Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Adminok
Jasmine Grey
Profil
Diana V. Strzechowsk
Profil
Alec Vasquez
Profil
Violet Porter
Profil
chatbox

friss válaszok
Cicuska aranykalitkája
26th Szeptember 2018, 19:20
írta: Catherine Williams
Burn it ! - Diana &Andy
23rd Május 2018, 17:55
írta: Andrzej Strzechowski
Belvárosi park
28th November 2017, 17:17
írta: Alexander Bones Russel
Cat & és a kandúr
22nd November 2017, 18:59
írta: Catherine Williams
Stivali Italiani
7th November 2017, 15:10
írta: Vendég
Belső udvar
4th November 2017, 20:28
írta: Andrzej Strzechowski
A Kandúr "barlangja"
24th Október 2017, 20:55
írta: Alasar Mal
Uszoda
24th Október 2017, 19:50
írta: Violet Porter
Asztalok
4th Október 2017, 23:43
írta: Adele Vien
Játékostárs keresõ
29th Szeptember 2017, 10:51
írta: James Bryant
Munkahely nyilvántartás
28th Szeptember 2017, 18:57
írta: James Bryant
Avatarfoglaló
28th Szeptember 2017, 18:48
írta: James Bryant
James Bryant
27th Szeptember 2017, 21:45
írta: Jasmine Grey
Alexis Rowe
19th Szeptember 2017, 16:16
írta: Jasmine Grey
Hiányzásnapló
31st Augusztus 2017, 21:00
írta: Violet Porter
belépett tagok

Nincs


Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég
A legtöbb felhasználó (44 fő) 25th Június 2016, 22:24-kor volt itt.


 

 Marie-Christine Vien ház

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Vendég
Vendég



Tárgy neve: Marie-Christine Vien ház ; Elküldve: 5th Július 2016, 12:49


Vissza az elejére Go down
Vendég
Vendég



Tárgy neve: Re: Marie-Christine Vien ház ; Elküldve: 5th Július 2016, 13:21



Egész éjjel fent voltam, be akartam fejezni a festmény azon részét, aminek nekiültem. És igazán restaurálni ezt a festményt csakis mesterséges fénynél lehet. Ennek köszönhetően már a délelőtti napfény jócskán túllépett a délelőtt tíz órás árnyékánál. Lustán nyitom ki a szemem, megdörgölöm, aztán egy szusszantással visszaejtem a fejem a párnára. Még egy kis lustizás nem árt. Főleg, miután megint olyan álmaim lettek, amelyek egyáltalán nem a vegyszerek hatása. Fáradtan tapogatózok a fiókhoz, és kiveszem az üveget, hogy legalább egy gurigát minden nélkül magamba tömjek. Ma normális napot akarok, így is felkeltem késő hajnalban még egy darabért, hogy legalább pár órát nyugodtan aludjak.
Nyugodtabb arccal lépek a fürdőbe, hiába vakartam le magamról még lefekvés előtt a vegyszereket, mielőtt a kádba huppannék, még egyszer megteszem, biztos, ami biztos alapon. Ma nincs előadásom, ezért is hagytam éjjelre a nagyobb kihívást adó munkarészt, utána már csak kisebb munkák lesznek.
Pálcikával átszúrva a tartom kontyban a hajam, szokásom szerint a párnázott párkányra telepszek.
- Jesszus Máriskáááá, legalább nyávognál egyet, mielőtt ugrassz! – sziszegve törölgetem a forró kávét a nadrágomról, Ruru szokásos műsorát a mai napig nem tudom megszokni.
Azonban a további dorgálás helyett felkapom és a vállamra teszem, ha már egyszer rám ugrott és a tabletet a kanapéra dobva, amelyből a reggeli napilapokat olvastam, a gardrób szoba felé tartok, feltéve egy jó kis zenét. A nadrágnak úgyis annyi, be is dobtam a mosdókagylóba egy halom jég kíséretében, hogy kiszedje belőle.
Ma vásárlást terveztem és jó kedvem van, ünnepelni akarok, csak úgy. És pár napja egészen nyugodt az életem, egészen a ma éjjelig, és ajánlom neki, hogy ne is bukkanjon fel ma.
Vissza az elejére Go down
Louis-Philippe Vien
ember

avatar

Posztok :
22
Kor :
33
Lakhely :
NO - Felsőváros
Foglalkozás :
festő-grafikus/egyetemi professzor
. :


Tárgy neve: Re: Marie-Christine Vien ház ; Elküldve: 10th Július 2016, 20:56




Chris & Louis






Mire is jó egy báty, ha nem arra, hogy délnek déladján becsengessen az egyetlen és legkedvesebb húgához, annak mesebeli házikójába, és hagyja magát elvarázsolni annak rendje s módja szerint? Imádom ezt a házat. Annyira a húgom, hogy eltéveszteni sem lehetne a házszámot. Minden sarka báj és varázslat, egy nagy adag rejtelemmel megtoldva.
Nos, hoztam sushit, meg egy kis munkát. Ezektől eltekintve csak miatta jöttem. Az igazat megvallva, szeretném rajta tartani a szemem. Sumákol valamit mostanság. Érzem és tudom, még ha nem is vallja be. Én meg nem tudom rábizonyítani. Ha rákérdezek, terel, az nagyon jól megy neki... Három mondat és már arra is nehézkesen emlékszem, ki vagyok, nem hogy mire akartam kilyukadni. Igazi kis boszorka, és tudja is hozzám a használati utasítást. Ám ha azt hiszi, hogy annyiban hagyom, akkor téved.
Mikor ajtót nyit, a kezemben lévő csomagok miatt nem tudom megölelni, így csak két puszit kap az arcára, a vállán randalírozó Ruruhoz pedig - kezeim foglaltán - odahajtom a fejem egy barátságos orrösszedörgölésre. Kedveljük egymást, a kilenc énje közül valamelyikkel egészen biztosan. Megkockáztatom, talán kettő is odáig van értem, egy megtűr, a többivel pedig állandó harcban állok. De hát igaza van, meg kell küzdenem a pozíciómért.
- Álmatagnak tűnsz. Csak nem most keltél? – kérdem egy kunkorodó mosollyal, ahogy beljebb lépek. – Ugye nem zavarlak? – magam sem tudom, hogy konkrétan az alvásra, a munkára vagy bármi egyébre gondolok, és hát az is igaz, hogy nem szóltam előre, hogy jövök.
A nagyobb alakú, lapos és szögletes csomagot óvatosan a falnak döntöm, a kisebbet, a tenyereimen is elférőt azonban nem teszem le.
- Mondd, hogy van egy kávéd a számomra, azt sem tudom, hol áll a fejem - fújom ki magam, mikor végül megállok, sebtében végigfuttattam a szemem a házon, és megtalálom a helyem a húgom tekintetében.

••••••••••••••••••••••
Zene SABLON: © lynn MEGJEGYZÉS:  


Vissza az elejére Go down
Vendég
Vendég



Tárgy neve: Re: Marie-Christine Vien ház ; Elküldve: 11th Július 2016, 21:35




Könnyed szövésű, világos mintás ruhák között kotorászok, némelyiket magamhoz tartom a tükörben. A gyerekesség is kitör belőlem, a zenére illegetem magam. Egyedül vagyok, ugyan ki látna és különben is. A jókedv az jókedv és élvezni kell.
- Ez nem megy a vörösödhöz, ha velem óhajtasz lenni a nap többi részében. Mit szólsz? – ez a kék bizony nem megy hozzá, mint ahogy az én karikáimat is kiemeli a szemeim alatt.
- Eeeez viszont tökéletes választás, nem gondolod? – barack és halványzöld színek. – Észre se fognak venni a vállamon, beleolvadsz. –  az én szemem ugyan minden árnyalatot és árnyékot kiszúr, de csak mert rá van hegyezve.
Az ablakból kiszúrom Louist, a vállamra tornászom éppen a ruha vállát, úgy szaladok ki az erkélyre a korláthoz. Ruru meg nem mozdulna. Én szoktattam rá, így egyszerűbb volt, mint a lábaim között keringőzne, amiben rendre orra buktam és méregdrága festménnyel, vagy festmény közelében festékkel, nem éppen életbiztosítás.
- Máris nyitom! – visszalibbenek az erkélyről és bár lecsúszni nadrágban szoktam, inkább kettesével szedem a fokokat, fogva Rurut, mert tudom, hogy karommal kapaszkodna belém. Elég sokat kibír.
Szélesre tárom az ajtót és ha nem láttam volna, hogy egy festmény mögé bújik, akkor a nyakába vetettem volna magam. Így inkább csak úgy forgok, hogy odaférjek az arcához és puszit leheljek rá. Ruru is Louis rajongó, pedig két hím egy helyen nem túlzottan megmaradós, Ruru mégis elfogadta, sőt, megkedvelte Louist. Pocak- és fülvakaró, valamint tappancsmelegítő szerepbe tette Louist, amit meg nem mondanék neki, de azért jókat szórakozok rajtuk. Ruru kifejezetten igényli Louist, ha pár napig nem láthatja, akkor a menő-manó rajta van.
Látom ám, hogy imádja a házat, elég rálesni, ahogy mosoly csillan a szemeiben, akárhányszor a házra tekint. Ezért is vettem meg, bűbájvarázs lak, minden szeglete a mosolyról és a jókedvről sugárzik. Ahogy bátyámra, rám is rám fér a mosolygás.
- Most keltem fel nem rég. Egész éjjel dolgoztam egy képen, de kész vaaaannn. És pff, te is tudod, hogy kell egy csajnak szép reggelt kívánni. Szia! –  megfordulok hogy arrébb libbenjek és egyben láttatni engedem a félig felöltözést, a cipzár még nem került felhúzásra. Ruru leugrik rólam.
- Te sosem zavarsz! – nevetek felé. – Egy esetben megbocsátok, ha felhúzod a cipzárt. – fordulok úgy felé, hogy lássa a teendőt. A mezítlábasságommal együtt.
- Mit hoztál? – a sushi helyett a képekhez lépek, és cicaként kezdem szaglászni, kíváncsian, majd az ujjaim megtalálják a csomagolást. Nekem hozta, így veszem, és mindig lelkesen vetem magam bele a tennivalókba.
- Kávééééttt??!!! –  éppen az imént bosszankodtam a kávéval és kávét kér? – Van kávé. – robogok a konyha felé, onnan beszélek. – [/b] Lehetőleg ki ne öntsd, a mosdókagylót lefoglalta a gatyám. Van még waffel és mogyorókrém is! Kérsz? Dobd le magad a kanapéra vaaagy az asztal is elég tágas!
Beegyensúlyozok a tálcával, kávé, cukor, méz, tejszín, mogyorókrém és juharszirup a teljes kínálat.
Ruru megtalálja Louis lábát, lelkesen körbedörgölődzik rajta, majd leveti a lábánál magát, hangosan dorombolva.
- Megkenjem, vagy csorgassam? – szeretek szervírozni neki és tudom, hogy szereti is, ahogy teszem.
Közben azon imádkozom, hogy ne lássa a karikákat és az arcom valójában. Néha nehéz a valóságban maradni, és a guriga még hatni fog egy ideig. Arra viszont nem emlékszem, hogy vissza is toltam-e az éjjeliszekrény fiókját és hogy egyáltalán visszatettem-e a fiolát, amiben a gurigák vannak.
- Mifhoftálmég? – teli szájjal nem beszélünk, mégsem foglalkozom vele, a kisebbik csomag után nyúlok. – Szabad? – habozás nélkül bontok ki bármit, amit hoz, ha elhozta és nem jelzi, hogy nem nekem van, akkor a magaménak tartom és úgy is kezelem.
Vissza az elejére Go down
Louis-Philippe Vien
ember

avatar

Posztok :
22
Kor :
33
Lakhely :
NO - Felsőváros
Foglalkozás :
festő-grafikus/egyetemi professzor
. :


Tárgy neve: Re: Marie-Christine Vien ház ; Elküldve: 13th Július 2016, 10:53




Chris & Louis






Nem tudom, hogy csinálja, de majdnem mindig kiszúrja az érkezésem, még mielőtt az valóban be is következne. Lehet, Ruru mancsa van a dologban, mindig megérzi a jöttöm és a jelenlétem az a macska. Kész radarjelző!
Ennélfogva szokásommá vált, hogy mielőtt bekanyarodnék a járdán, felpillantok az erkélyre, s ha az üres, azon túl a függönyökre is, hátha én is kiszúrom a fogadóbizottságot, és lám, most is bingó. Felmosolygok Chrisre, de látom, már libben is, hogy ajtót nyisson.
- Mázli, hogy kész vagy – puszi az arcára – hoztam egy kis utánpótlást – és a másik oldalra is – nehogy unatkozni kezdj – végül lehajolok kissé, hogy Rurut is elérjem a vállán.
- Min dolgoztál? – kérdem érdeklődve, ahogy lepakolok. Mindig is érdekeltek a munkái. A megjegyzésére pedig röviden elnevetem magam, és bűnbánóan fordulok felé. – Látod, mióta megnősültem, kijöttem a gyakorlatból. – Nem is beszélve arról, hogy már másodszorra; azt viszont nem tudom, hogy mennyire jót cselekedtem. Gyakran dilemmázom rajta, és ez már önmagában nem jó, de végül mindig arra jutok, hogy jobb, mintha nem váltam volna el. Adria meghozta azt a nyugalmat és kiegyensúlyozottságot az életembe, aminek a hiánya már-már elviselhetetlenné nőtt.  És ebbe bele is nyugszom, még ha nem is teljesen igaz.
- Ezt örömmel hallom. És rendszerint ki is használom – odalépek hozzá, és szemügyre veszem a cipzárt. Nem mintha női ruhadarabokban nem lennék eléggé otthon, de szeretek lassan, komótosan bánni velük.  Imádom a fogyatkozó V-alakban eltűnő női hát látványát, még ha a húgomról is van szó, a mozdulat varázsa és a bőre természetes szépsége nagyon is ihletadó számomra. Szeretek elveszni az ilyen apróságokban. A végén pedig kap egy puszit a cipzár fölé, a nyaka tövére. - Gyönyörű vagy.
Hogy mit hoztam?
- Munkát. És sajnos sürgős is – utalok vissza az előbb megkezdett témára. – Életmentésre van szükségem.
A kellő beharangozás után azonban úgy döntök, néhány percet még várhat. Egy jól eső kávé mellett sokkal praktikusabb lesz elmagyarázni a lényegi problémámat. Ez vagyok én, a késleltetés és a titokzatosság öntudatlan mestere. Viszont felvonom a szemöldököm a „ki ne öntsd” hangsúlyozására, de hamar megértem, miért mondja.
- Igaz, hogy balkezes vagyok, de szerencsére csak egy van belőle – követem a konyhába, és somolyogva nekidőlök a vállammal az ajtófélfának. Szeretem nézni, ahogy serénykedik. És amúgy is, olyan ritkán látom. Ami nem igaz, de ilyenkor mégis úgy tűnik.
- Nem, kösz, még mindig nem vágyom édességre – nyomom meg a mindiget; nem tudom, direkt szívat-e vele állandóan, vagy csak elfelejti, de ahányszor jövök, mindig édességgel kínál, pedig jó régóta ki nem állhatom minden formáját.
- Na és mik a hírek mostanában? Minden rendben a kedvenc hugicámmal? Roppant pletykaéhes vagyok – adom tudtára, hogy keveslem a róla származó infókat. A szeme alatti karikák történetét is szívesen meghallgatnám, elsősorban tőle, akkor nem kellene festőből magánnyomozóvá avanzsálnom. Mikor végül összekészül a kávém, bevonulunk a nappaliba, kényelembe helyezem magam a kanapén, majd ujjaim közé akasztom a csészét. Tényleg kell ez a lötty, ugyanis nem nélkülöz minden izgalmat a napom, a problémák nem kímélnek, még ha nem is vagyok idegeskedő típus.
- Kiállításra készülünk – kezdem végre prezentálni jöttöm konkrétabbik okát, közben pedig rábólintok, hogy bontogathatja a sushit, tudom, hogy izgága természet, nem is várom el, hogy nyugton ülve hallgassa a beszámolómat. – Főleg a végzősök munkáiból válogattam, olyasmi ez számukra, mint egy fordított állásbörze, ahol a jövendőbeli munkaadó jön házhoz. Sikerült is találnom egy meglehetőst puccos helyet, és tudomásom szerint a marketing is elég jól sikerült, várhatóan jó sokan eljönnek – ha alkotni nem is alkotok mostanában, de megnyugtató, hogy a nevem azért még szerencsére működik.
- Apropó, remélem, nincs programod péntek estére – szúrom be egy huncutul mosolygós tekintettel, miközben újabbat kortyolok a feketémből. – És azt is, hogy addig se nagyon – sóhajtok, kissé elkomorulva, ahogy a félig kicsomagolt képre tekintek a fal mellett. – A srácoknak őrült fontos ez az este, sok múlik rajta. Erre valami idióta ma beleesett az egyik képbe, miközben átszállítottuk volna, egy egész ökölnyi lyukat átszakítva a vásznon. Tudsz vele kezdeni valamit? – pillantok rá végül, egy kis szomorkás reménykedés csillan a szemem sarkában. – A problémás része főleg az, hogy maga a kiállítás két nap múlva lesz – tudom, hogy nagyot kérek tőle.
- Ha megteszed, aranyhallá változom, és teljesítem egy kívánságodat – szökik végül egy mosoly is az arcomra. Ez már bevett trükk nálunk, bár általában csak vészhelyzetre tartalékolom. Épp a veszélyessége miatt, mert nagyon is tudja, hogy ilyenkor csakugyan bármit kívánhat, úgyis megteszem, köt az ígéretem. Én pedig inkább nem veszem sorra, hogy miken vagyunk túl mindidáig, mert még feltámad a kísértés, hogy visszavonjam.
••••••••••••••••••••••
Zene SABLON: © lynn MEGJEGYZÉS:  


Vissza az elejére Go down
Vendég
Vendég



Tárgy neve: Re: Marie-Christine Vien ház ; Elküldve: 16th Július 2016, 21:06




- Ó, randira hívsz! – kuncogok egy rövidet. Szokásom cukkolni és szeretem a mosolyát, azt a kis huncutot, többet kéne nevetnie is.
- Máris ajándékot kapok, csodás! – ragyogok rá a mosolyommal, forogva körülötte, festménnyel a kezében.
Ruru belesimul Louis simításába, és elforgatja a fejét, teljesen a kezére engedve a fejének a súlyát, ahogy üdvözli, és heves dorombolásba kezd.
- Lippo Memmi egyik műve előkerült, elég siralmas állapotban és egy pancser rajongó kéznyoma is rajta van. – sopánkodó arc helyett csillognak a szemeim. Az Áldást osztogató Megváltó ugyancsak embert próbáló és éppen ezért villanyoz fel.
- Ti férfiak mindig mentségként hozzátok fel a házasság témát. – ingatom a fejem, de közben mosolygok. – Mint a nők a gyerekeket. – a többi női dolgot nem sorolom. – Borrrzasztóak vagyunk. – nevetek most már fel.
Nem tudom, jó volt-e Louisnak, hogy nősülésre adta a fejét. Mindenki maga dönt ebben, és mint általában a húg a bátyra, féltékeny voltam. Nem mutattam ki, kritizálni viszont kritizáltam. Mert jót akartam Louisnak. Aztán felnőttem, csak ő dönthet a felől, miként akar boldog lenni.
Rurut leveszem magamról, el is szalad a konyha felé, tudtam, hogy még éhes, ezért macerál ennyit.
Meg kell mozgatnom kicsit a vállam, hogy segítsek Louisnak a cipzár felhúzásában, elmozogtam a megfelelő tartását az anyagnak. Kuncogok egyet boldogan puszira, csikiz a bőre és jól esik.
- Köszönöm! Ó, és megbocsátok. – egy cuppanós puszi az arcára, mosollyal fűszerezve. – Egy ilyen gyönyörű vallomásra nem lehet, nem megbocsátani.
A képek körbeszaglászását abbahagyom, de a válaszra visszabukkan a fejem, alaposan megnézem a testvérem, ahogy a konyha felé tart, majd a csomag felé pillantok.
- Már megint szórakozott valaki azzal, hogy hamisítványt próbál igaznak adni? – ingatom a fejem, majd eltűnik, visszakanyarodok a kávé és a többi összekészítésébe, két tányérra halmozva a waffeleket.
- Kétkezes vagyok, mégis az én gatyám köt ki a mosdókagylóban. Hol itt az igazság? – játszom a műhisztit, miközben serénykednek a kezeim a tálca körül, lenyalva a kisujjamra ragadt mogyorókrémet. Cuppogok. – Ez sosem fog megszűnni, finomnak lenni.
A válaszra elvigyorodom, és a sajátomra kezdek csorgatni mézt.
- Próbálkozni attól még lehet. Ez sós waffel. – csúsztatom felé a másik tányért, amiben halomban vannak a szívecskés rácsos palacsinták. – Mascarponés. – harapok bele huncutul a méztől borostyánban csillogó finomságba. Saját készítés. A sajátomat visszateszem a tányéromra és behussanok a nappaliba.
- Megnyertem egy pályázatot, egy vadbarom be akart velem csajozni és kinézem egy töff-töfföt. Akarod tudni, milyen színű lesz? – nézek rá, miközben a kávét töltöm ki kettőnknek. – A bíráló elnök meg akarta vétózni a pályázatom, mire szépen kitettem a lábam éééés elkaszáltam. Nem találtak kivetni valót a szakmai tudásomban, én vezetem a freskó helyreállítást. – harapok bele újra a waffelbe, elégedetten nyammogva a falaton.
Eszegetem a reggelit, közben jár az agyam a választ követve, próbálom előre összerakni, mi is lesz a vége. Számomra minden restaurálás. A beszélgetések is. Színek, formák, vonások és elgondolások.
- Ühüm, tudom. Frederick hívott a kiállításra. – miközben a mellemet bámulta. Ha azt hitte, hogy egy Porsche levesz a lábamról és a tudja milyen menő, írtó drága karórája. – Kíváncsi vagyok rá. Frederickre nem, arra viszont igen, hogy Louis milyen válogatást eszközöl össze. Az is rengeteg mindent elárul. – De várjál. – kapok észbe, majd intek. – Megint közbevágtam, hallgatlak. – kortyolok a kávéból, amiben nincs elég méz, elfintorítom az arcom és pótolom.
A kávéba beleröhögök, felbugyborékol a tejszíntől barnára színeződött sötétbarna folyadék.
- Hogy mit csinált?
Leteszem a csészét, megtörlöm a szám és már lépek is a festményhez, leülve elé törökülésben, mint egy gyerek a karácsonyfa alatt és elkezdem szakszerűen kibontani a csomagolásából a képet.
A képhez nyúlok az egyik szikével, amit a mellette lévő asztalról leemelek és megmozgatom a rést, hogy gyors észrevételezést tegyek.
- Tévedés. Ez az aranyhal három kívánságot teljesít. Két nap alatt, egy ilyen sérülést. Angyali imával talán összejön. Az elkövetőt pusszantom. Profin elkaszálta a művet. De minden megjavítható.
A szemeim csillognak, a kihívás éltet, az visz előre. Feltápászkodom és a szikét a kanapé melletti szekrényre téve, felveszek egy névjegykártyát.
- Báj-báj, kedves Frederick. Frederickünk letudva. Te leszel a kísérőm. – nem kérdezek, állítok. – A te karodba szívesen beájulok. – kacsintok felé. – Gondolom, nincs más munkája, ami megfelelő lenne. Talán a sors akarhatta így. Megteszem, amit tudok, de csodát nem ígérek. – tudom, mire vagyok képes, csak a pancserek ígérgetnek fűt-fát.
A kis dobozra téved a kezem és kibontom. Meglátva, mi van benne, fel is kucorodom a kanapéra, ledobva a lábamról a finom anyagból készült papucsot és az ölembe veszem a sushis dobozt.
- Ha tudom, hogy ilyet hozol, kell a fenének a waffel. – tömöm be az elsőt, aztán rájövök, hogy egyet nem tettem meg. Felé nyújtom a dobozt. – Kéf? – tartom a szám elé a kezem, azért nem illik étellel a szájban beszélni. Megteszem, szokásom.
- És mondd csak. Abba a pénteki szervízben a vacsi is benne van? Valami csini étterembe? – koloniális ételek a gyengéim, nesze nektek francia ficsúrság. – Rucivásárlással? Veled? – az aranyhal kívánságlistája hamar be fog telni.
Vissza az elejére Go down
Louis-Philippe Vien
ember

avatar

Posztok :
22
Kor :
33
Lakhely :
NO - Felsőváros
Foglalkozás :
festő-grafikus/egyetemi professzor
. :


Tárgy neve: Re: Marie-Christine Vien ház ; Elküldve: 27th Július 2016, 17:17




Chris & Louis






- Ah, lelőtted a poént. Most már be sem megyek – állok meg az ajtóban, összetört férfiszívet színlelve. De nem tudom sokáig tartani, a mosolya, ha kevésbé sziporkázó formában is, de rám is átragad.
- Egyébként nem tévedtél sokat – közlöm a puszik után, éppen Ruruval foglalatoskodva, de a világért sem folytatnám, elhintettem ugyan, de mindent a maga idejében. Ez a legmegfelelőbb bosszú. Tudom, hogy kíváncsi típus, még ha olykor nem is vallja be.
- Áu. Szóval Memmivel töltötted az éjszakát? – hunyorgok rá sanda mosollyal. – És a hús-vér férfiak? Őket hol rejtegeted? Előre szólok, be fogok nézni a szekrénybe – cukkolom én is, nem is tudnám megállni.
- Ti nők pedig mentségként dobálóztok a randi-témával – persze, hogy az előző megjegyzésén lovagolok, persze, hogy komolytalanul. – Mégis milyen pancser próbálkozna be, ha előtte már viccet csináltak rómeói reményeiből? – teszem fel a filozófiai kérdést, de hallom, kontrázik ő magától is, nem is kell segítség.
- Ugyan, kérlek, csak a magad nevében beszélj, az sem hiteles – megint feleslegesen próbálkozom a fapofával, a végére előbukkan sajátos, huncut mosolyom, a nevetését pedig kifejezetten jó hallani. Gyakran érzem a hiányát magam körül.
Végre sikerül mindent lepakolnom, és a zipzárral kicsit újra lelassul minden. Chrisszel bármikor képesek vagyunk megbotránkoztatni a körülöttünk lévőket, annyira minden átmenet nélkül egymásra tudunk hangolódni, ha találkozunk – minden mást persze kizárva –, és annyira pörög köztünk a duma, hogy kell egy kis idő, mire elpattogtatjuk egymás labdáit, és utána már másra is tudunk koncentrálni. Valamin le kell vezetni a hirtelen felgyülemlett energiát, amit a találkozás vált ki.  Most viszont nem a szavai, hanem ő köti le minden figyelmemet, a bőre tónusa, puhasága, lopva elkapott illata, és az érintés aprólékossága, ami lassan kanyarogva végigcikázik a nyaka vonalán, szándékosan húzom az időt, és elnyújtom a gyakorlatilag két másodperc alatt véghez vihető feladatot. Ezzel érkezem meg valójában.
- Nem, ezúttal sokkal rafináltabb elkövetővel állunk szemben. – Már ha annak lehet nevezni, ha valaki pusztán beleesik egy képbe. Kevés dologgal lehet felhúzni, de a figyelmetlenségből elkövetett rombolás, különösen festmények és műtárgyak esetében, na, az pillanatok alatt fellövi a vérnyomásom.
- Biztos nem ezekben – mustrálom gyanakodva az elém tett, állítólagosan sósnak diagnosztizált waffeles tálat. Már majdnem kiveszek egyet, amikor mellesleg megemlíti a mascarponét. Rögtön visszahúzom a kezem. – Ó, a mascarponéval sajnos nincsenek jó tapasztalataim.  – Ennek részleteibe azonban, ha kérné, sem avatnám be, nem beszélve arról, hogy nálam egyébként az is az édesség kategóriába tartozik.
- De jó nézni, hogy könyékig jársz benne – landol újfent rajta a pillantásom egy bujkáló mosoly kíséretében. – Neked adom a részem.
Közben hallgatom a sokirányú beszámolót, azonban van egy pont, ahol elakadok a dekódolásban, és hangot is adok neki, amikor elhallgat.
- Töff-töff? – említem meg óvatosan a problémás részt, felettébb értelmes ábrázattal, majd gyanút fogva felvonom a szemöldököm. – Rózsaszín? Mondd, hogy nem egy konyhamalacra akarsz beruházni. – Eszembe is jut a régi mondóka, de elhessegetem.
- Na, várjál, csak sorjában – jelzem a hangsúlyommal is, hogy gyors a tempó, engem pedig mind a három megcsippantott téma érdekel. jól tudom, hogy akkor szokta ezt csinálni, amikor valamiről nagyon nem akar beszélni bővebben. Tudnék is tippelni, hogy melyik az.
- Gratulálok! Milyen freskókat fogsz suvickolni? – a tekintetemben érdeklődés ül. – Még az is lehet, hogy élek a kapcsolataimmal, és belógok veled egyszer-kétszer.
- Na és a vadbarom. Meséld csak el – bújik meg egy halvány mosoly a szám gödrében, de egy halvány kis aggodalom is, amíg nem tudom, mennyire vad is volt vele az a bizonyos barom. Ez utóbbit azért igyekszem annyira nem mutatni felé.
Odabent, kávézás közben pedig előadom az én témáimat. Pontosabban jöttöm legfőbbeddik okát.
- Frederick-Frederick – túrok az emlékeimbe. – Ki az a Frederick? – A művészeknek megengedett a rossz névmemória, és annak színlelése is.
- Látom, szórakoztat – rovom meg egy rövid megjegyzés erejéig, de nem gondolom komolyan. Ha tehetném, én is könnyebben fognám fel, csak hát ez éppen az én problémám. – Sajnos, ha meglátod, nem fog – a hangom kissé szomorkás, teljesen kibelezték szegényt, nagy kár érte. Reménykedéssel hallgatom a szavait, ha valakiben, Chrisben hiszek, hogy meg tudja csinálni. ha pedig nem, az tényleg lehetetlen.
- Te csak dolgozz, én majd imádkozom – mosolygok a kávét szürcsölgetve, még mindig a kanapán trónolva. Szeretem nézni, ahogy körbeserénykedi a festményeket. Kivéve, ha az enyémmel csinálja. Végül sóhajtok egy nagyot, és megadom magam.
- Legyen, de csak mert az aranyhalnak éppen jó kedve van – sokba fog ez még nekem kerülni, nagyon is tisztában vagyok vele.
- Lassan kezdem sajnálni szegény Fredericket – teszem le vigyorogva a csészét. A kávétól egészen felélénkültem, a gonoszkodó énem is. – Feltétlen mutass be neki. Csak hogy ezt vele is közölhessem.
A kínálásra csak megingatom a fejem.
- Ha jól számolom, ezzel meg is van a három plusz egy sóhaj – veszem az ölembe a lábait, ahogy visszatelepedik a kanapéra, csak hogy aztán a magasba emeljem egy puszira, őt pedig kilendítsem a biztos ülő-pozícióból. Aljas vagyok, mert tudom, hogy nála a sushi, de arra azért vigyázok, hogy ne boruljon fel teljesen. Miután elengedem, fel is állok, szökök a megtorlás elől, elsőnek mondjuk a mosdóba. – Még gondolkodok rajta.


••••••••••••••••••••••
Zene SABLON: © lynn MEGJEGYZÉS:  malac helyett elefántot kapsz, fogadd szeretettel Very Happy


Vissza az elejére Go down
Vendég
Vendég



Tárgy neve: Re: Marie-Christine Vien ház ; Elküldve: 29th Július 2016, 19:15





- Rendben, akkor egy szerenád rendel. Máris szaladok az erkélyre, míg a Rómeóm kireppen az ajtó elé. – vágok ártatlan, szende képet.
Ahogy a macskák szokták a tejet távolról kíváncsiskodni, az én szemeim is körberajongják nem csak Louist, de a hozott csomagot is, amely látható módon adja tudtára a külvilágnak, hogy kép van benne.
- Memmi cukker. Ja, hát van pár csontváz bennük. – vonok vállad könnyed tudatlansággal, amely színjáték csupán. Szépen kikerülve a választ a hús-vér emberekről.
A riposztra kinyújtom a nyelvem. Rajongok a visszavágásaiért.
- Rómeó alapban pancser volt. Én komolyan nem értem, vagyis de, értem, miért szeretett bele Júlia. Meg is érdemelték egymást. – hessegetem a felhőket.
- Hm, felkeltetted a kíváncsiságom. – a hamisítvány megállapítása nem könnyű feladat, és nem is nehéz. A hamisítványokat is szeretem, mert az is magukon hordoz egyedi vonásokat, a hamisítóról, az adott korról és akár a megrendelőről is.
- Nem is. Hanem a sajtban. – az igazság és a sajt meg a kukacok, az valahogy nagyon megmaradt szemináriumi előadásból. – A mascarponéval? És mi az? – nézek rá, holott tudom, mi a válasz. – Segond, több jut nekeeeeemmmm!!! – nyalom meg a szám, látványosan, majd direktben kap egy mascarponés puszit az arcára.
A falatban is megakadok a visszakérdezésére és először hümmögök, majd azután nyelem le a falatot.
- Töff-töff, négykerekű szörnyeteg, benzinzabáló, járgány. Kocsi. – hadarom el gyorsan a magyarázatot, egyértelműnek szánt hangnemmel. – Konyhamalacnak itt van Ruru, az mindent felfal. Amit nem szabadna, azt is, de az már lényegtelen. – és elnevetem magam. Konyhamalac!
- Na. – meg is állok, és átadom a fonalvezetést neki.
- Az utolsó vacsora, Domenico Ghirlandaio. Firenze. Gyere, szeretném, ha jönnél, egy tesói támogatás mindig jól jön. – nagyon nagy felelősség egy ilyen jelentős munkának a restaurálása. Már a megnyerése is Oscar-díjjal ér fel, hát még eredményesen véghez is vinni a restaurálását.
- Á, nagyon hoppon maradt. Eléggé beégettem, hogy két kilométeres körzetben ne akarjon a közelembe jönni. – intek a kezemmel, ám valójában nagyon kínos volt a szitu, nekem is.
- A MeKenzie örökös, tudod, akinek van egy galériája is aaaaaa fene tudja hol, oda nem megyek, az biztos. – tudom, hogy ismert a neve és kőgazdag. De ettől én még nem fogok a lábai előtt heverni, nem vagyok én menyét!
Aztán lassan átterelődik a szó Louisra is, és minden figyelmem az övé.
- Engem minden pancserság szórakoztat. Erősíti a képzettségemet abban, amit imádok.
Az imádkozásra előre dőlve kuncogni kezdek, erősen úgy tűnve, hogy veszélyeztetem a festményt, ám ettől sokkal profibb vagyok, a tenyerem felé hajlítva a szikét.
- Mi az, hogy éppen jókedveeevaaannn?? – adom a műhisztit, miközben mosolyra húzódik a szám. – Eeez nagyooon nagy mellóóóóó. Na azért. – zárom le a műhisztit, egy puszit dobva felé.
- Fredericket? Imádni fogod. Kiváló célpontja bizonyos dolgoknak. És még csak észre sem veszi. – tudok nem kedves is lenni és azért Frederick nagyon is megérdemli, hogy ugrassák úgy, hogy le sem esik neki a tantusz. Pénzen kulturáltságot és emberiességet nem lehet venni, ő ennek egy kiváló példája. – Majd bemutatlak benneteket egymásnak. A kiállításon. – kacsintok felé.
Engedem a lábamat, majd megjátszva, hogy borulok, megállok félúton, majd kuncogok, mikor puszit kapok rá.
- Rendben, akkor jövő hét szerdára meglesz a restaurálás. – felelek ártatlan hanggal, a plafon felé nézelődve, majd utána bekapok egy guriga sushit. Sejtem, mi lesz a reakció.
- Te miért nem viszel valakit a megnyitóra? – adok egy kis időt, hogy visszakozzon, s utána terelek. Kiváló hadművelet. No és puhatolózás, hogy most hogy is áll a belső világa és a neji kapcsolata. Ha már máshogy nem óhajt megnyilvánulni, akkor jövök keresztbe kérdéssel.
Vissza az elejére Go down
Louis-Philippe Vien
ember

avatar

Posztok :
22
Kor :
33
Lakhely :
NO - Felsőváros
Foglalkozás :
festő-grafikus/egyetemi professzor
. :


Tárgy neve: Re: Marie-Christine Vien ház ; Elküldve: 31st Július 2016, 20:03




Chris & Louis






- Az már nem divat. Helyette munkát hoztam a kisasszonynak, tudom, hogy azzal veszlek le a lábadról – toldom meg egy lankadatlan mosollyal, majd ha túljutunk az üdvözlő rituálékon, a súlyokat is lepakolom magamról.
A csontvázakra megingatom a fejem, de a mosolyom azért tovább szélesedik. Nagy ellentmondás ez bennem: imádom, hogy ilyen pergő, humoros, összehangolt beszélgetéseink vannak, ez viszont rengeteg hárításra és kikerülésre ad lehetőséget, mindkettőnk részéről. Ez viszont olyan akadály, ami miatt néha nem tudunk eleget a másikról. De valahol mindketten túlságosan szabadelvűek vagyunk, nem szeretjük, ha túl sokat tudnak rólunk. Ebben megértem, mert én is pont ilyen vagyok.
- Ahogy mondod – nevetek fel halkan a meg is érdemelték egymást részre, ugyanaz a tanulsága, mint a közben elfojtatott magánmonológomnak.
Az édességekre vonatkozó kérdéseinél tüntetőleg hallgatok. A meseáradatánál viszont muszáj vagyok közbeszólni: állj, mert egy kukkot sem kérek. A töff-töffre adott magyarázata hallatán elnevetem magam, aztán meg azon, hogy mire gondoltam helyette, annyira, hogy abba se bírom hagyni. A végén a falnak dőlök, és szorgos levegőzés közben a hűvösnek döntöm a fejem, rég nevettem ilyen jót és ilyen őszintét.
- Pedig te is emlékszel a mondókára – szúrom közbe Az utolsó vacsoránál, már miután végigmondta a mondatot. – Marge néni rengeteget énekelte – nosztalgiázok tovább az újabb nevetés hullámmal küszködve, az sem zavar, hogy Chris éppen a rejtelmes Frederickről beszél. Szépen elbeszélünk mi párhuzamban, persze közben minden szavát megjegyzem, még ha ez egyáltalán nem is látszik.
- Egy kis malac, röf- röf- röf – kezdek bele az opusz mély hangú változatába, és kisebb-nagyobb megszakításokkal végigkornyikálom a beszámolóit. – Trombitálgat, TÖF- TÖF- TÖF, trombitája víg ormánya, földet túrja, döf- döf- döf – a megfelelő részt persze nem felejtem el kihangsúlyozni.
Azt hiszem, megártott a stressz, senki ne mondja nekem, hogy kiállítást szervezni egyszerű, mint az egyszeregy. Vagy a kávémba pottyantottam rossz pirulákat cukorpótlék gyanánt, mostanában ilyen formában is inkább kerülöm az édes élvezeteket.
- Mindent összevetve büszke vagyok rád – teszem le a csészét, és húzom magam mellé egy frizura-összeborzoló ölelésre. Ha nem húzza el, hagyom, hogy egy kis ideig a mellkasomon pihenjen a feje, és nyomok egy szeretetpuszit a feje búbjára.
Nem tudok nem mosolyogni rajta, ahogy vizsgálgatja a festményt, még akkor is, ha valójában mélységesen szomorú vagyok az eset miatt. De hát mit vártam, Chris mindig felvidít. Kivéve, amikor nem. De akkor robban is az a bizonyos bomba köztünk. Erre is volt már azért egy-két példa.
- Akkor bizonyára nekem is kiváló célpontom lesz. Elvégre le kell csekkolnom, kivel randevúzgatsz – kacsintok felé, majd el is indulok a fürdőszoba irányába, de a mondatára megjátszott rosszallással nézek vissza. – Nana, meg ne sértődjön az az aranyhal. Péntek, ezt mantrázd magadnak. Péntek!
De nem csak Chris miatt állok meg egy kicsit, mintha halványan meg is szédültem volna, enyhén imbolyog alattam a talaj, de bizonyára csak a kávé lőtte fel a pulzusomat. Mondjuk, az ötödik után ne szóljon az ember.
- Mert senki sem érdemli meg – hárítok én is gyönyörűen, ahogy ő tette nem sokkal ezelőtt. Mondom én, hogy egyformák vagyunk. Majd el is tűnök a színről, odabent kissé megnedvesítem a homlokomat, és az arcomat is meglötykölöm egy kis hűvösséggel. Miközben megtörölgetem magam, belenézek a tükörbe, csak hogy adjak egy kis lebeszélési időt magamnak, de sajnos nem válik be, a másik kezem már nyitja is a szekrényajtót. Gondosan átfutom a piperéket, fürdőszobai kellékeket, de leginkább az üvegcsék és bogyótégelyek kötik le a figyelmemet. Megszemlélem-megszagolgatom őket, és meg is könnyebbülök, amikor semmi gyanúsat nem találok. Már-már bűntudatom is lesz, de hamar kimagyarázom: oda kell figyelni Chrisre. Valami nem okés nála mostanában, tudom és érzem, de semmi bizonyítékot nem találok rá, ő pedig szokásosan nem mond semmit.
Miután végeztem a művelettel, mindent visszazárok, ügyelek rá, hogy észrevvétlen maradjon a ténykedésem, épp csak a szekrény fogantyúja siklik ki vizes ujjaim közül. Még a szemem is összehunyorintom a becsapódáskor. Áu. Ez hangos volt.
Igazítok még egy röptét frizurámon, majd visszaindulok, Chris után kutatva, visszahuppanok mellé a kanapéra, ha még ott van, és odaültem után el is dőlök a vastag párnára. A két karom előbb magasba nyújtom, majd a homlokomra illesztem, majd lehunyom a szemem.
- Nincs egy kis piád? Kapcsolj egy kis zenét. Lazítsunk – hántom le magamról a cipőim. – Mondtam már, hogy isteni hatással vagy a hangulatomra? Te vagy a múzsám! Kár, hogy nem vagy ott, amikor festek. Mondjuk mostanában őrült nimfákkal próbálkozom, témaként illenél is a képbe, de mégsem kérhetem, hogy pucáran rohangálj elttem. - Ilyen és ehhez hasonló ötletek sziporkáznak belőlem.


••••••••••••••••••••••
Zene SABLON: © lynn MEGJEGYZÉS:



Vissza az elejére Go down
Vendég
Vendég



Tárgy neve: Re: Marie-Christine Vien ház ; Elküldve: 2nd Augusztus 2016, 22:21





Újfent csillogó szemekkel tekintek először a bátyámra, majd a csomagra. Valóban levett a lábamról, és ezt nem is vagyok rest palástolni.
- De most nem ééér nevetniiii – tárom szét a karom, méltatlankodó, pajkos hang kíséretében. – A csotrogányból úgy lesz járgány, hogy veszek egy töf-töföt. Szerintem világos.
Végül vele nevetek, annyira imádom, amikor felhőtlenül nevet, boldogan. A kismadár hozzám képest ilyenkor semmi.
Az éneklésre nagyra meresztem a szemem, majd a végén hangosan felkacagok, rácsapva a combomra is.
- Nagyon sokat pihentél te az éjjel – nem bírom abbahagyni a nevetést.
- Nyaj, te, én meg szeretlek – bújok hozzá, még akkor is, ha tudom, hogy lazán madárfészek-levest lehet készíteni a hajamból a borzolásra. Hallgatom a bolondos szívverését és légzését, miközben tenyereim a hátára simulnak.
Elterülök a kanapén, Ruru máris felugrik a támlára, onnan dorombol.
- Ohó, de még milyen! Garantáltan jól fogsz szórakozsnyi – a végére már a számba dobom az egyik sushi gurigát, élvezkedek rajta. Megkívántam hozzá a fehér bort. – Egy aranyhal nem sértődik. Teljesít vagy nem teljesít, de nem sértődik – világéletemben utáltam az öreg Yoda dumáját, minden alkalmat megragadok kifigurázni azt. Közben a kezemmel vezényelek.
Amíg a fürdőszobában piperézget, a felénél felpattanok a kanapéról és az italos szekrény elé libegek és keresni kezdek a palackok között. A behűtést meghagyom a kényes sznoboknak.
- Berendezés marad! – kiabálok a fürdő felé, ahogy hallom a csattanást. Nem teszek semmilyen gyanúsat éppen szem elé, talán éppen ezért néha hajlamos vagyok szétszórt lenni, szó szerint. Múlt héten is a konyhában kiborult a dilibogyós fiolám, amiből az éjjel lakmároztam. És elfelejtettem eltenni. Kigúvad a szemem, felsprintelek mezítláb és belököm a fiolát a fiókba, azt pedig vissza a helyére. Majd pedig, mintha mi sem történt volna, vissza az italos szekrényhez. Csupán Ruru faroklengetése jelzi számomra, hogy ő bizony látta és hogy nem vagyok normális.
- Azt keresgélek éppen, csak nem tudom, töményet kérsz? – a válasza szerint nyúl a kezem a második üveg után, magamnak fehér bort szemeltem ki.
- Zenét? Nocsak. Mi történt, nem kéne rohannod szervezni a pénteket? – érdeklődöm csipkelődve, de ha a kanapén elalszik, akkor sem kelteném fel. Legalább pihen.
Két pohárral a kezemben és a két palack itallal, lecsüccsenek mellé.
- A piát én választottam, a zene a te reszortod – van miből válogatni, a torony mellett még akkora magas CD-torony várakozik hallgatásra.
- Miért éppen nimfa? Éééén amazon vagyok, meg tündér. Leboszizol, olyan vudut kapsz, hogy kettéáll a füled – vigyorgok, miközben töltök.
- Eeegy feltétellel rohangálok pucéran előtted. Ha te is előttem – nyújtom ki a nyelvem.
- Ó, nem is! – kapok észbe. – Hohóóó!! Hát jössz velem kocsit nézni – legalább nem vágnak át, ha hímneművel megyek. Meg hülyének sem néznek. – Jövő hét kedd? Délután? Kinéztem egy kocsit... kettőt. És ki akarom próbálni.
A kedvének hirtelen változása annyira nem feltűnő még a számomra, fordult már elő vele. Meg velem is. A tele poharat a kezébe teszem, és a sajátomat koccintásra emelem.
Vissza az elejére Go down
Louis-Philippe Vien
ember

avatar

Posztok :
22
Kor :
33
Lakhely :
NO - Felsőváros
Foglalkozás :
festő-grafikus/egyetemi professzor
. :


Tárgy neve: Re: Marie-Christine Vien ház ; Elküldve: 5th Augusztus 2016, 11:22




Chris & Louis






- Én még mindig nem értem – nevetek még mindig az előzőn. – De már megszoktam.
Az éjjelem éppenséggel tényleg nyugalmasan telt. Már-már túl nyugalmasan. Amikor elváltam Adele-től, azt hittem, nyugalomra vágyom, de időközben tökéletesen rádöbbentem: nem jó nekem sehogy.
- Ezt majd az aranyhal dönti el – húzódik kissé gonosz mosolyra a szám, és már el is tűnök a ködben. Hallom a kiáltást, el is mosolyodok rá, még akkor is, ha éppen most buktam le. Viszont úgysem vallanám be. A kezdődő szédelgésem okán simán kereshettem valami fejfájás csillapítót is. Meg is van az alibim.
Nem tudom, mennyire van tisztában vele, hogy egy ideje ellenőrizgetem, miket szedeget be, nem mintha lenne releváns rálátásom, simán el is dughatja előlem a szereket, de a semminél azért talán többet ér. Legalábbis ebben reménykedem. Nem akarom, hogy a húgom is drogfüggő legyen, éppen elég, hogy az én életemet megkeserítette a kábszer. Mióta megtaláltam nála azt a gurigát, képtelen vagyok elhessegetni magamból a gyanút.
Visszaérkezem a kanapéra, de addigra a szédülés is újfajta méreteket ölt, de az az érdekes benne, hogy nem az a kellemetlenül zavaró fajta, sokkal inkább tágítja előttem a teret, ettől pedig szó szerint hanyatt esek a párnák között. Az aggodalmaim egyre inkább hátrébb szorulnak, mintha rejtélyes utakon, intravénásan csordogálna belém a gondtalan jókedv.
- Már megint új helyre pakoltad az aspirint? – adok magyarázatot az iménti szekrénydörrenésre, és félig a hatás kedvéért, félig a ladikként ringatózó világ miatt végigsimítok a homlokomon. – Azt hiszem, kezd fájni a fejem. Vörösbor jó lesz – válaszolok közben a kérdésére is, cseppet sem zavar, hogy az emberek tudatában a kettő üti egymást, nálam ez máshogy működik. Miután letettem a drogokat, bevallom, ezzel is próbálkoztam, de azon kívül, hogy hamar elaludtam és rendkívül másnaposan keltem, nem vezetett lényeges eredményre. Viszont mostanra egészen hozzászoktam, mint mindenben ebben is a megfelelő arányokat kell eltalálni.
- Rohanni? Ó, dehogy. Ezért tartok gyakornokot. Ez most az ő biznisze. Leszámítva a sérült képet, de azt már úgyis rád bíztam – mosolyodok el a végére. – Az ég-világon semmi dolgom. – Ez persze távolról sem igaz, de most úgy érzem, traktorral sem tudnának elvonszolni innen. Valahogy minden sürgetés lassan távolodó, színes és jelentéktelen légbuboréknak tűnik. Csak az itt és most mozgatja a fantáziámat.
- Ez nem is igaz, hazug boszorka vagy – emlékeimben nagyon is él, hogy én kértem a bort, amit félülésbe heveredve átveszek tőle, és koccintásra nyújtok felé. – Az új nimfámra – mosolygok bele a kortyba, teljesen figyelmen kívül hagyva a kifakadását, és elnevetve magam a leboszizás beígért következményére. – Upsz. Késő.
- Ki mondta, hogy rohangálni kell? – firtatom vigyorogva a vélt lényeget. – Elég csak pózba vágnod magad. Hmm, ez finom – töltök magamba még néhány ízlelgető kortyot. – Van vásznad? A múltkor mintha hagytam volna itt egyet – kutatok az emlékeimben hunyorogva, minden más témáról megfeledkezve.
A kanapé támláján kempingező Ruru-t véletlenül leborítva felállok, és a zenemasinához indulok, kiválasztom a kedvenc jazzbandámat, és perceken belül érkezik is a megkívánt zene. Majd Chrishez vonulunk, én és a letehetetlen borospohár, majd a derekát átkarolva hanyag lassúzásba kezdek vele.
- Legyél a múzsám – duruzsolom ellenállhatatlanul a fülébe, majd az egyik sarokban megpillantom az említett állványt. Lelkesedéstől fűtve odasétálok hozzá, hogy bepozícionáljam, és a helyre igazítsam a vásznat. Teljesen lebeszélhetetlennek tűnök. Megrészegít az ereimben érzett bizsergető zubogás, a lét engesztelhetetlen könnyűsége, és a fejemben versengve hemzsegő ötletek. A szemeim előtt egyre inkább csak foltok és vonások, egymásba mosódó kontúrok, mégis egy izgatóan önálló világ bontakozik ki. Úgy érzem, ha nem festhetek, menten megőrülök.
- Még mindig túl sok a ruha rajtad – pillantok mosolyogva Chris felé, majd vissza a vászonhoz, a hangom dallamos, de talán most már kezd derengeni neki, hogy nem csak szórakozok.


••••••••••••••••••••••
Zene SABLON: © lynn MEGJEGYZÉS:  


Vissza az elejére Go down
Vendég
Vendég



Tárgy neve: Re: Marie-Christine Vien ház ; Elküldve: 5th Augusztus 2016, 18:45





Durcásan fújok egyet, mint egy kiscica, majd nyomok egy puha puszit az arcára. Majd megtudja, ha beül a céges kocsiba, aztán meg a sajátomba, amit majd frissen vettem. Hoppá, hogy az előzményt nem mondtam meg!
- Jóvanna. A céges csótány csotrogányból van elegem, mindig ott hagy mindenhol. Ezért veszek magamnak egy szupi-szipi négykerekűt, és akkor lesz csotrogányból járgány. – diadalittasan húzom ki magam, elégedetten. Kocsit akarok, de minél előbb!
- Cöh. Az aranyhal kívánságot teljesít, nem pedig vasárnapi királykisasszony hangulatú – vágom csípőre játékosan a kezeim.
- Nem pakoltam – nézek rá csodálkozva és egyben megkönnyebbülten. Huh, mégsem buktam le, nem maradt a fürdőszobában semmi gyanús! Berobogok a fürdőszobaszekrényhez, majd a legfelső polcról leemelem a fejfájáscsillapítót és kint a markába nyomom Louisnak.
- Egy kis vörösbor tökéletes lesz hozzá. Már ha nem terveztél mára programot. Csak szólok – nézek rá rejtélyesen. Tudom, hogy tudja, de hugis kötelességem tájékoztatni a gyógyszer plusz pia áldásos vagy éppen átkos kombójáról. Én például, hogy még van bennem a gurigából, ki fog ütni a pia. Szép leszek, általában mások szerint nagyon cukker vagyok csiccsentve. Be.
- Hah – adom a sértett dámát. – Szépen vagyunk. Én is elmegyek egyetemi profnak és akkor én is tudok lebzselni nálad. Mit szólsz? – biccentem oldalt a fejem. Közben fülig ér a szám, odáig vagyok azért, hogy ha velem van a bátyám.
- Nadenincs is vasorrom – mondom orrhangon, ahogy megfogom az orromat, megvizsgálva, valóban nincs-e abból. – Visszakapod te még, no megállj csak! – fenyegetem meg játékosan.
- Milyenbe? Ilyenbe? – álltamban féloldalasan fordulok felé, majd drámakirálynői lenéző tekintettel nézek le rá, kezemben az italos pohárral. – Vagy ilyenbe? – leülök mellé, felhúzom kissé a lábam és szende nézéssel a hátam mögé dugom a poharat. Aaaz első korty máris elkezdett dolgozni. Pedig még le sem ért, esküszöm.
- Igen, hagytál. Na, Rurut ne lökdösd! – a nevezett haragos morgással próbál a kanapén megkapaszkodni először, majd miután látja, hogy esélytelen, inkább leugrik és sértetten bevonul a hálószobámba. Az emeletre.
- Így már mindjárt más – ahogy eléri a keze a derekam, az enyém, amelyikben nincs piás pohár, a vállára helyeződik és felveszem mozgásának ritmusát.
Hol? – suttogok vissza, felhasználva kifacsart módon a szóviccet. – Nana. Tangózni akarok – ahogy elindul az állvány felé, el nem engedem a vállát, lassú ringással akarok menni az állványhoz. Újabb korty, miközben az állvánnyal babrál, elég nagy korty, ami azt illeti.
- Hát minek húztad fel a cipzárt a ruhámon? – a hirtelen jött ihletre sosem szeretek nemet mondani, ismerem, amikor a kezembe kaparintok egy-egy csodás képet és máris megszűnik minden sürgős dolog.
- Fesd meg, mi van alatta – nyújtom ki a nyelvem, majd egy újabb korty kíséretében az egyik fotelbe vágom magam és olyan pózba helyezkedek el, mint aki éppen egy balettpróba végén ejtőzik.
- Így megfelel, maestro? – kezdek rájönni, hogy nem viccel. – A holmik a másik szobában vannak – mutatok felfelé, az emeleti munkaszobába. Oda pedig rajtam kívül seeenki de senki de senki se be. Az ital hatni kezd bennem, összetáncolva a reggeli bogyóval. Kuncogni kezdek, és egy újabb korty után felpattanok, a pohár talpa hangosan koccan az asztalon.
- Hozom a mentőkészletet – a felsprint csak félig sikerül, az első lépcsőnél, vagyis a harmadiknál összeakad a bokám és elvágódok.
- Ahhahaaaa.... – panaszosan nyögök fel, a nagy dobbanás és esés után kis csendnyi szünettel, amíg realizálom, vagy legalábbis sejtem, mi is van, s lassan feltápászkodom ülő helyzetbe, és kacagni kezdek. Annyira fáj a bokám, hogy már inkább csak kacagni tudok.
Vissza az elejére Go down
Louis-Philippe Vien
ember

avatar

Posztok :
22
Kor :
33
Lakhely :
NO - Felsőváros
Foglalkozás :
festő-grafikus/egyetemi professzor
. :


Tárgy neve: Re: Marie-Christine Vien ház ; Elküldve: 5th Augusztus 2016, 20:47




Chris & Louis






Ha nem lenne tele a kezem, pontosan tudom, mit tennék a fújtató-puszit lehelő kiscicával, de így későbbre kell halasztanom a megmozdulást, a sunyi nézésem és előkúszó mosolyom azért elárulja, hogy mire gondolok.
- Vagy úgy! – most már azt is értem, ő mire gondol. – Nem is tudtam, hogy lehalt alattad az autó. Ezek szerint többször is – nézek rá meglepetten, majd pontosan úgy, mint aki még nagyon szeretne hozzáfűzni valamit, de végül inkább mégis magamban tartom valahogy. Pedig jó kis letolás-felhő gyülekezett bennem, azért ez mégsem játék, nagyon rosszul is elsülhet, nagyon sokféle módon.
- Hogy motiváljalak egy kicsit, ezennel azonnali hatállyal lefoglalom a járgányt, egészen addig, amíg meg nem érkezik az új kedvenc – lépek könnyedén az ajtó melletti szekrényhez, és kiveszem a kocsikulcsot a tálkából, amit aztán módszeresen el is süllyesztek az extraszűk farmerzsebemben. Ez a módszer reményeim szerint sokkal hatásosabb a letolásnál.
Az aranyhalas halandzsáját ráhagyom, a figyelmem inkább a múló rosszullétemre terelődik, ami átalakul ugyan, miután visszatérek, és a kanapéra dőlök, de el nem tűnik teljesen.
- Pedig ott is megnéztem – ráncolom a homokom, de azért elveszem tőle a szerzeményt, be is veszem, folyadék nélkül, erről a reflexről nem sikerült még teljesen leszoknom, gyakorlott szemeknek elárulhatja, hogy egykor volt közöm extrémebb bogyókhoz is, de akár azt is gondolhatják, hogy ennyire menő vagyok. Általában azért odafigyelek rá, de most nem érzem magam fenyegetve, mi több, egyre nagyobb késztetést érzek, hogy még inkább elengedem magam.
- Már immunis vagyok rá – kortyolok rá koccintás után a borból. – Túl gyakran csinálom – azért jól esik az aggódása. A javaslatára felnevetek, de csak a fejem ingatom. – Szerintem egyáltalán nem élveznéd.
- Úgy látom, te máris kiütötted magad – ingatom a fejem mosolyogva a vasorrú mutatványra, azért ritkán látom ilyennek. De az előbbi kijelentésemmel ellentétben én sem érzem magam a helyzet magaslatán, az érzékelésem fokozatosan tompul, és egyre drasztikusabban, a koncentrációt is egyre nehezebb megtartani, sokkal jobban esik lazán csapongni a témák között.
A játékos pózok csiklandozzák a fantáziám, kezd megformálódni bennem, mire is gondolok. Az ötlettől fűtve felkelek, és az állványhoz sietek, a macska huppanása jelen pillanatban nem igazán tud meghatni. – Úgyis a talpára esik.
Az általa említett „hol”-t nem értem, de eszembe sem jut töprengeni rajta, inkább nevetve tangózgatok vele, a szoba is forog velünk, és helyenként mintha rögtönzött, sajátos bálteremmé alakulna, de amikor levágja magát a fotelba, és kimondja a mondatot, hirtelen meggyullad bennem az a bizonyos szikra.
- Ne mozdulj – lépek hozzá közelebb, és a kezem már útnak is indul átrendezni a felajánlott pózt.
- Lássuk csak... – a térde alá nyúlok, és ha engedi, a jobb lábát megemelem, úgy hogy a talpa rásimuljon a kanapé kellemesen lágy anyagára, majd a jobb könyökét ráigazítom a térdére. – Túrj bele a hajadba – észre sem veszem, és automatikusan instruálom, próbálom azt a képet előcsalni, ami a fejemben máris megjelent. – Lazán, mind az öt ujjaddal, majd támaszd meg a tenyereddel a fejed, dőljön kicsit oldalra, és úgy nézz rám, a másik kezeddel a poharat közelítsd az ajkaidhoz. Képzeld azt, hogy egy illatos, nyáresti házibulin vagy, a többiek mind odabent tombolnak, de te kijöttél egy kicsit a hűvösre, egy padon ücsörögsz, ebben a pózban. Veled szemben az a fiú, akivel egész este szemeztél, tudod, hogy te is tetszel neki, épp csak az utolsó bátorításra vár. A bor kezdi elhomályosítani a gátlásaidat, de élvezed, a bőröd vibrál, érzed a bizsergést a tagjaidban, tudod, hogy a szoknyád ebben a tartásban kissé feljebb csúszott az illendőnél, de ez most a legkevésbé sem zavar. Csak a srác jár a fejedben, hogy milyen puha lehet a csókja, úgy nézel rá, hogy ez mind benne csillog a tekintetedben...
Talán egy kissé túlságosan beleéltem magam. De ilyen voltam, amikor még... Ez most lényegtelen. Babonázott figyelemmel vagyok iránta, ha követi az instrukcióimat, a kép gyönyörű, a róla készült festmény máris a fejemben van. Újból a vászonhoz hátrálok, az még egyáltalán nem tűnt fel, hogy eszközök, mint olyan, nem nagyon vannak. Épp a keresésükre indulok, amikor Chris felpattan.
- Hé! Ne mozdulj el... – dünnyögöm kissé omlottan, tönkre ugrotta a pillanatot. De némi vigasztalásul szolgál, hogy tudom, miért megy. Vagyis inkább indult, végignézem az esést, de a reflexeim nyaralni mentek, mire odaérek, már le is ült az egyik lépcsőfokra, és csak annyit látok, hogy vihog. De annyira, hogy rám is átragad a vigyorgás.
- Héj, azért jól vagy? – ülök le mellé, kap egy puszit a vállára, és lágyan megsimogatom a hátát. – Igyál még egy kis bort – mosolyodok el, aztán kérdezés nélkül elindulok felfelé, hogy magam vadásszal le a felszerelést, ami engem illet, feljutok, de a lépcsőzés erős nyomokat hagy rajtam: leizzadok, a szívem majd kiugrik a helyéről, ráadásul a levegőm utántöltése is kisebb-nagyobb problémákba ütközik. Lihegőzve nekidőlök a falnak, és egy-két percig inkább csak a szememmel kutakodok. Mígnem ki is szúrom a kellékeket. felpakolom, és már indulok is vissza.


••••••••••••••••••••••
Zene SABLON: © lynn MEGJEGYZÉS:  


Vissza az elejére Go down
Vendég
Vendég



Tárgy neve: Re: Marie-Christine Vien ház ; Elküldve: 10th Augusztus 2016, 12:24





- Le. Nem is egyszer – vonok vállat. – De megjavítottam mindig – kis szünet után folytatom. – Vagy hívtam a sárga angyalt – aki az egyik kedves kollega, tudom, hogy szemez velem. Én meg piszokmód kihasználom ezt, főleg fuvarozás terén. Egy proccos kocsi, még proccosabb sofőrje és utasa, lélegzetelállító lehet. Sokan fordulnak a kocsi után, amit nem is csodálok.
Először értetlenül nézek rá, majd már későn ugrom hozzá, a kulcs eltűnik a zsebében.
- Naaa, benne van egy csomó cuccom! – próbálok a zsebébe nyúlni, kevés sikerrel. – Add vissza! – nyújtom el a mondat végén, hatalmas cicaszemeket eregetve felé. Egészen határozottan vágta zsebre, így sok reményem nincs, hogy visszakapom. – A cuccaim azért kivesszük belőle? – nézek rá továbbra is reménykedőn nagy szemekkel. Túl hamar megadtam magam, amin nincs mit csodálkozni. Az utóbbi időben nem igazán remekel a kocsi, újat nem akarnak adni, a szervizes meg meglát és Alaszkáig szalad.
- Majd legközelebb jobban megnézed – látványosan megborzongok, ahogy víz nélkül veszi be, még hangot is adok hozzá. – Legközelebb folyadékkal. Még nézni is rossz. - újból megborzongok, és egy jó nagyot kortyolok a borból.
- Iiiigeeeen? És én erről miért nem tudok? Például, hogy együtt tegyük – annyira nem féltem, nem extrém erejű gyógyszer, de azért szöget üt a fejembe és nem fogom hagyni elúszni a témát. Most csak lapozok.
- Majd, ha kipróbáltam, megmondom – húzom magasra a fejem. – Márpedig jó lebzselni nálad – szeretek nála lenni, pusztán zavarni nem szeretem és mostanában eléggé elfoglalt lettem. Ami nem baj, azt viszont nem szeretném, ha e miatt kevesebbet lehetnék Louis-val.
- Nem is! – ütögetem meg az orrom hegyét.
Észreveszem rajta, ahogy elindul a fantáziája, művészi téren. Szeretem ezt benne, és borzasztóan furdal a lelkiismeret, hogy nem tudok neki segíteni ebben. Az ihlet és a művészi lét nagyon komplex, és mások csak vajmi keveset tudnak segíteni, ha ihlet az nuku. Én is ilyen vagyok, ezért megértem a bátyámat.
- Miért? – rémülök meg, és válok mozdulatlanná. Ha egy nagy pók miatt nem mozdulhatok, esküszöm, világgá szaladok, most rögtön.
- A fenébe, Louis, a frászt hozod rám – engedek a feszültségből és hagyom, hogy rendezkedjen, vagyis rendezzen el a fotelban, még cukin is pislogok rá.Imádom, amikor ilyen és teljesen el tudok folyni az egésztől.
- Túrjak? – azzal kioldom a hajam, és meglobogtatva, rázva, lassú, macskaragadozós mozdulat után, beletúrok, s ott is marad, mind az öt ujjam. – Így gondoltad?
Aztán folytatom tovább, szemeim hívogatóan csillogni kezdenek. Ami annak is köszönhető, hogy a pohárba néha-néha belekortyolok.
- Ha tovább folytatod, szerelmet fogok neked vallani – kezd búgni a hangom, majd hamiskás mosollyal kuncogok egyet. És folytatja, annyira, hogy valóban átélem azt, amit mond. Szemeim ismét csillogni kezdenek, megjelenve benne a tűz. Testem is tudja, miként kell behódoltatni egy facér pasit, hát teszi is a dolgát.
Ez egészen addig tart, amíg meg nem látom, hogy keres. Mert tudom, hogy mit.
Az esés gyors, a reflexeim lassúak, nem tudok a korlátba kapaszkodni.
- Mééég egyben vagyok – vihogok tovább, belesimulva a tenyerébe, ahogy a hátamhoz ér.
Hagyom, hogy felmenjen, bár még a bátyámnak sem engedem a patikarendű és tisztaságú műhelyembe, hogy egyedül bóklásszon. Egy kicsit még ücsörgök, hogy aztán a borra gondolva, elinduljak lefelé. Gurulva, mert a rossz lábamra lépek, amely reccsenve adja meg magát.
Visongó kacagásba fogok, a lépcső alján ücsörögve. Ez ma nem az én napom. Azonban a szám elé kapom a kezem és felállva, bicegve megyek a fotelhez és belehuppanok. A csillagok még nem érkeztek meg, mint ahogy a lábdagadás sem, a bor pedig számomra mindig is az egyik legjobb fájdalomcsillapító. Töltök még egy emberes adagnyit a poharamba, és félig megiszom, majd visszahelyezkedem a pózba, várva Louis reakcióját, ahogy megpillant.
- No, elmehetek színésznek? – nézek rá sejtelmesen. – Csak nem most szándékszol megörökíteni az utókornak? Milyen múzsanevet kapok? – mosolygok a pohárba, miközben kortyolok ismét egyet belőle.
Vissza az elejére Go down
Louis-Philippe Vien
ember

avatar

Posztok :
22
Kor :
33
Lakhely :
NO - Felsőváros
Foglalkozás :
festő-grafikus/egyetemi professzor
. :


Tárgy neve: Re: Marie-Christine Vien ház ; Elküldve: 18th Augusztus 2016, 17:02




Chris & Louis






Nem tudom annyira palástolni, hogy nem örülök a lerobbanós mutatványainak, azét mégsem ez a legbiztonságosabb hobbi. Ki tudja, legközelebb hol hagyja ott az a tragacs, és nagyon könnyen lehet belőle baleset is, de minderről csak a tekintetem és az arcmimikám árulkodik.
- Néha az angyalok is szabadságra mennek – utalok sárgára, nem sárgára egyaránt, és jó mélyre rejtem a kulcsot. – Majd ki – helyezem kilátásba a valamikori akciót, és halványan elmosolyodok a cicaszemű próbálkozásra.
- Azt nem kaptam – érkezik a válasz a kanapéról. – Bort pedig nem pocsékolunk gyógyszerbevételre – mosolygok az orrom alatt, de hitelesen eljátszom, hogy ezek a legvalósabb érveim.  
- Mert az ég-világon semmi hatása – nagyzolok rókaszerű mosolyt öltve, hogy aztán a magasba szaladjon a szemöldököm. – Együtt? Mit értesz ez alatt? – fordulok felé egy hangyányit túljátszott kíváncsian, és meglepetésemre fordul velem az egész szoba is.
- Nem azt mondtam, hogy dermedj kőszoborrá – kuncogok derűsen az ijedt arckifejezésén, majd odaérve hozzá, lehelek egy puszit a kezére, mielőtt azt is pozícióba vágnám. – Tökéletes – vetek rá egy elégedett pillantást, ahogy hátrébb lépek néhány lépést.
- Alig várom, mademoiselle – és az én hangomba is költözik egy kis játékos-hívogató színezet. Látom a szemeibe költözött csillogást, és szinte azt is, hogy mi jár a fejében. Imádom, amikor sikerül ilyen állapotba hozni és játékba hívni a modelljeimet, ez rám is inspiráló hatással bír. Nem is tudom, mikor éreztem magam utoljára ennyire besózva, ennyire felszabadultnak, ennyire ihlettel teli.
Amíg a felszerelés után kutatok, ő katapultálja magát a lépcsőre, de szerencsére nem töri össze magát annyira. Nem sokkal később én is rádöbbenek, hogy a leletekkel megpakolva nem is lesz olyan egyszerű a földet érés. Fizikai valóm érdekes változásokon megy keresztül, a szédülés lassan kezd alábbhagyni, a pulzusom viszont egyre csak pörög és pörög, a növekvő hőséggel karöltve egyre szomjasabbnak érzem magam. Mire leérek a lépcsőn, úgy érzem, meggyulladok. Nyakon csípem a behűtött borosüveget, előbb az arcomhoz érintem, majd jó mélyen meghúzom, és az állvány közelében hagyom. Végiggombolom az ingem, és neki is látok kifesteni magamból a látomásom. Chris kérdései már kissé összeolvadnak a fejemben, összefüggéstelen hangfoszlányokká alakulva, nehezemre esik koncentrálni rá, így inkább hagyom magam belecsúszni a szótlan, átszellemült festőbe, aki már több dimenzióval messzebb jár. Mintha csakugyan nem tudnám eldönteni, hogy melyik valóságban vagyok, de ez most nem is lényeges.

Lüktető fejfájással térek magamhoz, az első, amit megpillantok, a fejemtől alig pár centire ácsorgó faasztalka lába, éppen azt latolgatom, milyen szerencsém volt, hogy nem ütköztünk fájdalmasat, amit az asztallappal való koppanós találkozásom szakít félbe. Felszisszenek, felülésem közepette bal tenyeremmel megdörzsölöm a fejem, és megpróbálom beazonosítani, hol vagyok, de leginkább: mi történhetett. Tekintetem előbb a törött üvegszilánkokat azonosítja, majd a kisebb-nagyobb bíborvörös foltokat a szőnyegen, elszórt-beletaposott hamut, egy helyen egy kis kerek, kiégetett folt tanúsítja, hogy valaki megpróbálta a szöveten elnyomni az égő cigarettát. Nem sokkal arrébb a szemem a vétkes csikkeket is megtalálja, a mozdulat fájdalmas, de odanyújtózkodom a dobozért, hátha maradt még benne egy szál. Szerencsém is van, egyetlen egy árválkodik benne a doboz sarkába rejtőzve. Bizonyára nem vettem észre az éjszaka, különben nem hiszem, hogy megmaradt volna, most viszont az öngyújtót is kitapogatva, kómásan-komótosan, enyhén remegő ujjakkal rágyújtok a kijózanító nikotinadagra. Mélyre tüdőzöm, majd folytatom tovább a felfedezőutat. A helynek már aligha fog ártani, a levegőben jól érezhetően terjeng a füstszag.
Megpillantom Christ is, még öntudatlanul alszik, fellobbanó aggodalmamat elhessenti, hogy olykor-olykor mintha mocorogni látnám, ami azt ígéri, hamarosan ő is fel fog ébredni. Nem igazán tudom felidézni, mit csinálhattunk mi jó pár órával ezelőtt, de valahogy nincs túl jó előérzetem, csak iszonyatos déjà vu-m. A festmény egyelőre kiesik a látóteremből, helyette inkább magamat kezdem vizsgálgatni. Meglepetésemre az ingemnek nyoma sincs, a bőrömet pedig rengeteg festék, és imitt-amott elszórt vércsíkok borítják.
- Chris... – kezdem szólongatni a lassan ébredezőt, a kimondott szó azért mélyet hasít a fejembe. Bal kezemben a füstölgő cigi, jobbom ujjaival pedig megdörzsölöm az orrnyergem. – Mi a fene történt? – a hangom rekedt és erőtlen, alig hiszem el, hogy tőlem származik.


••••••••••••••••••••••
Zene SABLON: © lynn MEGJEGYZÉS:  


Vissza az elejére Go down
Vendég
Vendég



Tárgy neve: Re: Marie-Christine Vien ház ; Elküldve: 19th Augusztus 2016, 16:05





A szabadságra menésre elfintorítom az ajkaim, de látni rajtam, hogy bizony volt már ilyen.
- És fuvarozol!  – tartom fel lelkesen a mutatóujjam, hatalmas, naív mosollyal, majd határozottan biccentek hozzá. Ő vette el a kulcsot. Nekem meg kell munkához a járgány. Már amikor működik, akkor valóban működik ez az elv is.
- Mi az, hogy bort? Vízzel vesszük be az orvosságot  – vágom csípőre a kezem. – Utána már lehet borozni. Meg előtte is. Már, ha lehet.
A mosolyára visszamosolygok, rajongok a mosolyáért és ragad rám, nagyon könnyen.
- Akkor meg minek szeded? – adom a meggyőző érvet. Ha nem használ, akkor nem használ, tehát be nem veszem. – Hááááát... a kiütést. Most is a felé tartunk... amúgy... – jelentem ki szende ábrázattal.
- De mi van itt? – még mindig rémült az arcom, a puszira azonban megnyugszom. Már éppen a szám elé tenném a kezem nevettemben – a másik kezemet – amikor már rendezkedik is, és én pedig elfeledkezem az ijedelmemről.
- Nagyszerű mesterem van  – csücsörítve puszilok felé, majd egy újabb apró korty következik.
Teljesen átszellemülök attól, ahogy Louis viselkedése megváltozik. A tűz fellobbant benne és belém is áradni kezd. Azt hiszem, irigy leszek a modelljeire és ezt már párszor meg kellett állapítanom. Bárcsak én lennék ilyen veszettül tehetséges benne, már rége kurátor lennék, vagy vezető restaurátor. És akkor még kevesebb időt tölthetnék Louis-val. Erre újabb korty érkezik ajkaim közé a borból, annak is csillogást kölcsönözve.
- Naaa, felmelegíted a bort...  – csóválom a fejem. – Ide is!  – tartom felé a poharam, amikor meghúzza.
Más talán megsértődne, ha nem kapna választ. Számomra viszont éppen az a válasz, amit látok felőle. Mosolyogva kortyolgatok a borba közben, ha kiürül újra töltöm és csacsorászni kezdek, kisebb szakaszokban, rövid ideig. Egyrészt a bor nagyon jó nyelvoldó, másrészt nem zavar, ha nem válaszol rá, így aztán szépen mesélgetni kezdek, hol pedig belemerülök abba a látványba, amit Louis kínál felém és ami bennem is jelen van: a mindent kizáró koncentrációt, csakis arra figyelve, amivel éppen foglalkozom.

Most nincsenek dühödten acsargó kutyák, nincsenek fényes szálakkal játszadozó emberek, véres szájú, sötét alakok körülöttem. Anna-Marie nénikém és a füves-ligetes rét a folyó mellett, a napfénnyel régi emlékeket ébreszt fel. Könnyű és egyben mély álom, ami elkapott, köszönhetően a bornak és némileg a két bogyó utóhatásának. Ezeket az álmokat szeretem, felfrissítenek és feltöltenek.
Aztán érzem, hogy nyomja valami a fejemet. Először nem akarok tudomást venni róla, ám az makacsul ragaszkodik a jelenléthez és nem engedi figyelmen kívül hagyni magát. Sóhajtva nyúlnék oda, de a kezem nem akar mozdulni. Kinyitom a szemem, amihez Louis utolsó szava is társul. Őt még nem látom, összekavarodik minden előttem.
Eléggé kifacsart pózba raktam megint magam, szokásom a fotelekben lehetetlen gumicicaként gömbölyödni, elnyúlni, vagy összecsomagolni magam. Most ez mindhárom együtt, a szürrealitását az veszi el, hogy a volt barátaim szerint istennő vagyok. Csak tudnám mitől.
Megemelem a fejem végre. Nem kellett volna, úgy hasít bele a fény és a fájdalom, hogy felszisszenek. Éljen a másnaposság, ami nem másnaposság, mert a bogyók felturbózták a pia hatását.
- Mmmm... – érek a fejemhez és kezdem dörzsölni a szemeim. A poharat valahol a padlón elgurulva hagyta a kiesés. Vagyis a szőnyegen, mert egyben maradt. – oltári nagy berúgás.
Ásítok egyet, amit félig abbahagyok, mert nem jó.
- Veled meg mi a fene történt? – nézek végig rajta, majd feltápászkodom rendes ülő helyzetbe.
- Elestél? – majd kuncogni kezdek, ahogy meglátom a festéknyomokat rajta. – Na, ezt szívesen lemosom rólad. Mr. Festmény – de közben már a halántékomat dörzsölöm. Belém hasít a felismerés. Te jó ég, ugye nem azért kérdezte, mert olyat csináltam bogyi plusz bor hatására, ami lebuktatott?!  Terelni Chrissie, terelni, mert különben itt bajok lesznek!
- Csinálok kávét  – lépek le kisebb elánnal, eljátszva, hogy azért kerek a világ, de szépen bele is borulok elsőnek a kanapéba, a bokámról elfeledkeztem. – Hupsz  – nem kapkodok a bokámhoz, feltápászkodom újra és a konyha felé tartok. Istenem, csak vegye be a dumát! De a hideg veríték, ami rajtam van, elég árulkodó.
Vissza az elejére Go down
Louis-Philippe Vien
ember

avatar

Posztok :
22
Kor :
33
Lakhely :
NO - Felsőváros
Foglalkozás :
festő-grafikus/egyetemi professzor
. :


Tárgy neve: Re: Marie-Christine Vien ház ; Elküldve: 19th Augusztus 2016, 17:26




Chris & Louis






Szigorúan tartom magam a kocsi kiiktatásához, nem enyhülök meg még a legcukibb macskaszemekre sem, ahhoz kicsit mérges vagyok rá, amiért ilyen felelőtlen. A fuvarozásra azonban elmosolyodok.
- Csakis hétfőig. Ha addig nem szerzel be másik járgányt, mosom kezeimet – szemléltetésképp fel is tartom a tenyereimet. Péntekig, a kiállításig nagyrészt úgyis itthon fog dekkolni, és reparálja a képemet. Legalábbis nagyon ajánlom neki, tudnék örülni neki, ha sikerülne. A megnyitóra pedig már úgyis megígértem neki, hogy magammal viszem. Ezen felül csak a hétvége az, amikor ígéretem szerint meg kell csillogtatnom született sofőrtehetségemet.
- Hoztál? – teszem fel az egyszerű, de nagyszerű kérdést a vízzel kapcsolatban. – Szegény magatehetetlen áldozat már el is halálozott volna, ha még mindig a pohár vizedre várakozna – mosolygok továbbra is.
- Fejfájásra azért jó. Az extráira céloztam – lebegtetem meg előtte a borospoharat. Úgy értem, a kettő kombinációjára vagyok már immunis. Az együtt kiütésre újfent elmosolyodom, de a mosoly hamar megakad, majd lejjebb hervad az arcomról. Homlokot ráncolok.
- Hogyhogy? Tudtommal jól bírod a bort. – Más pedig tudtommal nincs benne. Meglepetten nézek rá, már amennyire a koncentrációm engedi, a szédülés most kezd nálam a tetőfokára hágni, mázli hogy épp fekszem. A szemeimen viszont nem látni, maximum csak annyi, hogy tompább a pillantásom.  Normál esetben ugyanis erre ugrásszerűbben reagálnék, már csak azért is, mert mostanában gyanítom, szer van nála a dologban. Kiszagolom az ilyet, előlem nem lehet nyom nélkül rejtegetni, ahhoz túl mélyen benne voltam.
- Hol? – kérdem könnyedén, értetlenkedve, eldönthetetlen, hogy direkt vagy gyárilag csinálom. Miután visszajövök, és nyakon csípem az üveget, néhány kortyot követően leteszem magam mellé, és negédesen válaszolok.
- Ne vedd a szívedre, bébi, de ebből te már nem kapsz – fél szemmel látom, hogy újratöltötte a poharát, amíg fent voltam, méghozzá nem is olyan hézagosan.

Chris hangja álmosnak és távolinak tűnik, ahogy felül immár nem csak a mocorgását észlelem, hanem őt magát is. A kép viszont egyáltalán nem olyan éles, olykor-olykor furcsa foltok úszkálnak el a látóterem előtt, de bízom benne, hogy a másnaposság teszi. Csak akkor tudatosul bennem, hogy nem erről van szó, amikor ő is kimondja. Nekem viszont vannak kétségeim: fejfájás ugyan van, nem is kicsi, és a szemem is szórakozik, de a másnaposság nálam nem ilyen. Se hányinger, se émelygés, az egyensúlyi problémákra is csupán akkor derül fény, amikor én is feltápászkodni igyekszek, hogy utána masírozzak a konyhába.
- És mi akadályoz meg benne? – huppanok le odakint az első utamba eső székre, miután sikerül a falat itt-ott igénybe véve, és helyenként a kezemre száradt festéktől kissé összekenve kitámolyognom. Az asztalra könyökölök, és megtámasztom a fejem. Próbálom tovább üldözni a gondolataimat, úgy érzem magam, mint akit egy ló rúgott fejbe.
- Nem szédülök – jelentem ki látszólag minden ok nélkül. – És nem is émelygek.
Hagyom, hadd kezdjen azt a mondandóimmal, amit tud, vagy szeretne. Egyelőre én is csak mozaikozok. Ha be is rúgok, mert nem tagadom, a szerek letétele után gyakori szokásommá vált, amiből a mai napig nem nőttem még ki, reggel mindig érzem a gyomromban, a közérzetemen, és ez most teljesen hiányzik. Ráadásul nem is ittam annyit, hogy ezt okozza. De akkor mi ez?
- Te hogy vagy? – kérdem az asztallapot piszkálgatva. És tudom, hogy mi a véleménye a dohányzásról, de mikor elém rakja a kávét, ismét rettenetesen megkívánom a cigit. A tenyeremmel megdörzsölöm a szemem. – Nincs egy kis dugi dohányod valahol? Az enyém elfogyott.
Ahogy tisztul a fejem, egyre inkább egy meggyőződés felé kocsikáznak a gondolataim. Tudom, mi ez. És a felismerés szele annyira megüt, hogy néhány percre elnémulok, nem bírok reagálni, sem érdemben kommunikálni vele. Hatalmas érzelemgombóc kezdi eltömíteni a torkomat, mely egyaránt tartalmaz haragot, fájdalmat, bűntudatot, csalódást és hitetlenséget, egy csipetnyi félelmet.
A fejfájás, fáradtság, leszálló hangulat, látás- és egyensúlyzavarok nálam mindig is egyet jelentettek: a drogok utóhatásait, különösebb másnaposság nélkül. Végül nem bírom tovább magamban tartani.
- Mióta csinálod? – a hangom komoly és fáradt, vagy még inkább kissé megfáradt, és túlcsordulóan szomorú.

••••••••••••••••••••••
Zene SABLON: © lynn MEGJEGYZÉS: bakker, most tűnik fel, hogy zsákfejeket küldözgetek, "ölel" címszóval oO lehet én vagyok hülye, de eddig mintha nem ez lett volna Very Happy


Vissza az elejére Go down
Vendég
Vendég



Tárgy neve: Re: Marie-Christine Vien ház ; Elküldve: 21st Augusztus 2016, 09:32





Győztes mosolyt villantok, amiben a hála sokkal több.
- Én hős lovagom! – cuppantok egy puszit az arcára, majd a füle felé folytatom. – Ami szigorúan hétfő, 23 óra 59 percet jelent. Hozzátéve egy kis reggeli kávé megvesztegetést, finom reggelivel, ha kedd reggel is feszíthetek egy olyan oltári sármos pasi mellett, mint a tesóm, aki elfurikáz engem az autószalonba.
A tesói megvesztegetés mindig megy. Néha nem, remélem, nem az utóbbi jön be.
A vízre csak ciccentek egyet és műsértettséggel felhúzom az orrom.
- A sima bort,igen. Én is vettem be nem olyan rég egy gurigát. A kettő együtt érdekes – félig hazudok, mert a guriga az lehet gyógyszer is. – Majd jókat vihogunk – kuncogok. Aszpirin és borkombó annyira nem lehet kiütős, azt túlzásnak tettem. Színészinek.
Még mindig rémült az arcom a feltételezett pókra, válaszolni sem tudok a kérdésére, mert máris kiderül, hogy mit tervez. A hirtelen jött rémületem alább is hagy, rögtön és kuncogni kezdek.
- Na-na-na-na. Testvériesen osztozkodunk a boron – tartom továbbra is a poharat felé.


Elnézegetem, ahogy a falat is összekeni a nagyon érdekes közlekedésével. Szinte belemerülök. Aztán kuncogni kezdek.
- A gatyád. Szép színe van, így ahogy van, nem lenne olyan extravagánsan egyedi, mint a falam – mutatok az összekent falra.
Eltelik kis idő, mire összerakom a fejemben, hogy mi hol is van a kávékészítéshez. Ekkor ér el a felismerés, hogy a terelés annyira nem fog menni. Azért próbálkozni még lehet.
- Az teljesen szuper. Azért csak egy üveg bor volt – magamban összeszorítom drukkolóan az ujjaim, míg hunyorítok a kávéfőző zajától. Ásítok még utána párat, örvendve, hogy a zaj megszűnt, s vele a nyöszörgő hang is a fejemben. Már nagyon vágyom az első korty kávéra, annak keserű ízére.
- Nincs. A dohányzás káros az egészségre. Már így is kész kártyaparti szobát építettél a nappaliba, úgy vágni a füstöt – fintorítom el az arcom.
Letelepszek én is az asztalhoz és mint egy kiscica, úgy hajolok a kávé fölé. Még akkor is, ha közben a szirénák már kezdenek megszólalni. Bajban vagyok. Ennyire látni rajtam? Vagyis, hogy is van ez? Mit is mondott?
Nem a kérdése az, ami fejbevág. A hangszín. A felismerésé. Nem tudok élből hárítani olyan kérdéssel, hogy mit is. Van valami a hangszínében, ami nem csak a felismerésé, hogy bogyózok.
Úristen! Lehet, hogy a múltkori üvegcsekiborulásból nem mind került vissza, vagy rossz helyre? Láttam, hogy édesítőtabit dob a kávéba. De... de honnan tudja, hogy nem berúgva van? Rámeredek, szinte ugyanazt a felismerést tükrözve vissza.
- És te mióta csinálod?
Értem én, hogy művész, de nem örülök neki, hogy él vele. Mondom én. Már nem lehet takargatni a dolgokat. És valahol nem is akarom már. A tarkómon lassan kezd felgyűrűzni a düh, amiért Louis is szedi. És magam iránt is kezdek dühös lenni, mert jobban odafigyelhettem volna. Rá is, magamra is.
Várakozó csönd után megsimítom az arcom, majd az államat a tenyerembe rejtem és felkönyökölve bámulok a kávéba.
- Az utóbbi időben furcsán éreztem magam. A rémálmok csak a kezdetek voltak. És a rossz álmok is. Azt hittem, kezdek megőrülni és elveszteni a valóságot a lábam alól. Láttam... látok dolgokat, furcsa deja vu élményeim vannak és sok ember olyan bizarrá válik, ahogy ránézek – felsóhajtok.
- Dokikhoz mentem, még agyturkászhoz is. A felírt gyógyszerek szart se értek. Más eszközökhöz nyúltam. Azóta legalább aludni tudok.
Nem várok megértést. Asztalborítást igen.
- Te miért nyúltál először érte? Mi történt? – rá kell döbbennem, hogy előttem is titkolt dolgokat Louis. És hogy remélem, nincs nagy baj. Legszívesebben atomméretűvé szeretnék összezsugorodni.
Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom



Tárgy neve: Re: Marie-Christine Vien ház ; Elküldve:


Vissza az elejére Go down
 
Marie-Christine Vien ház
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
DARKNESS IS COMING :: külváros :: kertváros :: Szomszédságok-
Ugrás: