltam mindig is - hangom huncutul nevetett.

elizabeth && niklaus

Vissza az elejére Go down
Elisabeth Franco
vámpír

avatar

. :

Posztok :
10
Lakhely :
Jelenleg New Orleans
Foglalkozás :
Most éppen burlesque énekes
. :


Tárgy neve: Re: Bár rész ; Elküldve: 7th Szeptember 2016, 08:51


Mr. Wink


'Egy maroknyi lány?'


Nem mindig nagy öröm régi ismerősökkel találkozni. Bizony voltak olyan emberek az életemben, akikkel nem szívesen futnék újra össze. Főként azért mert nem biztos, hogy megúsznám élve. Nem élek túlságosan szabályos életet, és eléggé ki tudok borítani másokat ha úgy akad. És persze nem minden férfi látja be, hogy a nyugodtan váljunk el és menjen mindenki a maga útján az egy jó módszer. Egy gond van csak, az életem folyamán kettő férfi volt aki...hazudok, mert három aki eléggé meg tudott fogni. De azt hiszem, hogy a tinikori szerelmem aki miatt bármit feladtam volna nem is igazán számít. Hiszen akkoriban még nem  tudtam, hogy mi fán terem a világ, a szex vagy bármi ami élvezetes az életben. Azóta már sokkal nehezebb elrabolni a szívemet. Magnus pedig, nos a teremtőm, azt hiszem, hogy helyzetétől fogva az átlagosnál jobban ragaszkodom hozzá, még akkor is, ha néha a világ végégig futok előle.
Ferde mosoly jelenik meg az ajkaim a szava hallatán és kissé megemelem a poharamat felé, hogy aztán belekortyoljak. Nő vagyok, nyilván nem megyek bele egy bókpárbajba, sokkal inkább elfogadom. Na igen Nik tudja, hogy én az a nő vagyok aki imád bókokat hallani és fogadni is megfelelőképpen tudja őket. Főként mert annak idején megszoktam, még kurtizán koromban. Meglepő, nem igaz? Azok már idők voltak, a mai világban még a legelitebb prostinak sincsen olyan jó dolga, mint nekem volt a pestis előtt. Persze ha kiöregedtél vagy elcsúnyultál valamiért, akkor útszéli lotyó vált belőled, ha nem tudtad okosan intézni a dolgaidat. Vigyázni kellett a féltékeny szeretőkkel is, emlékszem volt egy lány, ő számított az egyik legbefolyásosabb kurtizánnak a városban, aztán megvágta az arcát az egyik szeretője, és a csatornában kötött ki, mindenki kényének-kedvének kitéve.
Szóval igen, meg voltak az árnyoldalai is, de én inkább csak élveztem azt ami vagyok.
Biccentek, ő egy olyan démon akit ki sem tudok ebrudalni az életemből, persze ki tudja, hogy akarom-e?
Megsértődhetnék a következő mondatán, akár a szívemre is vehetném, de ismerem már... Nik ilyen szereti az emberek határait feszegetni, legyen az bármilyen határ. És persze régen is kaptam tőle az ívet, csak éppen azt nem tudja, hogy az én képességem egy fokkal összetettebb, mint az övé. Az árnyékokat uralni már, mint az érzelmeket. Igazából van aki több száz év alatt még a sajátját sem tanulja meg kontrollálni, nem, hogy másokét.
- Oh dehogynem, már sokkal jobban megy, mint annak idején. Csak éppen abba nem gondoltam bele, hogy ez egy különösen impulzív hely, ami az illeti.- Jegyzem meg körül pislantva, és szemeim megakadnak az iménti fényképészen aki még mindig néha ide-ide pislant a kis párosunk felé. Vissza fordulok, nem igazán érdekel.
- De bevallom akad mindig fontosabb dolog sem, hogy a határaimat tapogassam.- Édes, fogvillantó mosolyt ajándékozok neki. Na igen, ilyen szempontból sosem voltam a szorgalom mintha példánya. Annak idején rengeteget olvastam és igen ez még most is meg van, de valahogy mindig van egy férfi vagy egy nő, egy áldozat akivel jobb eljátszogatni. Arról nem is beszélve, hogy egyedül azért más határokat feszegetni, elvégre mi van ha túlfeszíted és átesel a ló túloldalára. Ki hoz vissza?
Régen amikor sokat csesztetett Nik az ilyesmivel fel tudott húzni, talán még most is feltudna ha nem hagyna békén vele. De hát ez már a múlt, de jó kis csapat voltunk mi ketten.
Hirtelen elnevetem magamat a megjegyzését hallva.
- Oh drágám igazából akkor talál meg amikor csak akar, lévén, hogy a teremtőm és esze ágában sincsen elengedni.- Azt hinné az ember, hogy egy közel ötszáz éves vámpír már teljes mértékben egyedül tengeti a mindennapjait. - De szeretem megnehezíteni a dolgát.- Arcomon a gyermeki, naiv ártatlanság tükröződik, ahogyan a férfire nézek, mint a jó kislányok akik rossz fát tesznek a tűzre, de persze szánják bánják. Na igen, valami szórakozás kell, és ha már nem enged el, akkor kénytelen elviselni...
Ujjaim végigsiklanak a kézfején, leheletfinoman akár a tollpihe, mi ott van, de mire észre veszed már tovább is libbent.
- Oh valóban, viszont a tény, hogy fiatalabb vagy nálam és ha arra kerül a sor akár le is győzhetnélek egy picit vissza vesz az értékedből.- Dorombolom neki, de valójában csak az agyát húzom. Könnyen lehet ha megbízást kapna arra, hogy nyírjon ki akkor ő nyerne. Nem is annyira az ereje sokkal inkább a gyakorlata miatt. Igazából sosem teszteltük, még játékosan se. Micsoda pazarlás, hogy erre nem kerítettünk sort.

MUSIC: --- | NOTE: ....| WORDS: ...
Vissza az elejére Go down
Niklaus Kappel
vámpír szuverén

avatar

. :

Posztok :
17
Kor :
363
Lakhely :
újat keresek..
Foglalkozás :
ez-az, you know ;)
. :


Tárgy neve: Re: Bár rész ; Elküldve: 20th Október 2016, 19:08


szavak száma: 450 || zene: bad medicine is all I need || megjegyzés:  remélem, tetszik

- Igaz – ismertem el, ismét megdöntve a fejemet.
Körül vezettem a tekintetemet a helyiségen, egy-egy pillanatra megpihentetve a tekintetem a játszó, szórakozó embereken. Voltak, akik nyugalommal kezelték a nehéz helyzeteket, de ez csak kívülről volt igaz, mert szívük ettől még hevesen dobogott mellkasukban. Több ember volt viszont olyan, aki tombolt, őrjöngött és hamar leleplezte milyen is az igazi természete. Ezek soha nem fogták vissza az érzelmeiket sem. Így biztos voltam benne, hogy igaza van Elizabeth-nek: nehéz lehet ezt a tömeget irányítani. Illetve annak érzelemgócát.
Bár ezen valószínűleg soha nem gondolkodtam volna el. Nem érdekelt más vámpírok képessége. Még csak a saját fajtám más tagjainak képessége sem érdekelt. Csakis a sajátom, és hogy azt hogyan tudom a javamra felhasználni.
Felhúzom az egyik szemöldökömet, a számat meg egy kicsit el. Mégis mi érdekesebb lehet annál, hogy feszegessük a saját határainkat? Nem mintha nekem nagyon lenne még mit…
- Akkor mégis mivel foglalkozol mostanában? – kérdezem udvariasan. Ezúttal tényleg kíváncsi vagyok. Elvégre régen nem láttam, és mindig kíváncsi vagyok mások mivel szórakozzák el az időt. Hátha kapok egy pár jó tippet. Bár az én ötleteim mindig jobbak, mint bárki másé.
Felkapom a fejem nevetésére, és félredöntött fejjel nézem. Türelmesen megvárom, míg összeszedi magát, hogy aztán megoszthassa mégis mi olyan vicces.
Aztán megvonom a vállam és hetykén kortyolok egyet a boros poharamból.
- Öld meg. – Ezzel lezártnak is tekintettem a témát.
Már éppen viszonoznám a mosolyát, amikor hirtelen elrántom a kezemet. Összehúzom a szemeimet és egyenes vonallá préselődnek amúgy is vékony ajkaim. Nem szerettem, amikor valaki lenézett engem, legyen az akárkicsoda. Lassan azonban hidegvért erőltettem magamra. Nem azért voltam itt, hogy Elizabeth-tel balhézzak. Sőt, én jól akartam magam érezni jelenleg! Úgyhogy igazán nincs semmi okom törődni a meggondolatlanul kiejtett szavain. Főleg, hogy amúgy sem kell, hogy számítson senki véleménye. Egyetlen személy véleménye érdekelt, de már nem mondhatta el. Úgyhogy most még azon is elgondolkoztam, hogy kommentárral illessem-e az előbbit.
Végül mégis válaszoltam, de hátradőlve, egyik kezem hetykén a pulton, a másikban a borospohár és az arcomon egy kegyetlen – talán már egy kicsit őrült - mosoly.
- A tény viszont – hangsúlyozom ki érdes angol akcentusommal –, hogy én nem félek a haláltól sokkal veszélyesebbé tesz. Na, meg beleztem már ki nálad idősebbeket is – teszem hozzá lazán, mintha gyerekjáték lett volna. Persze egyáltalán nem volt az… Volt, hogy majdnem otthagytam a szemfogaimat. Tulajdonképpen a szerencse, és a másik szakértelmének a hiánya – gyilkolás művészetében – volt, ami „megmentett”… nem pedig élni akarásomnak ereje. Kortyolok egyet a borból, majd ábrándosan sóhajtok egyet. – Azok voltak a szép idők. De hamarosan visszatérnek… - mondom sötéten, ahogy megbabonázva nézem vörösborom mélységét.
Aztán felnézek mintha mi se történt volna, és megkérdezem:
- Ide mi ok hozott? Tán játszani lenne kedved? – nézek a félkarú rablók felé.

elizabeth && niklaus

Vissza az elejére Go down
Sponsored content



Tárgy neve: Re: Bár rész ; Elküldve:


Vissza az elejére Go down
 
Bár rész
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
DARKNESS IS COMING :: külváros :: algír negyed :: Morgan's kaszinó-
Ugrás: