Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Adminok
Jasmine Grey
Profil
Diana V. Strzechowsk
Profil
Alec Vasquez
Profil
Violet Porter
Profil
chatbox

friss válaszok
Cicuska aranykalitkája
6th December 2017, 18:07
írta: Catherine Williams
Belvárosi park
28th November 2017, 17:17
írta: Alexander Bones Russel
Cat & és a kandúr
22nd November 2017, 18:59
írta: Catherine Williams
Burn it ! - Diana &Andy
14th November 2017, 17:30
írta: Andrzej Strzechowski
Stivali Italiani
7th November 2017, 15:10
írta: Vendég
Belső udvar
4th November 2017, 20:28
írta: Andrzej Strzechowski
A Kandúr "barlangja"
24th Október 2017, 20:55
írta: Alasar Mal
Uszoda
24th Október 2017, 19:50
írta: Violet Porter
Asztalok
4th Október 2017, 23:43
írta: Adele Vien
Játékostárs keresõ
29th Szeptember 2017, 10:51
írta: James Bryant
Munkahely nyilvántartás
28th Szeptember 2017, 18:57
írta: James Bryant
Avatarfoglaló
28th Szeptember 2017, 18:48
írta: James Bryant
James Bryant
27th Szeptember 2017, 21:45
írta: Jasmine Grey
Alexis Rowe
19th Szeptember 2017, 16:16
írta: Jasmine Grey
Hiányzásnapló
31st Augusztus 2017, 21:00
írta: Violet Porter
belépett tagok



Jelenleg 5 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég
A legtöbb felhasználó (44 fő) 25th Június 2016, 22:24-kor volt itt.


 

 Brossco Magánrendelő

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Fõadmin
admin

avatar

. :

Posztok :
436
Foglalkozás :
- looking upon New Orleans -
. :


Tárgy neve: Brossco Magánrendelő ; Elküldve: 18th Június 2016, 16:40


Vissza az elejére Go down
Sola Brossco
vértigris

avatar

. :

That’s what really bothers you, isn’t it? The one-night stand. Man fucks woman. Subject: man. Verb: fucks. Object: woman. That’s okay. Woman fucks man. Woman: subject. Man: object. That’s not so comfortable for you, is it?

Posztok :
10
Kor :
66
Lakhely :
New Orleans
Foglalkozás :
Psychiatrist, det., soc. anthropologist, wine exp.
. :

She is ash and acid,
soot and scars.
A tragedy of crossed wires;
a ticking time bomb
just waiting to explode.



Tárgy neve: Re: Brossco Magánrendelő ; Elküldve: 28th Június 2016, 17:55



Brian & Sola



This world is a jungle; you either fight or run.



Mióta visszatértem New Orleansba, sok minden megváltozott körülöttem. Eleve sok minden megváltozott. Kezdve az átváltozással, Rose és Brandon belsős harcán át, egészen az egyébiránt teljesen normálisnak mondható, új-, és régi arcok feltűnéséig. Vannak itt olyanok, akiket hátra hagytam, és a hátrahagyottak közül vannak olyanok, akik ma nem lehetnek velem, mert az idő múlásának kegyetlen vasfoga a torkukra fonódott.
Van munkahelyem, több is, mint, amire szükségem volna, de ez így is van rendjén, és így van jól; ha nem lenne munkám és nem tudnám magamat mivel lefoglalni, az elmém fogaskerekei megállás nélkül pörögnének, még az után is, mikor nem maradt már semmi. Csak vehemensen, megállíthatatlanul, kattognának.
Bevallom, hogy, amikor kiderült, hogy Brandonnak milyen jellegű igényei vannak, és mi motiválja újabban, cseppet sem repestem az örömtől. Már csak azért sem, mert a férfi túl fiatal ahhoz, hogy egy falka alfája legyen. Ez az egyik indok. Az az indok, ami már magában is meglehetősen nyomós érv. Ha már átváltoztunk, és immár teljes mértékben az alakváltók-, és őseink életét akarjuk (és valószínűleg fogjuk is) élni, már inkább vagyunk falka, semmint család. Talán egy kicsit mindkettő.
A másik indok, már, ami a boldogtalanságomat, vagy az egyelőre jogtalan dühömet illeti, pedig az, hogy férfi. Nekem pedig egy férfi kurvára nem parancsol. Ezért is ódzkodom attól, hogy összeálljunk a másik tigris családdal, Westfallékkal – ott kapásból van egy alfa hím, és az utódja, a fia.
Ilyen, és ehhez rettentően hasonlatos dolgokon agyalok, miközben a ki tudja, hányadik hosszomat úszom le, egyiket, a másik után. Minden izmom sajog már, de nem érzem magamat kellően nyugodtnak. Pedig ideje volna lehiggadnom, ugyanis ma hivatalos vagyok a város egyik egyetemére, ahol előadást kell tartanom, a jövő viselkedéselemzőinek. Aztán a szokásos elbeszélgetés a rendőrrel. Brian Philips ismét meg fog jelenni, hiszen a mai nap az ő napja. Groteszk módon érdekel a férfi. Legszívesebben felnyitnám a koponyáját, hogy belenézhessek, és lássam az egyébként kifürkészhetetlen titkokat, amiket rejteget.
Az egyetemen – immár decens, fekete szoknyába tűrt, fehér blúzban és magas sarkúban – kivetítőn elemzem a díszes társaságnak egy hírhedt, francia sorozatgyilkos profilját. A műve képeit mutatom meg nekik, teljes, egész, véres és kegyetlen valójában. Testek, teljesen összeroncsolva, feltépve, kizsigerelve. Vér áztatta ágyak, kádak, szekrények. Igyekszem felhívni a figyelmüket az egyező vonásokra: nőket ölt a faszarcú, csak és kizárólag, tipikusan elvitt magával ezt-azt – fehérneműt, ékszert, levágott hajtincset, az utolsó áldozatától a szemét vitte el, érzékszervet, mint olyat. A fiatalok lelkes amatőrök módjára jegyzetelnek, ahogyan az elvárható, olykor kérdéseket tesznek fel, a gyengébb idegzetűek nem néznek oda, egyesek elhagyják a hatalmas helyiséget, így a telített sorok itt-ott foghíjassá váltak.
Amikor véget ér az előadás, kikapcsolom a kivetítőt, és válaszolok azoknak a hallgatóknak a kérdéseire, akik megkeresnek még a pódiumon.
Egyetlen részlet marad el csupán, talán a legelhanyagolhatóbb. A gyilkos gyilkosának kiléte. Pedig igazán érdekfeszítő volna látni, ahogyan a katedra magányos piedesztálján tetszelgő nőre – rám – néznének ezek után.
A kávézóban egy professzor vár, akinek elnyerte a tetszését az előadás. Gondolom, mert feketelevessel fogadott. Maradnék még, de muszáj a rendőr konzultációjára mennem, különben elkések. És én soha nem kések el, és soha nem váratom meg a pácienseimet.
Még megvárja, míg elszívok egy cigarettát az egyetem előtt. Megkínálom. Elfogadja. A csészét pedig visszaviszi, amikor elbúcsúzok tőle.
A fekete Volvoba ülök, leveszem a magas sarkúmat, bekötöm a biztonsági övet, és bekapcsolom a rádiót. Éppen egy sláger megy, melynek imádott melódiája zengi be az autót. Gázt adok a gyönyörűséges, gépszörnyetegnek és rövidesen a főútra kanyarodok.
Szinte viszket a tenyerem, hogy tigrissé váljak. Érzem, ahogyan a bőröm alatt feszül a bestia, a láncait cibálja, melyek lebéklyózzák. Túl régóta van rabságban, és most felébredt, és a szabadságát követeli. Az útra koncentrálok, mikor egy apró morgás szakad ki ajkaim közül. Felhangosítom a rádiót, a kormányon dobolok. Ideges vagyok. Úgy érzem, hogy be vagyok zárva, és most a bestiával együtt vergődünk a ketrecünkben. Egy izom rándul az arcomon.
A rendelő előtt leparkolok, a szokásos helyen, és mezítláb szállok ki. A cipőim a kezemben vannak, csupasz talppal, nesztelenül megyek fel a lépcsőkön, és nyitom ki az ajtót, majd pötyögöm be a riasztó kódját.
Töltök magamnak egy csésze teát és rágyújtok, míg Philipsre várok.
Amikor megérzem az illatát, és meghallom a léptei zaját, a halálrúdba még szívok egyet, mielőtt elnyomnám a hamvadó cigarettavéget a márvány hamutálban, a cipőmbe bújok, és magam mögött hagyom az irodámat, melynek ajtaját kulcsra zárom, most is, mint mindig.
Nem várok kopogást.
A nyíló ajtó felé pillantok, és amikor feltűnik a férfi ismerős arca, nem mosolyodom el. Igyekszem megtartani a kellő távolságot a betegeimtől. Már csak a legutóbbi esetből is kiindulva, amikor a világ másik felére menekültem, mert az egyik betegem belém szeretett – és mert én is szerettem őt.
- Mr. Philips – dorombolom a nevét, és biccentek, mintegy üdvözlés képpen. – Fáradjon beljebb – invitálom, hogy foglaljon helyet a szokásos fotelben, az enyémmel szemben.
- Mi történt önnel a legutóbbi konzultáció óta? – teszem fel a kérdést a jegyzetfüzetem fölött, tollal a jobbomban, miközben Brian vonásait fürkészem, és igyekszem valamit kiolvasni nyugtalan lélektükreiből.


Words: 814 ▲ Music: Moon in my mind. ▲ Notes: It's my design.
Vissza az elejére Go down
Vendég
Vendég



Tárgy neve: Re: Brossco Magánrendelő ; Elküldve: 29th Június 2016, 12:33


Brossco dokinak
A kocsim ajtaját szinte becsapom magam után, ahogy bevetem magam a családi házunkba. A húgom nem tudom merre van, vagy a szobájában, vagy valahol máshol, nem aggódom, tudom, hogy képes vigyázni magára, és meg is tudja védeni magát, arról gondoskodtam. Anyám... Hallom, ahogy a konyhában szorgoskodik, még egy kicsit dúdol is hozzá, de vele most nem akarok foglalkozni, úgyis csak a balhé menne, hogy miért nem szólok hozzá, mit akarok enni, mennyit aludtam. Aludni. Vicc. Szerintem normálisan nem aludtam már jó ideje, a munkába temetkezem, mert ott érzem magam jól, a káosz közepén, ahol mindenki eszét tudja veszteni, zsibongás van mindenhol, és rohangászó emberek. Az a szétszórtság ami ott van, engem csak jobb kedvre derít, egyszerűen élvezem, ha nincs minden rendben körülöttem, ha a dolgok kicsúsznak az emberek kezéből. Van abban valami felszabadító, és mámorító, így az is megesik néha, hogy én teszek keresztbe egyeseknek, hogy lássam, mit hoznak ki az újonnan adódott helyzetből, amiből sok út vezet ki, de mind más hatással van a környezetre. Valamiért jó látni, hogy nem a leghelyesebb utat választják, hanem a rosszabbikat, aztán emésztik magukat, mert olyan következményeket sodort eléjük a sors, amivel nem számoltak.
Hirtelen anyám hangja ugraszt ki gondolataimból, de én csak szemforgatva vonom meg a vállam, és megyek be a szobámba, hogy átöltözzek. Nincs hangulatom hozzá, nem gyerekes hiszti ez a részemről, egyszerűen, csak nem akarok vele beszélni, azt akarom, hogy hagyjon békén és ne anyáskodjon annyit felettem. Jogos lenne a kérdés, hogy akkor miért nem költözöm el. A válasz nagyon egyszerű. A húgom miatt, nem sok ember iránt táplálok bárminemű érzelmet, a gyengéd érzelmek pedig még ritkábbak, de a húgom, az a húgom, nem tudok neki nemet mondani, amikor könyörgő kiskutya szemekkel arra kér, hogy ne hagyjam magára. Már kaphattam volna egy szolgálati lakást, ahova átköltözhettem volna, és vihettem volna Jenna-t is, de nem mentem el. Ki tudja mit tenne ez a vén banya otthon egyedül, ne az én lelkemen száradjon a halála. Másé nem érdekel, de ő valamilyen szinten mégis csak az a nő, akinek az életem köszönhetem, ne az én bűnöm legyen, ha feldobja a talpát. Nem mintha lenne rá más oka, a szívét már nem fogjám összetörni, - csak ha valaki a bordáival együtt nem töri össze - így szerelmi bánat nem lehet. Csak az lehetne, hogy a gyerekei itt hagyják, bár a sok titkolózással pontosan ezt fogja elérni. Nem mintha engem érdekelne az apám, de Jennat biztosan érdekli, de nem fogja megtudni, mert anya annyira megakarja tartani magának.
Az egyeneuhámat átcserélem egy szimpla pólóra és egy nadrágra, igaz, nem a szakadt fajtára, mert nekem még ma tovább kell mennem, így fogjuk rá, hogy emberien nézek ki. Arcom csak egy kicsit van beesve, szemeim alatt a karikák már észre sem vehetőek, annyira hozzászokott a szervezetem a kevés alváshoz. Na de majd ma kialszom magam, miután végeztem a dokinál, mert ma este nem mehetek be dolgozni, elküldtek, hogy néha aludni is kell, mert talán a negyedik éjszakámat húzhattam le úgy, hogy tovább bent maradtam és korábban mentem be. Mkst is végeznem kellett volna már reggel, a munkaidőm le is járt, de még a papírokkal szórakoztam, ami nálam sok időt jelent. Utálok jegyzőkönyvezni, az a legrosszabb ebben a munkában, mert az izgalomnak már vége, de újra és újra le kell vésni egy nyamvadt papírra, hogy mi volt ott. Néha már annyira odafirkantanám, hogy: Mind meghaltak, bár többen tették volna, mert maradtak szemtanúk. Mivel vannak szemtanúk, ezért az ő vallomásukat is csatolni kell mindenhova, hogyha többen vannak, akkor még több embert, és ez így megy sokáig. Csak ezt utálom a munkámban, mások a szagot, vagy a halott emberek látványát, de én nekem azzal pont nincs bajom. A hullák látványa igazán érdekel engem, a szag pedig... Tudok a számon át lélegezni, bár az is biztos, hogy különleges aromája van, minden embernek más egy kicsit a halál utáni szaga.
Lerobogok az ajtóhoz, de mielőtt a kilincset elfordítanám még hátrapillantok. Anyám még mindig kint van a konyhában, én pedig most az egyszer nem tudom megállni, hogy szó nélkül lelépjek. - A dokihoz kell mennem, este fele jövök haza. - megáll a mozdulatban, az arca egy pillanatra felragyog, de nem foglalkozva vele kinyitom az ajtót, majd a kocsimhoz megyek. Meglátogatom a dokit, aztán tudok aludni is.
Nem rohanok az irodába azonnal, hanem a kocsimnak dőlve elszívok egy cigit, kicsit megnyugtat, ahogy a káros füst ellepi tüdőmet, roncsolva a szerveimet és a fogaimat is, de nem foglalkozom vele, szeretem az ízét. Az a kesernyés utóízt is, amit maga után hagy, de magam sem értem, hogy miért. Nem szívom gyorsan, inkább kiélvezek minden slukkot, majd elnyomva egy kukába dobom. Nem vagyok rendszerető, de azért figyelek a törvényekre, néha-néha.
Nem kopogok be hozzá, nincs rá szükség, tudja, hogy jövök, mindig tudja, és nem csak azért, mert pontos vagyok. Női megérzés?
- Ms. Brossco! - egy mosolyt engedek felé, tudom, hogy ő nem fog mosolyogni rám, nem szokása, gondolom ez valami pszichiáter dolog, ki tudja melyik kattosból mit vállt ki egy mosoly. Amint engedélyt ad, bemegyek, és helyet foglalok a szokásos fotelban, pont vele szemben.
- Dolgoztam egy nagykutyával, és hozzá szóltam anyámhoz. - a nagykutya alatt az FBI egyik emberére gondolok, más tviszont nem mondok, még, szerintem ez volt a két legfontosabb dolog, és anyámra úgyis rá fog térni. Csak tudnám minek kell a rendőröknek ennyi orvosi vizsgálaton részt venniük.

882 || no more final warning || ha elírtam valamit ezer bocsánat, telefonról írtam
Vissza az elejére Go down
Sola Brossco
vértigris

avatar

. :

That’s what really bothers you, isn’t it? The one-night stand. Man fucks woman. Subject: man. Verb: fucks. Object: woman. That’s okay. Woman fucks man. Woman: subject. Man: object. That’s not so comfortable for you, is it?

Posztok :
10
Kor :
66
Lakhely :
New Orleans
Foglalkozás :
Psychiatrist, det., soc. anthropologist, wine exp.
. :

She is ash and acid,
soot and scars.
A tragedy of crossed wires;
a ticking time bomb
just waiting to explode.



Tárgy neve: Re: Brossco Magánrendelő ; Elküldve: 30th Június 2016, 14:41



Brian & Sola



This world is a jungle; you either fight or run.



Amikor felajánlották nekem ezt a munkát, készségesen bólintottam, elfogadtam, és aláírtam egy szerződést is. Nem feltétlenül azért, mert szeretek emberekkel foglalkozni, ami meglehetősen groteszk mód hangozhat egy pszichológus-, vagy pszichiáter szájából. Leginkább azért vállaltam el, mert szeretek belenézni az emberek fejébe és lelkébe. Szeretem tudni a valójában fel sem tett kérdésekre is a választ, tudni az esetleges hazug szavak mögött fellelhető igazságot. Érdekes dolog bebocsátást nyerni egy ember elméjébe – legyen az éppenséggel ép és egészséges, vagy bomlott és mocskos. Általában mindenkit elvállalok, minden jött-mentet, minden arctalant, minden névtelent. Az összes csoport-, és párterápiát eddig visszautasítottam, egyedül ezek hiányoznak a repertoáromból. Volt már dolgom drog-, alkohol-, szex-, játék függőkkel, pedo- és nekrofilekkel, piromániásokkal, kapcsolat-, és társfüggőkkel. Depressziósokkal. Rettegőkkel. Skizofrénekkel. Személyiségzavarosokkal. Őrültekkel.
Én vagyok a törött dolgok, a kriplik, az őrültek kibaszott patrónusa.
Nem szánom ezeket-, és a hozzájuk hasonló embereket. Mármint... sok esetben ezek a személyek nem egyebek, csupán áldozatok. A környezetük formálta őket azzá, amik. Vannak, persze, akik így születnek. Sokak szerint ők szörnyetegek. Szerintem azonban az átlagember, a ’normális’ ember nem kevésbé szörnyűséges, mint a töröttek, a kriplik és az őrültek. Mind ugyanolyan elbaszottak vagyunk. Senki sem hal meg szűzen – nagyon bölcsen formálta e gondolatokat szavakká a Nirvana énekese, Kurt Cobain -, hiszen mindünket megbasz az élet. A maga módján, mindenkit másképpen.
A levendula teába kortyolok. Nagy levegőt veszek, majd a királyi védjeggyel ellátott Sobranie Mintsbe szívok. Az irodámban álldogálok, nem tudok leülni, képtelen vagyok rá. A hatalmas ablak a közeli erdőre néz. Valami ilyesmi helyet képzeltem el székhelyemül, amikor New Orleansba érkeztem. Abba persze nem gondoltam bele, hogy majd ennyire szét fog vetni a feszültség. Legszívesebben saját körmömmel tépném le a bőrömet, hogy a nagymacska kitörhessen a hús-, izmok-, csontok alkotta ketrecéből, és szabadjára ereszthessem.
Gyűlölöm, hogy nem lehetek szabad egészen. Ha nem az elmém láncai béklyóznak le, akkor a csont-hús ketrecbe kell zárnom a bestiámat. De, ha nem foglalnám le magamat, akkor állandóan csak kattognék, mindenféle ostobaságon, rágódnék, tervezgetnék. Nem, mintha amúgy nem ezt tenném a tér-, és időbeli üresjáratokban. Mert de. Így is túl sok időt hagyok magamnak arra, hogy újra, és újra, és újra lejátsszam magamban a múlt eseményeit, melyek emlékeit a város ismerős épületei és légköre újra felszínre hozott.
Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire fájni fog majd visszatérni ide. Hiszen majd’ húsz év telt el, azt hittem, én naiv, hogy mostanra már nem marad semmi Charles emlékéből. Hogy majd nem fog hiányozni nekem. Hogy nem fogom újra azt kívánni, bár maradtam volna. De tévedtem. Hatalmasat tévedtem.
És, éppen úgy, ahogyan én sem, Charlotte Deveraux sem felejt. Emlékszik rám, tudja, hogy mit tettem, tudja, hogy elcsavartam a megboldogult fia fejét. Természetesen bármikor kiteregetheti a mocskos kis titkomat, hiába számít már tárgytalannak, hiszen a férfi halott. Ettől nem kevésbé folytattam viszonyt az egyik betegemmel, ami szigorúan tilos. Továbbá nem egy-, és nem két jelentést hamisítottam meg ennek fejében, hiszen valamivel mégis csak ki kellett tölteni azt a pár órát, amit keféléssel töltöttünk. Ha mindez kiderül, ha Charlotte napvilágra hozza, akkor meglehet... hogy a fejesek vérszemet kapnak, és megfosztanak minden jellegű rangomtól, amivel az elmúlt évtizedekben felruháztak, és elveszik az engedélyemet. Ha ez megtörténne, ronda folt esne makulátlan nevemen és hírnevemen.
Kinek kellenék ezek után? Ki alkalmazna? Ki volna képes megbízni bennem?
Újfent állatias morgás tör fel torkomból, az ürült csészébe nézek, az aljára süllyedt leveleket és füvet kémlelem, és azt kívánom, bár tudnék olvasni belőlük. Bár tudnám, mi vár rám.
De nem tudok. Így nem tudom.
Az ablakpárkányra teszem inkább a porcelán csészét, az aljra, és beledobom a hamvadó cigarettavéget, mely utolsó, fájdalmas sercenéssel elalszik, ezüstös füstkígyót vérezve az iroda levegőjébe.
Mire Philips befut, teljesen nyugodtnak tűnök. Nem csak első blikkre, hanem amúgy is. Nyugalmat erőltetek magamra, a teljes harmónia maszkját veszem fel, és a kiegyensúlyozottság leplébe burkolózom. A férfi nem láthat egyebet, csak a nyugodt víz, tükörsima felszínét, mely tökéletesen elrejti a mélyben tomboló mocsok és szenny alkotta vihart.
Amikor belép, megérzem a cigarettája keserédes zamatát, amit magával hoz. Nem zavar. A mosolya sem, annak ellenére sem, hogy nem viszonzom. Nem azért van itt, és nem azért fogadtam, hogy egy baráti csevejt bonyolítsunk le, egy-két csésze levendula tea-, vagy vörösbor társaságában. Az orvosa vagyok, és ehhez tartom magam, tanultam a múltban elkövetett hibámból, és soha, soha többé nem fogom újra elkövetni újra.
Hűvös nyugalommal szemlélem, ahogy a fotelhez megy és leül, miközben követem őt. Elhaladva mellette a másik fotelbe ereszkedem le, kényelembe helyezkedem, de nem dőlök hátra, jobb lábamat átvetem a balon.
Nem kell harapófogóval kihúznom belőle az információt, amit kértem tőle. Ezt akár jónak is nevezhetném. Pont valami ilyesmire gondoltam, amikor rákérdeztem, hogy a legutóbbi alkalom óta mi történt vele. Habár az, hogy az anyjával szóba állt, merőben új, és valamelyest meglepő tény.
Jegyzetelek. Gyorsan, sercegve surran a toll a makulátlan, fehér papíron, fekete, cikornyás betűkkel írt szavakat hagyva maga után.
Nagykutya – kérdéseket firkantok e szó mellé.
Anya.
Felnézek, egy szívdobbanásnyi pillanatot várok, hátha van még hozzáfűzni valója, de mivel egyelőre nem mond mást, ezért kérdezek. A munkájáról kellene kifaggatnom, első körben, de mivel pontosan tudom, hogy milyen kényes téma az anyja, és a vele való kapcsolata, ezt a témát kivételesen előrébb helyezem a képzeletbeli sorrendben, Brian Philips esetében.
- Dialógusba kezdett az édesanyjával, vagy egy irányú kommunikációt folytatott? – kérdezem higgadtan, miközben opálos lélektükreimmel fürkészem a fiatal férfi arcvonásait és mimikáit. – Mit gondol, meg fog változni a kapcsolatuk a közeljövőben? Egyszerűbb volna egy fedél alatt élni vele, ha nem zárkózna el ilyen mértékben – mutatok rá a nyilvánvalóra. – Miért haragszik rá ennyire?


Words: 908 ▲ Music: Moon in my mind. ▲ Notes: It's my design.
Vissza az elejére Go down
Vendég
Vendég



Tárgy neve: Re: Brossco Magánrendelő ; Elküldve: 30th Június 2016, 16:09


Brossco dokinak
Ha így folytatom biztosan kapni fogok egy plecsnit, azzal, hogy: A legnagyobb barom, aki a legtöbb időt töltötte a munkájával. Mivel ennyit vagyok bent, megeshet, hogy pont nem a munkahelyeen fog érni a kaszás, hanem valami olyan helyen, amire a legkevésbé sem számít senki. Vicces lenne, ha mondjuk vacsorafőzés közben halnék meg, nem mintha én olyan sokat csinálnám a vacsorámat, az inkább anyám reszortja, de mêgis. Lehet belefulladnék a saját kádunkba, mert azt tesztelem meddig bírom a víz alatt, de ha ez így lenne már rég meghaltam volna. Melyik kisgyerek nem merülget otthon és számolja a másodperceket, esetleg a perceket, amiket odalent tölt? Szerintem mindegyik csinálja, bár a mondatban a fő rész az volt, hogy kis gyerek, így lehetőleg én már nem fogok ilyeneket csinálni, hacsak nem tervezek öngyilkosságot. Igaz, azt nem így tenném, lehet, hogy a víz fontos szerepet játszana benne, de az is biztos, hogy nem fulladásos halál lenne. Az fájdalmas, érezni, ahogy a tüdőm lassacskán megtelik vízzel, ami kiszorítja a levegőt, és csak nyelni és nyelni a vizet. Fujj, nem, akkor már inkább dobok egy bedugott elektromos tárgyat magam mellé, az áram sokkal biztosabb, és rövidebb ideig tart, a fulladásnál pedig feltámadhat a túlélési ösztön, aztán volt öngyilkosság, nincs. Na, nem mintha megakarnám magam ölni, csak ezek is fontos dolgok, nem lehet egyszerűen elsiklani felettük, plusz mutatja, hogy az ember milyen természettel rendelkezik. Sokan a bogyókat választják, mert, hogy az milyen gyors és fájdalom mentes. A nagy francokat. Sokáig tart mire mind felszívódik, lehet az akár egy teljes óra is, emellett, ha valaki időben megtalálja az embert, beviszi, kimossák a gyomrát, aztán hosszú évekig járhat egy pszichiáterhez gyógykezelésekre, vagy be is dughatják egy elmegyógyintézetbe. Nem is tudom melyik a rosszabb.
Mondom ezt én, ahogy egy pszichológushoz igyekszem, mert elkésni nem akarok, Ő sem szereti, én meg késni nem szeretek. Ez egy régi megszokásom, hogy vagy előbb vagyok ott bizonyos helyeken, vagy pontosan időben, de késni soha, kivéve, ha családi vacsi van otthon, arra nem szeretek időben érkezni. Általában pont akkor esek be, amikor már anya és Jenna elfogyasztotta az étel nagy részét, így nekem van egy kis nyugtom, mivel előbb fejezik be ők. Régebben anya mindig megvárta, hogy befejezzem, addig senki sem álhatott fel az asztaltól, de azt hiszem mára megunta, hogy teljesen kussban eszek, míg ő és Jenna csacsognak, valami olyan témáról, amire én személ, szerint magasról teszek. Nem érdekelnek Jenna pasiügyei, vagyis de, csak ő nem mindig örül annak, ha leellenőrzöm azt akivel együtt van. Simán kideríthetném, hogy ki az apja, persze csak akkor, ha a DNS-e szerepel valamelyik nyílvántartásban, amihez van hozzáférésem. Csodát sajnos nem tudok tenni, de meg sem próbálok, mert egyszer hoztam fel, és anyám olyan vitát kanyarított belőle, hogy azóta szóba sem merem hozni a dolgot. Ennek nem az az oka, hogy félek tőle, csak nem akarom, hogy elpattanjon eg, ér az agyában, annyira erőlködve kiabál, mert akkor megint csak az én lelkemen szárad a halála, pedig nem szándékosan tenném. De ez így akkor sem állapot, jiga van tudni Jennának, hogy ki az apja, és az apjának is, hogy Jenna létezik. Vagy ez csak szerintem normális?
Miután sikerül elnyomnom a cigarettámat befelé veszem az irányt, még időben vagyok, de megfordul a fejemben, hogy ma ezt kihagyom. Semmi kedvem az anyámról beszélni, a családi életemről, vagy akár a munkámról. Nem is igazán értem, hogy a rendőröknek minek kell rendszeres időközönként eljárniuk erre, mert egyes esetek után megértem. Van aki nem tudja elviselni a csúnyán megsérült hullákat, vagy azt, ha elvesztik a társukat egy lövöldözés közepén, esetleg bent ragadnak egy bankrablás kellős közepén, és bezárják. Vannak akik ezt képtelenek feldolgozni, de én nem az a fajta vagyok, nekem az ilyenek meg se kottyannak, bár igaz, volt a múltkor valaki, aki nagyon rosszul nézett ki, na attól elborzadtam, de nem szenvedett az agyam kárt benne, nem zakkantam meg. Már alapjáraton az voltam, sosem voltam igazán normális, ezt minden ismerősöm bizonyíthatja, de ha eddig nem kellett agyturkászhoz hjárnom, akkor most így felnőtt fejjel sem kellene. De kötelező, nem tudok mit tenni, bele kell mennem, vagy elvesztem az állásom, de arra most nagy szükségem van, nem fogom egy kis beszélgetés miatt elrontani. Amúgy sem hagyom, hogy feltűnjön bárkinek bármi, nem vagyok őrült, csak sokkal egyedibb a felfogásom, mint másoknak, és ez az ami miatt el tudnak ítélni engem.
Beérve nem teszek tiszteletköröket, ahogy Ő sem, nem érzem a hiányát, azt, hogy udvariatlan lennék, amikor leülök, és nem várom meg azt, hogy Ő is megtegye. Ez mindig így szokott menni, már megszokásból cselekszem, és nem kérdezek feleslegesen, ahogy nem is beszélek, csak is lényegretörően. A kérdésére is úgy válaszolok, elmondom, amire kívàncsi, ami a legfontosabb, de nem részletezem, hiszen vannak olyan részletek, amiket nem kérdez, és nem is érdekli, csak körítés. Pontosan ezért is várom meg, hogy kérdezzen, hogy tudjam mit is akar tudni igazán.
- Teljesen egyirányú volt, és gyors, válaszolni sem volt ideje. - mivel én amint elmondtam amit akartan el is viharzottam. Nem akartam hallgatni, hogy jaj végre szóba állsz velem, meg, hogy ezek után ez így marad-e. Gyorsan lerendeztem és kész. - Nem hinném, hogy nagy mértékben változna ezek után, maximum annyiban, hogy néha köszönök is neki. - igaza van abban, hogy egyszerűbb lenne úgy az együttélés, de nincs kedvem az egyszerűhöz. Kérdése egy pillanatra elbizonytalanít, annyiszor végig gondoltam már, de igazán értelmes válaszom sosem volt. - Tudja milyenek az anyák, nem? Szeretnek beleszólni mindenbe, elvárják, hogy beavassák őket, de ők ugyanezt nem teszik meg. - vonok vállat, nem azért, mert ez egy apróság, csakis azért mert már megszoktam, és azt hiszem beletörődtem.

917 || no more final warning || ha elírtam valamit ezer bocsánat, telefonról írtam
Vissza az elejére Go down
Sola Brossco
vértigris

avatar

. :

That’s what really bothers you, isn’t it? The one-night stand. Man fucks woman. Subject: man. Verb: fucks. Object: woman. That’s okay. Woman fucks man. Woman: subject. Man: object. That’s not so comfortable for you, is it?

Posztok :
10
Kor :
66
Lakhely :
New Orleans
Foglalkozás :
Psychiatrist, det., soc. anthropologist, wine exp.
. :

She is ash and acid,
soot and scars.
A tragedy of crossed wires;
a ticking time bomb
just waiting to explode.



Tárgy neve: Re: Brossco Magánrendelő ; Elküldve: 1st Július 2016, 21:16



Brian & Sola



This world is a jungle; you either fight or run.



Őszinte és egyenes embernek vallom magamat. Olyan valakinek, aki még az angol királynőnek is megmondaná a véleményét – igaz, méltóságos őfelsége valószínűleg egy jóval szolidabb, ékesebb, finomabb csomagolásban kapná az igazságot, egyenesen az orra elé tolva, szép szavakba burkolva. Hogy a képmutatás nagy erény-e, avagy sem, arról napokig vitatkozhatnánk. Az én esetemben, ebben-, és az ehhez hasonló szituációkban biztosan pozitív jellemvonásnak nevezhetem. Habár, az, hogy elrejtem mindazt, ami a koponyám falai között, az elmémben lejátszódik, és nem hozom a velem szemben ülő férfi tudtára a nyomoromat, nem feltétlenül minősül képmutatásnak.
Eléggé kibaszná a biztosítékot, ha az Ő terápiáján ÉN kezdenék el az életemről beszélni. Amúgy sem tenném. Máskor, más körülmények között sem tenném. Még Rose sem tud róla, hogy mit érzek, hogy mi jár a fejemben, sőt, a húsz évvel ezelőtti viszonyomról sem tud. Valószínűleg jól meg is kapom a magamét, és hallgathatom, hogy mennyire önző vagyok, és bizalmatlan, hogy a saját ikertestvéremnek nem árulok el ilyen nagy horderejű dolgot. Aztán duzzogna, valószínűleg. Talán hozzám sem szólna, míg le nem higgad. Fogalmam sincs. Őszintén szólva, egy kicsit abban bíztam, és reménykedtem benne, hogy nem fogok visszajönni New Orleansba, hacsak nem szimpla látogatóba, egy hétvégére, évente pár alkalommal esetleg, és akkor sem a halott férfivel, és a hazugságaimmal kell majd foglalkoznom, hanem a családommal.
Soha, soha nem szabadott volna visszajönnöm ide. De most már itt vagyok, kapásból több helyen is dolgozom, továbbá átváltoztunk, hivatalosan is alakváltók lettünk, és bizony van konkurencia a városban, sőt, a közvetlen környezetemben-, a családomban-, a házamban is.
Hiba volt visszajönnöm ide. De az az igazság, hogy már csak büszkeségből sem fogok a távozás mezejére lépni. Már csak azért sem fogok felmondani, pár hónap munka után, és már csak azért is kivárom, hogy mi lesz a vége a hatalmi harcoknak, ami, ha nem is az egész fajunkat illeti, de a családomat mindenképpen. Ha ugyanis Brandon elbukik, akkor értelemszerűen vagy Rose lesz az alfa, vagy én. Nyilvánvaló, ha én leszek, nem dobom el e tisztséget, szintén büszkeségemből adódóan nem. Ha Rose lesz a családfő, akkor szüksége lesz rám, mintegy erős támaszra, hajtóerőre, bizalmasra, jobb kézre, vagy nevezzük a tisztségemet annak, aminek akarjuk. Így talán valamilyen úton-módon befolyásolni is tudom majd a naiv döntéseit. Mert bizony kettőnk közül mindig is ő volt a romantikus lélek, én pedig a racionalista elme.
Egy szó, mint száz: maradok. Harcolok. Az pedig már a jövő zenéje, és a sors játéka, mosolya, vagy fricskája lesz, ha vesztek. De nem futamodok meg párbaj nélkül. Az olyan volna, mintha eleve elrendelném, saját magamnak a nemet. Ha eltakarodom a városból, időnek előtte, akkor még csak fele-fele esélyem sem lesz arra, hogy helyt álljak, és elnyerjem a címet, így, vagy úgy, saját magam-, vagy Rose által.
De itt és most magam-, és a családom ügye helyett a fiatal férfivel, Brian Philipsszel kell foglalkoznom. Így tehát minden figyelmemet megtisztelő jelenlétének és szavainak szentelem. A már megszokott, monoton köröket rójuk, a szokásos módon. Semmi változást nem tapasztaltam ez ügyben, rövid ismeretségünk során, egy alkalommal sem. Én fesztelenül várom Őt, Ő belép, köszön. Üdvözlését fogadom, semleges hangon, semleges arckifejezéssel, kicsit sem hidegen vagy elutasítóan. Megvárom, hogy leüljön és követem. Nem kínálom meg semmivel sem, sem kávéval, sem teával, sem cigarettával, pedig tudom, érzem, hogy dohányzik. Nem ajánlom fel neki, hogy rágyújthat, ha akar, és én sem gyújtok rá a jelenlétében, ahogy nem is iszok sem teát, sem kávét. Itt, az asztalon, a cserepes szobanövény mellett van egy ezüst tálca, rajta két, egyforma pohárral, és egy szintén üveg kancsóval, benne színtiszta, szénsavmentes vízzel. Nincs benne citrom, pedig én szeretem.
Aztán elkezdjük, Ő vár a kérdésemre, vagy a kérdéseimre, addig viszont nem szólal meg. Én felteszem a kérdéseimet – most is, mint mindig. Ő pedig válaszol. Éppen olyan röviden, mint, amilyen beszélgetést ma lefolytatott az édesanyjával.
Azt hiszem, megtisztelve kellene éreznem magamat, hogy hajlandó velem szóba állni, annak ellenére is, hogy – gyanítom – gyűlöl ide járni, és eszmecserét folytatni velem. Vagy, ha nem is gyűlöl, hát nem látja értelmét. Az emberek általában nem látják be, ha pszichológushoz küldik, és, ha meg is jelennek, elutasítóak és szeretik azt mantrázni, hogy ’márpedig nekik semmi bajuk’ – vagy ehhez valami rettentően hasonló mondattal dobálóznak.
Elég gyakoriak a szülő-gyermek problémák és konfliktusok. Az anya és gyermeke kapcsolatnak hatalmas jelentősége van, milyensége nagyban meghatározza a gyermek fejlődését, azt, hogy milyen felnőtt válik belőle később. A fiatalok eleinte meg akarnak felelni a szüleiknek, majd, ahogyan fiatal felnőttekké válnak, ez éppen az ellenkezőjére fordulhat – tehát lázadni kezdenek a szüleik ellen.
’Szeretem az anyámat, és tudom, hogy ő is engem, de gyakran a beszélgetés pár percen belül vitába-, majd üvöltözésbe torkollik’ – számtalan felnőtt fordult már meg a rendelőmben, aki e szavakkal fordult hozzám.
Miért feszül egymásnak két-, a másikat nagyon is, és mélységesen szerető ember? Miért válik ennyire ambivalenssé ez a kapcsolat?
Szavait csak részleteiben írom le, a kulcsszavakat. Kurva jó a memóriám.
- Értem – bólintok határozottan a rövid, egyirányú beszélgetésüket megerősítő beszámolót, ami szintén nem túl hosszú válasz a feltett kérdésemre, de nekem legalább válaszol. Velem legalább beszél. – Az édesanyja próbál kapcsolatot teremteni Önnel, nem igaz? Figyel önre? Dicséri? Netalántán kritizálja? Mondjuk, az öltözködését, a haját, a munkáját... – puhatolózom tovább. – Ezek miben nyilvánulnak meg az Ön szemében? – levegővételnyi szünetet tartok, és csak aztán szólítom fel a miriádnyi kérdésem után: - Írja le nekem az édesanyját! Ne csak a külső tulajdonságait és jellemzőit, hanem a jellemvonásait is – türelmesen pillantok rá, és hallgatom a leírását.
Az anyákra irányuló kérdésére elfojtok egy mosolyt, csupán ajkam szeglete rándul meg, megtörve a vasszigorba öntött maszkomat.
- Igen, tudom – és ezzel fel is idézem, hogy én milyen botrányos kamasz voltam hajdanán... az anyák rémálma, egy kiszámíthatatlan kis bestia. – Mire gondol egészen pontosan?


Words: 932 ▲ Music: Moon in my mind. ▲ Notes: It's my design.
Vissza az elejére Go down
Vendég
Vendég



Tárgy neve: Re: Brossco Magánrendelő ; Elküldve: 3rd Július 2016, 12:19


Brossco dokinak
Magamtól sosem jöttem volna el egy orvoshoz, nem mintha úgy érezném, hogy orvosra lenne szükségem, de úgy sem érzem, hogy teljesen okés vagyok. A gondolkodásmódon egészen eltér másokétól, míg ő nekik valami gusztustalan, vagy morbid, addig nekem groteszk módon tetszenek ezek. Ezt én nem mondanám betegségnek, ez inkább felfogás kérdése, ami nálam másabb, és szerintem még egyedibb is, nem olvadok bele a normákba, és nem is lehet rávenni engem arra, hogy olyan legyek, mint mindenki más. Sosem akartam beolvadni, és nem azért, mert lázadó hajlamom volt, egyszerűen sosem szerettem volna normális emberi életet élni, mindig is szerettem kicsit más lenni. A normák egészen zavarttá tesznek, és nem találom ott a helyem, de ha valami már nem szabályos, akár mennyire kis mértékben más, én sokkal jobban érzem magam. Ez nem hiszem, hogy őrültség lenne, nem leszek ettől még beteg és pszichológiai eset. Vannak beteg dolgaim, tudom, és azoktól megijedne minden pszichológus kezdő, akinek még nem volt dolga beteg emberrel. Lehet, hogy orvosra van szükségem, mert hamarosan teljesen kifordulok magamból, de nekem kell ez a változás. Nem szeretem, ha minden mindig ugyanolyan, kellenek a meglepő fordulatok, amik izgalmasabbá tesznek mindent, és amik néha lehetnek durvák is. Nem véletlen lettem rendőr, ebben a munkában lehetek jó is, rossz is, és nem sok olyan alkalom van, amikor unalmas lenne a napom. Oké, ez nem teljesen igaz, vannak napok, amikor a hajam tépném ki, de a legtöbb jobb, mintha egy gyárban dolgoznék.
Most mégis itt vagyok, ahogy minden héten ugyanezen a napon, ugyanebben az órában, mert ez szükséges. Nem szerintem, a Kapitány szerint az, de nem csak nekem, minden olyan rendőrnek az, aki valaha is volt terepen. Azt, hogy mennyi ideig kell ide járnunk, azt nem tudom, az már szerintem a doki döntése, nem a mienk, vagy a Kapitányé, csak tudnám, hogy a dokinak mikor lesz elege ebből. Mármint nem hiszem, hogy érdekes lehet olyan emberekkel beszélgetni, akik láttak már sok halált, gyilkosságot, öngyilkosságot, túszdrámát, és ehhez hasonló finom eseményeket. Lehet, hogy ő maga nem éli át az eseményeket rajtunk keresztül, de akkor is, sok ilyet hallhat. Részleteket nagyon nem tudhat, még tőlem sem, szeretem megfigyelni a halottakat, hogy milyen sebet szereztek, hogy fordulnak a testrészeik, melyik csontjuk áll rossz irányba, vagy mennyire merevek, hiszen az is mutatja mennyi ideje is ment ki belőlük minden élet. Ezeket a részleteket elmondom a dokinak? Nem. Jobb ha nem tudja mi zajlik le a fejemben a haldoklókat figyelve, mert a végén kitalálja, hogy hány ezer bajom van, és azokra milyen gyógyszereket kell majd szednem. Vagy elmegyógyintézetbe zárna, nem mintha azzal sokra menne, nem igen viselnének el engem odabent, a sok nyugtatóval sem szerintem. 
Ugyanaz megy mindig, nem bánom, szeretem ilyen téren a megszokásokat, akkor tudom, hogy mihez kellene tartanom magamat, mi az a viselkedés, ami talán feltűnő, esetleg sokkal eltérőbb lehet, mind eddig bármi, ezért sem teszek soha máshogy. Mindig mosolygok rá, mindig előtte ülök le, és nem beszélek túl részletesen, hacsak nem kér arra, hogy részletezzem a dolgokat. Szerintem értelmetlen olyan dolgokat elmondani, amire nem kérdez rá, plusz könnyebb belebukni, ha túl sok a melléknév és az esemény. Rövidebb mondatokban könnyebb játszani, hazudni, elhitetni, hogy az úgy van, de a hosszabb monológokban van már érzés, mimika, ami elárulhatja az embert. Én pedig nem fogom elárulni magam, vagyis de, azt teszem, de abban a formában, amilyenben akarom.
Sok kérdést tesz fel, amiket megjegyzek, és még a szünet utáni mondatát is megjegyzem, egész jó a rövidtávú memóriám, csak nehéz átrakni ezeket az információkat a hosszúba. De ezt minek is rakjam oda? Úgyis ugyanaz lesz a válaszom később is. - Az elején próbált, mára azt hiszem megunta, hogy ő beszél hozzám, én pedig csak csendben figyelem. Nem szokott dícsérni, akkor tette azt utoljára, amikor elvégeztem az iskolát, ha pedig kritizál is, nem veszem észre. - vonom meg vállaimat, mert volt olyan, hogy valami nem tetszett neki rajtam, de én nekem igazából fel sem tűnt, hogy ennek hangot adott, csak Jenna hívta fel rá a figyelmemet. Anyám leírás pedig... Először összeszedem a gondolataimat, hogy annyira ne mondjak olyat, amit nem akarok megosztani vele, vagy ilyenek. - Külsőre hasonlítunk, vörös haja van, viszont jóval alacsonyabb, mint én. A személyisége... Nagyon gondoskodó, szereti a kezében tartani a dolgokat, mindenről tudni, és a saját kis rendjét betartani. - elrévedek kicsit, ahogy igyekszem összeszedni milyen is az én édesanyám, akivel annyi időt kellene együtt töltenem, de mégsem teszem. Jobb elmenekülni az elől, hogy minden nao azt lássam, hogy szeret titkolózni, és nem mond el mindent. Persze, mi mondjuk el mindent, de ő rá ez nem vonatkozik. Képmutatás, én legalábbis annak érzem ezt.
- Arra, hogy én is, és a húgom is apa nélkül nőttünk fel, anyánk pedig nem hajlandó semmit sem elmondani a két férfiról, hiszen nem ugyanazok az apáink. - magyarázom el neki, hogy mit is értettem ez alatt. Nem azért haragszom anyámra, mert én akarok egy apát, egy olyan férfit az életembe, aki segít nekem, és mellettem van. Erről szó sincs, meg vagyok én apa nélkül is, csak nem értem, hogy mit kell ezen ennyire titkolni. Ha nem tudná, megérteném, de így már nem tudom megérteni, ismeri, a nevét is elmondta, le is nyomoztam, de nem kerestem fel, jobb ez így mindenkinek. És amúgy is, anyàmtól akarom hallani az igazat, nem egy férfitól, aki csak a spermáját adta ahhoz, hogy én meglegyek.

879 || no more final warning || ha elírtam valamit ezer bocsánat, telefonról írtam
Vissza az elejére Go down
Sola Brossco
vértigris

avatar

. :

That’s what really bothers you, isn’t it? The one-night stand. Man fucks woman. Subject: man. Verb: fucks. Object: woman. That’s okay. Woman fucks man. Woman: subject. Man: object. That’s not so comfortable for you, is it?

Posztok :
10
Kor :
66
Lakhely :
New Orleans
Foglalkozás :
Psychiatrist, det., soc. anthropologist, wine exp.
. :

She is ash and acid,
soot and scars.
A tragedy of crossed wires;
a ticking time bomb
just waiting to explode.



Tárgy neve: Re: Brossco Magánrendelő ; Elküldve: 23rd Augusztus 2016, 20:04



Brian & Sola



This world is a jungle; you either fight or run.



Én, személy szerint, még soha nem jártam pszichológusnál. Úgy vélem, tudom kezelni a felmerülő problémáimat, és a gondjaimat, hogy kordában tudom tartani a gondolataimat és az érzelmeimet. Jó, tudom, tisztában vagyok vele, hogy ez valahogy úgy hangzik, mintha egy agysebész közölné, hogy felnyitja a saját koponyáját, és megnézi, mi nincs rendben a saját agyával. De a pszichológia az azért egy kicsit azért... más. Hiszem, hovatovább, tudom, hogy milyen ember vagyok, ismerem magamat, megfigyeltem magamat, és tulajdonképpen jelenleg is folyamatosan analizálom önnönmagamat, rengeteg szempont alapján. Főleg az álomnaplókkal értem el eddig sikereket, bár a rémképek nem tűntek el, ennek ellenére megértettem, és értem, hogy miért térnek vissza a rémálmok időről-időre. Már elég régóta vezetem őket, egyiket, a másik után, és már eléggé régen vagyok a szakmában ahhoz, hogy objektív tudjak lenni, vagy maradni, és ugyanilyen szakmai objektivitással tudjam kezelni is saját magamat. Tehát adja magát a dolog, hogy úgy tekintek magamra, a leírtakra, mintha egy anonim beteg leírt szavai volnának. Csak a jeleket nézem, keresem az árulkodókat, kiemelem azokat, amik fontosak lehetnek abból a szempontból, amik a lelki békémet, és a megnyugvásomat illetik. Odafigyelek a részletekre, és igyekszem nem elsiklani semmi fölött sem.
Oh, bassza meg! Talán már e miatt az önanalizálás miatt is rám férne egy kedves, hozzáértő, megbízható kollégával való szakmai elbeszélgetés. Persze dettó anonim beteg írásaival és vallomásaival állnék a fent nevezett, egyelőre megnevezetlen munkatárs elé. Pusztán szakmai konzultáció címszó alatt folyna a beszélgetés.
Például még most is nagyon sokszor, túl sokszor álmodom Charles-szal és a soha meg nem született gyermekünkkel. Ezek az álmok általában nyugtalanok, sok esetben véresek, veszedelmesek, ijesztőek, dermesztően valóságosnak tűnnek, tehát sokkal inkább rémálmokról beszélhetünk esetemben; már csak abból is kiindulva, hogy rendszeresen felriadok. Ezekben az esetekben a testem, valóságos fájdalommal, összerezzen, a szívem hevesen kalapál a csont és hús alkotta kalitkában, a bensőmben lakozó bestia fújva, morogva rázza láncait, miközben mégis szűköl (szerelmét, kölykét siratja), a tüdőm megtelik levegővel, majd, mintha csak satuba fogná valamiféle láthatatlan, természetfeletti erő, összeszorul. Szubjektíven azt mondanám, hogy megszakad a szívem. Újra, és újra, és újra, minden egyes múló éjszaka-, és rémálom után.
És, persze, elkerülhetetlen, hogy az eseteim is kísértsenek az álmaimban. Most nem a pszichológiai-, illetve a pszichiátriai eseteimre gondolok, hanem azokra, amikkel, mint gyilkossági nyomozó, a terepen tapasztalok. Hah, ugyan, kérem! Nem véletlen, hogy engem osztott be a főnököm a rendőrei mellé, hiszen tudja, hogy nálam jó kezekben vannak. Azt persze nem érti, hogy mégis hogyan lehetséges az, hogy egy ember, ennyi diplomával rendelkezzen negyvenhét esztendős korára – én pedig csak sandán mosolygok rá, és közlöm, hogy egy zsenivel van dolga. Valójában persze majd’ húsz évvel idősebb vagyok az aktuális papírjaimon szereplő évnél.
Nem sokkal az után, hogy eltakarodtam New Orleansból, Firenzében kötöttem ki, és eléggé sokáig tanyáztam ott. Azon túl, hogy tökéletesen beszélek olaszul, és borszakértővé avanzsáltam, találkoztam egy boszorkánnyal is. Ugyebár, én, mióta az eszemet tudom, elhittem azt a mesét – melyet mára már a csontjaimban is érzem, az idegeimben, az egész lényemben, és, amely valósággá vált -, amit apám regélt nekem a családunkról. Legendákat, fantasztikus történeteket az őseinkről, a Westfallokról, és más fajokról is. Igaz, volt egy időszak az életemben, amikor megkérdőjeleztem ezt az egészet, és nem tartottam egyébnek, csak ostoba humbugnak, kitalációnak, tündérmesének. Hiszen, melyik kamasz lány hisz a boszorkányokban és a vámpírokban, vagy a vérmacskákban és a vérfarkasokban? Nevetségesnek tűnt.
Nem volt egyszerű megtalálni azt a boszorkát, nagyon sokan át akartak verni, csaló kuruzslók, és hazug, bazári majmok, akik csak az ártatlan, naiv halandók pénzére utaztak. Aztán egy vándorcirkusz érkezett a városba, és egy esetem miatt ki kellett mennem a helyszínre. Valakit meggyilkoltak a cirkusz területén. Valójában nem is én találtam meg azt, akit kerestem, hanem ő engem. Nemesisnek nevezte magát, és, bár kételkedtem benne, amikor elhívott a sátrába, hogy ostoba tarot kártyákból olvassa ki a jövőmet, mégis vele tartottam. Nem volt veszíteni valóm. Eléggé nyíltan utalt arra, hogy tudja, hogy miféle csíkos bundát kellene viselnem az egyenruha helyett, és szörnyen sajnálta azt, ami a gyermekemmel történt.
Utólag persze kiderült, hogy mi történt: irigységből elkövetett, kegyetlen gyilkosság áldozatává vált a műlovarnő, akinek a holttestét megtalálták, és, akinek az ügyén én is dolgoztam, többek között. Így a cirkusz nem csak a műlovarnőt vesztette el, de az egyik artistáját is, aki többtíz évig a börtöncella hűsét élvezhette.
Amikor a banzáj tovább állt, a nő, a boszorkány, Nemesis a városban maradt. Elmondása szerint ráunt erre az életre, már semmiféle örömet nem lelt benne, és letelepedett Firenzében. Többször is feltűnt azokon a helyeken, ahol én is, és egyre zavaróbbá, frusztrálóbbá vált a jelenléte, mígnem beszélgetésbe nem elegyedett velem. Hetekig, hónapokig próbáltam távol tartani magamtól, de nem engedett – és így kezdődött a barátságnak is nevezhető kapcsolatunk. Miatta maradtam ilyen fiatal – legalábbis, ami a fizimiskámat illeti.
- Mikor kezdtek eltávolodni egymástól? Körülbelül – biccentem kissé jobbra a fejemet. - Szóval az édesanyjával él – dorombolok. – Ha ennyire figyelmen kívül hagyja, miért nem áll a saját lábára, miért nem költözik el? Elvégre felnőtt férfi – a szavaim közömbösek, de próbálok belecsempészni valami apró, finom, leheletnyi érzelmet. Direkt provokálom, ha szemfüles, felfedezheti az apró változásokat. Kissé előre hajolok ültemben, vonásaim kissé meglágyulnak. Anya-típust alakítok.
- Megkérdezte, hogy miért tartja ilyen nagy titokban? Mit felelt? – újabb kérdések hada. És még csak most jöttem bele.
Ha válaszolt, hümmögök, és meglehet, hogy újabb kérdéseket teszek fel. Míg végül elkanyarodok ettől a témától.
- Említett egy nagykutyát. Miféle ügyön dolgoztak? – és nyilvánvalóan nem a bizonyítékokra, és a levont konklúziókra vagyok kíváncsi, hanem az ügy típusára. Gyilkosság, öngyilkosság, baleset...?


Words: 901 ▲ Music: Moon in my mind. ▲ Notes: It's my design.
Vissza az elejére Go down
Vendég
Vendég



Tárgy neve: Re: Brossco Magánrendelő ; Elküldve: 28th Augusztus 2016, 16:03


To Miz Brossco
- Na, végre! - robbantam be az irodába, mint ahogy feltétlen úrinőhöz illik.
De igazából telibe szartam az egészet. Miz Brossco tökéletesen ismeri az igazi énemet, ugyanis már az első találkozásunkkor sikeresen felbosszantott annyira, hogy kihozza belőlem. (Ami miatt még mindig pipa vagyok, by the way.) Előtte már nem volt érdemes rejtegetnem mennyire nem vagyok egy jól nevelt, szofisztikált kisasszony.
Odatrappoltam a 10 centis fekete tűsarkúmban, a szűk ceruzaszoknyában, és egy nyögéssel lehuppantam a kanapéra, amibe ő szokott ülni, amikor beszélgetünk. Azonban még ezt is leszartam. Annyira fájt a lábam ebben a szarban. Rögtön le is rúgtam és egy elégedett, megkönnyebbült sóhajjal felraktam a lábam a kis kávézó asztalra.
- Máris jobb - mormoltam, ahogy megmozgattam a lábujjamat. - Nem értem a nők miért kínozzák magukat ilyesmikkel - vallottam be grimaszolva.
- Elnézést, Miss Brossco - jött be utánam az asszisztens, idegesen tördelve a kezeit. - Csak úgy bejött és nem tudtam megállítani, hogy kint várakozzon...
A tekintete ide-oda ugrált az agyturkász és köztem - rám még mindig sötét pillantásokat vetve. Nos igen, nyilvánvalóan nem fogadta jól, amit még az előtérben csináltam. Elég rossz napom volt. Felbosszantott egy ügyfél... aztán pedig már mindenki felbosszantott. Egyedül az üzenetek Derektől tartottak életben... Úgyhogy, amikor berontottam a heti beszélgetésünkre a drágalátoshoz, és végigvágtattam a folyosón Miss Akárkicsoda-de-fontos-vagyok elém ugrott, hogy megállítson.
- Nem mehet be! Éppen telefonos megbeszélése van! - csipogta idegesítő hangján és vetett rám egy szigorú tekintetet. Ó, igen, ismert már. Nekünk történelmünk van az első találkozás óta.
- Leszarom, Cindy - mondtam neki félvállról és kipukkasztottam a rágómat az arca előtt.
Ő finnyáskodva felhúzta az orrát.
- Sydney.
- Tök mindegy.
- Nem, nem az. Te talán örülnél neki, ha én elfelejteném a nevedet? - kérdezett vissza csípőre tett kézzel.
Mindig ezt csinálta. Megpróbált megnevelni, mint egy gyereket. Megpróbálta meglátatni velem a másik oldalt, amikor éppen harapós kedvemben voltam. Nagyon nem tetszett.
- Leszarnám - mondtam, de talán egy icike-picikét kevésbé volt határozott a hangom.
Sydney felvonta a szemöldökét, még mindig csípőre tett kézzel, szigorú pozitúrában. Megforgattam a szememet, hogy belefájdult, aztán horkantottam.
- Szar napom van, Cindy-
- Sydney!
- ... úgyhogy be kell mennem és kész! - Azzal megkerültem az alakját, és rátettem a kezem a kilincsre. - Minél hamarabb le akarom rendezni-
- Várj! - tipegett oda hozzám. - Várj! Legalább... - és kitartotta nekem a kezét és vetett egy jelentősség teljes pillantást a számra.
Mi a...? Ja, igen... Elvigyorodtam egy pillanatra. Majd mielőtt még rájöhetett volna, mit vettem a fejembe, benyúltam a számba, kivettem a rágót és belenyomtam a tenyerébe.
- MISS ROCK!
Nevetve nyomtam le a kilincset.
Nos, igen. Nem éppen a legilledelmesebb személlyel kellett szembenéznie Miss Brossco-nak minden csütörtökön, de biztos voltam benne, hogy elbír velem. Elvégre ez a dolga. Most elkínzottan sóhajtottam egyet, a hajamat a vállam mögé dobva és vetettem a nőre az asztal mögött egy amolyan "most nézd meg, már megint zaklat" pillantást, aztán prüszköltem egyet Sydney felé, majd visszafordultam házisárkányhoz.
- Na, mizu?



szavak száma: 493 || hát... remélem, kezdésnek jó lesz Razz || ©
Vissza az elejére Go down
Sola Brossco
vértigris

avatar

. :

That’s what really bothers you, isn’t it? The one-night stand. Man fucks woman. Subject: man. Verb: fucks. Object: woman. That’s okay. Woman fucks man. Woman: subject. Man: object. That’s not so comfortable for you, is it?

Posztok :
10
Kor :
66
Lakhely :
New Orleans
Foglalkozás :
Psychiatrist, det., soc. anthropologist, wine exp.
. :

She is ash and acid,
soot and scars.
A tragedy of crossed wires;
a ticking time bomb
just waiting to explode.



Tárgy neve: Re: Brossco Magánrendelő ; Elküldve: 3rd Szeptember 2016, 21:00



Scarlet & Sola



We're just animals, still learning how to crawl.



- Bizonytalan ideig nem megyek vissza, Jim – közlöm a főnökömmel. Igazság szerint, talán már a volt főnököm, lévén most másik van. Aztán, ki tudja, lehet, hogy vissza kell könyörögnöm magamat. A könyörgés túlzás, mert mindketten tudjuk – Jim és én is -, ha esetleg úgy alakulnak a dolgaim, ahogyan én azt nem szeretném – ha Will lesz a Brossco család feje, és nem Rose, vagy cseppet sem szerény személyem -, akkor hamarosan újra látjuk egymást Londonban. Egyetlen telefonhívásba fog kerülni és kurva sok papírmunkába, hogy visszatérhessek a szigetország nyomozói közé.
Jim, a főnököm, elhagyta volna értem a családját is. Miért zárkózna el tőlem. Le akart beszélni róla, hogy ideiglenesen a tengeren túl szolgáljak. És praktizáljak – mint most.
Mielőtt a robbanás bekövetkezne, már rég hallom odakintről a szóváltást, a vitatkozást, a nevetgélést, a páciensem ismerős hangját, még az illatát is érzem, az ajtó vehemens nyílására megütközve pillantok a két berontó nőszemélyre, majd elfordulok tőlük. Sydney szabadkozását hallom, csak nem érdekel. A kedves, és módfelett bájos Miss Rockhoz pedig már hozzászoktam. Nem tartott sokáig kihozni belőle azt a valakit, aki e mögött a bizonyos úrinős álarc alatt rejtőzködik.
Felszegett fejjel, és egyenes gerinccel az ablakhoz megyek, elnyújtott, elegáns léptekkel. A saját ’kínzóeszközeim’ tompán koppannak a padlón, mígnem meg nem állok, és a falnak nem támaszkodok.
Jim régről ismerős basszusa a fülembe kúszik. Kár volt beengednem az ágyamba. Sokszorosan is, bassza meg. Egyszer felállítottam egy szabályt, amikor még pályakezdő pszichológus voltam: pácienssel soha nem bújok ágyba. Már, csak azért sem, mert mindenféle, jött-ment pszichopata és/vagy (és) szociopata megfordul az irodámban, vagy én megyek házhoz – a börtönbe, vagy az elmegyógyintézetbe. Tehát, jobb is, ha annyiban maradunk, hogy az ilyen emberekkel nem érdemes szórakozni.
Aztán jött Charles Deveraux, aki az egész életemet felforgatta, és minden szabályomat megszegtem miatta, vele. Azért, mert szerettem. Mert szerelmes voltam. Mert álmodoztam egy életről, vele, mellette, az oldalán, együtt. Charles nem volt sem pszichopata, sem szociopata, egyszerűen egy bizalomhiányos, kissé sötét lelkületű, depresszív, bizonytalan férfi, akinek valahol kisiklott az élete, és kellett neki egy kapaszkodó. Ez a kapaszkodó lettem én. És boldog volt. Boldogabb, mint korábban. És én is boldog voltam. De túlságosan is féltettem a munkahelyemet, a jó híremet, ahhoz, hogy egy dilettáns picsának gondoljanak, aki, csak úgy randevúzik, együtt ebédel, együtt vacsorázik, együtt megy moziba, vagy lefekszik a betegével. A probléma az, hogy mindezt nem heccből csináltam, nem azért, mert szórakoztam. Komoly volt, véresen komoly, komolyabb aligha lehetett volna, ami köztünk zajlott. Így abba kellett hagyni, még, mielőtt késő lett volna.
Soha nem bocsájtottam volna meg sem Charles-nak, sem magamnak, ha amatőrnek billogoznak meg a viszonyunk miatt.
Jimmel ez máshogy van. Jimet nem szeretem, Jim egyszerűen okos, jó képű, imádok vele beszélgetni, bár, a maga módján, kissé hím soviniszta, amit nem szeretek benne. Túl sokra tartja magát, velem-, vagy bármelyik női kollégánkkal szemben. Nem vagyok szerelmes Jimbe. Szeretem vele eltölteni az éjszakáimat. Ő pedig el szerette volna hagyni a feleségét, és a gyerekeiket, amiről lebeszéltem, hovatovább megtiltottam neki. Ennek ellenére nem kevésbé szegtem meg a szabályaimat vele, mint Charlesszal anno.
- Küld át e-mailben vagy faxon a helyszínek-, és az áldozatok képeit – habár, nem hiszem, hogy nem tudja eldönteni, hogy sorozatgyilkost fogott-e, avagy egy erőszakos pszichopatát, aki a gyilkolásban leli örömét. Csak a hangomat akarta hallani, vissza akart csábítani magához. – Este felhívlak – hangom végig halk volt, szinte az ablaküvegre leheltem szavaimat, bár gyanítom Miss Rock és Sydney mindent hallottak. Nem, mintha olyan nagy szenzáció volna, vagy hatalmas kulisszatitok. Gyanítom, a brit sajtó már rég leközölte, az Államokban élőket pedig aligha érdekli, hogy mi történik a szigetországban.
Jim még a mikrofonba duruzsol, hogy hiányzom. Neki, gondolom, de gyorsan hozzáteszi, hogy az irodában, meg, hogy mindenkinek, és, hogy visszavárnak. Tárt karokkal. Mintha nem tudnám, hogy sokak szemét szúrom ott, hiszen igazán kevés nő van, a többség férfi, és a férfiak döntő többsége, a sokaság, nem szereti az okos nőket. Mert a mai világban egy nőnek – főleg, ha szőke, ugyebár... – csinosnak kell lennie, és naivnak. Esetleg butának. Egyszerűnek, mint egy kő.
Először Sydneyre nézek, majd fejemmel az ajtó felé intek, hogy kimehet, és nincs szükségem a további szolgáltatásaira.
Aztán végre minden figyelmemet Rock megtisztelő jelenlétének szentelem.
- Minden rendben – bólintok egykedvűen, vállamat megvonva. – És önnek milyen volt az elmúlt hete, Scarlet? Miért ilyen rohadtul... dühös? – valakinek nagyon hülyének kell lennie ahhoz, hogy ne lássa, mennyire is az a hölgyemény.
Az asztalomra teszem a telefont, és cseppet sem zavartatva magamat a kanapéra ülök, ahol egyébként neki kellene, vagy a másik fotelben, de nem zavar a jelenléte a saját székemben.


Words: 746 ▲ Music: Savages ▲ Notes: We hide behind shirts, ties and marriages.
Vissza az elejére Go down
Vendég
Vendég



Tárgy neve: Re: Brossco Magánrendelő ; Elküldve: 3rd Szeptember 2016, 21:49


To Miz Brossco

Mikor Sydney egy egyszerű intéssel el lett bocsájtva láttam a szemében a sértettséget. Már éppen megesett volna a szívem rajta, amikor vetett rám egy pillantást. Egy olyat, amiből nem volt kérdés, hogy azért a pokolra kíván. Persze, azt is tudtam, hogy később emiatt is bocsánatot kérne tőlem. Kicsit furcsa volt, de amúgy... rendes lány.
Ennek ellenére persze felhúztam az orromat, és vigyorogtam, amíg végül ki nem sétált. Akkor aztán visszasüppedtem a székbe, és hátradöntöttem a fejemet.
- Ja, azt hallom - horkantottam, amikor a "Minden rendben" bullshittel akart megetetni, de nem is kérdeztem rá. Nem azért vagyok itt, hogy törődjek a dilidokim lelkével, vagy akármilyen dolgával, amivel küzd vagy nem küzd az életben. Nem is érdekelt. Számomra csak az volt a fontos, hogy engem rakjon helyre. A lehető leghamarabb, hogy végre befejezhessük ezt az egész szarságot, amit itt művelünk.
- Ch - húztam fel az orromat, amikor felteszi a szokásos kérdését. Megrántottam a vállamat. - Igazán semmi érdekes - morogtam, ahogy elkezdtem nézegetni a körmeimet.
Kb. három másodpercig tartott.
- A FODRÁSZ! El tudja ezt hinni? - pattantam fel, és mezítláb odatrappoltam hozzá, majd megfogtam a hajamnak az alját és az arcába nyomtam. - LÁTJA EZEKET? KISZŐKÍTETTE az alját! El tudja ezt hinni? Azt mondtam neki, hogy varázsoljon fiatalossá és divatossá, és erre ezt műveli. Most hogy nézek ki?  Ez teljesen elfogadhatatlan! Aztán, amikor nem akartam neki borravalót adni hűvösen megjegyezte, hogy kereshetnék magamnak egy másik fodrászt. VÁGOD? Még Ő neki állt feljebb! Azt hittem ott helyben megütöm a kis ribancot!
Pufogva, és hörögve még mindig, újraélve azt az esetet estem vissza a kanapéra. Aztán beharaptam az ajkamat. Egy ideig csak a pedikűrömet nézegettem, és a lábujjaimat a puha szőnyegbe nyomkodtam. Majd egy hatalmas sóhaj tört fel belőlem.
- Aztán megeshetett az is, hogy tényleg megütöttem... - grimaszoltam, majd feltartott kezekkel kezdtem szabadkozni. - De nem volt olyan vészes! Csak egy kicsit vérzett az orra... És persze, az is megeshet, hogy közben valami olyasmit kiabáltam, hogy... "Te mocskos kurva". De szerencsére éppen nem volt más a szalonban! Maga szerint felfog jelenteni? - kérdezem idegeskedve rágcsálva a körmömet, aztán kényszerítettem, hogy letegyem a kezemet.
Visszahanyatlottam a kanapéra és a hajamba túrva kibámultam az ablakon.
- Már megint... elvesztettem a fejem. Megint pezsegni kezdett a vérem, a fülemben hallottam a dobolását. Szinte vöröset láttam... és csak azt hallottam a fejemben, hogy meg kell torolnom a szemtelenségét. - Idegesen felnyögtem, és arcomat a kezeimbe temettem. - Miért történik ez velem? Hát nem hagyhatom hátra a... - Megálltam.
Mérgesen hátrafésültem a hajamat, és továbbra sem nézve Miz Brossco irányába kitartóan bámultam ki az ablakon. Utáltam, amikor egyszerűen csak elkezdtem beszélni, és nem tudtam abba hagyni. Tulajdonképpen nem volt ezzel semmi gond, egészen addig, míg már nem kezdtem olyan dolgokat is elmondani, amit nem szerettem volna. Mert hiába volt a házisárkány az egyetlen ember, aki tudta pontosan milyen is vagyok valójában... ő sem tudta miért. Ezt máig nem sikerült kiszednie belőlem. Sokszor járt már a közelében, de mindig megálltam mielőtt valamit elkotyogtam volna a múltamból. Mielőtt leírtam volna egy bizonyos esetet, ami miatt még mindig felriadok esténként izzadságban fürödve. Rengetegszer megpróbált rávenni, mindenféle alattomos módon is. Nagyon értett a szó forgatáshoz a kis bestia, de én sem voltam teljesen hülye. Lehet, hogy nem voltam olyan kifinomult, de azt tudtam mikor kell befogni a számat.
Lenéztem az ölemben tartott kezeimre. Már észre sem vettem, hogy ha normálisan - hölgyhöz illően - ülök. A hátam egyenes, a lábaim szorosan összezárva, finoman megdöntve. Nagyon sóhajtottam, ahogy arra gondoltam hol tartok éppen az életben. Majd szorosan összezártam a szemhéjaimat. Felidéztem Derek mosolygós arcát, és rögtön kicsit könnyebb lett a szívem.
- Nem vagyok méltó hozzá - motyogtam.
Ezúttal elnyomtam egy sóhajt. Mindenegyes alkalommal elmondtam ezt, Miz Brossco már biztosan nagyon unta ezt. Mégsem tudtam... nem tudtam... Néha úgy éreztem nem tudom egyedül végig csinálni. Ezért volt, hogy ennyit beszéltem, hogy ennyit megosztottam vele. Valakinek muszáj volt. Nem voltak barátaim, nem volt senkim Dereken kívül. (Neki pedig nyilvánvaló okok miatt nem önthettem ki, amikor ilyesmi nyomta a szívemet, vagy csak hazugságokba burkolva.) Nem tudtam hogyan barátkozzak, hogyan viselkedjek másokkal. Csak a hűvös távolságtartás, és az udvarias csevej ment. Amikor viszont valaki egy kicsit is személyesebbre vette a dolgot... mintha elvitte volna a cica a nyelvemet.
- Megint volt... egy olyan álmom is... - tettem hozzá nagyon halkan.
Ez volt a legrosszabb, ezt utáltam a legjobban elmondani. Viszont ez volt a legsürgetőbb. Mert ez volt a legfőbb jele, hogy nincs rendben velem valami. Azonban mégsem tudtam folytatni. Hiába nyitottam ki a számat, hang nem jött ki rajta. Teljesen összeszorult a torkom, és a tenyerem megizzadt. Ismét összeszorítottam a szemeimet, ahogy leperegtem az emlékek az álomról előttem.


szavak száma: 773 || felháborító!    || ©
Vissza az elejére Go down
Sola Brossco
vértigris

avatar

. :

That’s what really bothers you, isn’t it? The one-night stand. Man fucks woman. Subject: man. Verb: fucks. Object: woman. That’s okay. Woman fucks man. Woman: subject. Man: object. That’s not so comfortable for you, is it?

Posztok :
10
Kor :
66
Lakhely :
New Orleans
Foglalkozás :
Psychiatrist, det., soc. anthropologist, wine exp.
. :

She is ash and acid,
soot and scars.
A tragedy of crossed wires;
a ticking time bomb
just waiting to explode.



Tárgy neve: Re: Brossco Magánrendelő ; Elküldve: 4th Szeptember 2016, 14:08



Scarlet & Sola



We're just animals, still learning how to crawl.



Sydney kedves, fiatal nő, de gyakran túldramatizálja a dolgokat. Sokszor úgy tesz, mintha ő lenne az idősebb, mintha ő lehetne az én anyám – holott én az ő nagyanyja is lehetnék, ugyebár. Rettentően tud félteni, amikor külsős terepre megyek, legyen szó börtönről, vagy elmegyógyintézetről. Gyűlöli, hogy nyomozóként dolgozom, szerinte ez egy veszélyes, durva szakma, főleg egy nőnek. Főleg egy csinos MILFnek. Rengetegszer, sokszor, túlságosan is sokszor megkérdezi, hogy jól vagyok-e, egy-egy eset után, vagy csak úgy, ha látja rajtam, hogy kialvatlan vagyok (naiv módon csak azt tudja feltételezni, hogy a rémálmaim miatt nem alszok jól, nem azért, mert egy férfit invitáltam az ágyamba). Minden órában hoz teát, még akkor is, ha nem ittam meg az előző bögrével. Szerinte fontos a hidratálás. Nem beszélve arról, amikor elzavar ebédelni!
Szóval kiborít a kedvességével. És szeretem, pont a kedvessége miatt. Egyetemi hallgató, egy előadáson találkoztunk, ahol éppen én tartottam órát; Sydney is pszichológus akar lenni, de gyerekekkel akar foglalkozni. Jó választás, máshol keresztbe lenyelnék, vagy ő is közéjük kerülne: az elmeháborodottakhoz, a sárga házba. Úgy vélte, ez a hely másodállásnak, némi pénz reményében, tökéletes lesz.
Feleletére szemeimet forgatom.
- Nem az én lelki békém miatt vagyunk itt, ma sem, ahogy egyik csütörtökön sem – meg amúgy sem. Én azért vagyok itt, hogy mások lelkét, és fejét rendbe tegyem, a magam kis stílusával és a saját módszereimmel. Nem véletlenül borult ki Scarlet már az első alkalommal... just sayin’.
Miss Rock úgy viselkedik, mint egy eszelős, irányíthatatlan kamasz, én pedig soha nem értettem a pubertásokhoz. Nem véletlenül nem foglalkozok velük, hacsak nem valami szélsőséges, vagy szokatlan esetről van szó. Akkor, ha ők is részeseivé válnak valami ronda, és vértől mocskos esetnek. De, hát, ez a dolgom. Ezzel foglalkozom. I can handle this shit.
Már vártam a kirohanást.
Egy.
Kettő.
Három.
BANG!

Persze, meg tud lepni a fiatal nő, de nem annyira, hogy megdöbbentsen a viselkedésével. Végignézem, ahogy felpattan, és fújtatva, akár egy megvadult bika, közeledik felém. Kissé hátra hőkölök ültemben, a hajvégeit nézem.
- Katasztrófa – biggyesztem le teátrálisan ajkaimat, rosszallóan megingatva a fejemet. Elvileg nem szabadna szarkazmust használnom a betegeimmel szemben, de néha nem tudom megállni. Különben is... Scarlet nem kattant. Annyira. Csak egy kicsit hirtelen haragú, féktelen, lobbanékony, kiszámíthatóan kiszámíthatatlan, vehemens, robbanékony és gyermeteg. Fegyelmetlen, képtelen az önkontrollra hosszú távon, de normális.
Tűröm, hogy az arcomba másszon, az orrom alá dugja a frissen festett haját, és akár az arcomba kiabáljon.
- Miért nem kérte meg a fodrászt, hogy fesse vissza? Vagy, rosszabb esetben, vágja le rövidebbre? Tudja, Scarlet, bármilyen hihetetlen is, a hajnak van egy olyan lenyűgöző tulajdonsága, hogy visszanő idővel – mosoly játszadozik ajkam szegletében, de nagyon igyekszem visszafogni magamat, és komolynak maradni. Eléggé nehéz művelet, maradjunk ennyiben. – Megütni – ismétlem a nőt. – De, hát, csak azt csinálta, amit kért tőle. Olybá tűnik, hogy ez a divat most... – bár, én sem értem, hogy ebben ugyan mi a szép, vagy a jó. Úgy néz ki, mintha le lenne nőve a haja.
Türelmesen várok, hogy a szög kibújjon a zsákból. Általában Scarlet az első impulzus hatására cselekszik, ami őt éri, szinte ösztönszerűen. Éppen ezért nem tartom elképzelhetetlennek, hogy tényleg, komolyan behúzott egyet – egy székkel, kétszer – annak a szerencsétlen párának.
És, lám-lám, nem is kell messze menni az igazságért, kérem szépen!
Lemondóan hunyom le szemeimet, és az orrnyergemet masszírozom.
- Scarlet... nem kurvázhat le más nőket, hiába nem tetszik a viselkedésük, vagy az, amit tesznek, vagy mondanak. Ez nem helyes – ingatom meg a fejemet, fáradt, opálos íriszeimet a nő aranybarna lélektükreibe vájva. – Pontosan tudom, hogy milyen nehéz visszafognia magát Derek közelében, a társaságában, de biztos vagyok benne, ha elmondaná-, vagy megmutatná neki, hogy kicsoda is ön, megkönnyebbülne. Rendkívül stresszes és kimerítő lehet állandóan olyan valaki bőrébe bújni, akinek köze sincs önhöz, Scarlet. Én előbb kaparnám le a bőrt az arcomról, semmint, hogy ilyesmit tegyek, saját magammal – őszinte vagyok vele, mert szeretném, ha ő is őszinte lenne velem, de ehhez a bizalmára volna szükségem, amit viszont nem osztogat ingyen, bárkinek, pláne nem nekem. Habár, nem is értem, hogyan várhatja el, hogy segítsek neki, ha egyszer nem avat be a miértekbe.
- Ha felvállalná, hogy mit akart olyan nagyon maga mögött hagyni, akkor talán sikerülne túllépnie rajta, és könnyebb lenne az élete. Nem hiszem, hogy egészséges a hét minden napján, minden órájában, percében és másodpercében visszafognia magát. Legalábbis... olyan mértékben, ahogyan azt teszi – alaposan végigmérem, és bár valóban egy úrinő benyomását kelti, pontosan tudom, hogy ő nem ez az ember, nem ez a nő. – Nem hiszem, hogy szégyellnie kell azt, aki. Előttem főleg nem – hanyagul vonom meg a vállamat, bár a szavaimat komolyan gondolom. Ha olyan szaftos lenne a téma, akkor sem mondhatnám el senkinek sem – még, ha akarnám sem -, hiszen engem köt az orvosi titoktartás ékes intézménye.
- Ezt csak úgy derítheti ki, ha elmondja a férfinek, hogy hazudott neki – mert, végtére is, erről van szó. – Szerintem a valódi énjét is épp úgy szeretni fogja, mint ezt a... ... izét – mutatok végig rajta kezem mozdulatával.
- Egészen pontosan miféle álom, Scarlet? – nagyon halkan teszem fel a kérdést, bizalmasan, kissé jobbra biccentve a fejemet, és a nőnek szentelve minden megtisztelő figyelmemet.


Words: 840 ▲ Music: Savages ▲ Notes: We hide behind shirts, ties and marriages.
Vissza az elejére Go down
Vendég
Vendég



Tárgy neve: Re: Brossco Magánrendelő ; Elküldve: 4th Szeptember 2016, 15:21


To Miz Brossco

Egy hosszú pillanatig figyelem tökéletes, feszes alakját. Amióta megláttam először ebben az irodában és rám emelte hűvös, totál profi tekintetét az volt az első gondolatom: Ilyen akarok lenni. Vagy legalábbis valami hasonló. Sbár lehet, hogy házisárkánynak nevezem magamban - hangosan nem merném, maximum a pillanat hevében - igazából még most is így vagyok ezzel. Már nem egyszer láttam, hogy néznek rá a férfi páciensek. Lehetséges, hogy nem beszámíthatóak, és a legtöbbjük egy szerencsétlen senki... Azt akartam, hogy rám is így nézzenek. Hogy amikor meglátnak azt gondolják, hogy igen, ez egy céltudatos, határozott nő, aki tudja, hogy mit akar és hogyan szerezze meg. Nekem legalábbis ez a benyomásom Miz Brossco-ról, de... Néha elgondolkozom. Vajon milyen lehet a magánéletben ez a nő. Hogy vajon az arc, amit mutat felénk, ügyfelek, kollégák felé az... nem csak ugyanolyan álarc-e, mint az enyém. Egy része esetleg.
Éppen ezért nem szólok semmit egy jó ideig a kijelentésére, csak követem őt a szememmel. Magam sem hiszem el, de viaskodom magammal, hogy rákérdezzek történt-e valami. Aztán végül túlságosan beparázok az egész miatt, a gondolataim és érzéseim miatt... és a felfedezés miatt, hogy lehet... esetleg, hogy törődöm a dilidokimmal. Milyen szánalmas!
- Hmpphh - húzom fel az orrom megint, karba fonva a kezeimet. - Nem mintha érdekelne a lelki békéje!
- Ugye? - kérdezek visszafújtatva, ahogy szinte görcsösen markolom a felfestett hajtincseket. Majd fel tudnék robbanni, annyira sikerült felhúzni magam már csak az emlékre is. - Nem is tudom, hogy gondolta.
Már éppen megnyugodnék, hogy legalább valaki megérti a problémámat - még ha valszeg nem is tudja, hogy miért vagyok ennyire felfújva ezen -, amikor meghallom következő szavait. Miközben fel-alá járkálok hirtelen visszaperdülök felé. A szemem csak egyre kerekedik és kerekedik, ahogy a füleimbe kúsznak szavai. Aztán vicsorogni kezdek.
- Nem, nem, NEM! Maga ütődött! Nem érti! EZ nem - elcsuklik a hangom, mire megdermedek. Azonban a végtagjaim még mindig remegnek a visszafojtott dühtől. Most már felismerem az előbbi szóban is a szarkazmust és már egyáltalán nem gondolom úgy, hogy bármennyire is törődnék ezzel a nővel. Mert legszívesebben kitépném a nyelvét és megtaposnám! Lihegve próbálok észhez térni, de szinte látom a szemeim peremén a vörös ködöt, ahogy egyre jobban bezárol körülöttem. Szét. kell. szednem. valamit. Aztán hirtelen éles fájdalom hasit a számba és meglepődötten felnyögök. Hátratántorodom és elképedtem kapom a kezemet a számhoz.
Mi a...?
Riadt tekintetemmel ismét megtalálom a bestiát, ahogy ott ül a kanapén, és tudom, hogy csak pillanataim vannak, hogy ne jöjjön rá valami nagyon nincs rendben. Úgyhogy gyorsan hátat fordítok és előre görnyedek.
- Maga ezt nem értheti... - motyogom, ahogy a számhoz emelem a kezemet. Valamit adnom kell cserébe, hogy ne jöjjön ide... valamit... Lehunyom a szememet egy pillanatra, ahogy ujjaimat a számhoz nyomom. - Régen... még az előző életemben... Szőke voltam - nyögöm ki nagy nehezen, mintha fogóval húznák ki egyenként belőlem a szavakat. - Én már magam mögött hagytam azt az életet. Amikor Derek megmentett is szőke voltam. És amikor... - felszisszentem, ahogy a számba nyúltam és aztán elképedve emeltem a szemeim elé a kezemet, amik véresek voltak. Mi a...? Belenyúltam ismét, és éreztem a vágásokat két oldalt. Mi a fene történhetett? Ahogy tovább tapogattam valahogy a fogaim is... élesebbnek tűntek. Jézusom, tényleg kezdek megörülni! Összeszorítottam a szemem, és fekete szoknyámba töröltem a vért. - Amikor megláttam, hogy a fodrász mit művelt... Nem tudtam uralkodni magamon. Csak azt éreztem, hogy nem mehetek vissza - fejeztem be végül, majd óvatosan megfordultam. Felhúztam az államat, és csípőre tett kézzel néztem le rá. - Most biztosan egy ostoba ribinek gondol, aki ilyesmi miatt kiakad. Gyerünk mondja csak, úgy is megérdemlem! Hmpph...
Mikor végül visszaültem a helyemre, összeroskadtam. A szavai... dorgálóan hatottak és bár tudom, hogy ez a dolga. Hogy kioktasson és megmutassa nekem a megfelelő utat. Bosszantott. Mert úgy éreztem magam, mint egy ostoba tini. Tulajdonképpen ha jobban belegondolok soha nem éreztem magam tininek - nem volt időm tininek lenni -, úgyhogy nem is tudom pontosan milyen is ez. De nagyon hasonló lehet. Összerezzentem és megtörten hajtottam le a fejemet. Aztán meglepődötten kaptam fel. Majd rázni kezdtem, tiltakozón felemelve egyik kezemet.
- Nem-nem, ez... én ez a nő vagyok! Leszek... Ennek kell lennem. Ez az új életem! Dereknek erre van szüksége - mondom, és ezúttal határozott a hangom. Ez az egy dolog az, amiben biztos vagyok manapság. És a munkám... Felnézek rá, és talán ez az első eset, hogy ma a szemébe nézek. Úgy igazán. Egy pillanatig csak nézem. Vizslatom az íriszeit, mintha kutatnék bennük valamit. Mintha csak a szavainak igazságát próbálnám megtalálni benne. Aztán elmosolyodom. Mert erre semmi szükség. - Tudom - mondom halkan és ismét kinézek az ablakon. - Maga nem művelne ilyen ostoba parádét...
Következő mondatai viszont már minden egyes szóval tört döfnek a szívembe. Idegesen összeszorítom a számat. Mégis mit mondhatnék neki? Hogy biztosan még ő is elborzadna azon, ha megtudná pontosan miket is tettem.
- Az enyémet - múlt - nem lehet felvállalni. Főleg nem Derek előtt! - Ijedten meredek le ismét a kezeimre és zaklatottan megragadom a szoknyám alján. Az anyag reccsen egyet. - Undorodna tőlem. Soha nem tudna többé rám nézni...
Meglepődötten pislogok rá kijelentésére, amikor azt mondja, hogy előtte főleg nem kéne titkolóznom. Nagyot dobban a szívem, de próbál rendezni az arckifejezésemet. Mert tudom, hogy nem úgy értette. Hanem mert a dilidokim, és nem mondhat el senkinek semmit úgy sem.
- Én viszont - szegem fel az állam - nem akarom, hogy tudja... - Elhallgatom, és nagyon erősen kezdek fixorozni valamit az asztalán. Közben belül pánik fojtogatja a torkomat, még csak az kéne, hogy szánalmat érezzen irántam. Én, szegény kis Scarlet, akinek egy férfin kívül nincs más az életében, ezért képes lenne a saját pszichológusára is rácuppanni. Milyen nevetséges! Hát nem érdekel! Dereken kívül nincs is senkire szükségem!
Levegő után kapok, amikor megvádol. Fogalmam sincs miért érzem sértettnek magam, de nagyon így van. Valamilyen racionálisabb felem, amivel már évek óta nem foglalkoztam, tudja, hogy valamilyen szinten igaza van.
- Azt szokták mondani, hogy Fake it, til you make it... És én eldöntöttem, hogy mostantól ez lesz az életem. Tartozom Dereknek, és neki pedig egy normális nőre van szüksége. Nem egy olyan... elcseszettre, mint amilyen én vagyok. Ha nem lennék ennyire önző, akkor nem is kerestem volna fel - teszem hozzá mormogva, aztán ökölbe szorítom a kezemet. - De akarom, hogy ez működjön. Úgyhogy megteszek mindent! Ezért járok magához, hogy helyre tegyen!
Majd elérkezik az eddigiek közül legkényesebb témához. Nem tudom miért zavarnak ezek az álmok annyira, de... Úgy érzem, hogy jelentőségük van. Olyan élethűek. Teljes mértékben megrázzák a bensőmet, pedig én már sok mocskos dolgot láttam. Nem is vagyok benne biztos, hogy tudok róla beszélni. Talán... talán majd egy másik alkalommal. Igen, akkor már felkészültebb leszek. Úgy is van két hetem a következőig. Fogalmam sincs miért, de mindig körülbelül akörül tájt érkeznek.
Úgyhogy megrázom a fejem, és nevetve elhessegetem kezemmel előbbi szavaimat.
- Csak egy rossz álom - mosolygok feszesen. - Majd túlteszem magam rajta, nem érdekes.


szavak száma: 1150 || felháborító!    || ©
Vissza az elejére Go down
Sponsored content



Tárgy neve: Re: Brossco Magánrendelő ; Elküldve:


Vissza az elejére Go down
 
Brossco Magánrendelő
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Part 14 / 12
» Magánszoba

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
DARKNESS IS COMING :: belváros :: belváros és városgerinc-
Ugrás: