Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Adminok
Jasmine Grey
Profil
Diana V. Strzechowsk
Profil
Alec Vasquez
Profil
Violet Porter
Profil
chatbox

friss válaszok
Cicuska aranykalitkája
9th Szeptember 2018, 17:25
írta: Alasar Mal
Burn it ! - Diana &Andy
23rd Május 2018, 17:55
írta: Andrzej Strzechowski
Belvárosi park
28th November 2017, 17:17
írta: Alexander Bones Russel
Cat & és a kandúr
22nd November 2017, 18:59
írta: Catherine Williams
Stivali Italiani
7th November 2017, 15:10
írta: Vendég
Belső udvar
4th November 2017, 20:28
írta: Andrzej Strzechowski
A Kandúr "barlangja"
24th Október 2017, 20:55
írta: Alasar Mal
Uszoda
24th Október 2017, 19:50
írta: Violet Porter
Asztalok
4th Október 2017, 23:43
írta: Adele Vien
Játékostárs keresõ
29th Szeptember 2017, 10:51
írta: James Bryant
Munkahely nyilvántartás
28th Szeptember 2017, 18:57
írta: James Bryant
Avatarfoglaló
28th Szeptember 2017, 18:48
írta: James Bryant
James Bryant
27th Szeptember 2017, 21:45
írta: Jasmine Grey
Alexis Rowe
19th Szeptember 2017, 16:16
írta: Jasmine Grey
Hiányzásnapló
31st Augusztus 2017, 21:00
írta: Violet Porter
belépett tagok

Nincs


Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég
A legtöbb felhasználó (44 fő) 25th Június 2016, 22:24-kor volt itt.


 

 Víz-csatorna, mocsár

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Fõadmin
admin

avatar

. :

Posztok :
436
Foglalkozás :
- looking upon New Orleans -
. :


Tárgy neve: Víz-csatorna, mocsár ; Elküldve: 29th Március 2016, 16:16


Vissza az elejére Go down
Liam Lawrence
vérfarkas követõ

avatar

. :
I'm immortal. So far.


Olyanok vagyunk mi is, mint az álmok
anyaga: kurta életünk kertje álom.
(...)
Az álom ellentéte mi más is lehetne, mint
egy másik álom?

Sosevolt világ nem létező vándora vagyok: önmagát álmodó álom.

Posztok :
10
Kor :
26
Lakhely :
New Orleans
Foglalkozás :
Senior; bookshop assistant
. :
Optimism means better than reality; pessimism means worse than reality. I'm a realist.


You want to go back
to where the sky was inside us.

▲ Dream
▲ Smells like teen spirit


Tárgy neve: Re: Víz-csatorna, mocsár ; Elküldve: 19th Június 2016, 13:45



Edie & Liam



My mind was in the asylum, but my heart took me here.



Lövéseket hallok. Látom elhullani magam mellől a társaimat, és hallom az utolsó, szívszorító vonyításukat – és csak az jár a fejemben, hogy ne felejtsem el emberi hangjukat. Az egyik farkas hangja visszhangzik a fejemben. Elhalkul. Elhal. Újra Angliában vagyok, újra a tűlevelűerdőben, a sötétben, a fájdalmas, félelmetes múltban. Félek.
Folyamatosan lőnek ránk, egyre hevesebben húzzák meg a ravaszokat, egyre hangosabbak, egyre közelednek. Rettegek, hogy én leszek a következő.
Futok. Ahogy csak a lábaim bírják, amerre az ösztöneim hajtanak.
És újfent a fagyos vízbe vetem magamat.
Újfent az iszapba süppedek.
Újfent reszketek.
Elmerülök.
Lent maradok.
Még mindig éles lövések dördülnek az erdő csöndjébe, melyek a zöld vízfelszín alá is behatolnak – és mélyen belém égnek; bele a csontomba, a fülembe, a bundámba, a húsomba, minden egyes pórusomba, és a kibaszott idegvégződéseimbe is.
A víz alatt lebegek, fekete, vörös és barna dögök süllyednek le mellettem, vörösre festve a moszat színű, föld illatú tavat. Fehér. Csontszínű, krémesen lágynak tűnő, angyali farkas lebeg most mellettem. Nem érzem a szagát, fuldoklok, haldoklok, de látom a szemét. Látom őt a bestia üvegesen meredő szemében.
Hirtelen ülök fel. Minden izmom összerándul. Itt vagyok. Itt, és most. New Orleansban, a diliházban, a szobában, az ágyam mellett, a földön, verítékben úszva. Odakint szakad az eső – a szél bevágta az ablakot, így most az ablakkeret nyikorog a felfüggesztésénél, míg a párkány alatt tócsában áll az esővíz. Hűvös van – vagyis, az lenne, minden bizonnyal, ha nem lennék farkas. Hevesen kapkodom a levegőt, habár tudom, hogy ez csak egy rémálom volt, és már vége.
Gyors, ügyes mozdulattal állok fel a padlóról, és dobom hanyag mozdulattal a magammal rántott takarót az ágyra, majd a fürdő felé veszem az irányt. Hidegvizet engedek felhevült testemre, és próbálom mélyen eltemetni az álom-, és egyben a múlt foszlányait, és emlékeit a tudatalattimba, egy szürkeállományba. Nem akarok emlékezni ezekre az időkre. Veszélyes napok voltak. Nem akarok, de mégis emlékszem rájuk. Minden nap menekültünk, éjt-nappallá téve. A közeli faluban élő emberek megelégelték a falka jelenlétét az ’erdejükben’. Úgy döntöttek, kiirtanak minket. És megtették – megtizedelték a falkát. A mi falkánkat. Lemészárolták a barátaimat, és tudatukon kívül, saját embertársaikat gyilkolták meg.
Undorító.
Vérfagyasztó.
Visszataszító.
És, mindezeken túl, vége van.
Új életet kezdtünk – már, akik megtehették, vagy volt rá erejük.
De az emlékek megmaradtak, és részemről, rendszeresen visszatérnek az álmok formájában, és kísértenek a nyugtalan éjszakákon.
Felhúzok egy fekete felsőt, és ugyanilyen színű farmert, meg egy sportcipőt, és egy szürke pulóvert. Üres sporttáskával a kezemben, a cipővel a kezemben, nesztelen léptekkel hagyom el az elmegyógyintézetet – azért nem az ablakon keresztül teszem mindezt, mert meg akarok bizonyosodni róla, hogy a falkatagok élnek, és minden rendben van velük. Elhaladva Andrzej lakrésze előtt, az ajtó lapjára fektetem a fejemet, és két, már-már egyszerre lélegző embert hallok meg. Szinte a szívük is egyszerre ver. Ez azért megnyugtató.
Mielőtt kilépnék az intézetből cipőt-, és kapucnit húzok.
Futásnak eredek, a közeli erdős, mocsaras vidék irányába, hogy aztán a ruháimat a táskába-, majd egy barátságos fa egyik ágára akasszam, és farkassá alakuljak.
Szürke farkas bont alakot, szakad ki emberi bőréből, hogy aztán világgá szaladhasson.
Sötét esőcseppként szeli az erdőt, ugrik át kidőlt, korhadó fák fölött, veti be magát a sűrű aljnövényzetbe, nem törődve vele, hogy mélyen a felázott, agyagos, iszapos sárba süllyed. Már nem is emlékszik emberi életéből arra az álomra. Már nem érdekli. Már csak az orrába kúszó illatokkal törődik, a fülébe mászó zajokkal, az éles, zöldes-barna képpel, ami elé tárul, a földdel a mancsa alatt, és minden érzéke kihegyezve, a környezetre élezve.
Elrugaszkodik, hogy egy vastag, kidőlt fát átugorjon, s mikor földet ér, nyüszítve süpped a talajba. Igazából mély gödörbe csúszik. A sár magával rántotta, összetapasztva ezüstös szőrét, bemocskolva, ellepve. Kemény valamire huppan. Veszettül próbálna menekülni, kiugrani a gödörből – menne is neki, de valami visszafogja.
Ismeretlen szag. Soha nem érezte, sem ezelőtt, sem most. Innen jön, a talajból. Por és föld szaga keveredik, egy érdekes, számára édes aromával.
Ösztönösen vágyik rá. De emberi fele tovább gondolja a tervét helyette – hogyan nyitod ki, fogásra képes ujjak nélkül?
Kiugrik a gödörből, és a táskáért megy.
Újra felöltözök. Vizes vagyok, sáros és nagyon érdekel, hogy mi van abban a gödörben. Futva közelítem meg a helyet, pontosan tudom, hogy hol fogom megtalálni – és nem is kell csalódnom saját magamban. A mélybe csúszok. Már magasról leszarom, hogy sáros leszek – meg amúgy is. Andrzej pedig nem valószínű, hogy díjazni fogja, ha így meglát.
Tompán puffan valami, ahogy érkezem.
Kezemmel elásom a maradék agyagos földet, hogy aztán egy fából tákolt doboz fedelét pillantsam meg. Mozdulatlanul, némán várok. Semmi.
A kíváncsiságom jóval erősebben késztet arra, hogy kinyissam, semmint az óvatosságom arra, hogy ne.
Így feltépem – szó szerint. Megragadok egy deszkát, és letépem. Korhadó fa nyöszörög, vas pattan szét, és ezzel a nemes egyszerűséggel végbevitt mozdulattal az egész tető kiszakad a helyéről – farkas-erő.
És mit látnak hitetlen szemeim?
Egy lány.
Halottnak tűnik, de olyan élőnek néz ki. Megborzongok, amikor ráébredek, mivel állok szemben.
Rezzenéstelenül állok fölötte, a doboz két peremén egyensúlyozva. Minden izmomat megfeszítem, ugrásra készen állok.
Tekintetemet le sem veszem róla, egyenesen abba a gyönyörű arcába bámulok.
És várok.
Hogy mire...?
Csak várok.


Words: passz ▲ Music: Autumn leaves. ▲ Notes: I found you.
Vissza az elejére Go down
Edie Vachaud
vámpír tanonc

avatar

. :


Valami hajszol engem. Mintha mindig elszalasztanék valamit. Utánakapok, megszerzem, és akkor kiderül, hogy nem volt semmi. És én megint másvalami után kapkodok. Előre tudom, hogy ugyanúgy végződik majd az is, mint a másik, de nem bírom kihagyni. Hajszol, üldöz, aztán egy ideig elfoglal, de megint csak elhagy, és marad az üresség; olyan ez, mint az éhség, mindig újra elfog.
Posztok :
6
Lakhely :
into the woods
. :

Alaposan tanulmányoztam a Bibliát, és annyi szeretetet nem találtam benne, ami egy sótartót megtöltene. A Biblia istene nem a szeretet, hanem a bosszú istene - alfától omegáig.

Tárgy neve: Re: Víz-csatorna, mocsár ; Elküldve: 19th Június 2016, 13:53





Liam és Edie


' VÉGÜL MINDEN ÁLOM MEGTALÁLJA A MAGA FORMÁJÁT: MINDEN SZOMJÚSÁG SZÁMÁRA VAN HULLÁM, MINDEN SZÍV SZÁMÁRA SZERELEM''


Küzdöttem, harcoltam az utolsó utáni leheletemmel is a szabadulásért. Puszta kezemmel estem neki a lába falának, körmeim a fa rostjai közé ragadva szakadtak ki ágyukból, de túl gyenge voltam hozzá, hogy néhány szánalmas karcolásnál nagyobb kárt tegyek börtönöm falában. Az erő folyamatosan szivárgott el testemből, míg már az is nehezemre esett, hogy megmozdítsam az ujjaimat, hogy kinyissam a szemem. Feküdtem szótlan, mozdulatlan elveszve gondolataim lassuló folyamában, míg néhány (ki tudja mennyi?) napra rá az az aprócska világom is, ami már megszámlálhatatlan napok óta a dohos ládára korlátozódott, hirtelen szűkölni kezdett. Először fel sem tűnt, hogy már nem hallom a távoli patak jeges vízének csobogását, a levelek suhogását, míg hiányuk elemi erővel nem döngette mozdulatlan szívem üregeit. Újult erővel tört rám a pánik. Ordítottam, üvöltöttem, sírtam, míg a hangszálaimból nem maradt más, csak néhány véres cafat, de hangom így se hallotta senki. A nagyvilág süket volt rám már hetek óta, s most már én is süket voltam a nagyvilágra.
Halálfélelem, éhség, szomjúság, halálvágy, az alkotói az örvénynek mi körül ölel. Emlékekben keresek menedéket, emlékek kisértenek, míg nem az elmém felett is elveszítem az irányítást.
Forró sötétség, nesztelen hangzavar. Egy sivatag közepén fekszem a dűnék ölén, fejem fölé sötét viharos ég borul, melyből soha nem hull eső. Megnyúzott testem egyetlen groteszk dísze a vidéknek. Nem fúj a szél, a levegő nem mozdul, mégis újabb és újabb homokszemek karistolják vörös-fekete testem felszínét. Mar, éget. Az égen nincsenek csillagok, nem ragyog a Nap, nem tarkítják felhők. Végtelen sötét.
Rég nem vagyok már Edie Vachaud. Nem vagyok ember. Nem vagyok szörnyeteg. Talán már nem is létezem.
Dümm.
A világom évtizedek, évszázadok, talán évezredek óta változatlan. Minden perc, minden óra ugyan olyan a sose volt sivatag talaján feküdve, míg nem egyszer megrándul a föld, az ég ketté nem hasad, hogy először azóta, hogy kétségbeesett, káosz uralta elmém megalkotta vizet okádjon a világra. Szomjas vagyok. A lágy esőcseppek enyhén elnyílt ajkaim közé csordogálnak. Nem elég, nem jó semmire, csak tovább korbácsolja éhségemet.
Dümm. Dümm.
Mi ez a nesz? Soha nem hallottam még édesebb muzsikát.
Dümm. Dümm. Dümm.
Száraz, cserepes ajkaim elnyílnak, sajogva megnyúlnak szemfogaim. A nyelvem szárazan tapad szájpadlásomra, nem is érzem a por ízét, mi mindenemet ellepi, mi lepereg hosszú szempilláimról, mikor szemeim végtelen lassúsággal feltárulnak. Fátyolos tekintettel bámulok egy hosszú másodpercig az idegen férfira, a lényre kinek fülsiketítő szívdobogása felébresztett évszázados álmomból. Nem érdekelnek megkapó vonásai, az undorról és rácsodálkozásról regélő tekintete, csak szeretném rávetni magam, feltépni bőrét, szilaj izmai közé mártani a fogaimat és érezni, ahogy forró vére az ajkaim közt lüktet, s lecsordogál száraz torkomon.
Képtelen vagyok rá. Nem azért, mert emberségem fellázad e brutális cselekedetnek még csak a gondolatára is. Egyszerűen fizikailag képtelen vagyok rá, hiába ez az egyetlen dolog, amit ezen a világon akarok. Halk, artikulátlan hang hallatszik torkom mélyéről talán sírás, morranás, tán mindkettő. A szemem szúr. A doboz sötétje után, még ez a viharos éjszaka is túl fényes, de képtelen vagyok lehunyni a szemem.     
MUSIC: --- | NOTE: ....| WORDS: ---
Vissza az elejére Go down
Liam Lawrence
vérfarkas követõ

avatar

. :
I'm immortal. So far.


Olyanok vagyunk mi is, mint az álmok
anyaga: kurta életünk kertje álom.
(...)
Az álom ellentéte mi más is lehetne, mint
egy másik álom?

Sosevolt világ nem létező vándora vagyok: önmagát álmodó álom.

Posztok :
10
Kor :
26
Lakhely :
New Orleans
Foglalkozás :
Senior; bookshop assistant
. :
Optimism means better than reality; pessimism means worse than reality. I'm a realist.


You want to go back
to where the sky was inside us.

▲ Dream
▲ Smells like teen spirit


Tárgy neve: Re: Víz-csatorna, mocsár ; Elküldve: 19th Június 2016, 14:08



Edie & Liam



My mind was in the asylum, but my heart took me here.



Letűnt korok nőideálja néz velem farkasszemet. Világos, már-már betegesen sápadt bőr, finom vonású, angyali arc. Karcsú-, igazán nőies alkat. Fiatal – vagy legalábbis annak tűnik -, talán a húszas évei elején járhat; de csupán ránézésre. Rendkívül, sőt, eszméletlenül, és észveszejtően szép. Azonnal elbűvöl.
Egy naivára emlékeztet, a némafilm korszakból.
Szemfogakkal. Kiszáradva és porosan, mint egy régi könyv.
Pontosan tudom, hogy mivel állok szemben – vagyis, mi fekszik alattam, a koporsónak cseppet sem beillő, ócska fadobozban. Egy ládába zárták. Az örökkévalóságnak ajándékozták.
Túl szép ahhoz, hogy a végtelenségé legyen.
Túl szép ahhoz, hogy itt rejtegesse az erdő, a mocsár agyagos talaja.
Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.
Ruhái gyűrődésébe ült-, szempillái közé akadt-, a haját apró, gyöngyként díszíti a por. Le akarom söpörni róla, hogy úgy pompázhasson az egész világ előtt, mindenkinek, aki e bolygó talaját tapossa, mint most nekem. Hajamból, testemről, ruháimból víz csöpög rá, az arcára, mocskos könnyekkel szennyezve szép, szoborszerű arcát. Le akarom törölni.
Hosszúnak tűnő percekig csak állok a teremtmény, a vámpír, a lány fölött, és csak nézem, mint, akit megbabonáztak, mint akit hipnotizáltak. Meg akarom érinteni. De nem tehetem.
Az ösztöneim összekuszálódtak, a józanésszel gabalyodnak, mindenütt csomókba ütközök; kibogozhatatlanokba.
Valamit mégis tennem kell, hiszen gyengén, és erőtlenül morog valamit. Nem is értem – már, ha szavakat próbál kipréselni cserepesre száradt ajkai között. A saját véremből nem adok neki – hangozzák bármilyen kegyetlennek is, de nem vagyok hülye. Kinyírna. Ki tudja, milyen régóta fekszik itt, mióta éhezik. Azt sem tudom, hogy ki ő, vagy milyen korokból maradt ránk. Vagyis... rám. Mert egyelőre csak én tudok a létezéséről, egészen pontosan arról, hogy nem tűnt el abban a pillanatban, amikor megszűnt létezni, amikor meghalt.
Tudom, hogy nem szabadna így éreznem, mert ő egy vámpír – és zsigerből gyűlölöm a fajtáját. Megvetem őket. De nem hagyhatom itt. Haza sem vihetem – Andrzej kinyírna, és a falka egyik tagja sem repesne az örömtől.
Mit csináljak vele?
Momentán az én gondom.
Hagyjam itt? Temessem vissza, hagyjam, hogy a férgek felzabálják?
Mi legyen?

Tanácstalan vagyok.
- Ne mozdulj – és már fel is ugrottam a gödör tetejére, hogy levetve ruháimat, farkasomat szabadjára engedem.
Nem hiszem, hogy túl messzire menne... – ez az utolsó, emberi gondolatom, majd már csak az jár a fejemben, hogy milyen szagot keresek.
Lüktet az erdő a farkas körül. Már csak a vámpír bántó, maró szagát érzi, nem látja benne a szépséget, amit emberi énje tapasztalt. Más esetben széttépné, most azonban csak felmorran, és a fák közé veti magát. Dühös, és tehetetlen. Nem engedi neki emberi mi voltja, hogy azt tegye, amit akar; szilárd keretek-, és masszív korlátok közé szorítják.
Magas fűben rejtőzik, a ragacsos, sötétbarna talaj cuppogva süpped be mancsai alatt, bántón, és zavarón ujjai közé préselődve. Ezüstszürke, csontszínű bundáját összetapasztja a víz és a mocsok alkotta mocsok. Szép ívű fejét, és zöld tekintetét az ég felé emeli, pofáját az eső mossa, mélyen a levegőbe szippant. Újra, meg újra, meg újra, míg meg nem érzi azt, amit keresett.
Nagyvadat. Szarvasbikát, vagy őzet. És most érzi az állat jellegzetes szagát. Fű, levelek, és gyümölcsök aromája vegyül az erdő földes illatával, meg az eső karcos kékjével.
Hamarosan meg is pillant a távolban egy csordát – számtalan szarvassal. A fűben lapulva, nesztelenül közelíti meg őket, kijátssza őket, felé fúj a lágy, tavaszi szél.
Futásnak ered, gyorsabb, mint azt bárki várná – ez az egyik nagy erőssége. Egy nagyobb szarvasbikát közelít meg, hogy aztán az agancsos hátsó lábába marva, az a földre kerüljön, majd, amikor az állat már elbukott, a tisztást ezüst nyílvesszőként átszelő, fiatal hím elroppantsa az áldozata nyakát.
A csorda dübörögve tovább vágtat, maguk mögött hagyva a tetemet, és a gyilkosát.
A farkas visszatér a sírként funkcionáló, jellegtelen, méltatlan gödörhöz – és a vámpírhoz, mely reményei szerint még odabent fekszik.
És vár.
Rá.
Rám.
Felöltözök.
- Visszajöttem – megengedek magamnak egy halvány mosolyt, amikor leugrom újfent a láda két szélére, hogy karjaimba vegyem a lányt – ezzel vállalva annak a veszélyét, hogy talán nekem ugrik. – És hoztam mást is – remélem, a szarvas kielégítő lesz számára, mert nem igazán szeretnék én lenni a mai nap főfogása.
Egyébiránt nem, valóban nem vagyok normális, hogy ezt teszem.
A horrorfilmekben az ilyen emberek halnak meg legelőször. Az ilyen idióták.
Még jó, hogy vérfarkas vagyok – ez azért megnyugtat, némileg.
A dög mellé térdelek, és egészen leeresztem a lányt, a halott szarvas nyakához, ahol már eleve nyílt-, roncsolódott seb tátong, és melyből vér bugyog.
- Remélem, nem fogsz megölni, ha jobban leszel... – halkan beszélek hozzá, s nem bírom megállni, hogy ne simítsak végig arcán, és nyakán, hogy ne hagyjak ujjaim nyomán egy tiszta, finom illatú sávot – egy olyat, melynek éles, farkas aromája van.


Words: passz ▲ Music: Autumn leaves. ▲ Notes: I found you.
Vissza az elejére Go down
Edie Vachaud
vámpír tanonc

avatar

. :


Valami hajszol engem. Mintha mindig elszalasztanék valamit. Utánakapok, megszerzem, és akkor kiderül, hogy nem volt semmi. És én megint másvalami után kapkodok. Előre tudom, hogy ugyanúgy végződik majd az is, mint a másik, de nem bírom kihagyni. Hajszol, üldöz, aztán egy ideig elfoglal, de megint csak elhagy, és marad az üresség; olyan ez, mint az éhség, mindig újra elfog.
Posztok :
6
Lakhely :
into the woods
. :

Alaposan tanulmányoztam a Bibliát, és annyi szeretetet nem találtam benne, ami egy sótartót megtöltene. A Biblia istene nem a szeretet, hanem a bosszú istene - alfától omegáig.

Tárgy neve: Re: Víz-csatorna, mocsár ; Elküldve: 19th Június 2016, 14:09





Liam és Edie


' VÉGÜL MINDEN ÁLOM MEGTALÁLJA A MAGA FORMÁJÁT: MINDEN SZOMJÚSÁG SZÁMÁRA VAN HULLÁM, MINDEN SZÍV SZÁMÁRA SZERELEM''


Össze van zavarodva, tanácstalan. Nem a tekintetéből olvasom ki, nem arcának rezdülései árulják el nekem, hisz jelen állapotomban még a legegyszerűbb összefüggéseket is képtelen vagyok felmérni, felfogni. Az ösztönöm súgja. Ez az egyetlen dolog, ami most megmaradt nekem, ez az egyetlen, ami vezérel, és a fiú felé hajt. Őt akarja. Őt akarom. Az éltető, selymesen dús vérét, mi ereiben zuborog. Ajkai szavakat formálnak, de képtelen vagyok felfogni azokat. Szívének ütemes dobogásán kívül mindenre süket vagyok. Nem tudom, mit mond, de nem is érdekel, azt akarom, hogy jöjjön közelebb, még, sokkal közelebb, de ő épp ellenkezőleg cselekszik. Elmegy, itt hagy. Szorító érzés sugárzik szét mellkasomban, egyre erősebben présel, szorít a láda aljának. Gombostűnyire összeszűkült szembogaram idegesen ugrál jobbra-balra. Nem tudom megmozdítani a fejemet, képtelen vagyok utána fordulni. Egyszer csak eltűnik, még éppen látom szemem sarkából, ahogy néhány sáros földgörgeteg leomlik, mit mászásközben lábával elkotor. Ne. A pánik elemésztő ereje szinte összeroppant. Nem akarom, hogy elmenjen. Nem akarok egyedül maradni. Kétségbeesésemben már szinte azt várom, hogy a gödör falai megroggyanjanak, s a sötét föld ismét maga alá temessen. Reménytelen vagyok, ha képes lennék rá elsírnám magam, de most csak mocsoktól szürke esőcseppek szántanak végig arcomon. Nem tudom, fogalmam sincs mi volt az a hely, ahol azelőtt voltam, hogy felébresztett, de nem, nem szeretnék oda visszakerülni többé. Bárcsak vége lenne mindennek. Azt kívánom az egész világ szűnjön meg, pusztuljon el végre velem együtt. Nem, nem akarom újra a sötétet. Nem merem lehunyni a szemem, még akkor sem, mikor egy esőcsepp egyenesen kék íriszemen robban szét.
Dümm.
Végtelenül hosszú idő után ismét meghallom a hangot. Ő az, de a hang mégis valahogy más. Tudom, hogy itt van, bár nem láthatom. Bár képes lennék kimászni ebből a mocskos veremből, s rávethetném magam… végül ő jön el hozzám újra.
Mosolygok, legalábbis lélekben. Visszajött hozzám. Értem nyúl, s játszi könnyedséggel emel fel. Évtizedek óta most tudhatom magam először a ládán kívül. Oh, igen. Fejem tehetetlen mellkasának billen, közvetlen közelről hallgathatom szívének pumpálását. Oh, igen. Tátom harapásra számat, szemfogaim fájdalmasan sajognak, arra a csodálatos pillanatra várva, hogy a férfi húsába mélyeszthessem őket. Oh, igen, csak még egy kicsit közelebb. Kísérletem kudarcba fullad, túl lassú vagyok. Fogaim hangosan koccannak össze, mikor leereszt a földre. Nincs időm, lehetőségem, az elszalasztott alkalmon búsulni, mert a haldokló állat vére az arcomba spriccel, s a világ abban a pillanatban megszűnik körülöttem, minden gondolatommal együtt. Ajkaim elnyílnak, a hűvös esőben gőzölgő sebre tapadnak. Leírhatatlan érzés, fényrobbanás. Az éltető nedű eltölti szájüregemet, a vér először csak magától csordogál lefelé garatomon, de aztán, hogy sejtjeim meglepő gyorsasággal kelnek új életre, s kezdem visszanyerni az irányírást izmaim felett már lelkesen nyeldeklem a szarvas vért. Egy ideig még tudatában vagyok a fiú jelenlétének, de képtelen vagyok mással, csak a táplálkozással törődni. Nem is érzem ujjai súlyát ismét rózsaszínessé váló bőrömön. Előre nyúlok, erősen szorítom az állat nyakát, érzem, ahogy az élet elszáll belőle, és átáramlik belém. Fogaimmal kitépek egy darabot húsából, mikor a vére már csak csordogál. Többet akarok. Forró vér üli el a gyomromat, járja át egész testem, sejtjeim bizseregnek, ahogy az élet visszaköltözik minden tagomba. Kész szerencse, hogy nem kell levegőt vennem, hisz egy lélegzetvételnyi szünetre se hagyom abba a táplálkozást, míg a gyomrom feszíteni nem kezd, s a torkom nem szorít. Térdre emelkedek, s köhögni kezdek, s végül koszos vért öklendezek fel az állat élettelen teste mellé. Túl mohó voltam, gondolom. Igen, lassan képes vagyok gondolatokat formálni, ahogy az éhség vörösen lüktető köde felszáll tudatomról. Fürgén, s riadtan fordulok hátra a férfi felé, akiről szinte teljesen elfeledkeztem. Négykézláb próbálok meg elhátrálni tőle, közben átbucskázom a szarvas tetemen. Képtelen vagyok állni a tekintetét, lesütöm szemem a véres, szétcincált nyakra, majd szégyenkezve kézfejemmel végig simítok vértől vöröslő ajkamon, de még az eső sem képes elmosni tettem nyomait.
- Sajnálom.- formálom ügyetlenül a hangokat, a szemfogaim még mindig nem húzódtak vissza, s most felsebzik az ajkamat, de nem kapom oda a kezem. Teljesen ledermeszt, milyen idegennek hallatszik hangom, mit oly rég hallattam utoljára. Próbálom felidézni utolsó szavaimat, de képtelen vagyok rá, s ez megrémít. – Hol vagyok? Ki vagy Te? - hangom kétségbeesett, hiába keresem, nem találom a fonalat, mi visszavezet a valósághoz, a múltamhoz. Nem emlékszem. Reszkető ujjam nedves tincseim közé fúrom, s görcsösen beléjük markolok. Nem emlékeszem.    
MUSIC: --- | NOTE: ....| WORDS: ---
Vissza az elejére Go down
Liam Lawrence
vérfarkas követõ

avatar

. :
I'm immortal. So far.


Olyanok vagyunk mi is, mint az álmok
anyaga: kurta életünk kertje álom.
(...)
Az álom ellentéte mi más is lehetne, mint
egy másik álom?

Sosevolt világ nem létező vándora vagyok: önmagát álmodó álom.

Posztok :
10
Kor :
26
Lakhely :
New Orleans
Foglalkozás :
Senior; bookshop assistant
. :
Optimism means better than reality; pessimism means worse than reality. I'm a realist.


You want to go back
to where the sky was inside us.

▲ Dream
▲ Smells like teen spirit


Tárgy neve: Re: Víz-csatorna, mocsár ; Elküldve: 19th Június 2016, 14:12



Edie & Liam



My mind was in the asylum, but my heart took me here.



Óvatosan nyúlok a lányért. Nőért. Szavaimra üveges tekintetét kapom válaszul csupán. Olyan, mint valamiféle törékeny porcelánbaba. Ruhái elavultak, ódivatúak, portól-, sártól piszkos, és a mocskos föld illata ivódott az anyagba. Elhatározom, hogy nem hagyom itt. Ha megtámad, bízok benne, hogy gyorsabb vagyok, esetleg erősebb is. Újabban Andrzejjel edzek, ha ez a vérszipoly képes lenne megölni, hát úgy vélem, az alfa csak annyit mondana ’megérdemelte’. Ja, kurvára igaza lenne, tudom.
Nem fogom itt hagyni a vámpírt, nincs hozzá szívem, az a nagy harci helyzet. Megsajnálom, megszánom, ugyanakkor csodálattal vegyített undorral nézek rá. Mert engem kiváltképp taszítanak a vámpírok, úgy nagy általánosságban, de a francba is, nem hagyhatom meghalni – újra -, kiszáradni, összeaszni, hogy a férgek zabálják, hogy porrá hulljon. Nem, egyszerűen nem megy, nem tudom megtenni, képtelen vagyok elfordítani a fejemet, hiszen látom, hogy nélkülem a biztos pusztulás vár rá – előbb, vagy utóbb.
Szóval magára hagyom, de csakis azért, hogy hozzak neki valamit. Babám, az én véremből nem eszel, az fix – húzom féloldalas vigyorra ajkaimat, amint a gödörből mászok ki, és menet közben veszem le a ruháimat, hogy aztán ezüst farkasként robbanjak be az erdőbe, majd ugyanilyen könnyeden térjek vissza emberi bőrömbe – és persze a ruháimba.
A gödörbe ugorva karjaim közé kapom a pehelysúlyú, jégből faragott, tökéletes szobrot. Forró testemet metszőn hűti a fagyos szépség, és bár látom, hogy mire készül – mert látom, nem vagyok ostoba, egy percre sem veszem le róla a szememet -, nem dobom el, nem tartom távolabb magamtól. Blazírt képpel, lélektelennek tűnő pillantásokkal tanulmányozom a poros, földtől-esőtől csatakos arcot, a kócos, homokszemes aranyszőkés tincseket. Meg akarom érinteni. Az arcát. Ujjaimmal a hajába akarok tűrni, hogy a kósza tincsek szétszaladva rendeződjenek helyükre.
Akarom, de nem teszem.
Nem lehet. Nem szabad.
Nem lenne szabad.
Habár, eleve nem szabadna itt lennem, és nem szabadott volna kihoznom a méltatlan koporsójából sem. Amint megtaláltam, amint szöget üt a fejemben a felismerés, a deszkák letépésének pillanatában, vissza kellett volna temetnem, és úgy tennem, mintha mindez soha nem történik meg. Mintha mindez csak egy álom lett volna – szilánkosra tört, keserédes valóság helyett.
Mert most minden más fényben látszik: megbántam volna, ha úgy teszek, ahogy tennem kellett volna. Most is bánom, hogy nem tettem. Problémás ügy, tudom. Ahogyan azt is, hogy mit kellett volna tennem, és mi lett volna helyes, ha megteszem – Andrzej, a falka, vagy éppen önnön véleményem szerint.
De hirtelen az egész világom a feje tetejére állt, a lány miatt, a dolgok száznyolcvan fokos fordulatot vettek körülöttem, északból dél lett, keletből nyugat, és elvesztettem a talajt a lábam alól. Már nem tudom, hogy mit kellene tennem, és mi lenne a helyes. Egyedül azt tudom, bizonyosan, hogy ott, lent, a méltatlan sírhelyen nem hagyhattam.
Soha nem bocsájtanám meg magamnak.
Így tehát vadásztam neki egy szarvast, ami mellé most óvatosan ültetem, és hagyom, hogy kiszipolyozza a nagytestű bikát.
És nézem. A fiatal nőt nézem, és egyszerűen nem látom a pusztítást, amit végez. Momentán nem látom a közeli, ám biztos jövőt. Leguggolok, és félrebiccentett fejjel nézem. Most nem... undorodok tőle. Pedig kellene. Viszolyognom kellene, rosszul kellene lennem, le kellene tépnem a fejét, ebben a már-már bájos, önfeledt pillanatban. Én viszont nem ilyen ember vagyok. Nem teszem tehát – holott, sejtésem szerint, ő pontosan ezt fogja tenni velem. Vágyik a vérre, és telhetetlen, mohó, vad; én pedig pont kéznél vagyok, főfogásnak.
Némán szemlélem. Vérvörös-szőkén fonódik körém, minden egyes szemvillanásban kék pillantását látom, ő néz vissza rám, íriszeiben önmagamat látom, akár egy tiszta kék vizű tó tükrében – csak éppen a farkas köszön vissza rám. Az erdő roppanva, sercegve robban körülöttem, ahogyan villám cikázik át a nehéz, ólomszürke égbolton, és ez a szikra dárdaként hasítja a valóságot, és mossa össze azzal, amit érzek. Szívemet aranyfényű ragyogásba vonja – a fiatal nő, a villám, vagy valami más, valami mindennél hatalmasabb, elemibb, megmagyarázhatatlanabb.
Röpke mozdulatot teszek felé, amikor öklendezik – talán a haját indultam megfogni? -, de aztán visszatántorodok. Nem lehet, veszélyes – erélyesen emlékeztetem magamat a valóságra.
- Ne, ne... – emelem fel lassan kezemet felé, mintha utána akarnék kapni, ám jóval szelídebben teszem ezt. Izmaim megfeszülnek a hús alatt, ugrásra, harcra, tépésre, átváltozásra készen állok – ellenben nyugalmat erőltetek magamra. – Nyugodj meg, jó? – próbálom elkapni tekintetét, és pillantásomat az övébe fúrom, nem eresztem. – Semmi baj – hanyagul vonom meg vállamat, értve a szarvasra, a hányásra, vagy a vérre, ami még most is hideg, márványbőrére tapad.
- New Orleansban – felelem, teljesen természetesen. – Liam vagyok. William Lawrence. És Te? – meg sem moccanok, ugyanott guggolok, ahol eddig, csak éppen leeresztettem imént kinyújtott karomat.
- Tudod, hogy milyen nap van ma? – pillantok ruhájára. – És, hogy milyen évet írunk? – vonom össze szemöldökömet. Farkasom vicsorogva simul csont-hús alkotta ketrecének, a lányra morog, nyakán szőrét borzolja. Ideges, dühös, mérges rám, az emberre. De valahol, mélyen megérti – csak nem fogadja el.


Words: passz ▲ Music: Autumn leaves. ▲ Notes: I found you.
Vissza az elejére Go down
Edie Vachaud
vámpír tanonc

avatar

. :


Valami hajszol engem. Mintha mindig elszalasztanék valamit. Utánakapok, megszerzem, és akkor kiderül, hogy nem volt semmi. És én megint másvalami után kapkodok. Előre tudom, hogy ugyanúgy végződik majd az is, mint a másik, de nem bírom kihagyni. Hajszol, üldöz, aztán egy ideig elfoglal, de megint csak elhagy, és marad az üresség; olyan ez, mint az éhség, mindig újra elfog.
Posztok :
6
Lakhely :
into the woods
. :

Alaposan tanulmányoztam a Bibliát, és annyi szeretetet nem találtam benne, ami egy sótartót megtöltene. A Biblia istene nem a szeretet, hanem a bosszú istene - alfától omegáig.

Tárgy neve: Re: Víz-csatorna, mocsár ; Elküldve: 19th Június 2016, 14:14





Liam és Edie


' VÉGÜL MINDEN ÁLOM MEGTALÁLJA A MAGA FORMÁJÁT: MINDEN SZOMJÚSÁG SZÁMÁRA VAN HULLÁM, MINDEN SZÍV SZÁMÁRA SZERELEM''


Gyenge lábaimmal lököm előre magam, mezítelen talpammal tolom magam előtt a víztől, vértől lucskos földet, ahogy megpróbálok esetlen eltávolodni a tetememtől, és a személytől, aki azt nekem ajándékozta. Néhány pillanattal korábban csak a táplálkozás foglalkoztatott, most eltölt a rettegés. Félek az idegentől, önmagamtól, a szörnyetegtől mivé lettem, és rettegek a világtól, ami oly hatalmas, és vad, s ismét kinyílt előttem.  Visszatértem a Földre, de ez a hely érzem, tudom, sokkal másabb, mint amit korábban ismertem. Most minden vad, idegen, és veszélyes. Túl sok benyomás ér hirtelen. Túl sok. Gyenge vagyok, zavarodott, nem tehetek mást, menekülnöm kell, de hisz arra is képtelen vagyok. Nyöszörögve kúszok egyre hátrább, és hátrább egykor fehér ruhám málladozva bomlik további foszlányokra, míg hátammal egy fa nedves kérgének nem ütközöm. Tekintetem végig a férfi szemeinek rabságában ragad. Nem ereszt. Pedig én futnék, ha lenne erőm, de nincs, így kénytelen vagyok megragadni a pillanatban. Szeretné, ha megnyugodnék, én is szeretném, de képtelen vagyok rá. Reszketek, s az ösztöneim azt súgják nem vagyok biztonságban, és nem tudom, hogy hinnem e kell nekik, s ha hiszek is mégis mit tehetnék? Képtelen vagyok elmenni előle, szembeszállni vele. Áttetsző tekintete továbbra sem enged. Vajon mit lát, mikor rám néz? Minden bizonnyal egy szörnyeteget, egy elpusztítani való bestiát. Elkapom tekintetem, oldalra rántom a fejem, mikor arról próbál győzködni, hogy semmi baj. Fájdalom ott ül íriszeim mélyén. Tudom mit tettem, és ami a szörnyűbb, hogy tudom mire vágyom. Mikor ráébredek, hogy nem fog bántani szóra nyitom véres ajkaimat, szeretném megtudni hol is vagyok éppen, és mi történik körülöttem.
New Orleans.
Képek villannak fel elmémben, hangok, színek, illatok. Emlékek egy férfiról, egy nőről, egy hosszú utazásról. Fájdalmasan felnyögök, karmokká görbült ujjaimat tincseim közé fúrom, s a fejemet rázva próbálok szabadulni a képektől. Mikor sikerül elűznöm őket lassan kinyitom a szemem és a férfival találom szembe magam, aki Olivernek nevezi magát. Hogy engem hogy hívnak? Vállam ismét szaporábban emelkedik és süllyed. De hiszen csak tudom a nevem! A nevem...a nevem...Gyerünk, gyerünk! Bámulok üres tekintettel magam elé, majd pupilláim kitágulnak, mikor egy újabb emlék tör megkínzott elmém felszínére.
Finom kesztyűbe bújtatott kecses kézfejet látok, amint óvatosan egy mozgó asztalkára helyez egy hófehér csészét. Tea lötyög benne. Súrlódó hang, kecses csuklómozdulat, papír csusszan papíron. New Orleans Times, hirdeti a felirat, apró számok a sarokban. Újabb súrlódó hang. Valaki lapozik, a számok elmosódnak, majd eltűnnek, én pedig kinyitom a szemem.  
- Nem tudom, nem tudom...- egyre kétségbeesettebben hajtogatom ezt a két szót újra, és újra, míg könnyeim hullani nem kezdenek, s hangom el nem csuklik a sírástól. A fejemben képek pörögnek, miközben zokogok kuporogva a sötét erdő közepén, körülöttem az elemek tombolnak, esőcseppek dübörögnek a koponyámon, villámok hasítják keresztül az eget, hogy aztán dörgő hangjuk megrezegtesse bordáimat, én pedig csak sírok. Hosszú perceken keresztül. Hogy pontosan mennyi? Nem tudom, de a vihar elcsitul, mire sikerül megnyugodnom. Az első cselekedetem aztán, hogy kékjeimmel a fiút, Olivert keressem. Nem tudom, hogy ki ő, hogy bízhatok-e benne, de szükségem van rá. Megállok előtte bizonytalan lábaimon némi küzdelem után, a hajam és ruhám teljesen átázott, most nedvesen tapadnak bőrömre.
- 1937.- szipogok.- 1937-et írunk? - kérdem, bár mérget mernék venni rá, hogy tévedek.

 
MUSIC: --- | NOTE: ....| WORDS: ---
Vissza az elejére Go down
Liam Lawrence
vérfarkas követõ

avatar

. :
I'm immortal. So far.


Olyanok vagyunk mi is, mint az álmok
anyaga: kurta életünk kertje álom.
(...)
Az álom ellentéte mi más is lehetne, mint
egy másik álom?

Sosevolt világ nem létező vándora vagyok: önmagát álmodó álom.

Posztok :
10
Kor :
26
Lakhely :
New Orleans
Foglalkozás :
Senior; bookshop assistant
. :
Optimism means better than reality; pessimism means worse than reality. I'm a realist.


You want to go back
to where the sky was inside us.

▲ Dream
▲ Smells like teen spirit


Tárgy neve: Re: Víz-csatorna, mocsár ; Elküldve: 19th Június 2016, 14:15



Edie & Liam



My mind was in the asylum, but my heart took me here.



A vámpír szaga, bűze az orromba kúszik, akárha valamiféle láthatatlan kígyó volna az aromája, és az orromban robban molekuláira. Érzem, ahogyan a pórusaiból szivárog a kéjes, vér utáni vágy, az éhség, a félelem rezeg körülötte a levegőben, elretten a saját művétől. Én is rosszul vagyok a közelségétől. A hozzá hasonló, vérszívó bestiák ölték meg az ikertestvéremet. Nem hiszek abban, hogy, ha a fajtája bűnös, úgy Ő is, de láttam-, és most is látom a pusztítást, amit végzett. Irtózok tőle. De sokkal jobban megrémít, és megijeszt az az érzés, ami a mellkasomat nyomja, és préseli össze, és az, amit az irányába érzek.
Rezzenéstelen pillantással figyelem, ahogyan eltávolodik tőlem, s mintegy a tetemtől is, melyet aszottra szívott, és szétmarcangolta az imént. Szeretném itt hagyni, szeretném magára hagyni, hátat akarok neki fordítani, és eltakarodni, úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. De képtelen vagyok rá. És igenis történt. Érzem, a zsigereimben, az idegeimben, a sejtjeimben. Egész lényemben változtatott meg valamit az az egyetlen, gyorsan tovaillanó pillanat, ami bár itt volt, sőt, rám is telepedett, én észre sem vettem – csak most, hogy már nincs itt, most érzem, hogy mit tett velem. Nem tudom, mit kezdjek ezzel az érzéssel.
Ő csak egy vámpír – mantrázom magamban, miközben pillantásába veszek, nem eresztem kéken fénylő íriszeit, figyelem a csatakos haját, a finom, szakadt ruháit, melyek testére tapadnak. Hihetetlenül gyönyörű. És veszélyesen kiszámíthatatlan – emlékeztetnem kell magamat.
Bár tehetnék valamit – magammal, érte, ellene.
Nem tudom, mitévő legyek. Haza nem vihetem, mert Andrzej megöl – Alicia pedig a lányt fogja kicsinálni, ezt pedig nem hagyhatom. Mit tegyek? Mit kellene tennem? Mi lenne a helyes? Itt, így, ebben az állapotban nem maradhat. Végleg véget érne, záros határidőn belül, ezt pedig nem engedhetem meg, valamiféle megmagyarázhatatlan oknál fogva. Meg van zavarodva, gyenge, és úgy tűnik, azt sem tudja egészen pontosan, hogy hol van, hogy mi történt vele. Nem. Itt nem maradhat, így nem. A városba sem vihetem be, mert gyilkoló gép válna belőle, ha emberek között mászkálna, és vérfürdőt rendezne a főtéren – akkor aztán biztosan én sem élnék sokáig, az alfa, vagy a vadászok tennének róla. Itt, az erdőben sem hagyhatom, felügyelet nélkül, mert egy órán belül hűlt helyét lelném. Agyam fogaskerekei vadul forognak, és kattognak, valamiféle terven töröm a fejemet, ha már itt hagyni nem tudom. Ami meglehetősen bosszant, és idegesít, de ez van.
Egészen közel merészkedem hozzá, már nem egészen fél karnyi távolságban vagyok tőle, megpróbálom lecsillapítani, de nem érek hozzá. A vérfarkasomnak nagyon nem tetszik a vámpír közelsége, bordáim alkotta ketrecének feszül, a rácsokat cibálja, szabadulni akar, gyilkolni akar – de nem engedem neki. Helyette szabadjára engedem a mentális síkbeli farkast, hogy annak energiái a fiatalnak tetsző nő köré csavarodjanak. A bestiám morog, és vicsorít – ez a porhüvelyemre is kihat, az én torkomból is állatias morgás tör fel, de gyorsan el is fojtom.
Mikor teljesen kiborul, akkor érek végre hozzá, még akkor is, ha erre vágyok, mióta megpillantottam. Finom vonású, szép arcélén simítok végig, hideg bőrén szaladnak végig ujjaim, törlöm le a könnyeit, és hirtelen kapom el a kezemet, mintha csak forró vasat érintettem volna.
- Csak nyugodtan – hajtom le fejemet, de nem, mint aki behódol, csupán pillantását keresem – nem sok sikerrel.
Rettegve reszket, én is érzem, ahogyan a rezgései az én bőrömön hullámoznak végig, a csontjaimba hatolva; bele is borzongok. Eszemben sincs itt hagyni. Már nem. Képtelen vagyok rá. Órákig gubbasztunk a szakadó esőben, türelmesen várom, hogy lecsillapodjon, a farkasom csak nem akar lekushadni. Amikor úgy érzem, legszívesebben szabadjára engedném a bestiát, hogy kivetkőzve önnönmagamból, széttépje a vámpírt, felállok, elfordulok tőle, elhúzódok, a tisztáson, a szemközti fa törzséhez megyek, azt kerülgetem, a fejemet verem a törzsébe, kieresztett karmaimat mélyesztem bele a fásszárba. Összeszorítom a fogaimat, megfeszítem az állkapcsomat, és mélyről feltörő morgásokat és acsargásokat fojtok el magamban.
Aztán, mire végre sikerül nekem is úgy, ahogy megnyugodnom, visszatérek eredetinek titulált helyemre, és a vámpír mellett strázsálok, de már nem megyek olyan közel, egy másik fához lépek, annak vetem hátamat, és várok; mígnem végül, végre, megszólal.
Mikor megáll előttem, nem mérem végig, mint valamiféle húspiaci árut, vagy egy tenyészkancát. A szemébe nézek – de a periférikus látásom kurva jó, szóval más is beszivárog látóterembe.
Válaszára-, majd kérdésére összevonom a szemöldökömet.
Nem. Határozottan nem.
Lemondóan megingatom a fejemet.
- Az nem mostanában volt... – sóhajtok. Azon tűnődök, megmondjam-e neki, hogy valójában mikor van, mikor vagyunk. Vagy várjak vele? Ez idő alatt, míg az eső elállt, eszembe jutott, hogy van egy üres, erdei ház, nem messze innen. Régebben erdész lakta, később, mostanában inkább-, bár nem állandó jelleggel, hajléktalanok. De majdcsak rájönnek, hogy új helyet kell keresniük maguknak.
- Van innen nem messze egy kis faház. Nem egy ötcsillagos szálloda, de átmenetileg megteszi – hanyagul vonom meg vállamat, ajkam szegletében csibészes mosoly játszik. – Otthonról vihetek neked oda eléggé sok mindent. Rádiót, könyveket... meg, amit csak szeretnél. Új ruhákat – süllyesztem zsebeimbe kezemet, és nagy levegőt veszek, a farkasom még mindig puffogva randalírozik. – Mit gondolsz? – egy igazán megnyerőnek szánt mosolyt küldök felé, ami inkább sikerült bárgyúra – gondolom.


Words: passz ▲ Music: Autumn leaves. ▲ Notes: I found you.
Vissza az elejére Go down
Edie Vachaud
vámpír tanonc

avatar

. :


Valami hajszol engem. Mintha mindig elszalasztanék valamit. Utánakapok, megszerzem, és akkor kiderül, hogy nem volt semmi. És én megint másvalami után kapkodok. Előre tudom, hogy ugyanúgy végződik majd az is, mint a másik, de nem bírom kihagyni. Hajszol, üldöz, aztán egy ideig elfoglal, de megint csak elhagy, és marad az üresség; olyan ez, mint az éhség, mindig újra elfog.
Posztok :
6
Lakhely :
into the woods
. :

Alaposan tanulmányoztam a Bibliát, és annyi szeretetet nem találtam benne, ami egy sótartót megtöltene. A Biblia istene nem a szeretet, hanem a bosszú istene - alfától omegáig.

Tárgy neve: Re: Víz-csatorna, mocsár ; Elküldve: 19th Június 2016, 15:56





Liam és Edie


' VÉGÜL MINDEN ÁLOM MEGTALÁLJA A MAGA FORMÁJÁT: MINDEN SZOMJÚSÁG SZÁMÁRA VAN HULLÁM, MINDEN SZÍV SZÁMÁRA SZERELEM''


Az adott pillanatban nem érzem meleg ujjait, óvatos érintését fakó, mocskos bőrömön. Tekintetem üveges, pupilláim, mint két végtelen sötét kút, csak az örvénylő sötétséget látom, ami beszippant. Magába húz a kétségbeesés, és a félelem. Soha nem rettegtem még így korábban, bár múltam ködös mocsár, de ez mégis tiszta előttem.
Zokogok, míg erőm el nem hagy és könnyeim kútja ki nem apad.
Elvesztem, és most valami fogódzkodó után kutatok, nem érzem késznek magam arra, hogy a miértekkel foglalkozzak így csupán arra vágyom, hogy olyan alapvető dolgokat elhelyezhessek mint tér és idő.
Válaszát hallva megremeg szám széle, de csak csendben bólintok. Tekintetem üressé válik egy pillanatra, arcomról eltűnnek az érzelmek. Nem mostanában... Megkérdezhetném, hogy mikor, de számítana egyáltalán? Mi tévő legyek? Olyan üres vagyok... A fiúra nézek. Olyan erős, tele van élettel. Vedd el tőle! - sugalmaz egy belső hang. Érzem az illatát. Hallom a szívverését, szapora. Vedd el! Az ajka mozog, hozzám beszél, mosolyog. Igazán szép mosoly, látványától aranyfényű, meleg szikrák robbannak a sötétségben. Akarok még belőle, de ő inkább beszélni kezd. Csalódott vagyok, de ezúttal megpróbálok arra figyelni, amit mond, mert azt korábban elmulasztottam.
Otthon, könyvek, ruhák. Lassan végig nézek magamon. Gondolom ezek a dolgok azok, amikre most szükségem van.
- Meglátogatsz?- teszem fel a számomra most legégetőbb kérdést.- Ott, azon a helyen, amiről beszéltél. Meglátogatsz, ugye?- csuklik el hangom. Félek, rettegek, hogy újra magam maradok. Inkább megölöm magam. Megölöm, légyen az bármilyen bűn is, a mennyország kapui már úgy is rég bezáródtak előttem.
- Ne hagyj egyedül!- kérlelem, ismét érzem az a szúró érzést a szememben, túlhajszolt könnycsatornáim kipréselnek magukból egy utolsó véres könnycseppet, mi magányosan gördül le orcám jobb felém. A pánik kiszorítja minden racionális gondolatomat, csak arra tudok gondolni, hogy milyen érzés volt az a mély, valódi magány, amiben részem volt. A vállam megremeg, ide-odakapkodom nyugtalan tekintetem, míg meg nem akad szemem a szarvas tetemen. Halálra vált arcom Oliver felé fordítom. Biztosan retteg tőlem, undorodik, és meg akar tőlem szabadulni. Bedug abba a házba, és soha több nem látom. Egyedül leszek, megint. Térdre rogyok.
Micsoda szánalmas lény vagy...- a különös hangnak ezúttal gúnyos éle van.
A fülemre szorítom a kezem.
- Én nem akartam, nem...- mered vékony ujjam a tetem felé, miközben felnézve a fiúra neki mentegetőzök.- Én nem...Valamit tettek velem.- szorítom eztán kinyújtott karom ujjait ökölbe, és a mellkasomra fektetem, mi hevesen emelkedik és süllyed.- Ő tett velem valamit...- emlékszem a nőre, a kalapjára és a nevetésére. Megfájdul a fejem.
- Nem hagysz magamra? - kérdezem tőle nyugodtabban, ha még itt van, és az iménti kitörésem nem riasztotta vissza a fák közé. .

 
MUSIC: --- | NOTE: ....| WORDS: ---
Vissza az elejére Go down
Liam Lawrence
vérfarkas követõ

avatar

. :
I'm immortal. So far.


Olyanok vagyunk mi is, mint az álmok
anyaga: kurta életünk kertje álom.
(...)
Az álom ellentéte mi más is lehetne, mint
egy másik álom?

Sosevolt világ nem létező vándora vagyok: önmagát álmodó álom.

Posztok :
10
Kor :
26
Lakhely :
New Orleans
Foglalkozás :
Senior; bookshop assistant
. :
Optimism means better than reality; pessimism means worse than reality. I'm a realist.


You want to go back
to where the sky was inside us.

▲ Dream
▲ Smells like teen spirit


Tárgy neve: Re: Víz-csatorna, mocsár ; Elküldve: 19th Június 2016, 16:46



Edie & Liam



My mind was in the asylum, but my heart took me here.



Rettegek az elkövetkezendőtől. A saját érzéseim, a farkasom viselkedése megrémisztenek. A bundás ugyanis tombol a csont, hús, izmok és ínak alkotta ketrecében. Ki akar törni, de azt egyelőre nem tudnám megmondani, hogy egészen pontosan mit tenne, ha hagynám, ha szabadon ereszteném. Valószínűleg széttépné a vámpír nőt, a húsát marcangolná, csontjait roppantaná, a – végső – halálig űzné, oda hajtaná, és hét lakat alá zárná. De valahol szenved ezektől az érzésektől, ahogy én is.
A szívem hevesen kalapál, a torkomban dobog, a fülemben lüktet, a vérem ritmusára robog végig ereimen. Mellkasom nehézkesen emelkedik, és süllyed.
Valahol azt kívánom, hogy bár ne jöttem volna ide, hogy bár ne ástam volna ki a halhatatlan nőszemélyt. Mindez nem történik meg. Mert pontosan mi is történt? Elmondhatatlan. Behatárolhatatlan. Soha meg nem tapasztalt, át nem élt. Idegen, furcsa, és új. Félelmetes. Ijesztő. Idegesítő, és bosszantó.
Veszélyes, és kiszámíthatatlan; ez minden, amit az újszülött vámpírokról tudok. És, a ruháiból ítélve, azok állapotából következtetve, nem most ölték meg, nem most avanzsálódott vérszívóvá, de ettől még minden bizonnyal kezelhetetlen. Ha nem hoztam volna ide neki a szarvast, aminek bűze ránk telepedett, közöttünk feszül, valószínűleg most én lennék az, akit lemészárolna. Talán így is ez jár abban a gyönyörű fejében.
Annak ellenére is, hogy látom lélektelen, sivár, tompa fényű szemeiben, hogy nincs teljesen képben, beszélek hozzá. Talán azon túl, hogy közlöm vele a tényeket, és puhatolózok, azt akarom – persze, csak a koponyám hátsó felében -, hogy halljon emberi hangot. Azt akarom, hogy halljon engem.
Tehát beszélek. És beszélek. És még többet beszélek.
Kérdésére összevonom a szemöldökömet, és értetlenül megingatom a fejemet.
- Persze, hogy meglátogatlak! – elszánt ábrázattal, szilárdan jelentem ki, és tartani is fogom magamat ehhez. Hiszen, mi mást is tehetnék? Azt hiszem, amíg beszámítható nem lesz, addig az én felelősségem, addig a nyakamon marad. – Megígérem – fűzöm hozzá. És, bár annyiszor kimondták már ezt a szót, még mindig nem kopott el, és az én számon kiejtve éle, sarka, súlya és jelentősége van. Így lesz, mert ezt diktálja a szívem – a józaneszem persze tiltakozik e szív minden dobbanása ellen, a farkasommal egyetemben. De így lesz, elhatároztam, kijelentettem, hovatovább megígértem.
Pont.
- Nem. Nem foglak egyedül hagyni... – duruzsolom, hangom visszapattan a nedves falevelekről. Próbálom elkapni a lány tekintetét, de esélyem sincs. Valahol bármit megadnék azért, hogy ne kelljen így látnom Őt. Akármit.
A gondolatra pedig felfordul a gyomrom.
Torkomból újabb morgás tör fel, dacosan hajtom le fejemet, feszítem meg állkapcsomat, és dühösen vonom össze szemöldökömet. Rám nem jellemző, erélyes léptekkel szelem át a köztünk lévő távolságot, és újfent a vámpír elé térdelek, éppen olyan szögben, hogy eltakarjam előle a véres torzót, éhsége bestiális művét.
- Nem. Hagylak. Magadra – tagolom tisztán, hogy végre, azon túl, hogy meghallja, meg is értse szavaimat. Újfent letörlöm a magányos könnycseppet a hamuszín, élettelen, hideg arcról. Álla alá nyúlok, és kényszerítem rá, hogy végre rám nézzen, a szemembe, és nem eresztem el, amíg nem sikerül megteremteni a szemkontaktust. – Vissza fogok jönni érted. És holnap is vissza fogok jönni. És addig maradok, amíg tudok – lévén az egyetem azért nem csupa játék, móka és kacagás, de ezen-, és a könyvesbolti munkámon túl, szinte minden más hanyagolhatónak tűnik.
Nyilvánvalóan meg kell tanulnia kontrollálni magát, mert az ilyen élet nem élet. Talán kellene kérnem valami szert a nagynénémtől, ami csillapítja a vérszomját, hogy a vámpírlét tanulására tudjon koncentrálni, továbbá, hogy ne vadássza le az esetleg errefelé tévedt turistákat, vagy a vadászházban éjszakázni kívánó hajléktalanokat.
A vámpírok ezt teszik – gondolom keserűen, de nem mondom ki e szavakat.
- Majd jobban leszel. Idővel – nem hangozhat túl biztatón hangom, de én esküszöm, megpróbáltam. – Most pedig gyere, menjünk – húzom fel a földről, és kézen fogva indulok el vele a faház irányába. Ebben a mozdulatban nincs semmi kéj, romantika, vagy szenvedélyesség – inkább törődés, odafigyelés, és a biztonság ígérete.
- Hogy hívnak? – kérdezem, a tisztáson keresztül haladva. Arcomat a még mindig ólomszínű ég felé fordítom, de szemem sarkából a vámpírra figyelek.


Words: passz ▲ Music: Autumn leaves. ▲ Notes: I found you.
Vissza az elejére Go down
Edie Vachaud
vámpír tanonc

avatar

. :


Valami hajszol engem. Mintha mindig elszalasztanék valamit. Utánakapok, megszerzem, és akkor kiderül, hogy nem volt semmi. És én megint másvalami után kapkodok. Előre tudom, hogy ugyanúgy végződik majd az is, mint a másik, de nem bírom kihagyni. Hajszol, üldöz, aztán egy ideig elfoglal, de megint csak elhagy, és marad az üresség; olyan ez, mint az éhség, mindig újra elfog.
Posztok :
6
Lakhely :
into the woods
. :

Alaposan tanulmányoztam a Bibliát, és annyi szeretetet nem találtam benne, ami egy sótartót megtöltene. A Biblia istene nem a szeretet, hanem a bosszú istene - alfától omegáig.

Tárgy neve: Re: Víz-csatorna, mocsár ; Elküldve: 24th Szeptember 2016, 17:05





Liam és Edie


' VÉGÜL MINDEN ÁLOM MEGTALÁLJA A MAGA FORMÁJÁT: MINDEN SZOMJÚSÁG SZÁMÁRA VAN HULLÁM, MINDEN SZÍV SZÁMÁRA SZERELEM''


Felébredtem a végeláthatatlannak tetsző rémálomból, vagyis felébresztettek - Ő ébresztett fel- , hogy aztán egy másik rémálomban éljek, létezzek tovább.
Milyen válogatós valaki. - csendül fel ismét az idegen, cinikus hang a fejemben. Figyelmen kívül hagyom, csak a szarvas tetemét figyelem magam előtt elborzadva, rettegve. Kérdéseket teszek fel, de süket vagyok a válaszra, hagyom hogy a kétségbeesés teljesen felemésszen. Nem akarok ismét egyedül lenni, én nem, egyszerűn nem bírnám ki, a lelkem a gondolatba is belehal újra és újra. Nem, nem és nem. A fejemet rázom, némán könnyezek, míg belül ordítani tudnék. Félek, rettegek százszor, ezerszer jobban, mint amikor a fegyver füstölgő csövével, vagy a férjem vérével szennyezett késsel kellett szembenéznem. Őszintén hiszem, hogy a magány a legfélelmetesebb, legveszélyesebb dolog a világon, annyira képes a hatalmába keríteni, hogy miután már megkaparintott magának azt sem veszed észre, ha többé már nem vagy egyedül, míg egy aggodalmas de határozott arc a tiéd elé nem furakszik. Ujjbegyének melegsége égeti bőrömet, miközben elmaszatol egy véres könnycseppet sápadt arcomon, majd határozottan, de mégis finoman megragadja államat arra ösztökélve, hogy végre figyeljek rá. Ó, én igazán figyelek. Tekintetem most nem a semmiben, hanem az ő zöld szemeiben veszik el és gyermeki áhítat süt belőlük a vágyott szavakat meghallva.
- Köszönöm.- suttogom némán.
Holnap és azután. Furcsa érzés, hogy az idő múlása lassan újra értelmet nyer.
- Köszönöm.- ismétlem, ezúttal már több erőt  és végtelen hálát csempészve a szóba. Hagyom, hogy felsegítsen a földről és kézen fogva olyan engedelmesen követem, ahogy a földi életem során soha senkit korábban.
- A nevem?- pánikszerű érzés tör rám, mikor rádöbbenek, hogy nem ismerem a választ a kérdésre. Ujjaim szorosabban fonódnak a fiú keze köré.
Hidd el, könnyebb, ha nem emlékszel.- és most először hitelt adok a fejemben élő idegen szavának, talán mert ezúttal hiányzik belőle a szórakozott gúnyos felhang.
- Nem tudom.- vallom be néhány lépés után töredelmesen.- Nevezz el Te, ha nem lennél én még mindig...- nem fejezem be a mondatot, csak biztatóan rámosolygok.  

***

Néhány nappal később; az erdei kis kunyhóban.

A napjaim várakozással telnek. Nem tudok aludni, nem tudom miért nem, azért mert már nem számítok embernek többé, vagy mert az elmúlt évtizedeket egyfajta transzban töltöttem. Napközben meghúzom magam a kunyhó belsejében, aminek ablakait Liam gondosan bedeszkázta és igyekezett az egészet kényelmesebbé, barátságosabbá tenni, de... ez akkor is csak egy vadászkunyhó az erdő mélyén. A gyertyák sokat segítettek. Szeretem a gyertyákat. Furcsa, mert közben érzek egyfajta különös borzongást is a tűz közelségétől, a fény és a meleg mégis vonz magához. Félem, de mégis vágyom rá. Vicces, mert sok mindennel vagyok így manapság.
Hiányzik a Nap, az érzés, ahogy pajkos sugarai a bőrömet cirógatják, de persze felérne egy öngyilkossággal, ha déltájékán átlépném a kunyhó küszöbét.
Szeretnék kimenni a szabadba, sétálni, nézegetni a csillagokat, de tudom, hogy nem jó ötlet egyedül elhagynom a kunyhót.
Felsóhajtok, és az ajtóhoz lépek, elhúzom az egyik reteszt a másik után. A nehéz, kissé rozsdás fém könnyedén engedelmeskedik akaratomnak. A nehéz fa ajtót sarkig tárom, majd letelepszem a küszöbre, hátamat az ajtófélfának támasztva, vékony karjaimmal felhúzott térdeimet ölelve át. Ennyiből nem lehet baj, hisz gyakorlatilag még mindig a házban tartózkodom. Nagyjából. Szürkület van, de még egészen messzire ellátni, és én abba az irányba tekintgetek amerről a fiatal férfi szokott érkezni hozzám. Jó néhány perc eltelik így, talán egy óra is. Unatkozom.
Ugyan mi baj lehet belőle, ha szét nézünk kicsit a környéken?
- Hallgass el!- mormogom. Igen, a hang. Erről a dologról nem beszéltem még Liamnek...
Újabb negyedóra telik el eseménytelenül. Felállok, kicsit megmozgatom berozsdásodott ízületeimet. A küszöbön állva a lábamat nyújtogatom, elnézek jobbra, majd balra. Sehol senki. A jobb lábamat óvatosan leeresztem a földre, olyan óvatosan, mint a kisgyerek aki életében először lát havat. Előbb egyiket, majd a másikat. Megy ez, és még a föld sem nyílt ketté alattam. Elmosolyodom, majd eleinte félve, de később egyre magabiztosabban kezdek el lépésről lépésre eltávolodni a kunyhótól. Elbűvölten sétálok egyre beljebb az erdőbe egészen megfeledkezve az időről és távolságokról. Olyan békés minden, egy ideig, aztán megérzem...először csak a füst szagát. A nedves, megpörkölt levelek bűzét. Tudom, hogy rossz ötlet mégis követem a szagot. Aztán meghallom a hangjukat, ketten vannak, beszélgetnek, vacsorához készülődnek. Ők maguk fogták a halat délután a patakból, denveri egyetemisták. A számban összefut a nyál, de nem a hal bűzétől. Nem szabad! Ne, ne, ne! Sikoltom magamban, mégis egyre közelebb lopózom hozzájuk, s a fatörzs mögül kivillanó agyarakkal kémlelem őket. A napjaim várakozással telnek. Most a megfelelő pillanatra várok, amikor lecsaphatok.  

 
MUSIC: --- | NOTE: ....| WORDS: ---
Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom



Tárgy neve: Re: Víz-csatorna, mocsár ; Elküldve:


Vissza az elejére Go down
 
Víz-csatorna, mocsár
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Mocsárvidék
» A mély-mocsár vidék

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
DARKNESS IS COMING :: külváros :: kelet new orleans-
Ugrás: