Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Adminok
Jasmine Grey
Profil
Diana V. Strzechowsk
Profil
Alec Vasquez
Profil
Violet Porter
Profil
chatbox

friss válaszok
Cicuska aranykalitkája
26th Szeptember 2018, 19:20
írta: Catherine Williams
Burn it ! - Diana &Andy
23rd Május 2018, 17:55
írta: Andrzej Strzechowski
Belvárosi park
28th November 2017, 17:17
írta: Alexander Bones Russel
Cat & és a kandúr
22nd November 2017, 18:59
írta: Catherine Williams
Stivali Italiani
7th November 2017, 15:10
írta: Vendég
Belső udvar
4th November 2017, 20:28
írta: Andrzej Strzechowski
A Kandúr "barlangja"
24th Október 2017, 20:55
írta: Alasar Mal
Uszoda
24th Október 2017, 19:50
írta: Violet Porter
Asztalok
4th Október 2017, 23:43
írta: Adele Vien
Játékostárs keresõ
29th Szeptember 2017, 10:51
írta: James Bryant
Munkahely nyilvántartás
28th Szeptember 2017, 18:57
írta: James Bryant
Avatarfoglaló
28th Szeptember 2017, 18:48
írta: James Bryant
James Bryant
27th Szeptember 2017, 21:45
írta: Jasmine Grey
Alexis Rowe
19th Szeptember 2017, 16:16
írta: Jasmine Grey
Hiányzásnapló
31st Augusztus 2017, 21:00
írta: Violet Porter
belépett tagok

Nincs


Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég
A legtöbb felhasználó (44 fő) 25th Június 2016, 22:24-kor volt itt.


 

 Folyosók

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Fõadmin
admin

avatar

. :

Posztok :
436
Foglalkozás :
- looking upon New Orleans -
. :


Tárgy neve: Folyosók ; Elküldve: 29th Június 2016, 15:45


Vissza az elejére Go down
Vendég
Vendég



Tárgy neve: Re: Folyosók ; Elküldve: 29th Június 2016, 16:05





Brian & April
You make me wanna scream, burn, touch, learn, every part of you.
Három és fél óra telt el, mióta a rendőrök kitessékeltek a fogdából. Három és fél órája ülök itt, ugyanazon a szent helyen, ahová valósággal lerogytam, mikor tudatosult bennem, az apám tényleg nem akar látni engem. Ölemben a táskám, azon nyugszanak kezeim, melyek egy könyvet tartanak. Olvasnám a könyvet, amit a legutóbbi születésnapomra kaptam a szüleimtől, de a gondolataim mindig elkalandoznak. Nem tudok a történetre koncentrálni, csak meredve tekintek a távolba.
Hiányzik az életem, az anyukám, de ebben a percben leginkább apu miatt aggódom. Csupán pár ajtó választ el tőle, mégse enged oda magához. A rendőrök ráadásul tiszteletben is tartják a kérését. Persze, végül is nem kell törődni egy majdnem hogy csak elárvult fiatal lánnyal... Az anyámat megölték, az apám börtönben ül, a nővérem meg ki tudja hol van éppen ebben a nagy világban. Csak és kizárólag magamra számíthatok, ez pedig borzasztó érzés.
Néha odasétál hozzám egy-egy rendőr, nyomozó, intéznek felém pár biztató szót, majd tovább állnak. Igaz nem hibáztatom őket, most ugyanis nem vagyok éppenséggel jó beszélgető partner. Ők pedig jobban teszik, ha nem rám pazarolják az értékes idejüket. Néhányan megkérdezték azt is, nem akarok-e hazamenni. Haza? A házba, ahol anyu kilehelte utolsó lélegzetvételét? Ahol velem is majdnem végeztek? Köszönöm nem, egyelőre nem akarok hazamenni. Apát szeretném látni, válaszokat akarok kapni. Persze igazán kedves és szép tőle, hogy azt szeretné, ha élném a saját életem. Más körülmények között nyilván rettentő hálás lennék ezért. De most, a mi esetünkben, mégis hogyan gondolhatta ezt komolyan?
Eltelt újabb fél óra, így már négy órája ülök ugyanitt. Odakint már korábban besötétedett, a kapitányságon lévő asztalok lassan kezdenek magányossá válni, ahogy az itt dolgozók befejezik a munkájukat és hazamennek. Én viszont még mindig itt vagyok. Már az is megfordult a fejemben, hogyha túl sokan lelépnek, akkor valahogy belopakodom apához, de ezt az ötletemet hamar el is vetettem. Nem lennék elég bátor egy ilyen akcióhoz...
Így tehát marad a "B" terv, azaz, hogy megvárom, míg éjfélt üt az óra, majd egy perc elteltével meglátogatom apát, immár másnap, ahogyan kérte, és kérdőre vonom.
De addig lehunyom a szemem, mindössze pár másodpercre, éppen csak megpihentetem kicsit. Mikor legközelebb kinyitom, már tényleg megszámlálhatóan kevesen vannak az őrsön. Három-négy rendőr ül már csak az asztalánál, de én bezzeg még mindig itt vagyok. Mint valami rendőrségi kabbala.
Pislogok párat, hogy még jobban felébresszem magam, majd fogom a holmimat és a kávéautomatához sétálok. Nem tudom, melyik lehet a legerősebb, de amelyiket kiválasztom, abból rögtön kettőt kérek, még akkor is, ha ez a nyomorult masina így az összes aprópénzemet elnyeli. Vajon ez a pénz is a rendőröké lesz? Á, nem is számít.
Megfordulok, a két kis kávémmal a kezemben, majd ugrom egy kicsit, mikor hirtelen szembe találom magam azzal a férfival, akit olyan szerencsétlenül letámadtam délután. Zavart mosoly jelenik meg ajkaimon, miután a szemébe nézek. - Egy kávét? - Próbálom minél barátságosabban kérdezni, s csak remélem, hogy nem tilt ki az őrsről a korábbi viselkedésem miatt. Bár gondolom nem én vagyok a legelvetemültebb őrült, akivel valaha találkozott. Ha az lennék, akkor minden bizonnyal kihaltak volna már a rossz emberek, a rablók, a gyilkosok, pont úgy, mint a középkori lovagok.
Próbálnám elengedni a tekintetét, de valahogy nem megy. Erre az érdekességre már korábban is felfigyeltem, egészen pontosan valahogy a második, harmadik látogatós napom környékén.
Lopva mégis sikerül a falon található órára pillantanom és csak akkor tudatosul bennem, mennyire késő is van valójában. Biztos azért küldték, hogy valahogy hasson rám és végre haza tessékeljen innen. Akkor ez is egy "kellemes" beszélgetés lesz...


- szavak száma: 577 - megjegyzés: remélem kezdésnek elmegy -
Vissza az elejére Go down
Vendég
Vendég



Tárgy neve: Re: Folyosók ; Elküldve: 29th Június 2016, 23:31


Beautiful Disaster
Egy halom papír landol az asztalomon, mikor végre sikerül helyet foglalnom, azok után, hogy a lányt kicsit megnyugtattuk. Sajnálom, hogy nem segíthettem neki, pedig a bezárt emberekkel a legjobb beszélni, én már csak tudom, hiszen nagyon sok emberrel beszélgettem már, akiket elkaptunk. Igaz, nem mindegyik volt túl épelméjű, de pont ez volt bennük az izgalom, hogy kiszámíthatatlanok voltak. A normális emberek először küzdöttek, majd elfogadtak, végül lenyelte őket a keserűség, hogy be vannak zárva, és többet nem tanulnak, a börtönben meg mag hajolgatás közben elkapják hátulról. Mások az elején beletörődtek, de aztán feltámadt az állati ösztönük, és menekülni akartak, csak akkor már késő volt. De akik kattosak, na azok nem így gondolkoznak, lehet úgy tűnik, hogy elfogadták, csakhogy egyik pillanatról a másikra döntenek úgy, hogy biztos legyőznek 2-3 rendőrt, és meg tudnak szökni. Én mindig adok nekik egy esélyt, hogy meggondolják magukat, de amint kapok egy ütést, én vissza is ütök. Vagy megfejelem, esetleg a fallal találkozik a koponyája, mikor, hogy, felhasználom a külső segédeszközöket, velem csak ne szórakozzon senki, azt csak én tehetem meg másokkal. Tekintetem a papírokra siklik, és egy lemondó sóhaj hagyja el az ajkaimat, nem akarom ezt.
Hosszú órákba telik, míg átnyálazom az összes papírt, talán 3, vagy esetleg már 4 óra is eltelt azóta, hogy nekikezdtem. Sok jelentés, helyszíni szemle, és mindent alá kell írnom, ahol megjelentem. Még azt is hozzám rakják néha, amihez semmi közöm, így azokat egy másik kupacba szedem, hogy aztán a jogos tulajdonosuk asztalára pakoljam, ne csak én szenvedjek itt az éjszaka közepén. Nem mintha olyan sokan lennénk, fel se tűnt, hogy nagyjából a negyede maradt itt a csapatnak, vagy még annyi sem, mert ha körbenézek alig látok valakit, a közelemben lévő asztalok ki is ürültek, csak a messzebbiekben van még egy két ember. Megdörzsölöm szememet, az álmosságot akarom kiszedni belőle, de az nem olyan könnyű, mint gondoltam. Késő van már, még a műszakom is lejárt, ebben biztos vagyok, mégsem mentem még haza, mert el akartam intézni, azokat a nyamvadt papírokat. Kezdem azt hinni, hogy tényleg túlságosan is belevetem magam a munkába, ha nem lennék elég beteg, akkor biztosan ez fog engem az őrületbe kergetni, hogy teljesen a maximálisat akarom kihozni abból amit teszek. Nem akarom én megvédeni a várost, és a benne lélegző, és az oxigént elszívó gusztustalan embereket, de ha ők nem lennének nem tudnék kikkel szórakozni. Ez azért jelent valamit, és nem fogok magamnak keresztbe tenni azzal, hogy átsiklok bizonyos dolgokon, vagy elengedek egy bűnös lelket, aki megérdemli, hogy szenvedések közepette meghaljon.
Mivel az álmosság kirázása a fejemből nem volt túl sikeres, így felállok az asztalkámtól, kezembe veszem azokat a mappákat amik nem hozzám tartoznak, majd az asztalok között szlalomozva lerakom oda, ahova való. Persze ez az egyiknek nem tetszik, mert a puffanás felkeltette. Szép lett volna, ha nem kelti fel, hiszen a fejéra dobtam az aktát, dolgozzon vele ő is, ne aludjon, nekem már itt sem kellene lennem. A picsába! Nem mintha nagyon haza akarnék menni, Jenna úgyis alszik, nem tudok vele beszélni, anya meg a másik véglet, akivel lehet tudnék, de nem akarok. Egy sóhajjal nézek körbe az őrsön, és arra jutok, hogy nem láttam elmenni a lányt, aki úgy nekem esett, hogy juttassam be az apjához, tehát sanszos, hogy még itt van, én pedig talán most megpróbálhatnék normális emberi társalgásba kezdeményezni valakivel. Jól hangzik, csak menne nekem? Próba cseresznye, vagy szerencse, tök mindegy, a lényeg az, hogy megpróbálkozom vele, aztán meglátjuk mi lesz.
Mielőtt a lányhoz mennék elindulok a kávéautomatához, attól remélek valami ébredést, de tudom, hogy nincs benne sok koffein, tehát igazából hiába várok attól bármit is, a vége úgyis az lesz, hogy nem leszek éberebb, csak keserű szájízem marad. Tényleg, mióta is nem gyújtottam rá? Túl rég volt már. Talán túlságosan is ezen agyalok, mert elsőre nem veszem észre a lányt előttem, de mielőtt neki mehetnék észbe kapok, és nem borítom rá mindkét kávét, azzal a lendülettel, hogy odaérek hozzá. - Az most jól jönne. - bólogatok, és egy mosolyt intézek felé, nem tudom mennyire sikerül normálisra, mert ha fültől-fülig érő mosolyt villantok felé biztosan elriad, és akkor annyit a beszélgetésről. - Hogy vagy? - próbálok kedvesen érdeklődni, de olyan, mintha nem is én kérdezném ezeket a dolgokat, annyira nem illik hozzám. nem szokásom kedvesnek lenni, de valamiért nem tudnék bunkó lenni vele, a kirohanása is annyira ártatlan volt, hogy szerintem megtaláltam az egyetlen embert ezen a mocskos földgolyón, aki annyira ártatlan, hogy még én nekem is bűntudatom lenne, ha ártanék neki. - Esetleg tudok segíteni valamiben? Azon kívül, hogy beviszlek az apádhoz, mert azt nem lehet. - nem nagyon értem, hogy miért nem, de ha ezt mondta, akkor legyen, ennyit mindig megteszünk nekik, azt sem tudjuk, hogy bűnös-e vagy sem, bár én az ő oldalán állok. Ha valaki bejön a házamba, arra a területre, ahol én élek, és megöli azt a nőt, aki fontos nekem, még szép, hogy végzek vele. Bár én lehet, nem csak egy golyót eresztettem volna belé, megérdemelt volna egy kínzást az az ember.

824 || come to me in the night hours || majd még belejövök:$
Vissza az elejére Go down
Vendég
Vendég



Tárgy neve: Re: Folyosók ; Elküldve: 30th Június 2016, 14:56





Brian & April
You make me wanna scream, burn, touch, learn, every part of you.
Amennyire korábban jó ötletnek bizonyult, hogy megvárjam, mire éjfélt üt az óra, most már annyira borzalmasan hangzott. Csodálom egyébként, hogy a rendőrök nem hívták még ki hozzám a mentőket, hogy bevigyenek a zárt osztályra, amiért egész délután itt ücsörögtem, ráadásul a semmiért.
Sosem voltam rossz gyereke apámnak, éppen ezért nem is értem mi vezette erre a döntésére. S bármennyire ki vagyok akadva a rendőrökre is, hogy nem visznek be hozzá, az eszemmel mégis megértem, miért teszik. Csupán a szívem nem képes a nemleges választ elfogadni. Ráadásul hazamenni sem szeretnék. Semmi kedvem sincsen megint egyedül lenni abban a házban. Amint belépek az ajtón, a gyomrom összeszorul, a szemembe könny szökik és depressziós hangulat nyomja rá bélyegét az egész lényemre. Mindig lábujjhegyen, halkan közlekedem a házban, mert félek, hogy valaki meghallja és tudni fogja, hol vagyok. Éjszakánként minden egyes lámpa ég, hogy a ház minden apró kis szegletét jól belássam. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy a kényelmes franciaágyam helyett a gardróbomban alszom, a földön, pedig már a szobám ajtaját is elbarikádozom esténként. Néha azt kívánom, bárcsak megszabadulhatnék attól a nyamvadt háztól és egy kis lakásba költözhetnék, de tudom, hogy ez nem mostanában fog megvalósulni. Talán túlságosan paranoiássá is váltam, de úgy vélem ezért senki sem hibáztathat.
A gondolataim mielőtt még újra felemésztenének, elindulok, hogy kávét szerezzek magamnak. Vagyis inkább egy kávéhoz kicsit hasonlító löttyöt az automatából. Mindenki tudja, hogy ezeknek egy cseppnyi koffeintartalma sincs, mégis mindenki issza, hisz nincs más. Én is ezt teszem, az pedig már más kérdés, hogy később tudok-e majd aludni tőle. Már nem magától a fekete italtól, sokkal inkább a tudattól, amivel azt közvetítem az agyam felé, hogy "kávét" ittam.
Csak abban a pillanatban sikerül visszarázódnom a jelenbe, hogy elkerülök egy ütközést azzal a zsaruval, akit korábban letámadtam. De legalább a kávét elfogadja, úgyhogy úgy tekintem, nincs harag, tiszta lappal indulunk. - Tessék. - Átnyújtom neki az egyik pohárkát, mellé tűzve egy apró mosolyt is, hogy kicsit kedvesebbnek tűnjek. - Jól, köszönöm a kérdést. - Tekintetemet elkapom, még mielőtt rájönne, hogy szemrebbenés nélkül hazudok. Bár azért érthető a viselkedésem, hisz miért is beszélnék a lelki dolgaimról neki? Miért untatnám őt ezekkel? - Remélem nincs harag a korábbi miatt. Engem csak felbosszantott apám kérése és azért hozzád mentem oda, mert már láttalak korábban. - Gyors bocsánatkérés-féleség és magyarázkodás, kiskutya szemek, meg minden bevetésre kerül, csak azért, hogy nehogy azt higgye ezentúl így fogom őt letámadni, bárhol is látom meg ebben a nyomorult városban.
Kérdése meglep, már pont szóra nyitom a szám, mikor kimondja azt, hogy mit nem kérhetek. Elmosolyodom, hiszen pont azt az egy dolog szerettem volna. - Nem, de azért köszönöm. - Pár lépést teszek, mert úgy tervezem visszaülök a padra, ahol ez elmúlt négy órát töltöttem, de valamiért megtorpanok. Igazából nincs kedvem visszamenni oda, hogy aztán még ugyanennyi időn keresztül a falat bámuljam. Hirtelen megpördülök saját tengelyem körül és határozott léptekkel visszasétálok elé., s kezemet nyújtom, hogy bemutatkozhassam. - April Barlow. - Hangom csilingel, mikor kiejtem a nevem, s ismételten elmosolyodom.
- Ez valamiért eddig elmaradt. - Utalok itt arra, hogy már rengetegszer láttuk egymást, ma már beszéltünk is, ám a bemutatkozást valahogy mindig kikerültük. Most itt volt az alkalom.
- Tart még a műszakod? Vagy van kedved esetleg sétálni egy kicsit? - A fene se akarja e között a négy fal között megvárni, hogy holnap legyen. Ugyan nem tudhattam, hogy mik a tervei vagy hogy még szolgálatban van-e, azért reméltem, hogy kicsit kiszabadulhatunk a friss levegőre. De ha nem vevő rá, hát az sem baj... - Vagy már mennél haza, én pedig megint feltartalak, ne haragudj. - Igen, ez az opció csak most ugrott be, éppen ezért ezt suttogva motyogom magamnak, bár annyira talán mégse halkan, hogy ne hallaná meg. Ó, lehet mindegy is, le kéne ülnöm szépen a fenekemre és nem hátráltatni őt, ahogy azt már korábban is tettem. Csak el tudom ütni valamivel a maradék időt...


- szavak száma: 642 - megjegyzés: kicsit rövidke, de remélem azért tetszik *-* -
Vissza az elejére Go down
Vendég
Vendég



Tárgy neve: Re: Folyosók ; Elküldve: 30th Június 2016, 18:34


Beautiful Disaster
Még nem jöttem rá arra, hogy miért is csinálom ezt, hogy miért vagyok itt bent ennyit, azon kívül, hogy haza nem akarok menni, sőt! Otthon úgy érzem magam, mint egy láncravert kutya, és valamiért az az érzés kerít hatalmába, hogy gyűlölök mindent, ami ahhoz a lakáshoz köthető. Ez persze nem igaz, a húgomat nem gyűlölöm, és az ágyamat sem, azt a jó öreg nyikorgós szart, ami csoda, hogy még nem esett össze. Kényelmes attól függetlenül, hogy hangos, így ndm cserélném le semmi pénzért sem. Ez vonatkozik a kispárnámra is, nem ma kaptam azt sem, sőt szerintem pont annyi idős, mint amennyi én vagyok, mert nem emlékszem olyan alkalomra, hogy nem ezzel aludtam volna. Nem vagyok szentimentális fajta, nem teszek el minden szememtet, csak azért mert valami varázslatosan csodálatos emlék köt hozzá. Vannak szép emlékeim, minek erről megtartani valami kis szart, hogy aztán emlékeztessen? Nem vagyok rövideszű, csak meg tudod jegyezni olyan kis dolgokat, amik egyszer örömet okoztak nekem. Nem könnyű az, de néha megesik, hogy én magam őszinte örömmel fordulok valamihez, vagy épp valakihez, mert mindenkinek szüksége van néhány szép emlékre. Aki ezt tagadja, az vagy hazudik, vagy egy apró kis buborékban élt egész életében, és nemhogy emberi érintkezésben nem volt része, de még csokit sem evett. Pedig az valami mesés dolog, nem mindegyik, abban is vannak rosszabbak, de ettől függetlenül mindenki élvezheti annak az ízét.
Hát csoki az most nincs nálam, de egy kávé is jó lesz, amint a papírokat eljutattam a gazdájukhoz. Haza kellene mennem, akármennyire nem akarok jót tenne egy alvás a kocsiban meg nem aludhatok megint. Kezd már kényelmetlen lenni a hátsóülés, amit szerintem már rég elfeküdtem teljesen. De nem akarok elmenni, amíg nem néztem rá arra a lányra. Annyira ártatlannak tűnik, és olyan hevesen támadt le korábban, mintha egy amazonnal álltam volna szembe, és egy pillanatra még én is szótlan maradtam. Érdekesnek tűnik, megakarom jobban ismerni, és nem, most nem felboncolni akarom, hogy a szerveit nézegessem, vagy eladjam, maga a személyisége érdekel, ami valamiért megfogott.
A megtalálása nem is bizonyul nehéznek, még az sem, higy megmentsem magunkat a kávéfoltoktól, de akkor lejátszódik bennem, hogy vajon mi a francról beszélhetnénk. Nem vagyok egy társasági fazon, nem tudok normális társalgásba kezdeni, de lehet nem is akarja látni a képem. Nem hibáztatom érte, nem mindig vagyok túl barátságos. - Köszönöm. - sikerül egy nem túl erőltetett mosolyt varázsolnom arcomra, ahogy elveszem a kis pohárkát tőle. Ez már jó, hozzá tudtam szólni bántás nélkül, és nem vihogok, mint egy hiéna. Vannak nők, és lányok is, akiknek az bejön, általában azokkal el tudok társalogni, de Ő. Egyszerűen csak hihetetlenül ártatlannak tűnik. Létezik egyáltalán? - Nehéz lehet annak lenni. - húzom el a számat, de igazából fogalmam sincs, sok embert láttam már itt, feleségeket, déli temperamentummal, akik hevesen akartak mindent és azonnal, majd leléptek, amint esélyük adódott. Aggódó rokonokat, akik felosztoták, hogy ki mikor marad itt, és ilyenek, de Ő valahogy más, tök egyedül van itt ilyen kései órában is, és nem tudom megérteni miért. Ez tényleg csak az apja miatt van? Én még anyám miatt sem maradnék itt, dehát itt dolgozok, nem nagyon tudnék hova menni. - Jaj, dehogy! Jártam már rosszabbul is, szóval borítsunk rá fátylat. - egy őszinte mosolyt engedek meg magamnak legyintésem kíséretében. Tényleg volt már rosszabb, kaptam pofont, karmoltak a nők, az egyik még valamit hozzám is vágott, ami talán egy hajtű lehetett, nem tudom, de szúrt, viszont egyik sem érte el a célját, csak azt, hogy becsuktuk kicsit őket is.
- Azért, ha ez változik csak szólj, tudod merre vagyok. - itt gondolok az őrsre, hiszen napjaim, sőt talán életem nagy részében itt vagyok. Ebbe fogok belekattanni. Nem tudom kiért tegezem, általában legyen bármilyen fiatalnak tűnő ember is itt valaki, sosem tegezek, ez nálam egy szabály, de úgy érzem, hogy így kicsit nyíltabban tudunk beszélni. Figyelem, ahogy ellépdel tőlem és már épp fordulnék el én is, hogy menjek az utamra, ne zavargassam őt, nincs rám szüksége, - sőt szerintem senkire sem az apján kívül - amikor megfordul, és kezet nyújt. Még szép, hogy elfogadom, és még mosolygok is hozzá neve hallatán. Pont olyan ártatlanul hangzik, mint amennyire ő annak néz ki. - Brian Philips. - valamiért örülök annak, hogy nem küldött még el.
- Túl sok volt az izgalom egyszerre. - vonok vállat, hiszen jobb később, mint soha, én legalábbis úgy gondolom, hogy ez most is megfelelő alkalom volt a bemutatkozásra.
K3rdése meglep, tényleg nem számítottam rá, pedig engem nem olyan könnyű meglepni, most mégis pislogok egy párat, mielőtt megszólalhatnék, de Ő beelőz, és jön egy újabb bocsánatkérés, ami teljesen fölösleges. Egy kis sóhajjal mosolyodok el, és mielőtt megint beelőzhetne, vagy elmehetne válaszolok. - A műszakom nagyjából egy, talán két órája lejárt már, és még itt vagyok, így szívesen sétálnék egyet, csak nem hazafele. - pont most nem fogok lelépni, amikor egy egészen normális beszélgetésbe elegyedtem vele, nem túl normális körülmények között, de ez is jobb, mint a semmi.

812 || come to me in the night hours || remélem megfelel *-*
Vissza az elejére Go down
Vendég
Vendég



Tárgy neve: Re: Folyosók ; Elküldve: 30th Június 2016, 21:01





Brian & April
You make me wanna scream, burn, touch, learn, every part of you.
Ennek a már lassan egy hónapja húzódó ügynek mindeddig csupán egyetlen végkimenetlét láttam, méghozzá azt, hogy apát felmentik és hazaengedik. Őszintén bele se gondoltam abba, mi történik akkor, ha épp az ellenkezőjét mondja ki a bíró. Mi lesz, ha tényleg élete végéig a rács mögé lesz zárva? Én abba beleőrülök és nagy valószínűséggel ő is.
Nem akarok többet ide, az őrsre se járni, már elegem van belőle. A rendőrök átnéznek rajtam, ha kérdezek valamit, legyintenek, mert egy "tinivel" nem állnak szóba. Tisztelet annak a pár kivételnek, akik a mai nap folyamán már érdeklődtek, bár lehet ők is már csak azért tették, mert látták mennyire le voltam sújtva apám döntése után. Egy ember volt, akinek a tekintetét mindig láttam, mikor beléptem ide és jelentéktelen távolság uralkodott közöttünk, az az ember pedig nem más, mint aki éppen előttem állt és akinek átnyújtottam az egyik pohárka kávét.
Ha valami őrült lennék lehet már rég felgyújtottam volna ezt a kócerájt, persze miután apát kiszabadítottam, na meg a vörös hajú, fiatal rendőrt kicsaltam volna innen. A többieket épp ugyanúgy le kéne tojnom, ahogyan ők viselkednek velem. Tudom persze, hogy kisebb gondjuk is nagyobb, mint hogy velem foglalkozzanak, de nyilván segíteni azért segíthetnének, főleg ha normális hangnemben kérdez tőlük az ember valamit. Senki sem kényszerítette őket arra, hogy rendőrök legyenek.
Beszélgetőpartnerem megszólalásán kicsit elgondolkodom, hisz igazat szólt. Tényleg nehéz jól lenni. Főleg mikor valójában nem vagy jól, de mások miatt muszáj magadra erőltetned egy mosolyt és elhitetned a világgal, hogy veled már pedig aztán minden rendben van. De ugyanaz a helyzet vele is, mint másokkal: nem vagyunk olyan ismertségben, hogy őszintén traktáljam a bajaimmal. Ha jobban belegondolok, senkivel sem vagyok olyan kapcsolatban. Amikor a barátaim meghallották mi történt, először segíteni akartak, majd nem tudták mit higgyenek apáról, így aztán szépen lassan elkoptak mellőlem mindannyian. Haragudhatnék rájuk, de inkább figyelmen kívül hagyom a történteket. Bár tény, hogy én sose fordítottam hátat nekik, pedig az ő családjaikban is történtek érdekes dolgok.
- Szomorúan hallom, hogy nem én vagyok a legnagyobb őrült az épületben. - Halkan elnevetem a mondatomat, ám érzem, hogy ő anélkül is értené, hogy csak viccből mondom. - Egyébként mi volt a legőrültebb dolog, amit el kellett viselned? - Nem tudom honnan jön a kérdés, de ha már kint van, nem szívom vissza. A válaszára kíváncsi vagyok, s remélem, hogy tényleg nem tartom fel semmiben. Azt már nem kérdezem meg, hogy őket is becsukták-e, hisz túlságosan átlátszó lenne az érdeklődésem. - Úgy lesz. - Mosolygok rá meggyőzésképpen, hogy tudja, ha segítségre szorulok, megkeresem, majd elfordulok tőle és megindulok. Valóban tudom, hol találhatnám meg, pontosan tudom melyik asztal az övé, bármennyire is furcsa dolog ez.
Hogy miért fordultam vissza, nem tudom, de valamilyen szinten örülök annak, hogy megtettem.
Szemeim csillogni kezdenek, ajkaimra széles mosoly húzódik, miután beleegyezik a sétába. Jó érzés végre beszélgetni valakivel, aki nem egy üvegfal mögött ül. - Akkor menjünk! - Talán kissé túl is lelkesedtem, s ha nem képzelődöm, örömömben még ugrottam is egy aprócskát. Amit mostantól nem teszek, mert oltári hülyeként nézhetek ki vagy csak egy ovisként, azt pedig már gyerekként se tudtam elviselni, ha valaki kislányként kezelt. Táskám szíján átbújtatom a fejem, hogy féloldalasan viselhessem azt, majd szőke fürtjeimet eltűröm a fülem mögé és elindulok az ajtó irányába, remélve, hogy Brian is jön velem. - Ó, szóval te sem akarsz haza menni... - Nem erőszakoskodom, hogy beavasson, miért nem kívánkozik még hazamenni, de jó tudni, hogy nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel. Bár azt is tudom, hogy egyszer muszáj lesz megejteni ezt is az éjszaka folyamán.
- Ha nem túl tolakodó a kérdés... miért lettél rendőr? Mi az, amit a legjobban szeretsz benne? - Ilyen kérdéseket is csak én tehetek fel, szegény pillanatokon belül megbánja, hogy sétára indult velem, a flúgos szőke lánnyal.
Ahogy kiérünk a levegőre, nagyot lélegzem a friss levegőből. A júniusnak köszönhetően nincs hűvös, viszont most már sokkal elviselhetőbb az idő, mint délután volt, ennek pedig örülni kell. - Na, merrefelé laksz? - Kérdezem, míg komoly pillantást vetek felé, majd amint rájövök, milyen hangsúllyal kérdeztem és mennyire félreérthető volt ez így, ebben a kombinációban, elnevetem magam. - Csak, hogy még véletlenül se sétáljunk arrafelé. - Magyarázom tovább, hogy tiszta vizet öntsek a pohárba. És innentől kezdve inkább csöndben maradok. Nem akarom az őrületbe kergetni, már így is többet beszéltem a kelleténél, meg aztán így lehet őt is szóra bírom.


- szavak száma: 721 - megjegyzés: remélem tetszik *-* -
Vissza az elejére Go down
Vendég
Vendég



Tárgy neve: Re: Folyosók ; Elküldve: 1st Július 2016, 11:35


Beautiful Disaster
Az igazat megvallva sajnálom egy kicsit a lányt, és az apját is, mert ennek nem így kellene lennie. Mármint értem én, hogy embert ölt, de gyilkost ölni, nem kellene, hogy inkább egy hőstett legyen? Embereket mentett meg azzal, hogy megölte, ki tudja hány ember halálát előzte meg ezzel, de ez nem fontos, úgy tűnik csak az az érdekes, hogy egy életet elvett. De hát van az az elv, hogy szemet szemért, fogat fogért, akkor az életet életért elv miért nem működik? Nem mintha én bárkit is megakarnék védeni, és bárki oldalán akarnék most állni, mert elvileg nekem az igazság oldalán kellene állnom, de ha az az igazság, hogy szerencsétlen embert le fogják csukni, akkor bassza meg magát az igazság. Nem a lány kis lelke érdekel, vagy az apjáé, csak az, hogy valaki olyat bezárni, aki csak a családját védte nem fair. Azok bezzeg nincsenek rács mögött, akik verik otthon a feleségüket, gyereküket, vagy az egész családot hátrahagyják és boldogon élnek nélkülük. Ezek az emberek mind szabadlábon vannak, és ilyeneket hoznak be. Nem tudom miért jó ez, mármint az önvédelem az önvédelem, de bizonyítani még nem tudják. Miért nem? Mert a szemtanú csak az elfogult lánya volt, mert a másik kettő meghalt, az gyanúsítottnak meg nem hisznek. A vak is látja, hogy más fegyver végzett a két emberrel, de ez még semmi biztosat nem jelent. Mindegy, ez nem az én ügyem, nem is az én dolgom, én csak puffogok magamban, és kijelenthetem, hogy mennyire nem értek ezzel egyet.
Bevallom, nem tudom miért akarok ennyire beszélgetni vele, van benne valami, ami annyira megfogott, de nem tudom elereszteni, és azt akarom, hogy Ő is beszéljen hozzám. Minek szokták ezt nevezni? A fene se tudja, és igazából nem is akarom tudni, hiszen, ha megismerem őt bizrosan nem fog annyira érdekelni. Nem szokásom első látásra ítélkezni, nem is fogok, de csak nem lehet annyira különleges, hogy később is akarjam őt. Mármint megismerni, nem kell azonnal rosszra gondolni, igaz, hogy férfi vagyok, de nem fogok minden gondolatom a testiség körül. Ha csak nem valami olyasmiről van szó, hogy valakit felnyissunk és megnézzük, hogy mit is rejt a belseje. Az egy másik dolog, bár elvileg a szexualitás pedig egy kötelező emberi dolog. És mi van azokkal akiket csak az élet basz meg? Szerintem az nem a legfontosabb dolog az életben, sőt el is hanyagolható, hogyha valaki nem akarja, akkor nem akarja. Az pedig, hogy ez a lány úgy is érdekel-e engem kérdéses, az biztos, hogy nagyon szép, de olyan  ártatlannak tűnik, én meg nem vagyok az, még a végén megrontanám szegényt, aztán hallgathatnám, hogy mekkora egy barom vagyok. Kösz nem!
- Abba, még én is megelőztelek téged. - halk nevetése hatására mosoly jelenik meg arcomon már megint, túl aranyos, ilyen nem létezhet. Most vagy ki akar játszani ezzel, vagy... Nem tudom, nincs más megoldás, biztosan össze akar zavarni, hogy aztán valahogy bejuthasson az apjához, de sajnos velem kemény fába vágta a fejszéjét. - Hát... Volt egy eset, amikor be akartunk vinni egy nőt, Ő pedig karmolt, harapott, majd rámült. Tudni kell róla, hogy volt vagy 150 kiló, tehát nem volt túl kényelmes. - gondolkozom el, de még így is kihagyok egy részletet. A nő nem simán ült rám, hanem az arcomra, pár pillanatig még levegőt sem kaptam. Nincs bajom a duci hölgyekkel, ők is lehetnek szépek, mondjuk nem akkor, ha drogfüggők, és emiatt akarjuk őket bekasztlizni. Mosolyogva fogadom, hogy majd fel fog keresni, ha tudok neki segíteni, mert gényleg szívesen teszem. Ha nem csak rajtam múlna bejutatnám az apjához is, de az elmondja a kapitánynak, én pedig bajba kerülök, legyek akàrmilyen szorgos munkaerő, így ezzel inkább nem próbálkozom. Be fog menni úgyis, csak nem ma, hanem majd holnap, és két nap múlva. De vajon be fog próbálkozni minden nap, úgy, ahogy ma is? Vagy inkább már nem? A fene se tudja.
- Nyomás. - mosolyodok el, ahogy figyelem lelkesedését, és feltűnik az az aprócska elrugaszkodás is, ami még nagyobb mosolyt csal az arcomra. Mondom én, hogy túl aranyos. Míg ő a táskájával és szép hajával szórakozik, addig ellenőrzöm, hogy a zsebeimben minden meg van-e, és mivel semmi sem hiányzik én teljesen készen is állok, így követem Aprilt kifelé. - Nem igazán. Te pedig maga a ház miatt nem szeretnél, vagy apukád miatt? - lehet nem rám tartozik, de megkérdezem, hátha akár segíteni is tudok neki, mondjuk csak haza tudom vinni, de az is több, mint a semmi. Az éjszaka közepén ne járjon egyedül, még a végén bajba sodorja magàt.
- Nem tolakodó, egyáltalán nem. - mosolygok rá, hogy nehogy azt gondolja, valamiért tőle nem érzem annak. - Azért lettem az, mert nem igazán szeretem az igazságtalanságot, és mivel szuperhős nem lehetek, így erre esett a választásom. A legjobban pedig azt szeretem, hogy annyi emberféle van, és lehet, hogy sok beteg őrültel hoz össze a sors, de még azok is érdekesek. - egy kis gondolkozás után sikerül elmondanom, lehet, hogy zakkantnak fog gobdolni engem, de ez van, ezt szeretem a munkámban.
A friss levegő megtölti tüdőmet, és jó mélyen beszívom és csak lassan engedem ki. Jól esik, de egy cigaretta is jól esne, viszont nem fogok rágyújtani, lehet zavarja a füst, szóval ezzel még várok egy kicsit. Szavaira elgondolkozom, de amint megpróbálja kihútni magát elnevetem magam, és sikerül nem túl betegen nevetnem, úgyhogy már jól jártunk. - Jó messze innen, szóval nem hiszem, hogy pont arra fogsz sétálni. Ha mégis felajánlok neked egy rendes kávét. - utalok arra, hogy kaptam tőle kávét, akkornis, ha nem túl rendes kávé volt. - Esetleg hazakísérjelek? Addig sem vagy egyedül. - nem én vagyok a legjobb társaság, de lehet mégis jobb lesz, ha egy rendőr kíséri el, főleg, ha okkal nem szeretne még hazamenni.

940 || come to me in the night hours || remélem megfelel *-*
Vissza az elejére Go down
Vendég
Vendég



Tárgy neve: Re: Folyosók ; Elküldve: 2nd Július 2016, 01:42





Brian & April
You make me wanna scream, burn, touch, learn, every part of you.
Rendkívül hálás voltam Brian-nek azért, hogy itt volt velem és beszélgetett velem, még akkor is, ha csak munkahelyi kötelességből tette. Hiszen addig, míg őt kérdezgettem, egészen jól feloldódtam és nem a széthulló családom tette ki minden gondolatomat. Ami eléggé nagy szó volt az utóbbi egy hónapot figyelembe véve, így boldogan sodródtam ezzel az árral.
Úgy igazából eddig a pillanatig annyira nem is tűnt fel, mennyire egyedül vagyok. Reggel elmegyek dolgozni, délután eljövök ide, aztán hazafelé útba ejtem a kis boltot, otthon készítek valami vacsorát, fürdöm és megyek aludni. Másnap ugyanez a forgatókönyv, sosincs egy kis kikapcsolódás, de még csak egy kis változatosság sem. Vagyis majd most lesz, hisz apa csak kétnaponta tart igényt a társaságomra. Vajon tényleg semmi baja sincs a fogdában, egyszerűen csak felismerte azt, amit az előbbi percben én is? Hogy nincs életem? De végülis hogy lehetne? Nem egy gazdag tinilány vagyok, akinek az a legnagyobb problémája, hogy melyik magas sarkút vegye fel az esti buliba. Nálam azért kicsit összetettebb a helyzet. És sötétebb, de még hány árnyalattal. De ezt most inkább elengedem és igyekszem minél kevesebbet gondolni apára. Ha ő nem akar látni engem, akkor bizony nem kell azért küzdenem, hogy én láthassam őt. Majd holnap visszajövök vagy lehet már csak duzzogásból se kellene. Igaz, azt úgyse bírom ki. Ketten maradtunk, össze kell tartanunk.
Elmosolyodom Brian válaszán, hiszen abszolút nem néz ki őrült fajtának. Bár tény, hogy sok ember a vörös hajat rögtön az ördög színének titulálja, pedig ez nem így van. Ó, mennyire szerettem volna vörösre festeni a hajamat, de anya nem engedte, mert akkor még túl fiatal voltam. A nővérem pedig mindig azt hangoztatta, hogy akkor nem lennék olyan szép, mint ő, s mivel ő volt a példaképem, ezzel a lehető legegyszerűbben lebeszélt a hajfestési terveimről. Ám jelenleg senki sincs itt, aki megállíthatna, így talán most jött el ennek az ideje.
Fura gondolataimból ismét Brian ránt vissza, monológját pedig elképedve hallgatom, majd hangos nevetésben török ki. Amit aztán gyorsan be is fejezek, nehogy pofátlanságnak gondolja és faképnél hagyjon. - Bocsánat, tudom, hogy nem vicces... De az után, hogy lehetsz még egyáltalán egyben? - Ráharapok alsó ajkamra, hogy még véletlenül se húzódjon szélesebbre a mosolyom. Nem lenne illendő kinevetni egy rendőrt, még akkor sem, ha már pár órája lejárt a műszakja.
A rendőrség előtt még ugyan el-elmerengek a gondolaton, hogy talán vissza kéne menni az épületbe és tényleg megvárni, míg éjfélt üt az óra. De őszintén? Nincs hozzá kedvem. Vártam ma már eleget, így tényleg nem fog ártani, ha kinyújtóztatom az elgémberedett végtagjaimat.
- Hát igazából mindkettő. Nem értem, hogy apának honnan támadt ez az ötlete, hogy csak kétnaponta látogassam, amikor jól tudja, hogy nincs más dolgom. Nem muszájból vagyok itt, hanem mert nekem már csak Ő maradt. De hazudnék, ha azt mondanám nyugodtan sétálok be a házunk ajtaján... Ha tehetném és ha csak rajtam múlna, már megszabadultam volna valahogy tőle. - Ezt apának is mondani fogom. Senki sem tudhatja mit hoz a jövő, én pedig nem szeretnék túl sok időt eltölteni az egykori otthonomban. Inkább adjuk el bőven áron alul, vegyünk egy kis lakást és ezzel megszabadulhatunk a borzalmas emlékektől.
Az én kicsit fanyarabb témám után boldogan hallgatom az ő meséjét arról, miért is lett rendőr. - Honnan tudod, hogy nem lehetsz szuperhős? Ha azt mondod, hogy nincs köpenyed, én tudok varrni, csak úgy mondom... - Nem tudom pontosan mikor váltottam át ennyire feloldódott hangulatba, de jól esett kicsit kötetlenül, felelősségmentesen beszélgetni és viccelődni, még akkor is, ha Brian voltaképpen idegen volt a számomra. - Meg legalább az őrültek mellett nem unalmas az élet, nem? Semmi sem kiszámítható és ez valamiféleképpen jó kis adrenalin löketet ad az embernek. - Nem, nem tapasztalatból beszélek, habár néha csodálva nézem az őrült embereket a tévében. Nem azért, mert titkon én is szeretnék lemészárolni egy várost, mert tényleg nem, de ő nekik valami szikra felpattan a fejükben, akkor mennek és megcsinálják, mit sem törődve a következményekkel. Én világ életemben jó kislány voltam, betartottam a szabályokat, s bármennyire is fáj ezt beismernem, kezd elegem lenni ebből a szerepből. Pláne úgy, hogy látom, ártatlanok is rács mögött végezhetik, akár csak az apám.
- Ez nem segített túl sokat, igaz? - Kidobom a kis kávés poharamat a legközelebbi kukába, majd mivel korábban elfordultam tőle, most visszafordulok Brian felé. - Sose lehet tudni, merre sodor még az élet. Szóval ha a környéken járok, akkor behajtom azt a rendes kávét. - Igaz azt se tudom merre lakik, de ez most igazából nem is lényeges. A kérdése eléggé meglep, s egy pár másodpercet vaccillálok is, mire sikerül végre valami értelmes választ kinyögnöm, s a szemeim se cikáznak már Brian és a rendőrség épülete között. - Annak nagyon örülnék, köszönöm. Sőt, ha már ott leszünk, tudok adni az útra süteményt is, még reggel készítettem. És nekem is van rendes kávém, igaz lehet arra már nem lesz szükség. De szívesen adok azt is. - Kedvesen mosolygok rá és fájó szívvel ugyan, de végül magam mögött hagyom apámat. Majd holnap találkozunk, s megbeszélünk mindent, de nem tudom, miként fogom elviselni ezt az új látogatási rendszert, amit kitalált...
Mutatom Brian-nek merrefelé induljunk. Még szerencse, hogy nem lakunk túl messze és csupán tizenöt-húsz percnyi sétára vagyunk most. Ez azért biztató.
- És mit csinálsz a szabadidődben, ha éppen nem szuperhősködsz? - Kérdezem mosolyogva, bár lehet utálni fog ezért. Tudom, hogy nem épp a legszellemesebb és legkreatívabb kérdés, de hirtelen bizony más nem jutott az eszembe.
- Jaj, ott egy fekete macska! - Ijedten jajdulok fel, majd megfogom Brian karját és átlökdösöm az út túloldalára. Aztán ahogy átérünk, megtorpanok előtte és kiskutya szemeket villantva rá, zavartan elmosolyodom. - Bocsi. Egyébként nem vagyok babonás, de a fekete macskákat nem bírom. És mindig miután összeakadok eggyel, történik valami rossz, úgyhogy ezt most muszáj volt. - Úgy állok ott előtte, mint valami kislány, aki éppen rossz fát tett a tűzre és tudja, hogy ki fog kapni. Agh, elegem van ebből. A kislány szerepből, az ártatlanságból, a gyermekes ijedtségektől. Végtére is anyámmal sem egy fekete macska végzett és apám sem egy ilyen miatt ül a rácsok mögött. Itt az ideje felnőni végre, April.


- szavak száma: 1008 O.o - megjegyzés: remélem tetszik *-* -
Vissza az elejére Go down
Vendég
Vendég



Tárgy neve: Re: Folyosók ; Elküldve: 4th Július 2016, 16:07


Beautiful Disaster
Fura egy alak vagyok, mármint senki sem szokott érdekelni, általában elmegyek mindenki mellett szó nélkül, nem érdekel a drámájuk, nekem is meg van a magam baja, de most nem tudtam csak úgy elmenni, pedig lehet az neki is meg nekem is jobb lett volna. Nem tudom miért mozgatja ennyire a fantáziámat, hiszen eddig bármikor jött megéreztem, tekintetemmel azonnal őt kezdtem keresni, és néha nagyon sokáig tartott míg elengedtem őt. Csak figyeltem, mint ahogy a ketrecbe zárt állatokat, és vártam, hogy kitörjön, ami meg is történt, csak pont nem abban a pillanatban, és helyzetben amikor én akartam. Számomra elég szerencsétlen pillanatban történt ez, még a telefont sem sikerült letennem időben, amikor olyan hirtelen megtalált. Nem bánom, igazából egyáltalán nem bánom, mert ha akkor ő nem szól hozzám, lehet, hogy én tovább húztam volna a beszélgetést, de most mit várhatnék magamtól. Nem vagyok képes normális emberi társalgásra, vagyis de, a húgommal olykor-olykor, de mással általában sosem voltam túl rendes. Nem is tudok az lenni, ha megpróbálom, általában sosem lesz jó a vége, valahogy mindig elrontom, de most mégsem akarom, most jól akarom csinálni, legalább életemben egyszer. Hogy miért vele? Nem tudom, ránézek, és már csak a szárnyakat és a glóriát hiányolom, amitől igazán angyali lehetne, pedig az arca már azt hiteti el velem. Azt hiszem még nem a megrontására megyek, lehet később sem fogok, ha megismerem, de még nem ismerem, még az sem biztos, hogy akarja, hogy megismerjem.
Viszont jól esik most beszélgetni, valami furcsa melegséggel tölt el az, hogy szóba áll velem, és igazából nem is olyan rossz a társasága. Azt hittem, hogy nem nagyon fogunk tudni társalogni, ő szendeszűzies lesz, én pedig pont ezért fogok sokkal zakkantabb lenni, mint voltam eddig. De nem ez van, ő vele el tudok beszélgetni, és nem érzek kényszert, vagy rossz érzést, semmi ilyen. Szerintem, ha korábban oda ülök mellé hamarabb rá tudtam volna venni arra, hogy elinduljon hazafelé, vagy én elvigyem. A műszakom lejárta után meg is ejthettük volna azt, de nem baj, igazából nem bánom, hogy ez így alakult.
Szerintem nem veszi komolyan, hogy én rosszabb vagyok, mint ő, pedig igazam van, ha tudná, hogy mi zajlik li olykor a fejemben, még el is menekülne. Nem vagyok őrült, csak vannak fura gondolataim, amiket sokan nem értenének meg. Ahogy azt sem, hogy miért találom annyira aranyosnak a nevetésêt a történetem után. Valamiért megint jön az a nyamvadt melegség és elmosolyodok, szélesen, épphogy nem nevetem el magam, úgy, ahogy ő tette az előbb. De én még egy kicsit visszafogom magam, akkor is, ha valamiért most nagyon elengedettnek érzem magam. - Igazából vicces, akkor nem volt, de most már az. És, mint látod kemény fából faragtak, egyetlen nő nem fog kicsinálni engem. - ez az a pillanat, amikor kicsit elnevetem magam, halkan, de mégis megteszem. A helyében én is kinevettem volna magamat, ez nem egy olyan dolog, ami nem vicces. Bár a nő segge alatt ülve annyira nem éreztem jól magamat, és annyira nem is volt vicces, de most már egy jó emlék lett, azt hiszem, meg is fog maradni jó ideig annak. Főleg, hogyha ezzel Aprilt meg tudom mosolyogtatni, valamiért ez tetszik, olyan szépen cseng, hogy szívesen hallanám még párszor, de nem tudom, hogy lesz-e még rá alkalmam.
Valamiért kíváncsi voltam a válaszára, hogy miért nem akar hazamenni, nem eg, rám tartozó dolog, így nem is kell válaszolnia, szerintem ezt ő is tudja, én pedig megkapom a választ. Nem lep meg, gondoltam, hogy az apja is, és maga az eset is közrejátszik, mármint ez nem egy olyan dolkg, amin könnyű túltennie az embernek magát. Az anyja ott halt meg, abban a házban, és még eg, ember halála is megtörtént ott, ami gondolom hatással volt rá, és van is, de a lelkét inkább az anyjáé viseli meg. Én legalábbis erre tippelek, aztán lehet, hogy az rosszabb a számára, hiszen az apja vette el annak az embernek az életét. - Ha gondolod kereshetek neked egy ingatlanügynököt, ha apád bele egyezik a dologba, és lezajlik a nyomozás. Hiszen, amíg nem zárják le addig... Addig nem lehet eladni, kitudja mikor akarnak visszamenni oda nyomozni. - elsőre úgy akartam befejezni, hogy addig bűncselekmény helyszínének nevezhető, de nem akartam az érzéseibe taposni, így korrigàltam magam. Ez tuti a fáradság, csak is amiatt mondhatok ekkora baromságokat, hiszen én nem szoktam figyelemmel lenni másokra, soha, most meg. Félek, hogy egy rossz szót is mondhatok neki, ő pedig kikészül, és nem azért félek, mert nem tudok mit kezdeni egy összetört lánnyal, hanem azért mert ő lenne az összetört lány.
Igaz, kérdése kicsit meglepő volt számomra, nem gondoltam, hogy ennyire érdekelni fogja ez, de mivel nem az a fajta vagyok, elmondom neki, ez nem egy olyan dolog, ami titok lenne, bár jelenleg úgy érzem, hogy annyira nem is vagyok titkolózó, bár vannak falaim, amiket meg akarok tartani és meg is fogok. - A köpeny is hiányzik még, meg hát... A szuperhősöknek vannak jó kis ruhájuk, nekem meg nincs, és az, hogy az alsóm kívülre veszem, az már el van lőve. - nevetek egy kicsit, mert valamiért Superman ugrik be, meg Batman is, akinek olyan eszközei vannak, amik nekem sosem lesznek. Annyi penzt kidob azokra, hogy én már vehettem volna abból egy kastélyt, 4 emelettel két nagy medencével, és lehetne nyolc sportkocsim is mellé. A gonoszok mindig csóribbak, de nekik nem is kell pénz, csak egy kis benzin, egy gyújtó, meg néha egy bomba is, azt meg házilag is elő lehet állítani. Gazdaságosabbak a szulergonoszok. - Így van, dmiatt is szórakoztató ez a munka. Az egyik társamat megharapta egy idős nő, de a protkóját benne hagyta az alkarjában, azóta is ott van az asztalán kiállítva, mint egy emlék. - próbálom megint nevetésre bírni megint egy ilyen történettel, ami nem hazugság, nem is hazudnék neki szerintem, ilyenben nem.
- Sajnos nem igazán. - vigyorodok el, a kis műanyag pohár után nézve, amit szépen kidobok én is, ne cipelgessem már. - Rendben van, de készülj fel, laknak arra elég őrültek. - ha nem lenne elég, hogy én ott vagyok, van még egy pár belőtt ember, meg részeg, azok sem a legjobbak, néha a halucinációkkal rosszabbak, mint én. - A süteményt elfogadom, a kávét meg átrakhatnánk máskorra, viszont cserébe ha gondolod, és nagyobb biztonságban érzed magad én körbe is nézhetek. - nem tudom ő melyik csoportba tartozik, de vannak akik egy ilyen eset után nem érzik magukat biztonságban, és egy ilyen apró tett is sokat segíthet nekik, az a 10 perc pedig már nem oszt, vagy szoroz.
Megindulok arra, amerre mutatja az utat, hiszen én nem tudom merre keressem, bár ha akarnám akár tudhatnám is, az aktákba bele tudok nézni, de nem fogok utánna kutatni, nem vagyok ennyire beteg.
- A húgomat pesztrálom általában, vagy olvasok, legyen akármilyen unalmas elfoglaltság, én szeretem. Te? - kíváncsiskodom, érdekel a válasza, mert így többet tudhatok meg róla, ami jól jönne, lehet ki tudnám találni, hogy mi az, ami annyira megfogott benne.
Meglepetésemben meg se tudok nyekenni, csak hagyom, hogy átlökdössön az út másik oldalára, bár annyira nem kell löknie, megyek magamtól is, ott pedig csak teljesen értelmetlenül figyelek rá, és hallgatom a magyarázkodását. Aranyos, bár erre semmi szükség, ha babonás lenne azt is megérteném. - Semmi gond, azt is megérteném, ha babonás lennél. - mosolyodok el, hiszen tudom ez milyen, az anyám sokáig az volt, még jósnőkhöz is járt, bár nem tudom minek, hiszen az nem mindig mondott igazat, de ha neki jó volt, akkor jó volt. - Van még valami ilyesmi amire figyelnem kell? - kérdezek rá, hogy ha megint ilyen lesz, már fel legyek készülve.

1244 || come to me in the night hours || elszaladt velem a ló o.o
Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom



Tárgy neve: Re: Folyosók ; Elküldve:


Vissza az elejére Go down
 
Folyosók
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Folyosók
» Mosdók és fülledt folyosók környéke...

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
DARKNESS IS COMING :: belváros :: belváros és városgerinc :: Rendõrõrs-
Ugrás: