Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Adminok
Jasmine Grey
Profil
Diana V. Strzechowsk
Profil
Alec Vasquez
Profil
Violet Porter
Profil
chatbox

friss válaszok
Burn it ! - Diana &Andy
9th Október 2017, 03:34
írta: Diana V. Strzechowski
Cicuska aranykalitkája
8th Október 2017, 23:03
írta: Catherine Williams
Belső udvar
8th Október 2017, 21:29
írta: James Bryant
Belvárosi park
5th Október 2017, 23:17
írta: Alexis Rowe
Asztalok
4th Október 2017, 23:43
írta: Adele Vien
Játékostárs keresõ
29th Szeptember 2017, 10:51
írta: James Bryant
Uszoda
28th Szeptember 2017, 23:19
írta: Christopher Gordon
Munkahely nyilvántartás
28th Szeptember 2017, 18:57
írta: James Bryant
Avatarfoglaló
28th Szeptember 2017, 18:48
írta: James Bryant
Cat & és a kandúr
27th Szeptember 2017, 22:32
írta: Catherine Williams
James Bryant
27th Szeptember 2017, 21:45
írta: Jasmine Grey
Alexis Rowe
19th Szeptember 2017, 16:16
írta: Jasmine Grey
Hiányzásnapló
31st Augusztus 2017, 21:00
írta: Violet Porter
Bárpult
30th Augusztus 2017, 01:34
írta: Adele Vien
A Kandúr "barlangja"
21st Augusztus 2017, 19:42
írta: Damien Tecuaneztli
belépett tagok

Nincs


Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég :: 1 Bot
A legtöbb felhasználó (44 fő) 25th Június 2016, 22:24-kor volt itt.


 

 Aleksya & Raven :: Hey, Sister!

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Raven T. Stark
prominens boszorkány

avatar

. :
Do you call yourself a fucking hurricane like me?


Five hundred souls. I carried them in the darkness of my dark-beating heart. A human doesn't have a heart like mine. You see? Even death has a heart.


Posztok :
68
Kor :
136
Lakhely :
New Orleans
Foglalkozás :
Burn your kingdom down

Tárgy neve: Aleksya & Raven :: Hey, Sister! ; Elküldve: 23rd Augusztus 2016, 20:32


Hello again, Sis!
Aleksya és Raven első találkozása, majd' egy évszázaddal az után, hogy útjaik elváltak egymástól, és, amelyekről azt gondolták, soha nem fognak újra összeérni.
▲ A New Orleans területén található, elhagyatott elmegyógyintézet-, és egyben Andrzej falkájának területe.
▲ 2014 ősze.
▲ Sis ♥
Vissza az elejére Go down
Raven T. Stark
prominens boszorkány

avatar

. :
Do you call yourself a fucking hurricane like me?


Five hundred souls. I carried them in the darkness of my dark-beating heart. A human doesn't have a heart like mine. You see? Even death has a heart.


Posztok :
68
Kor :
136
Lakhely :
New Orleans
Foglalkozás :
Burn your kingdom down

Tárgy neve: Re: Aleksya & Raven :: Hey, Sister! ; Elküldve: 23rd Augusztus 2016, 22:19



Aleksya & Raven



Fire & Blood



Apró szikra pattan szét a szívemben, mely szétfeszíti az elmémet, a véremben érzem, ahogyan a vad tűz, megzabolázhatatlan ménesként robog, és kegyetlen vehemenciával pulzál ereimben. Érzem a gyűlölet, a harag, a megvetés, és a bosszú mámorító, fenséges elegyét, amint kőszívem minden egyes sötét dobbanásával virágként bomlik ki fekete és hidegen kongó lelkemben. Egyetlen, gyorsan múló pillanat hevében jutok elhatározásra, majd rögtön cselekszem is.
Még csak pár napja-, alig egy hete vagyok New Orleansban – újra -, és már meglehetősen sok információhoz jutottam hozzá, többek között, hogy az a vén kurva, Charlotte még mindig azon a piedesztálon trónol, aminek az enyémnek kellene lennie. És most éppen ezért is vagyok itt: hogy elvegyem azt, ami eleve engem illetne. Az elmúlt évtizedekben, mióta eltakarodtam a városból, hovatovább, az Államokból, meglehetősen nagy erőre tettem szert. Soha nem számítottam gyengének boszorkánykörökben, ismernek-, sőt, elismernek, bizonyos rétegek. Kiharcoltam magamnak azt is, hogy féljék a nevemet. Tudják, hogy ki vagyok, de fogalmuk sincs róla, hogy mire vagyok képes, hogy milyen messze vagyok hajlandó elmenni, ha akarok valamit. Nem ismerek lehetetlent, nem ismerek félelmet, az akadályokat egyetlen, elsöprő, forrongó, perzselő hurrikán erejével teszem a földdel egyenlővé, és égetek fel mindent, és mindenkit, aki az utamba áll.
Nem lesz ez másképpen Charlotte-al sem, és a kedves nővéremmel sem, akiről, mint nem is olyan régen – egészen pontosan huszonegy perce – kiderült, hogy ebben az átokverte városban él újonnan. Mily’ meglepő fordulat, nem igaz? Eléggé nyilvánvaló tehát, ha rajtam múlik, hogy napnyugtára az egyikünk halott lesz. És, már miért ne rajtam múlna?
A városban még mindig hemzsegnek a természetfeletti lények, ehhez kétség sem fér; az ember úton-útfélen belebotlik egy-egybe. De én egyelőre nem miattuk vagyok itt, bár köztudott, hogy a természetfeletti lények szervei, vagy vére, de még a szőrük, a foguk, a karmuk is értékes alapanyagául szolgálnak az elixíreknek, és az ilyen-olyan mágiának – rontásoknak, átkoknak, varázslatoknak, és miegyébnek. Huszonhárom perccel ez előtt még csak Charlotte trónfosztása járt a fejemben, csak arra tudtam gondolni, csak ez az egyetlen cél lebegett a szemem előtt.
Úgy hallottam, hogy egy új alfa jelölt érkezett nemrégiben a városba, a saját kutyáival farkasaival, akinek szándékában áll megdönteni a jelenlegi alfa hatalmát, és átvenni New Orleans összes vérfarkasa fölött az uralmat. Ismerős, ugye? Olybá tűnik, egy közös vonásunk biztosan akad ezzel a trónkövetelővel – a tény gondolatára sötét mosolyra rándul vérvörösre festett ajkam szeglete. És ennyivel lezártnak is tekintem az ügyet, lévén semmi közöm hozzá, egyelőre, hiszen momentán nem én vagyok a helyi boszorkánymester.
A délelőtt folyamán megnéztem pár házat, a kertvárosban, mert bizony nem fogom feladni, nem fogok megfutamodni, és most már nem hagyom el ezt a rohadt várost, hacsak nem a kötelezettség szólít el innen. Nem húzom meg magamat, ugyanakkor nem is hívom fel a jelenlétemre a figyelmet. Nem akarom, hogy Lotti időnek előtte szembesüljön azzal, hogy visszatértem – erősebben, mint valaha. Különben is... a kiszámíthatóságban nincs semmi élvezet.
A hír fényes fekete madárszárnyakon érkezett, immár huszonöt perccel ezelőtt. Noir, azon a bizonyos metafizikai síkon, amin csak mi ketten osztozunk, mutatott nekem egy érdekes képet. Azért küldtem el, hogy feltérképezze a város új arculatát, és, hogy a mai napot a saját, természetes közegében tölthesse, ne a hotelszoba négy fala között, vagy a belváros szmogos levegőjében. A külváros, sűrű, erdei területén egy eléggé nagyméretű ház áll, annak a közelében strázsál egy ős öreg fa, vaskos ágán.
Koponyámba hasít a nővérem, Aleksya arca, mint egyfajta villámcsapásként ér a sok érzelem, szinte ónix fekete füsttel borítja el elmémet a tudat, hogy a városban van.
Ez az ügy, a mi ügyünk pedig már túl régen elkezdődött ahhoz, hogy még tovább halogassam. És vért kíván. Életet kíván - a nővéremét.
A boszorkánymester trónusát holnap is megszerezhetem, de ez, a nővérem, Aleksya elpusztítása már nem várathat magára. Hiszen itt van a, szinte ezüst tálcán kínálkozó lehetőség.
Mivel nem tudom, hogy pontosan merre van az elhagyatottnak tűnő, omladozó, porladozó épület, ezért az illanás helyett a frissen lopott, fekete Mercedesem volánja mögé ülök, és minden előzmény nélkül elhajtok a jövendőbeli házam elől. Az övet nem kapcsolom be, a táskámból előkeresem az ezüst szelencét, benne a díszsorba rendezett, fekete halálrudakkal, és vörös ajkaim között, csapdába ejtve az egyiket, gondolatom múló foszlányával lobbantom lángra a végét.
Könyörületet nem ismerve nyomom padlóig a gázt, a sebességkorlátozásokat, a táblákat, és az egyéb jelzéseket magasról leszarom – kapd be, jard. And I’m not sorry.
A cseppet sem impozáns épület elé érve nem nézek körül, az út szélén hagyom az autót, míg én megközelítem a kerítést – innen már játszi könnyedséggel, ónix füst kíséretében, átillanok a túloldalra. Hallom Noir szárnysuhogását, és érzem a jelenlétét is, és ez valahol élettel telít el.
Mindenféle személyi jogokat, és törvényeket megszegve haladok rendületlenül az épület felé – egyelőre sehol senki. Se ember, se farkas.
Az ajtót, nemes egyszerűséggel, betöröm, és ezzel, mintegy fel is gyújtom, egy nagyobb tűzcsóvával. A lángoló törmeléken átlépve térek be nővérem újdonsült otthonába.
- A másik Volkov ribancért jöttem – közlöm, a velem szemben álló, két férfivel. Felőlem akár farkasokhoz is beszélhetek, nyilvánvalóan tudják, hogy Aleksyát keresem, hogy megöljem.


Words: 820 ▲ Music: Dracarys ▲ Notes: It's a war song, sweet Sis.
Vissza az elejére Go down
Vendég
Vendég



Tárgy neve: Re: Aleksya & Raven :: Hey, Sister! ; Elküldve: 24th Augusztus 2016, 04:48


Aleksya & Raven






Sok dolog történt mióta megérkeztem New Orleansba. Belefutottam Andybe, aki volt olyan kedves és megölte a második férjem... Úgy érzem kellett volna éreznem valamit mikor elhozta a fejét, de... Szegény buta farkasom úgy csóválta a farkát az örömtől mint valami buta kiskutya, szóval a gyászolást valahogy átugrottam. Kiderült hogy az Alfa pozíciójára pályázik. Ha valaki, ő meg is szerzi, tudom. Ismerem. Addig nem áll meg amíg az övé nem lesz amit akar. Andy már csak ilyen. Az én Andym. Egen, az enyém, még akkoris ha félóránként meg akarnám fojtani egy kanál vízben. Az újratalálkozásunk se volt éppenséggel sem meghitt, sem megható, bár könnyek folytak.
Szóval most úgy áll a dolog hogy egy rettentően lepukkantnak tűnő... Mi is ez? Elmegyógyintézet? Ugh, lényegtelen, ronda és kész. Tehát én itt lakok, azzal a pár farkassal aki egyelőre a falkánkat jelenti. Lesz ez még így se, én mondom. Bár annak felettébb örülök hogy Andy ilyen szemrevaló szépfiúkákat szedett össze, első dolgom volt megkörnyékezni őket, de sajna drága jó Férjuram tett róla hogy ne szórakozhassam ki magam velük. Blőő. Poéngyilkos.
És hogy mit is csinálok pontosan? Fel-alá rohangálok ebben a hatalmas épületben mint a megmérgezett egér, és mindenki sokszoros erőkkel próbál megakadályozni engem bárminemű szökésben, elvégre én vagyok a kihívó farkas párja, ergo gyenge pontja, ergo ha megtudják hogy itt vagyok, ki akarnak majd nyuvasztani és szőnyeget csinálni a bundámból, amit naaagyon nem szeretnék. Na nem mintha nem tudnám megvédeni magam éppenséggel tökéletesen, nagylány vagyok, az isten szerelmére! Úgyhogy most itt gubbasztok az egyik szobában és a plafonon levő repedésekbe próbálok hülye mintákat belenézni, hogy ne őrüljek bele a bezártságba. Habár meg mernék esküdni hogy az előbb egy rózsaszín manó szaladt el a fal mellett. Vagy nem?
Komolyan mondom ha Andy végre idetolja az orrát elküldöm oda ahova nem süt be a nap, nem vagyok egy rohadt állat akit csak így ketrecbe zárhat! Illetve de, de az részletkérdés, nem vagyok sem a tulajdona, sem a kutyája, sem semmi, és igenis el fogjuk ezt rendezni mert nem direkt keresem a bajt! Vagyishát... Általában de. Mindegy, nem ez a lényeg!
Dohogás közben felállt a szőr a karomon és a hátamon is, farkaskám igencsak mogorván morgott fel a mágia erejét megérezve. Ismerős az... íze. Ismerős de nem tudom hova tenni...
Még mielőtt eszembe juthatott volna bármi eredmény, hatalmas csattanást hallottam lentről, és a repülő tűzgolyók oly jellegzetes hangj...
Várj. Erőíz, tűzgolyó... Oh igen, a hang is. Volkov. De fura hallani. Már kezdtem elfeledkezni az eredeti nevemről.
Lent hatalmas volt a cirkusz, és ez csak egyet jelentett: Ott volt a helyem! Hallottam az acsarkodó farkasokat és a kiabálást is, de én csak hanyagul magamra dobtam egy laza trikót, megráztam a hajam és szépen leszaladtam, akarom mondani repültem a lépcsőn. Az ajtó bedöntve és majdnem leégetve, a farkasfiúkák szép csatasorban ahogy illik, drága húgom pedig a Hófehérkéből megtestesült Gonosz Királynőként áll az ajtóban. Jó ég, mennyi ideje már? Jó sok. Vajon a többiek is élnek még? Áh, nem fűzök nagy reményeket. Csak mi ketten voltunk, hogy úgy mondjam, életrevalók.
Viszont az hogy Hugi ekkora robajjal jött, csak azt jelentheti hogy még mindig haragszik. Sose tudtam megértetni vele hogy félreértette az egész helyzetet. Én se úgy akartam, sőt, utólag belegondolva jobban is járt. Ő az ő úrinői kiállásával nem élte volna túl a bordélyban. Biztos vagyok benne.
Rettentő módon szégyellhetném magam, ugyanis simán elbújtam a lépcső tetején egy oszlop mögött és onnan néztem hogy mi történik. Őszinte legyek? Raven mindig is bitang erős volt hozzám képest. Anyámék mindig büszkék voltak a benne rejlő potenciálra. Én meg most egy bolyhos vagyok, ami egyben gyúlékony is, és köszi, de szeretem a bundám, egyelőre nem kérek tűzgolyós szőrtelenítést egy testrészemre se. Égjenek csak a többiek, letojom, Andy tette őket az útba nem én! Meg amúgyis azt se tudom kik ezek és különben is. Mindegyik faszi csak dirigált és utasítgatott mintha valami ostoba szuka lennék. Meg is érdemlik ha Raven esetleg lepörkölné a szemöldöküket! Vagy mást.
De akár az is lehet hogy bölcsen tenném ha farkassá válnék és kilógnék valahol ahol nem veszik észre. Az a baj hogy ez egy elmegyógyintézet volt, ami röviden annyit tesz, hogy majdnem minden ablaka be van rácsozva. Teljes mértékig szupi! Csak épp a túlélési esélyeimnek tesz igen csúnyán keresztbe, aminek nem örülök. Nem bizony.
Egyébként is, Raven elvileg nem tudja hogy nézek ki farkasként, nem igaz? Nem is rossz ötlet. Elosonok és senkinek se tűnik fel hogy megléptem. Majd megkeresem Andyt és közlöm vele hogy találjon ki valami épkézláb ötletet, meg keressen új otthont mert a régi porig égett... Hmm, ez jó, ez  tetszik.
Lekaptam a trikót, és kibújtam a naciból. Bugyit úgyis alig hordok, pont az ilyen esetekre. Átváltoztam. Egész jól hozzászoktam az évek alatt, összeszorítottam a fogam hogy meg se nyikkanjak, megráztam magam és fújtam egy nagyot. Leléptem egy lépcsőfokot. Akkor most, vagy soha. Körbenéztem. Talán ha kifutnék mögötte? Neem, ha futok az túl nyilvánvaló.
Így van, szép lassan elkezdtem lelépkedni a lépcsőn. Rám ne is figyeljetek srácok, csak egy átlagos bolyhos vagyok, semmi több. Csak áthaladok... Ravent meg majd megkeresem később, amikor már nem ennyire dühös. Tehát soha... Jaj, nemár. Tényleg ekkora nyúl lett belőlem?
Vissza az elejére Go down
Raven T. Stark
prominens boszorkány

avatar

. :
Do you call yourself a fucking hurricane like me?


Five hundred souls. I carried them in the darkness of my dark-beating heart. A human doesn't have a heart like mine. You see? Even death has a heart.


Posztok :
68
Kor :
136
Lakhely :
New Orleans
Foglalkozás :
Burn your kingdom down

Tárgy neve: Re: Aleksya & Raven :: Hey, Sister! ; Elküldve: 3rd Szeptember 2016, 17:46



Aleksya & Raven



Fire & Blood



Soha nem fogom elfelejteni a boldog éveinket. A felhőtlen gyermekkort, amit sülve-főve együtt töltöttünk még Oroszországban, az 1800-as évek végén. Aleksya volt a legidősebb közülünk, én pedig a másodszülött gyermek, fiútestvérünk pedig soha nem született – vagy, ha mégis, hát, még időnek előtte meghalt, valamiféle csecsemő betegségben, vagy még előbb. Apánk eléggé csalódott volt e miatt, ezt pedig onnan tudom, hogy beszélt erről a barátaival, más, gazdag, nagy birtokkal rendelkező földesurakkal, nemesekkel, lordokkal. Sok mindenről beszélgettek – akkoriban még nem igazán értettem, hogy egészen pontosan miről: gazdasági ügyekről, állattenyésztésről, utazásokról, patronálásról, kölcsönökről, beszedni való pénzről. És házasságokról, esküvőkről, közösen tervezgetett jövőkről. Mások jövőjéről. A nővérem jövőjéről, az én jövőmről, a húgaink jövőjéről. Úgy adták-vették egymás között a gyerekeiket, a széles, súlyos fenyőasztal körül ülve, mintha mi is csupán tenyészállatok volnánk.
De ez akkoriban nem érdekelt, mert még fiatal voltam, kislány csupán. Akkoriban semmi sem volt fontosabb, semmint a nővérem, és az együtt töltött idő. Aleksyának mutattam meg először a még haldokló, parányi szikrákat, és lángnyelveket, amikor felfedeztem a képességeimet. Ha titokban kiszöktem a családi kúriából, Aleksya volt az, aki vagy velem tartott, vagy falazott nekem.
És soha nem fogom elfelejteni azt sem, ahogy Aleksya megadóan, engedelmesen és alázatosan biccent nemesi, finom ívű arcával, amikor apánk közölte, hogy hozzáadja Alexeihez. A nagy szerelmemhez, a plátói szerelmemhez, az öröknek hitt szerelmemhez.
Soha nem fogom elfelejteni Aleksya derűs arcát az esküvője napján. Nem úgy tűnt, mintha egy fikarcnyit is bánná, hogy hozzámegy ahhoz a fiatal férfihez, akibe oly’ nagyon szerelemes voltam, hogy akár a lelkemet is eladtam volna az Ördögnek, ha ezzel megkaphatom Alexeit. Nem érdekelték az érzéseim, nem érdekelte a mérhetetlen szerelmem, és nem érdekeltem én sem – az egész lényem. Aztán elhagyták a Volkov birtokot.
Én pedig a századfordulót már Párizsban töltöttem, a fények, a divat és a szerelem városába. Nyilván nem véletlenül esett erre a helyre a választásom. Színeket, és fényt akartam csempészni megunt, szürke életembe. Újjá akartam születni, mint valamiféle főnix a hamvaiból. Mert bizony akkoriban eléggé megtörtem, és összetörtem. Az apám soha nem szeretett igazán, akkoriban pedig végképp nem. Hiszen ki szeretne egy szöget a cipőjében? Mindent megtettem azért, hogy ne vegyen el valami jött-ment nemes: pofátlanul viselkedtem, arrogáns, beképzelt, úrinős, gőgös beképzeltséggel viseltettem az összes kérővel. Kegyetlen módon megaláztam őket, kisebb-nagyobb embertömeg előtt. Nem riadtam vissza semmitől. Nekem csak egy férfi kellett, Alexei, senki más.
Az anyám pedig nem tudott irányítani. Képtelen volt jobb belátásra bírni, megnevelni, igazi úrinőt faragni belőlem. Túl vad voltam neki, túl megzabolázhatatlan. Gyűlölt, minden porcikájával, minden idegével. Gyűlölte, hogy úgy lovaglok, mint egy férfi – nadrágban -, meg, hogy egyáltalán lovagolok. Gyűlölte, hogy megváltoztathatatlan vagyok, megmásíthatatlanul megfékezhetetlen, öntörvényű és irányíthatatlan vagyok. Gyűlölte az egész lényemet, a létezésemet.
Nem voltam egyéb a szüleim szemében, csupán egy repedés a kristálypalotán. Csalódás, fekete folt, mely bemocskolja a híres és nagy múltú Volkov család hírnevét.
Aleksya elhagyott minket, elhagyott engem, és magával vitte az akkori szívszerelmemet. Teljesen elszigetelődtem a családomtól, ők pedig még csak meg sem próbálták áttörni az általam épített falakat, e helyett csak elfordultak tőlem. Tehát nem láttam okot a maradásra.
A sors iróniája, hogy a nővérem sem halt meg a több, mint egy évszázad során, ahogyan én is túléltem mindent, amit az utamba sodort a sors, vagy egyfajta felsőbb hatalom. Az pedig a másik módfelett érdekfeszítő fordulat a mi kettőnk közös történetében, hogy éppen ugyanoda, ebbe az átokverte városba sodort bennünket a sors szele. Míg én megmaradtam boszorkánynak, ő idő közben vérfarkassá avanzsálódott. Ki tudja, miféle módon. Hiszen nem keresett, ahogyan én sem őt. Hah! Keresni? Azok után, amit velem művelt? It must be a fuckin’ joke.
Most keresem. Most, először. És most, utoljára. És most is csupán azért, hogy véget vessek szánalmas kis életének. Végleg. With love.
Az intézmény területére bejutni nem volt nehéz, bár, ahogyan elnéztem, már felszereltek pár térfigyelő kamerát, de zavartalanul haladok el a lencsék kereszttüzében. Az sem érdekel, ha a falka majd megbosszulja a nővérem meggyilkolását – feltéve persze, ha marad valami ebből a falkából, ami több, mint hamu, pernye, por, vagy elszenesedett csontok, és húsköd.
Eléggé fontos lehet nekik Aleksya, ha eleve két, ereje teljében lévő hím farkas őrzi. Hm. Minél nagyobb a levadászandó préda, annál nagyobb a becsület, ami majd osztályrészemül jut. Ez pedig féktelen önhittséggel, és kéjes önelégültséggel tölt el hirtelen. Legszívesebben az egész házat, most azonnal a földdel tenném egyenlővé, egy mindent elnyelő, mindent bekebelező futótűzzel, de hát abban mi volna az élvezet? Szándékomban áll a nővéremet a kínok kínjainak kitenni, még mielőtt kegyetlen módon, saját kezűleg vetnék véget életének. Olyan régóta vágyom már erre. Nem mondom, hogy nem tett volna önfeledten boldoggá a halálhíre, de valahol csalódott is lettem volna, hiszen nem az én kezem munkája lett volna.
- Aleksya, ne legyél gyáva, ne hozz szégyent a nevedre, és gyere elő – dorombolom a tűzbe, miközben szinte a forró lángnyelveket lélegzem be. Természetfeletti, mágikus érzékeim, és megérzéseim mind a nővérem sajátos és jellegzetes kisugárzását keresik, próbálom kitalálni, hogy melyik félvér lehet Aleksya, de lévén, még soha nem láttam ebben a formában, fogalmam sincs. Apró, dobókésre megszólalásig hasonlító tűzpászmát formázok jobbomban, és az egyik bestia felé dobom, mintha csak valóban acélból készült testvérét hajítottam volna el. Épp úgy célba találnék azzal is. A hegyesnek, és élesnek ható, továbbá forrón égető tűz végigsimítja az egyik vérfarkas oldalát, mely most szűkölve vonyít, minek hallatára kriminális ragadozómosoly feszül arcomra.
- Nem lep meg, hogy bujkálsz, nővérem – sziszegem ingerlőn a farkasoknak, egyikről a másikra vonva brandy színű lélektükreimet. Az egyik felől ismerős aurát érzékelek, és megállapodik rajta a tekintetem. Megvagy! – De előlem nem tudsz elbújni – keserédesen nevetek a nővérem farkasának képébe.


Words: 917 ▲ Music: Dracarys ▲ Notes: It's a war song, sweet Sis.
Vissza az elejére Go down
Vendég
Vendég



Tárgy neve: Re: Aleksya & Raven :: Hey, Sister! ; Elküldve: 9th Szeptember 2016, 18:16


Mielőtt újra megláttam a húgom mintha egy örökkévalóság telt volna el. Felrémlett bennem az összes boldog emlék - a közös csínytevések, szüleink kiidegelése, titkos lovaglások, minden... Aztán elkezdtek úrinőt faragni belőlem, egyre komolyabb dolgokkal kellett foglalkoznom. Utáltam minden percét de úgy voltam vele hogy minél hamarabb "behódolok", annál hamarabb békén hagynak majd. Talán. Minden erőmmel küzdöttem hogy maradjon időm az én kis húgomra, a közös hülyeségekre. Fogyott a lehetőség, nem egyszer hallottam hogy a szüleink a kiházasításomról beszélnek. Én láttam először, egyedül azokat a kis szikrákat amiket Raven képes volt előhívni, a mai napig élénken él bennem a fiatal lány örömtől izzó tekintete ahogy a pici lángnyelveket és szikrákat figyeli. Ennek hatására kezdtem én is kísérletezni, mindig is képes voltam aurát érzékelni, ráhangolódni mások hangulatára, de nekem ennyire telt, hiába szuggeráltam bármit, legfeljebb mintha egy gyenge szellő libbentené meg a vízfelszínt vagy a lángot. Raven bezzeg mindig egyre erősebb lett, nagyon csodáltam, és őszintén kicsit irigyeltem is mindig érte.
Raven beleszeretett egy fiúba, teljesen, fülig, örökösnek tűnően. Mindig támogattam, hisz ki tudja talán szerencséje lesz és apánk neki ajánlja a kezét. Az a baj, hogy a szüleink egyre jobban utálták Ravent, egyre kevésbé fűlt a foguk hozzá hogy bármit is az ő kedvéért tegyenek. Talán ezért történhetett az, hogy mikor a családi gyűlést összehívták hogy megtegyék a nagy bejelentést, elhangzott Alexei neve. Mikor apám először megszólalt - "Örömmel közlöm a családdal a hírt miszerint Aleksya Volkovot, legidősebb lányomat hozzáadom..." Én itt már beleegyezőn bólintottam. A nevet szinte meg sem hallottam. Nem érdekelt, miért érdekelt volna? Úgysem választhattam. Aztán Raven arcára pillantottam, és nagyon nem tetszett amit ott láttam. Sokk. Féltékenység. Pusztító harag. Lángolt a tekintete. Aztán rám nézett, ugyanazzal a haraggal. Mit tettem?
Ekkor apám újra elismételte a nevet, mire mindenki tapsolni és éljenezni kezdett, Raven kirohant, én meg megsemmisülve ültem a székemben. Kétségbeesetten faggattam apám a döntéséről, hogy biztos, nem lehetne-e másítani, egészen biztos?! Nem volt rá esély. Semmi....
Gondolatmenetemből kizökkentett az egyik farkas nyüszítése. A falkám... Nem sokkal később megéreztem az ismerős aurát ahogy hozzámért. Ekkor farkasom felhörgött, fenyegetőn. Ami a fejemben eddig szép emlék volt kettőnkről, felrobbant, szétszakadt mintha csak egy falka farkas tépte volna szét a prédát, helyét kitöltötte az a rengeteg szenvedés, kesergés és fájdalom amit a házasság miatt, Raven elvesztése miatt éreztem, a bordélyházban töltött időm, az erőszakos Alexei...
Egy levelemre sem válaszoltál, húgom. Soha.
Pedig küldtem százat, talán ezret is, még azután is hogy Alexeit megöltem, azután is hogy Andyvel összeházasodtam, azután is hogy elhagytam. Tudtam hogy él, éreztem. Erős volt köztünk a kötelék, egyszerűen tudtam hogy élnie kell. A végén azt sem tudtam milyen címre küldöm a leveleket, már csak megírtam őket és eltettem, hátha...
Ez a sok évnyi keserűség, várakozás, tehetetlen harag, kétségbeesés és fájdalom... Ez a rengeteg érzelem amit egész eddig a farkasom tartott kapuk mögött...
Nincs jogod dühösnek lenni rám, húgom. Nekem annál több.
El sem tudod képzelni mennyi szörnyűségtől mentettelek meg. Fogalmad sincs...
Farkasom dühödten borzolta szőrét, vicsorgott, csattogtatta fogait. Leugrottam a lépcsőn a falkatársaim elé, néhány megpróbált mellém szegődni de feléjük kaptam. Ez az én harcom.
Végignéztem rajta. Igazi dáma lett belőle, egy királynő. Éjkirálynő. Olyan valaki akinek nem szeretnék az útjában állni ha dühös. És lám, mégis itt vagyok. Megvetettem a lábam, lecsaptam a füleim és a szemébe néztem, kihívón, dühösen. Felvonyítottam, és közben visszaváltoztam. Karmaim megtartottam, farkasom csak nagyon nehezen akart a helyén maradni, de kelletlenül megtette, bár fel-alá járkált. Dühös volt, sőt, őrjöngött. Az izmaimon látszott leginkább, hullámzottak, hol megfeszültek, hol ellazultak.
- Nem bújok el. - morogtam vicsorogva, hajam az arcomba hullt, izzó szemeimmel a tincsek alól tekintettem Ravenre.
- Milyen jogon vagy rám dühös, húgom? MILYEN JOGON TÁMADOD MEG A FALKÁM?! - üvöltöttem miközben közelebb léptem. - Nincs jogod itt lenni, betörni ide. Sosem hallgattál végig, sosem törődtél azzal amit mondani akartam, csak a te kicsinyes féltékenységed és haragod számított, semmi más! Hát majd most végighallgatsz... - morogtam miközben eszelősen elvigyorodtam, felé lendültem, kiugrottam oldalra a falra, és elrúgtam magam, felé. A vállainál ragadtam meg és a szerzett lendületet felhasználva elhajítottam a szoba másik végébe. Utólag belegondolva nem biztos hogy jó ötlet volt, elvégre ő tud gyújtogatni, nekem meg.. Mim van? Fogaim és karmaim? Hát... Sokra megyek vele. Azért nem hagytam meg neki a kétkedésem örömét, felüvöltöttem. Hallottam ahogy pár farkas becsatlakozik a vonyításba. Nem falkaharc, csak az enyém, de érzem támogatásukat. Talán nem én vagyok a legjobb lupa a világon, de mégis itt vannak.
És most ideje szétrúgni a kishúgom feketébe csomagolt seggét.
Még ő jön ide gyújtogatni és dühöngeni? Mire fel? Tehetetlen voltam, áldozat! De mostmár vadász vagyok, vadász lettem. Nem fogok többé senkinek behódolni. Alexeit megöltem. Andy is rájött már hogy nem olyan könnyű engem pórázon tartani. Itt az idő ezt a leckét neked is megtanítani, kedves Raven. Nem leszek a bűnbakod.
De te még lehetsz az enyém...
Vissza az elejére Go down
Raven T. Stark
prominens boszorkány

avatar

. :
Do you call yourself a fucking hurricane like me?


Five hundred souls. I carried them in the darkness of my dark-beating heart. A human doesn't have a heart like mine. You see? Even death has a heart.


Posztok :
68
Kor :
136
Lakhely :
New Orleans
Foglalkozás :
Burn your kingdom down

Tárgy neve: Re: Aleksya & Raven :: Hey, Sister! ; Elküldve: 23rd Október 2016, 21:27



Aleksya & Raven



Fire & Blood



Nem akarok osztozni az életen a nővéremmel. Eleget élt ő is, nem igaz? Dehogynem! Éppen itt az ideje annak, hogy véget érjen a szánalmas kis létezése, megszűnjön lélegezni, és szíve az utolsókat dobbanjon, elhalóan a kezemben, majd teljesen, visszafordíthatatlanul és megmásíthatatlanul leálljon. Aleksya halálra van ítélve. Én vagyok a bíró, én vagyok a mészáros, én vagyok a bakó. Én vagyok a törvény és én vagyok a halál. Ezúttal pedig a nővéremért jöttem, hogy meglopjam attól, ami maradt neki. Kezdetben a falkájától. Aztán a háznak csúfolt, omladozó, bomladozó, porladó elmegyógyintézettől, amit képes otthonának nevezni. (Mindig is úgy gondoltam, hogy Aleksya ad magára annyit, hogy a nevéhez méltón viselkedjen, de olybá tűnik, a színvonal leesett; gyanítom, a szüleink forognak a sírjaikban, és csak most bánják igazán, hogy nem engem tiszteltek meg, méltattak azzal, hogy hozzáadtak a nemes, híres-neves család egyetlen sarjához, Alexeihez.)
Soha nem könyörögtem apámnak. Már lány-, fiatal nő koromban is volt bennem annyi méltóság és tartás, hogy ne hunyászkodjak meg a családfő előtt. Amikor Aleksya házasságát bejelentették, alig tudtam visszafogni a lényemben, a lelkemben parazsasan pulzáló düh és harag szántotta lángnyelveket. Azt hittem, hogy az egész kúriát felégetem. Legszívesebben ugyanis azt tettem volna, mindenkit megöltem volna, az egész vendégsereget, a saját testvéreimet és szüleimet. A nővéremet. De valahogyan sikerült visszafogni a fortyogó lávaként hömpölygő megvetés undorító, ragacsos elegyét, mely minden idegemre rátapadt, és az egész lényemet belülről égette. Ez a gyilkos, ösztönös vágy, ez a pusztító káosz, ez a fenséges, kaotikus sötétség azonban akkor telepedett rám. Fekete lepelként hullott a testemre, és szivárgott be a pórusaimon-, a bőrömön keresztül a húsomba, az izmaimba, a csontjaimba, a vérembe, az idegeimbe, minden, kibaszott sejtembe. Az volt az első, a legmeghatározóbb csalódás, ami ért, az első lépés a felé az ember felé, aki ma vagyok.
Ugyanis eléggé meghatározó az az élmény, amikor az ember lányát a saját családja, a saját húsa, a saját vére akarja megtörni és összeroppantani. A homokszem abban a minutumban került a szerkezetbe, amikor én összeszedtem magamat. Mert, bizony, a családomnak sikerült összetörnie engem. A szüleimmel soha nem jöttem ki jól. Talán nem így alakult volna a kapcsolatunk, ha férfinek születek, de mindkettejük nagy bánatára, ez nem így történt, nőnek születtem, abba a férfiak uralta világba, és én nem akartam tudatlan, ostoba, engedelmes, alázatos – megalázott! – nő lenni a társadalomban. Mondhatni, hogy valamivel megelőztem a koromat, a női emancipáció időszakát. Ez volt anyám nagy bánata. És ő, oh, igen, bármit elért apámnál. Elérte kezdetben, hogy a férje eladja a lovainkat – az összeset. Éppen úgy, ahogyan a nyergeket, a kantárokat és a nadrágokat is. Minden olyan ruhaneműt, ami nem hölgyhöz méltó, ami mocskos, ami magába itta az istálló – anyám szerint – bűzét.
Akkoriban már nemigen tett boldoggá semmi sem. Gyűlöltem a hatalmas, abroncsos ruhákat, gyűlöltem a fűzőt, amibe beleerőszakolt a komornám, gyűlöltem a magas sarkú cipőket, gyűlöltem a lágy hullámokban, a vállamra omló, szépen fésült hajamat. Gyűlöltem a pacsuli szagát, a púder fojtó porát, a kalapokat, a szőrméket, a nehéz ékszereket, melyek súlyosan húzták előre a gerincemet, hogy meghajoljak, mélyen lehajtsam fejemet a szülői önkény előtt.
Soha nem voltam olyan előkelő, mint Aleksya. Soha nem tudtam-, hovatovább nem akartam úgy viselkedni, mint egy jólszituált úrinő. Engem nem erre teremtettek. És, utólag belátom, nem is a házasságra.
Akár nevezhetnénk kamasz lázadásnak is mindazt, amit tettem, vagy éppen nem tettem meg, de tudatosan ellenálltam mindannak, amit akaratom ellenére rám akartak erőltetni, míg végül odáig nem fajult ez az egész, hogy hatalmas veszekedések – és kandallóból feltörő, kinyúló lángnyelvek, polcokról leboruló porcelánok, falról leeső képek, ezer, éles darabra tört tükör – és a nemesi címem árán megváltottam magamat, kiváltottam a szabadságomat.
Többé nem voltam nemes, fiatal asszony, hiába neveztem magamat Voron Volkovnak. Nem voltam egyéb, csak egy nő, a sok közül. Egy felvilágosult, gondolkodó, merész, bátor nő, akit mindenki őrültnek, túlságosan is bátornak, vagy őrülten bátornak gondolt azért, amit elkövetett a világ ellen.
Egyetlen-, és egyben minden bűnöm az volt, hogy szabad akartam lenni.
És szabad lettem.
A magam ura lettem.

Míg Aleksya... egy lopott férfi asszonyaként tengette mindennapjait, ki tudja, meddig, és most is e sárgaház, a farkasa, a falka rabja.
Azonnal felismerem a nőstényfarkas képében a nővéremet, hiszen az aurája kellően jellegzetes, és túlságosan régóta ismerem ahhoz, hogy most ne realizáljam őt a tömegben. Igazán akkor nyer bizonyosságot ez, amikor visszaváltozik emberré. Az én, drága nővérem, Aleksya is felnőtt ugyan, igazi nővé érett, amikor beharapta egy másik farkas, de a vonásai, a mimikái, a szemei semmit sem változtak. Ahogyan a hangja sem, ezer közül is felismerném, egy valódi, bábeli zűrzavar kellős közepén is.
Nem ijedek meg a gyilkos pillantástól, amivel rám néz, amivel méreget. E helyett hidegen felnevetek.
- Nagyon helyes! Nem szeretek gyávákat ölni. Untatnak. Szóval remélem, hogy te nem fogsz untatni engem, Aleksya, mert akkor kénytelen leszek elszórakoztatni saját magamat. Nyilvánvalóan a te közreműködéseddel – és a falkáéval, of course.
- Nos... nem felejtek. És nem bocsájtok meg. Természetesen az Alexeiel kötött házasságod miatt vagyok ilyen roppantul dühös – mármint, c’mon, ez eléggé nyilvánvaló. Komolyan. Nem is értem, hogy hogyan is lehet ilyen ostoba a nővérem. A félvér-lét elvette az eszét, gondolom. – Hah! – rikkantok, bestiális ragadozóvigyorra vonva vérvörös ajkaimat. – Azért, mert megtehetem – felvonom egyik szép ívű szemöldökömet, mosolyra feszült ajkakkal dorombolok.
Következő szavai hallatán elpattan szívemben egy dühös kis szikra, mely lángra lobbantja a szívemet és a lelkemet, és, amely beindítja a detonációt.
- Nem, mintha te valaha is törődtél volna velem, Aleksya. Biztosan emlékszel még rá, hogy mennyire szerettem Alexeit, hogy mennyire vágytam rá, hogy hozzá mehessek, de te... te még csak a kisujjadat sem mozdítottad azért, hogy helyetted engem vehessen el! Basztál a boldogságomra, mert téged csak a vagyon érdekelt, a nemesi rang és cím, a név, mely gazdaggá tett! Soha, SOHA nem szeretted Alexeit!
A támadásra fel voltam készülve, vártam rá, és nem is marad el. Ugyanakkor nem blokkolom azonnal, e helyett, amikor a vállaimért nyúl, én is az övéibe marok. Szinte magamhoz ölelem, és úgy forrnak fel tenyereim a másodperc tört része alatt, a nővérem bőrét égetve és perzselve, egészen a húsig égetve az emberi kültakarót. Érzem az égett hús jellegzetes, keserű szagát, ahogyan a levegőbe szökken.
Aztán elválunk. Én a helyiség másik felében landolok, a kandalló mellett. Az első, kezembe akadó tárgyat hajítom Aleksya felé, ami nem más, mint egy piszkavas. Szigony módjára szeli a levegőt, és megállíthatatlanul száguld a nővérem szíve felé, mint egy apró dárda. A farkasok felé pedig apró tűzlabdák tucatját szórom, melyek közül némelyik biztosan célt ért, lévén vonyítanak a bestiák, mint, akiket nyúznak. Az is lesz a sorsuk, erre mérget lehet venni...
Megéreztem Aleksya erejét, a kandalló párkányába kell kapaszkodnom, hogy felkelhessek a földről. Érzem, ahogy a koponyámon a bőr felhasadt, és most vér szivárog a friss, nyílt sebből. Ez pedig nem tesz boldoggá. És ördögien kegyetlen vagyok, ha nem vagyok derűs.


Words: 1 116 ▲ Music: Dracarys ▲ Notes: It's a war song, sweet Sis.
Vissza az elejére Go down
 
Aleksya & Raven :: Hey, Sister!
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Varjak kódexe
» Raven előtörténete
» Raven Sutter feljegyzései
» Washington Man and His sister

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
DARKNESS IS COMING :: további útak :: egy cseppnyi múlt-
Ugrás: