Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Adminok
Jasmine Grey
Profil
Diana V. Strzechowsk
Profil
Alec Vasquez
Profil
Violet Porter
Profil
chatbox

friss válaszok
Cicuska aranykalitkája
6th December 2017, 18:07
írta: Catherine Williams
Belvárosi park
28th November 2017, 17:17
írta: Alexander Bones Russel
Cat & és a kandúr
22nd November 2017, 18:59
írta: Catherine Williams
Burn it ! - Diana &Andy
14th November 2017, 17:30
írta: Andrzej Strzechowski
Stivali Italiani
7th November 2017, 15:10
írta: Vendég
Belső udvar
4th November 2017, 20:28
írta: Andrzej Strzechowski
A Kandúr "barlangja"
24th Október 2017, 20:55
írta: Alasar Mal
Uszoda
24th Október 2017, 19:50
írta: Violet Porter
Asztalok
4th Október 2017, 23:43
írta: Adele Vien
Játékostárs keresõ
29th Szeptember 2017, 10:51
írta: James Bryant
Munkahely nyilvántartás
28th Szeptember 2017, 18:57
írta: James Bryant
Avatarfoglaló
28th Szeptember 2017, 18:48
írta: James Bryant
James Bryant
27th Szeptember 2017, 21:45
írta: Jasmine Grey
Alexis Rowe
19th Szeptember 2017, 16:16
írta: Jasmine Grey
Hiányzásnapló
31st Augusztus 2017, 21:00
írta: Violet Porter
belépett tagok



Jelenleg 5 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég
A legtöbb felhasználó (44 fő) 25th Június 2016, 22:24-kor volt itt.


 

 Belvárosi park

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
SzerzőÜzenet
Fõadmin
admin

avatar

. :

Posztok :
436
Foglalkozás :
- looking upon New Orleans -
. :


Tárgy neve: Belvárosi park ; Elküldve: 29th Március 2016, 14:35




Vissza az elejére Go down
Jackson Winney
vadász

avatar

. :
Ami halott, nem halhat meg újra.
A szabadság az egy olyan kényes ribanc akinek hullák hátán kell megágyazni.


Posztok :
243
Kor :
27
Lakhely :
New Orleans
Foglalkozás :
Munkanélküli
. :


Tárgy neve: Re: Belvárosi park ; Elküldve: 2nd Július 2016, 22:56


LYDIA LINDQUIST




Hosszú napom volta ma, egész nap munkalehetőségek után néztem, meg interjúkra jártam, de még semmi eredménye sem lett nem tudom miből fogom még fedezni a költségeimet, de ami biztos vissza nem szeretnék kerülni a zárkák magányába. Elindultam a parkba, hogy egy kicsit kiszellőztessem a fejem. A város zaja csak idegességgel tölt meg, nem tudok úgy nyugodtan gondolkodni mi legyen és hogyan tovább. A tegnapi estén amikor a kaszinóban jártam valahol erre fele láttam egy szép kis nyugodt parkot. Kissé nehezen találtam meg, még a harmadik napom az újdonsült városomba és az új életembe. Már lassan este fele jár, szép nyugodt idő van a hőség sem olyan elviselhetetlen mint a déli órákban. Kell egy kis idő amíg megszokom ezt a fajta időjárás messze más, mint a borús Anglia kellemes hőmérséklete. A park szinte teljesen üres volt le is ültem egy kis padra, szépen kialakított hely ez a park, mondjuk közel sem jár egy igazi erdőhöz, de ez is jobb mint a semmi. Újság hevert a kuka mellett, már rossz rá nézni annyi újságot olvastam, jobban mondva a hirdetések részét. Felvettem a földről és a kukába dobtam. Karjaimat széttártam és egy nagyot nyújtóztam, végre egy kicsit ki kapcsolhatom magam a magányomban. Ahogy látom egy jó ideig még nem ismerek Rey-en kívül senkit sem, de remélem ez lassan megváltozik. A régi életemben egyetlen barátom sem volt sem pedig olyan személy akinek el mondhattam volna a gondjaimat, úgy tervezem most másképp lesz. Nem csak a helyet szerettem volna megváltoztatni hanem az élet módomat is, szépen lassan ki alakul az egész. A tegnap még úgy gondoltam felelőtlen döntés volt mindent hátra hagyni, de a mai nap már teljesen másképp kezdem megszeretni ezt a várost. Londom bús komorságához képest teljesen másképp fest itt szó szerint pezseg az élet.
A padon ülve hátra hajtottam a fejemet, fölöttem egy nagy tölgyfa volt az ágain két madár volt, ott csicseregtek egészen nyugtató hatással volt rám. Szeretem a természetet, mikor kicsi voltam gyerek koromban mindig sokat barangoltunk az öcsémmel meg az igazi szüleimmel, vissza gondolva milyen boldog is voltam akkor most meg... a haláluk után sosem tudtam olyan boldog lenni mint akkor. Egy szürke póló volt rajtam meg egy rövid fekete nadrág elég szépen bele olvadtam a pad színeihez, a festék megkopott már rajta szinte a fa szürkének tetszett de ahhoz képest a vas állványzat kökény fekete volt. Nemsokára itt lesz a naplemente is, egy cigarettára gyújtottam rá. Leszokó félben vagyok csak hát néha olyan jól esik elpöfékelni egy szálat, és elmélkedni a múlton meg jövőn. Egy idegen jött oda hozzám ruházatából ítélve egy koldus lehetett.
-Tudna rám szánni egy kis aprót, sem ételem sem italom kérem uram – mondta nekem nem hiszem több lett volna mint huszonöt éves, megszántam őt. Ami apró pénz volt nálam oda adtam neki, nem mintha én úszkálnék jelenleg a pénzben de neki biztosan nagyobb szüksége van rá mint nekem.
-Tessék, sajnos csak ennyim van.- mondtam neki azzal a kezébe nyomtam ami volt a zsebembe.
-Köszönöm uram áldja meg az Úr.
- köszönte meg, picit elmosolyodtam sosem voltam vallásos ha létezne az őr akkor engem már biztosan két ököllel verne nem pedig áldana. Nem vagyok éppen egy adakozó szent de kicsit nyugodtabban alszom ha legalább meg van a mai rossz cselekedet a sok rossz dologgal amit tettem. Gondolkodásomat megtörte a madarak egyik ágról a másikra ugráltak, egy jó kis slukkot vettem le , jó sokáig bent tartva majd az orromon kiengedtem. Lágy szelő simogatta a bőrömet egészen kellemesen érzem magam, ellazulva.
Vissza az elejére Go down
Lydia Lindquist
boszorkány

avatar

. :
Dreams still in my heart are painting colours in the dark.



Don't do what you want.
Do what you don't want.
Do what you're trained not to want.
Do the things that scare you the most.



☪️ Stay Gold

Posztok :
14
Kor :
36
Lakhely :
New Orleans
Foglalkozás :
I'm a writer. Troubles are inspiration. So go ahead, have a try.
. :
BUTTERFLY EFFECT;


(n.) The scientific theory that a single occurence, no matter how small, can change the course of the universe forever.



Tárgy neve: Re: Belvárosi park ; Elküldve: 3rd Július 2016, 16:12



Jackson & Lydia



We found a way to escape the day.



Muszáj volt kiszellőztetnem a fejemet, és kicsit szabadulni a négy fal fojtogató rabságából. Ugyanakkor ellentmondásos érzésekkel a lelkemben lépek ki a családi kúria hatalmas, míves ajtaján, és hagyom magam mögött a Deveraux házat. Bár úgy terveztem, hogy lelépek, amilyen hamar csak lehet, a körülmények teljesen megváltoztak, és az egész eddig általam ismert világ, a feje tetejére állt. Az északból dél lett, a keletből pedig nyugat, és hirtelen azt sem tudtam, hogy merre meneküljek – mert határozottan menekülnöm kellene innen, amilyen gyorsan csak lehet.
Ellenben most nem azért léptem ki a csendes, kertvárosi utcára, a délutáni hőségbe, hogy meglépjek innen, egyszerűen csak friss levegőre van szükségem. Sétálni akarok, és gondolkozni. Bármennyire is félek az árnyékok leple alá bújt rémségektől, a sötétből leselkedő bestiáktól, a rettenetes fenevadaktól, nem élhetek így, nem bújhatok el. Igaz, hogy most még jó ideig kerülni fogom az éjszakai kiruccanásokat, legalább addig, míg meg nem tudom védeni magamat, de nem bújhatok el örökké a nevelőanyám szoknyája mögé, nem húzhatom meg magamat életem hátralévő részében a Deveraux házban.
Pár óra még van napnyugtáig. Nem, mintha a napfény, a világosság, a meleg vagy az emberek nyüzsgése, a belváros pezsgő utcáin visszatarthatna bárkit, vagy bármit attól, hogy rám támadjon. Csupán kisebb az esélye. A természetfeletti minden egyes képviselője egyet akar – ezt biztosan tudhatom: titokban tartani a kilétünket.
A gyöngybagoly, aki Charlotte erdei leckéje közben a nyomomba szegődött, most is a sarkamban van. Miss Deveraux elmondta, hogy valószínűleg a bagoly a familiárisom, és mesélt a mágikus kísérőkről. Ők választanak minket, szoros lelki kötelék alakul ki köztünk, szinte az első pillanattól kezdve, és nagy segítségem lehet majd. És, igazság szerint, az is lenne, ha nem csak néhány másodpercre, bizonyos időközönként láthatnék az ő lélektükrein keresztül, hanem valamivel tovább. Először ijesztő volt saját magamat külső szemlélőként figyelnem, de a nevelőanyám megnyugtatott, hogy ez így van rendjén, csak türelem és gyakorlás kérdése, hogy tovább nézhessem a madár szemein keresztül a világot, és idővel bizonyára képeket is fogunk tudni közölni egymással.
Deveraux hangjában némi örömöt véltem felfedezni, miközben a familiárisokról kérdezgettem, ő pedig válaszolgatott. Talán ezt egyfajta jelnek veszi, hogy felkészültem arra, hogy elfogadjam a saját mibenlétemet, a saját boszorkány létemet.
Azt még nem említettem neki, hogy egy másik képességeim is felszínre tört; egyfajta földi szonár. Érzek... dolgokat, a föld rezgéseiből, furcsán látom a dolgokat az apró, szeizmikus mozgásoknak hála. Mondjuk, ez sem túl hasznos, mint olyan. Éppen csak nem megyek neki, mondjuk egy utcai lámpaoszlopnak, vagy egy jelzőlámpának.
Ennek ellenére használom a nevelőanyámtól kapott, örökölt botot. Az asszony ezüst, rúnákkal ékített karkötő-, és gyűrű formájában ruházta rám a megboldogult édesapja holmiját. Egy ügyes kis varázslatnak köszönhetően a bot hol ékszer formájában fonódik kezemre, hol pedig feketére festett botként nyújt támasztékot, elegáns, oroszlánfej markolattal.
Eltart egy ideig, míg a belvárosi parkba érek, de nem bánom. Igazság szerint, már nincs sok időm alkonyatig, de kellett ez a kis gyalogtúra a külvárosból, ide. A parkba jövet vettem egy papírpohárnyi, erős kávét az egyik kávézóban. A park egyik padjára ülök, a táskámat magam mellé helyezem, előkeresem belőle a cigarettás dobozomat, és kiveszek egyet-, a még körülbelül tíz szál, piros Marlboro közül. Rágyújtok.
Nem foglalkozok a jövő-menő emberekkel, a sötét lencséjű napszemüveg rejtekében pedig ők sem foglalkoznak velem. Ha nem viselném a kiegészítőt, hát bizonyos, hogy olyan látványosságnak minősülnék, mint a cirkuszi torzszülöttek. Így viszont... puszta létezés vagyok csupán.
Hamarosan bűz üti meg az orromat. És figyelek a szavakra. Hallom a pénz csörgését. A hálálkodás hangjait. Az Úr nevét, akiben soha sem hittem.
Elmosolyodom.
- Ez igazán kedves volt öntől – szólok lágy, fátyolos hangon az idegenhez, aki az enyém melletti padon ül, felé fordítva arcomat, amikor a koldus már tovább állt, és hallótávolságon kívülre került. Hozzám nem jött ide, de, ha megteszi, adok. – Manapság nem sokan adnak. Azok sem, akik megtehetik – rosszallóan ingatom meg a fejemet és a cigarettába szívok.


Words: 629 ▲ Music: Bones. ▲ Notes: Forgotten savages.
Vissza az elejére Go down
Jackson Winney
vadász

avatar

. :
Ami halott, nem halhat meg újra.
A szabadság az egy olyan kényes ribanc akinek hullák hátán kell megágyazni.


Posztok :
243
Kor :
27
Lakhely :
New Orleans
Foglalkozás :
Munkanélküli
. :


Tárgy neve: Re: Belvárosi park ; Elküldve: 3rd Július 2016, 17:45


Lydia Lindquist




Koldust néztem ahogyan tovább áll, sajnáltam
is szegényt elgondolkodva, hogy akár én is lehetnék ebben a sorsban, ha nem kerülök nevelő szülőkhöz. Az csak egy káprázat, hogy a nevelő intézetből kikerülő fiatalok tudnak kezdeni az élettel valamit, kapnak egy kis pénzt az állami kasszából és azzal annyi. Hogyan lehetne így egy olyan világban amiről semmit nem tudnak élni benne?
A filmekben a világ nem látszik olyannak, mint amilyen valójában, nem tudhatja az ember kitől kell félni. A világban nem a természet a legveszélyesebb dolog, hanem az ember. Az ember az aki a leghamarabb képes ölni pénzért meg akármiért ami számára fontos de valójában értéktelen kis vacakok. Gondolataimat egy női hang törte meg, a hangja olyan lágy volt meg kedves a fülemnek élvezet volt hallgatni őt. Egy következő slukkot vettem le a cigimből, nagyon jól esik a jelen pillanatban régen szívtam el egy szálat is de azért mindig magamnál hordom, rossz szokás.
-Ugyan ettél a kis aprótól nem fogok anyagilag tönkre menni neki biztos szüksége volt rá, de remélem kajára költi legalább és nem a sarki boltba be térve, az első amit kérni fog egy üveg pia. - mosolyodtam el a válaszon, nem tudom miért de valahogyan úgy megbámultam őt, volt benne valami ami megfogott szép hölgy volt.
Nagy bambulás közben nem is figyeltem, hogy milyen sokáig néztem őt, most gondolhatja, hogy valami perverz állat vagyok, hogy így végig mértem őt. Csak amikor megláttam egyszerűen nem tudtam levenni róla a szemem.
-Ne haragudjon, így megbámultam önt ha szabad megjegyeznem nagyon csinos.- bókkal rejtve el a bocsánat kérést. Restelltem ezt nem illik megbámulni embereket. Ő is egy cigarettát szívok, mint ahogyan én látom ezt a rossz szokást nem csak én követem el. Bár mondjuk mindenki tudja, hogy rossz dolog és még is az ember képébe nyomják a nyavalyás reklámokat milyen káros, szerintem ezt még a majmoknak is be adják a dohány telepek körül. Ekkor egy csöndes szellő csapta meg az arcomat, ez olyan hideg áramlatú volt, nagyon kellemesen hatott rám egészen felpezsdültem tőle.
Mikor ki jöttem ide arra gondoltam, hogy el leszek a magányomban de lehet ezt a tervet kicsit át fogom korrigálni. Még a naplementéig van egy kis idő amit itt eltölthetek a parkba. Ez az első alakalom, hogy betettem ide a lábam, de szerintem nem fog az utolsó sem lenni. Szép táj teljesen megbabonáz engem, az itt levő szép kis épületek nem annyira, mindig is vonzott magához a természet, és szerintem nem bele illőek az épületek. Az ismeretlen hölgyön egy napszemüveg volt, na ez az a másik dolog ami nagyon furcsa itt mindenkinek van, nem mondom Angliában nincsen, csak ott nincsen sok alkalma az embernek azt viselni, nem igazán menő dolog borús időben napszemüvegben járkálni. Egy kutyát sétáltató hölgy haladt el mellettem, egy ilyen kis macskaszerű kutya volt, most már nem tudom a pontos megnevezését de már hallottam a nevét biztosan.
Ki nem állhatom az ilyenek ha valaki kutyát tart az nézzen is úgy ki mint egy kutya, vagy ha nem akarja úgy ki nézzen akkor vegyen macskát. A Következő padsorban ülő ismeretlen hölgyre eléggé rámászott a kutya elkezdte szaglászni, elmosolyodtam a dolgon. Nem sok hiányzott ahhoz hogy a nő cipőjén végezze el a kutya a dolgát, a gazdája meg még arrébb sem rántotta a pórázt ez nagyon illetlen.
-Na és ön is elmélkedni jött ki a parkba? - kérdeztem tőle, megtörve ezt a magányos csendet, ha bár a két pad szinte közvetlen egymás mellett volt. Nem mondhatnám kínos volt a csönd vagy ehhez hasonló, csak szerettem volna egy kicsit beszélgetni ismerkedni a városról vagy éppen hallani valami egészen ujjat róla amit még az interneten nem találtam. Ám azonban amit megláttam és nagyon furcsa volt az a sok halál eset az elmúlt ötven évben aminek nagyon különös körülményei vannak, egészen sok esetet elő adott.
Az égve tekintve a távolban egy kis felleget láttam meg remélem, majd nem fogja elrontani a naplementét, egészen kíváncsi vagyok rá milyen is itt a naplemente. Valahogyan az elmúlt két napban elmulasztottam megnézni most nem szeretném ki hagyni, még egy slukkor vettem a cigarettámból ami most már felénél jár. Ahogyan arca vonásaira tekintett egészen kifinomult nőnek tűnik.
-Tudja még egészen új vagyok a városban és nem igazán ismerem vannak még ehhez hasonló helyek, oda vagyok a természetért és szeretek ilyen helyeken lenni, de milyen illetlen vagyok be sem mutatkoztam még Jackson vagyok, Jackson Winney.- mutatkoztam be neki. Nem akarok túlságosan nyomulós lenni, de szerintem ennyi még kijárt illemből ha már szóba keveredtünk akkor bemutatkozok. Azonban reménykedek abban, hogy ő is meg fogja tenni ugyan ezt különös módon kíváncsi vagyok hogyan hívják.
Nem sokan hisznek benne, de szerintem a név sokat elárul az emberekről igaz nem mi választjuk meg azokat, de valahogyan mégis. Fölöttem levő két veréb még mindig játszanak egymással, kergetik egymást egyik ágról a másikra. Milyen jó is lehet nekik szabadnak lenni és a szélnek szárnyán repülni egyszer én is kipróbálnám. A hölgy fele nézek és újra megszólalok.
-Milyen kellemes lehet a madaraknak, hogy olyan szabadon élhetnek ahogyan csak szeretnének- meséltem el neki gondolatomat, majd tekintetem újra a madarakra fordítottam és őket csodáltam.
Vissza az elejére Go down
Lydia Lindquist
boszorkány

avatar

. :
Dreams still in my heart are painting colours in the dark.



Don't do what you want.
Do what you don't want.
Do what you're trained not to want.
Do the things that scare you the most.



☪️ Stay Gold

Posztok :
14
Kor :
36
Lakhely :
New Orleans
Foglalkozás :
I'm a writer. Troubles are inspiration. So go ahead, have a try.
. :
BUTTERFLY EFFECT;


(n.) The scientific theory that a single occurence, no matter how small, can change the course of the universe forever.



Tárgy neve: Re: Belvárosi park ; Elküldve: 4th Július 2016, 20:37



Jackson & Lydia



We found a way to escape the day.



Úgy vélem, hogy már csalódtam eleget az emberekben-, sőt, ők is csalódtam bennem elégszer, hogy elveszítsem az emberiségbe vetett minden hitemet. Hiába tagadja bárki is, mind tettünk-, és folyamatosan teszünk rossz dolgokat. Egyesek kisebb fájdalmat okoznak, mint például egy rosszkor, rossz hangsúlyban odaszúrt sértés. Mások azonban sokkal nagyobb problémákat okoznak; vessünk csak egy pillantást mindarra az értelmetlen háborúra, ami Afrikában zajlik, vagy az Arab-Izraeli konfliktust.
Szóval nem igazán hiszek már a jóságban és az emberségben. Ezért is lep meg a párbeszéd, és a cselekvés, aminek fültanúja vagyok csupán. Aztán megszólítom. Igazság szerint nem feltétlenül akartam beszélgetést kezdeményezni, de a férfi válaszol. Én pedig kimondott szavai után halkan, keserédesen nevetek.
- Igen, ebben bízok én is – mosolyodok el sokat sejtetően, hiszen következtetni tudok a ’csak ennyim van’-ból, hogy ő sem dúskál a pénzben. Hát, én sem. Seattleben sem volt saját lakásom. Sőt, soha, korábban sem. Én csak az árvaházakat ismerem, az ilyen-olyan nevelőszülőket, akik kivettek-, majd visszavittek a gyermekotthonokba. Charlotte-nál jó dolgom volt, soha, semmiben sem szenvedtem hiányt, de soha nem kaptam annyit, amennyivel a nő már elkényeztetett volna. Nem vagyok gazdag. Megélek – maradjunk ennyiben -, de gyanítom, ha hozzám is odalép a hajléktalan, én is találok a tárcámban annyi pénzt, hogy legalább valami pékárut, kávét, vagy egyéb innivalót vehessen magának, ebben a nagy hőségben.
Aztán beáll a csend, és igazából azt hiszem, hogy ezzel le is zártuk rövid affért, amit mi, a két szomszédos padon ülő idegen folytat. Hallom, ahogy a cigaretta nagyon halkan sercen, azt hiszem, és a füstjét is érzem. Mióta megvakultam, a szememen kívül minden más érzékszervem valamivel élesebb lett. Nem tudom, mit mondhatnék. Vagy, hogy egyáltalán kellene-e valamit mondanom? Soha nem voltam jó az ilyesmiben, és úgy vélem, a békés csend, a szótlanság olykor többet ér, mint bármely kimondott, felesleges szó.
Aztán megint megszólal, én pedig összepréselem ajkaimat, és igyekszek elfojtani egy mosolyt. A napszemüveg alatt lesütöm pilláimat.
Szóval megbámult. Szóval nézett. Ennyi ideig csak engem nézett. Vajon mit látott, ami így elvette a szavait?
- Öhm... – haloványan megingatom a fejemet. – Ne túlozzon, kérem – ennyit tudok csak kipréselni ajkaim résén, se többet, se kevesebbet. Zavarban vagyok, már csak azért is, mert nem látom, és mert nem láttam azt sem, amikor megbámult. Most bizonyára azt hiszi, hogy egy beképzelt, sznob picsa vagyok, aki élvezi a figyelmet, és aki aztán álszerénységet tettet. Ha látnék, a szemébe néztem volna, egy ideig álltam volna a pillantását, és csak aztán kaptam volna el róla jeges, kék íriszeimet.
Élvezem a csendesen feltámadó szelet, ami szénfekete tincseimmel játszadozik. A fuvallat sötétkék, ujjatlan blúzom alatt is simogatja márványszerű bőrömet. A gyöngybaglyom nem messze, egy ős öreg tölgyfán strázsál, egy pillanatra sikerül az ő lélektükrein keresztül megfigyelnem a férfit. Látom az arcát, a vonásait, minden egyes barázdáját, a haját, a borostáját, a testfelépítését, a ruházatát. Ahogyan a cigarettát fogja, és, ahogyan a távoli, kék eget, vagy a horizontot fürkészi. Aztán, mikor már éppen megörülnék neki, hogy újra látok, hogy újra nézhetem a város e cseppnyi szegletét, a kötelék, ami összetartja a madarat, és engem, hirtelen foszlik semmivé, szakad el újfent teljesen, és nem marad más, csak a végeláthatatlan, megmásíthatatlan sötétség, mely a világommá vált.
Apró termetű kutya csahol a lábamnál, megszagol, lábszáraimnak támaszkodik mellső lábaival. Óvatosan fektetem tenyeremet az állat gömbölyű fejére, és simogatom meg.
- Olyasmi célból – felelek röviden -, ki akartam szellőztetni a fejemet, és megszabadulni a város zsongásától, illetve egy kicsit elszabadulni a ház négy fala közül – biccentek finoman, újra a halálrúdba szívva, majd a korábban vett kávéba kortyolva. Leheletnyire érezni lehet benne a fahéj és a vanília aromáját. – Ez a park megfelelő hely az elmélkedésre – fűzöm hozzá e gondolatot mondandómhoz, arra célozva, hogy általában csendes és kicsi rá a valószínűség, hogy zavarják az embert itt, hiszen mindenki kikapcsolódás céljából jön ide.
- Oh, akkor üdvözlöm New Orleansban – mosolyodok el, kissé felé fordítva arcomat. – Van pár hasonló park, mint ez a városban. Továbbá elvadult, mocsaras vidékek is jócskán akadnak errefelé, a városhatáron túl pedig meglehetősen sok az erődség, vagy más, zöld terület – magyarázom. – Sajnos, nem mindegyiket ismerem, de kislány koromban, az iskolával néha eljártunk kirándulni az erdőkbe. Egy-egy napra, néha sátrazni – elevenítem fel lelki szemeim előtt az általános iskolás emlékeket. A számháborúkat, a tábortűz melletti sütést-főzést, az egymás riogatására mesélt rémtörténetek tucatjait, a túrákat... a felhőtlen gyermekkort.
- Lydia Lindquist – és ezzel bal kezembe veszem a félig elszívott cigarettát, majd felé is nyújtom jobbomat, mintegy üdvözlés képpen. Ha elfogadja, szelíden szorítom csupán meg a kezét. – Ha jól hallom – márpedig biztos, hogy jól hallom -, Brit földről vezetett ide az útja.
Szavai megmosolyogtatnak.
- Irigylésre méltó – értek vele egyet, és tökéletesen bele tudom képzelni magamat az általa egyetlen mondatban felvázolt szituációba. Én amolyan rabmadár vagyok. New Orleans rabja, Charlotte rabja, a Deveraux ház rabja. A saját testem rabja. Saját magam rabja. Madár szívem bordáim alkotta ketrecbe zárva lett ítélve; életfogytiglan. - ’... nem boldogságod telje fáj nekem,
de önnön szívem csordúlt terhe fáj
dalodtól, könnyü szárnyú kis dryád...’
- Keats élt e szavakkal
– magyarázom röviden a férfinek, idézve az egyik kedvenc klasszikusomtól, a brit, romantikus költőtől.
- Meddig tervez a városban maradni? – érdeklődöm finoman.


Words: 841 ▲ Music: Bones. ▲ Notes: Forgotten savages.
Vissza az elejére Go down
Jackson Winney
vadász

avatar

. :
Ami halott, nem halhat meg újra.
A szabadság az egy olyan kényes ribanc akinek hullák hátán kell megágyazni.


Posztok :
243
Kor :
27
Lakhely :
New Orleans
Foglalkozás :
Munkanélküli
. :


Tárgy neve: Re: Belvárosi park ; Elküldve: 4th Július 2016, 23:29


Lydia Lindquist




[Egy boldog mosolyra húzódott az arcom mikor, megszólalt kellemes hangja a fülemben csenget még a mondat befejezése után is. Érzéki nőnek tűnik akinek nem mindene a külső, hanem akit talán a belső érdekel. Ez legalábbis csak egy feltételezés nem ismerem még annyira, hogy egy ilyen képet ki tudjak alakítani róla, de ha van rá lehetőségem biztosan meg fogom tenni.
-Ugyan ez egyáltalán nem túlzás, de azért remélem bókommal nem hoztam kegyedet zavarba- mondtam neki, egy bájos mosoly kíséretében. Halovány bőrére rásütött a nap fénye ami már lassan lenyugvóban van, nagyon szép hölgynek találom. Igaz most látom először és nem szokásom, hogy valakit először így megbámulni de ő valahogyan kivételnek számít. A kis verebek mellett hirtelen egy baglyot vettem észre igen csak furcsának találtam a jelenséget. Nem vagyok egy állatszakértő de azt tudom, hogy a bagoly az éjszakai állat, de kitudja fel verték a rejtekéből vagy hasonló, de nem is ez a lényeg egészen szép példány. Nem tudnám már megmondani milyen fajta de nagyon szép. Mikor Elmesélte, hogy milyen célból jött ki a parkba, nos ez annyiban nem is különbözőt az én változatomtól mert én is ugyan abból az okból jöttem ki, kiszabadulni a város rabszolgaságából akár pár órára is. Rossz nézni ahogy mindenki futkos össze vissza a pénzt kergetve, én sosem voltam karrier beállítottságú ember.
-Hát igen rossz lehet sokáig a négy fal között lenni, én már csak tudom milyen érzés... - nem fejeztem be a mondatott, direkt nem tettem. Nem azért mert szégyellem megjártam a cellák bezártságát és magányát, csak hát elrontaná az összképet rólam, hiszen első találkozáskor ki áll elő egy olyan beszéddel „ helló nem régen szabadultam a börtönből”, nagyon kínos lenne. De egyben sok mindent megtanított nekem az életről, kirántott az én üvegburám alól, hogy a világ még sem olyan szép mind azt ahogyan elképzeltem.
-És mi kényszerítette önt a szoba négy fal rabsága közé?- kérdeztem érdeklődve – mármint ha nem túl személyes nem szeretnék tolakodó lenni – fejeztem be utalva arra, hogy nem kötelező válaszolni ha éppen nem szeretné. De azért szeretném ha válaszolna, kíváncsi vagyok arra mi tarthatja őt ott, persze egyáltalán nem várom egy vad idegennek elmondja a titkait. Közben elhúztam a cigimből az utolsó slukkot is, majd óvatosan kimorzsoltam a dohány a parázzsal a földre és eltapostam. A csikket majd aztán menet bele hajítom a kukába. Örülök annak, hogy a városban sok a zöld övezet, meg hogy azon kívül is, egyes városok olyan undorítóan néznek ki ahogy a város szélén állnak az elhagyatott bezárt gyárak és csak a pusztítás semmi szépség.
-Lehetséges oda is ellátogatok majd, igen a régi emlékek kint az erdőben, ott születtek szerintem a legjobb élmények, azért sajnálom a mostani gyerekeket, hogy nem tudják kihasználni ezeket a lehetőségeket.- mondtam neki, Említve a sátorozásokat, megrohantak az emlékek mikor még Josh nem volt hallott a szememben, milyen jókat szórakoztunk kár, hogy az ilyen szép emlékeket beárnyalja a mostani kapcsolatunk. A pár perccel ezelőtti ismeretlen hölgy már névvel lett párosítva hiszen árulta a nevét, Lydia szerintem nagyon találó név , maga a kiejtés olyan tekintélyt követelőnek hangzik. Kezét nyújtja, én is oda nyújtottam a jobbomat felé. Amikor megfogtam Lydia kezét, nagyon jó érzéssel töltött el, nem nagyon szoktam emberekkel testi közelbe kerülni, mindig is zavart az olyasmi de most különös képen egyáltalán nem, sőt még jól is éreztem magam tőle.
-Szép neve Lydia, Az ókori Lüdiábol mármint a név jelentése nem tudom honnan ugrott be nekem de már valahol olvastam. - igazából beugrott nekem honnan tudom csak hát nem igazán akartam reklámozni a börtönben volt egy könyvtár és ott olvastam. Nem szeretek hazudni senkinek sem, csak hát ez egy amolyan füllentés volt inkább. Ő is egyet ért azzal, hogy milyen csodás lenne csak szabadon szárnyalni, hát igen szép álom, majd hirtelen egy kérdést intéz felém picit felvonom szemöldökömet, hmm ezen a tényen még én magam sem gondolkoztam nem tudom még mit keresek itt csak ide sodort a sors?
-Őszintén fogalmam sincsen, hogy meddig maradok amikor eljöttem otthonról csak a véletlennek köszönhetem itt kötöttem ki, felültem az első gépre ami indúlt Londonból és aztán mentem amerre vitt az utam. Sosem hittem a sorsban de most az egyszer rá bíztam magam, hátra hagyva a sok szörnyűséget ami otthon történt és egy új reményben jöttem ide, akár a csak az Új-Világban.- mondtam neki mosolyogva, majd az égre tekintettem lassan a nap lemenőben van de még biztosan van egy óra amíg teljesen lenyugszik. Ezzel megfelelve kérdését, hogy Nagy Britannia földjéről érkeztem.
-Na és ön itt született a városban, vagy ön is ide költözött, mint ahogyan én tettem? - kérdeztem tőle, az eddigi ismereteim alapján New Orleans igen csak színes város, mint ahogyan egész Amerika nem olyan könnyű rá sütni az emberekre honnan származik, mint pl Europába. Az eddig csodált két verebecske hirtelen tovább állt most már csak a bagoly maradt ott, mintha csak nézett volna minket. A lenyugvó napra tekintettem majd megszólaltam.
-Szereti ön a naplementét? Kiskoromban édesanyámmal minden áldott nap megnéztük ahogyan lenyugszik a nap, amikor csak a naplementét látom mindig ő jut eszembe róla.- meséltem el egy számomra nagyon fontos emléket. Bizalmasnak érzem Lydia társaságát, egészen jól el vagyok az ő társaságában, kellemes társaság. Lehetséges itt fogok letelepedni most, hogy Lydia föl hozta ezt a témát igen csak elgondolkodtatott , hogy mi lesz a jövőben meg ehhez hasonló mondjuk egyelőre a jelen problémáit kellene megoldanom, egy kellemes lakást meg egy jól fizető állást, aztán majd a többi elválik. ( amúgy a poén amíg írtam a posztot egy bagoly végig kuvikolt) 
Vissza az elejére Go down
Lydia Lindquist
boszorkány

avatar

. :
Dreams still in my heart are painting colours in the dark.



Don't do what you want.
Do what you don't want.
Do what you're trained not to want.
Do the things that scare you the most.



☪️ Stay Gold

Posztok :
14
Kor :
36
Lakhely :
New Orleans
Foglalkozás :
I'm a writer. Troubles are inspiration. So go ahead, have a try.
. :
BUTTERFLY EFFECT;


(n.) The scientific theory that a single occurence, no matter how small, can change the course of the universe forever.



Tárgy neve: Re: Belvárosi park ; Elküldve: 6th Július 2016, 19:50



Jackson & Lydia



We found a way to escape the day.



Nagyon oda kell figyelnem a szavaira, és a hanghordozására. A hanglejtés sok mindent elárul, többek között az is kihallatszik belőle, ha a beszélgetőpartnerünk mosolyog-e, avagy sem. Érzékeim kiéleződnek a tér minden irányába, a figyelmemet kénytelen vagyok megosztani a külvilág és Jackson között. Cseppet sem érzem magamat biztonságban, és bár bízok benne, hogy csupán rémeket látok, és a velem történtek miatt egyszerűen paranoiás vagyok.
- Ami azt illeti... – nem fejezem be a mondatot, hagyom, hogy csonkán kettőnk között lebegjen. De. Igazság szerint zavarba hozott. A probléma az, hogy nem értek a szívügyekhez. Nehezen nyílok meg, és nehezen fogadom el, ha valaki nem csak a nőt látja bennem, hanem azt az embert, aki vagyok. Aki tényleg, igazán én vagyok. Hozzászoktam már, hogy én vagyok a szép nő, a csinos, fiatal hölgy, de én világéletemben olyan férfiak mellett voltam képes hosszú távon megmaradni, akik egyrészt elismerték, hogy van eszem, másrészt pedig, akik elfogadták, hogy nem egyik napról, a másikra nyílok meg. És ezen nem változtat semmi. Nincs összefüggésben azzal, hogy mennyi ideig vagyok együtt valakivel, vagy, hogy milyen bensőséges a szex. Egyedül velem, a lényemmel, a mozgatórugómmal áll összefüggésben, és, amíg én nem érzem úgy, hogy elmondhatok újabb, és újabb dolgokat magamról, addig nem is teszem. Vannak titkaim, vannak rejtett oldalaim, titkos vonások és hegek-, sebhelyek a szívemen, a lelkemen, amiket nem fedek fel bárki előtt.
- A munka – hazudom, bár félig-meddig igazak szavaim. Már csak azért is, mert a boszorkányságot mindig is feladatnak és munkának tartottam. Most pedig minden kezdődik elölről, a történelem megismétli önmagát, ugyanabban a ketrecben vergődöm, mint több, mint tíz évvel ezelőtt is. Pont ugyanazt csinálom, amit magam mögött akartam hagyni. És, az igazság az, hogy nem azért jöttem vissza, hogy mindent ugyanabban a formájában leljek meg újra a városban. De itt nem változott semmi sem. Minden ugyanaz. A városrészek, az utcák, a boltok, a kávézók, az emberek, a természetfeletti... minden.
A pohárba kortyolok, kiiszom belőle az utolsó pár korty feketelevest is, és beledobom a hamvadt cigarettavéget. A pohár pedig a táskám mellé kerül, a padra, és majd később, ha elindulok vissza, a Deveraux kúriába, kidobom.
A szürkületet, az éjszakát sejtő tücskök monoton dalaikba kezdenek a fűben, ezerfős kórusuk a nyár melódiáit zengik a kiégett-, vagy kevésbé száraz, élénkzöld fűcsomók között. A közelben, valószínűleg ugyanazon az öreg, fenséges tölgyfán, Delta huhogását hallom, egészen halkan. Bárcsak látnám őt, biztosan káprázatos, de csupán jelenlétét érzékelem. Tudom, hogy ott van, és őrt áll, és bízok benne, ha veszélyt sejt, arról én is tudni fogok.
- Feltétlenül tegye meg, ha valóban szereti a természetet – egyetértően bólintok, ajkam szegletében biztató mosoly játszik. – New Orleans erdői és zöld területei páratlanok – biztosítom e tény felől.
Nevemre tett megjegyzésén meglepődöm. Az emberek általában elsiklanak az ilyesmi fölött, bele sem gondolnak.
- Így van, görög eredetű név – helyeslek -, de a Bibliában is feltűnik egy Lydia, akit elsőként térített meg az egyik apostol – habár fogalmam sincs, hogy kitől-, és miért kaptam ezt a nevet, de ez legalább mindig az enyém volt. Lehet, hogy a szüleim vallásosak voltak, amíg éltek. Az is lehet, hogy az első nevelőotthonban, az egyik nevelő adta nekem. Fogalmam sincs, de mindig, mindenhol így szólítottak, mióta az eszemet tudom. Pár éve, nem sokkal az után, hogy elhagytam a covent és Charlotte-ot, elkezdtem keresni a családomat. De annyi bukás ért, annyi elutasítás, annyi embert látogattam meg tévedésből, hogy két év elteltével felhagytam vele. Elvesztettem minden reményt, hogy megtalálom őket, vagy valakit, aki ismerte őket. Még csak egy fényképem sem volt róluk, azt sem tudom, hogy van-e idősebb testvérem, vagy más rokonom – nagyszülők, nagynénik és nagybácsik, kuzinok, bárki.
Értelmetlennek láttam, hogy folytassam, amit elkezdtem, mert csak csalódást okozott.
- Értem. Tudja, ez igazán merész cselekedet volt az ön részéről. Csak így, elindulni a nagyvilágba... nehéz – sokat sejtetően mosolyodok el, ugyanis én is éppen ugyanezt tettem, amikor betöltöttem a huszonegyedik életévemet. Leléptem innen, a nyakamba vettem a fél világot, és onnantól kezdve nem igazán volt kire számítanom. Csupán az úgynevezett ’barátaimra’. Igaz, nem ők voltak, akik elhagytak engem, hosszabb-rövidebb idő után, hanem én voltam az, aki idővel tovább állt.
Mintha folyamatosan hajtott volna valamiféle belső kényszer, hogy meneküljek, minél messzebb New Orleanstól, minél messzebb a mágiát, a természetfelettitől. És én engedtem ennek az ösztönnek.
Nem kerüli el a figyelmemet egyetlen szava sem, így az sem, hogy szörnyű dolgok történtek vele ott, Angliában, ahonnan jött, de nem firtatom a dolgot. Úgy vélem, semmi közöm sincsen hozzá, és nem akarok belemászni a személyes szférájába. Én sem engedném be az enyémbe, így nincsenek ilyen jellegű elvárásaim vele szemben. – Remélem, ezúttal majd elkerüli önt a... rossz – sütöm le pillantásomat a szemüveg takarásában, és hajtom le kissé fejemet.
- Igen – hazudom, mivel nem tudom az igazságot, de hazudni könnyebb, mint beavatni az életem apró részleteibe -, itt születtem. És itt is nőttem fel, a kertvárosban. Aztán egyetemre mentem, majd Seattle-be költöztem – mesélem el neki a féligazságot magamról, és a kusza életem egy egyszerűbb, letisztultabb verzióját tárom elé. – Most pedig azért jöttem vissza, mert az egyik kedves ismerősöm meghalt, és rám hagyta az üzletét. Egy kis régiségkereskedést, a francia negyedben. Szóval bizonytalan ideig visszaköltöztem az édesanyámhoz, amíg el nem döntöm, vagy a sors el nem dönti helyettem, hogy mi legyen. Hogy hogyan tovább. Merre tovább – kissé felvonom szemöldökömet, és úgy mosolygok halványan a férfire.
A naplemente. Nem is emlékszem az utolsó naplementére, és ez azért lehet, mert nem is néztem meg, nem gyönyörködtem benne, mivel nem tudtam, hogy az lesz az utolsó. Olyan sok mindent nem néztem meg rendesen, annyi mindent nem láttam még – és már nem is fogom tudni.
- Jobban kedvelem az éjszaka sötétjét – az, azon túl, hogy igaz is, jobban passzol ahhoz, amit jelen pillanatban érzékelek lélektükreimmel. Az éjszakákra emlékszem. A sötétséget látom, csak ezt látom. – És a viharban lelek megnyugvásra – vallom be neki, míg félszeg mosoly játszadozik ajkam szegletében.


Words: 959 ▲ Music: Bones. ▲ Notes: Forgotten savages.
Vissza az elejére Go down
Jackson Winney
vadász

avatar

. :
Ami halott, nem halhat meg újra.
A szabadság az egy olyan kényes ribanc akinek hullák hátán kell megágyazni.


Posztok :
243
Kor :
27
Lakhely :
New Orleans
Foglalkozás :
Munkanélküli
. :


Tárgy neve: Re: Belvárosi park ; Elküldve: 7th Július 2016, 21:08


Lydia Lindquist




Nem gondoltam volna amikor ki jöttem a parkba egy ilyen kellemes társaságra, azért a sok rossz meg minden ellenére vannak jó dolgok is az életben amik teljesen el tudják feledtetni az emberrel a gondjait meg a minden napi bajokat. Válaszán mosolyra húzódót a szám, zavarba hoztam pedig nem is állt szándékomban, az eddigiek alapján amit ismerek Lydiábol egy igen csak érzékeny és okos nő.
-Nem állt szándékomban- válaszoltam neki röviden, szívesen oda tettem volna, hogy nem lehetett szó nélkül hagyni a szépségét, de ezzel ugyan csak zavarba hoztam volna és nem akarom, hogy kényelmetlenül érezze magát a társaságomban. Lassan már lemenőben van a nap is, a tölgyfa levelein átszűrődő fények a szemembe sütnek picit össze hunyorítom szemöldököm. Válaszán elgondolkodtam, hmm igen az a bizonyos munka nekem is jó lenne ha már kerülne valami érdekes, Rey ajánlata nagyon kedves volt de nem illik hozzám a dolog, nem azért mert lenézni való munka az állattenyésztés csak hát egyrészt sosem csináltam olyat másrészt meg nem értek hozza. De kíváncsi vagyok az újonnan megismert hölgy vajon mivel tölti el mindennapjait.
-És mi mivel foglalkozik? A régiségkereskedésében dolgozik? -érdeklődtem foglalkozásával kapcsolatban, nem mindenki szeret a saját üzletében dolgozni, de szerintem van egy olyan sejtésem, hogy oda van a régi dolgokért és ereklyékért. Gondolataimat a tücskök „hegedülése” zavarta meg, régen hallottam ilyet London nem igazán egy olyan hely ami a sok parkjáról híres, ott is vannak persze csak hát számomra mindig is olyan műnek tűnt az egész nem volt az igazi.
-Tudja hogyan szól a mondás a sok rossz után mindig valami jó jön, remélem igaz és nem több rossz- mosolyogtam, de a végül is nem volt sok okom rá amilyen az én szerencsém a sok rossz után csak még több rossz jöhet. Egy olyan ember aki csak gyerek korában volt boldog, és soha többé nem volt képes az lenni még szeretni sem senkit, az olyan számára nem hiszem már megváltozik az élet. Jobban bele gondolva még sohasem voltam úgy igazán szerelmes sem, persze voltak az életemben ilyen olyan nőcskék de nem jelentettek semmit sem, legtöbbjük nevére már nem is emlékszem. Mindig is csak az örök magány volt a lelki társam, jóban meg rosszban is.
-Akkor gondolom kellemes gyerek kora lehetett, ilyen szép és barátságos városban jó lehetett gyereknek lenni.- osztottam meg vele gondolataimat. Így is gondoltam még semmi rosszat nem tapasztaltam a városban érkezésem elejétől. Mondjuk lehetett találni egy két érdekes és furcsa esetet amin elgondolkodtató de ezek csak rém hírek, Londonban meg még mindig a nagy sztori a „hasfelmecő” meg egyéb rémek, minden városnak meg vannak a maga rémei és ijesztő történetei.
-Én is szerettem volna egyetemre járni, csak hát a nevelő szüleim nem engedhették meg, így hát maradtam otthon a fegyverkereskedésben dolgoztam. Igazából ennek a „szakmának” sosem vettem hasznát sohasem, értek a fegyverekhez és lőni is tudok velük a legyet is röptében csak hát a lőtéren kívül sohasem vettem magamhoz fegyvert. Én még mindig abban a korban ragadtam le amikor az emberek kardal és erővel győzték le egymást nem pedig gyáva módon egy orrlövész csövén keresztül érkezik a halálos lövés. A távolban egy szerelmes pár nézi a naplementét egyrészt irigyeltem is, ahogyan össze ölelkezve álltak az olyan kis romantikus volt, szép dolog a boldogság csak éppen nem mindenkinek álldatik meg az. Egyéb senki nincsen a parkban, csak mi itt ketten meg a nézelődő szerelmes pár. Fülemet a bagoly huhogása csapta meg ami még mindig kísérő szemekkel tekintett le ránk, őrangyalként viselkedve.
-Jól hangzik a régiség kereskedés, mindig is a történelem megszállottja voltam, egyik kedvenc szórakozásom.- meséltem el neki a kedvenc hobbimat, nem egy hétköznapi hobbi, de ez az ami teljesen eltereli a figyelmem mindenről és leköt engem. Hirtelen egy nagy szél támadt föl, ami teljesen felpezsdített, látni lehetett ahogyan közeledik a fű szálak jelezték közelgését akár csak egy szörny jövését, lehet majd vihar lesz. Ekkor egy újabb cigaretta veszek a számba, elsőre nem is akar meggyulladni a szél miatt kicsit kell küszködnöm vele, de sikert arattam feltör a kékellő füst. Egy nagy slukkot veszek le, majd lassan az orromon kiengedtem.
-Érdekesen hangzik, ebben úgy néz ki egymás ellentétei vagyunk-mondtam neki mosolyogva, de a szívemben inkább csak szomorúság volt, azért nem szeretem az éjszakát mert amikor a szüleim meghaltak korom sötétség volt és amíg megérkezett a mentő meg mi egymás ott ültem kisgyerekként a sötétben a hallott szüleim teteme mellett igen csak hátborzongató még mindig a számomra, amikor ilyesmit felidézek, biztos valami hátramaradt trauma vagy ehhez hasonló.
-És mit szeret annyira a sötétben? Hát ha jól nézem nemsokára a vihar is meg fog érkezni az egyre hevesedő szelekből gondolva-érdeklődően tekintettem rá, mindennek meg van a maga oka, ha bár ezt nem mindig féljük fontosnak. De ha valaki igazán magába néz akkor megtudja mit miért szeret és mit miért csinál. Szavait mindig is figyelemmel hallgattam az utolsó mondata igen csak költőien hangzott. Egy ideig mondatom után kínos csend uralkodót, vagy csak inkább mind ketten a naplementében gyönyörködtünk. A nagy csöndet hirtelen egy felröppent ötlettel megtöröm.
-Lydia nincsen kedve egyet sétálni a társaságomban?-kérdeztem tőle kedvesen, reménykedtem abban, hogy élni fog az ajánlatommal, már lassan más fél órája itt ülünk a padon jó volna kicsit megmozgatni a végtagjaimat. A park lámpái kigyulladtak jelezvén, hogy közeleg az éj és annak rémei, a hold is kezd lassan már feljönni ellentétben a nappal ami már nyugovóra tér. Nem messze levő szerelmes pár már elindult a park kijárata fele, most már csak ketten vagyunk a parkban. Remélem nem szándékszik korán haza menni Lydia, mert én még szívesen folytatnám ezt a beszélgetést itt a parkban vagy akár máshol is. Nem szeretnék haza menni még otthon úgy sem vár senki csak a könyveim meg más élettelen dolgok. A bagoly huhogása törte meg ismét a várakozásomat Lydia válaszára.
Vissza az elejére Go down
Lydia Lindquist
boszorkány

avatar

. :
Dreams still in my heart are painting colours in the dark.



Don't do what you want.
Do what you don't want.
Do what you're trained not to want.
Do the things that scare you the most.



☪️ Stay Gold

Posztok :
14
Kor :
36
Lakhely :
New Orleans
Foglalkozás :
I'm a writer. Troubles are inspiration. So go ahead, have a try.
. :
BUTTERFLY EFFECT;


(n.) The scientific theory that a single occurence, no matter how small, can change the course of the universe forever.



Tárgy neve: Re: Belvárosi park ; Elküldve: 2nd Augusztus 2016, 17:35



Jackson & Lydia



We found a way to escape the day.



Eléggé visszahúzódó és szégyellős vagyok. Sejtésem szerint azért váltam ilyenné, mert, mióta az eszemet tudom, nincsenek szüleim, és valahol, valaha kialakult bennem az az elképzelés – valós, vagy téves, ezt soha nem fogom megtudni -, hogy azért kerültem árvaházba, mert a szüleim egyszerűen eldobtak, mert valamiért nem kellettem nekik. Soha nem kerestek, soha nem kaptam felőlük hírt, soha nem tudtam, hogy kik ők, vagy milyen emberek. Még csak egy fényképet sem láttam róluk, ahogy egyikük kézírását sem ismerem.
Talán ezért vagyok ilyen, mint egy csiga, aki azonnal visszahúzódik elefántcsonttornyába, amint a külvilág érdeklődik felé, és a legártatlanabbul felé nyúló kézben is a fenyegetést és a veszélyt véli felfedezni. Emlékszem, hogy a gimnáziumban a magyar tanárnő foggal-körömmel ragaszkodott hozzá, hogy verseket, és monológokat szavaljak, vagy olvassak fel különböző iskolai ünnepélyeken. Én pedig minden alkalommal úgy éltem meg, mintha a fogamat húznák, és a hátam közepére sem kívántam a dolgot. De megtettem, mert megkértek rá, és az anyám, Charlotte, az egyetlen anya, akit ismerek, arra tanított, hogy álljak a kihívások elébe, és szálljak szembe az ismeretlennel, a kiszámíthatatlannal, hogy soha ne hátráljak meg, és végképp ne meneküljek. De ez az ember nem én vagyok, mert én az az ember vagyok, aki messziről kerüli az extrém helyzeteket és a konfliktusokat, aki nyugodt erővel győzi le az akadályokat, aki kimérten fog hozzá mindenhez.
Egy fikarcnyi sincs bennem Charlotte varázslatos, vehemens jelleméből. Hiába tanított erre, én nem tudok ilyen lenni. Megpróbáltam megjátszani magamat, és igyekeztem bátrabban és erősebben élni, de én nem vagyok bátor és nem vagyok erős. Én szelíd, masszív erő vagyok. Egyszerű, mint egy kő.
- Eredetileg, meg gyakorlatilag is újságíró vagyok, de írással is foglalkozom – az pedig most nem számít, hogy mennyi könyvet adtam ki, hogy soha nem volt egyik sem a bestseller lista elején, és, hogy valószínűleg nem is lesznek. – Még Seattle-ben kezdtem el írni az új regényemet, de elakadtam – vallom be az igazságot. Írói ihlet hiány. Megesik, a legjobbakkal is, hát még velem.
- Szóval igen, most a művész negyedben található Something Old Antiques-ban dolgozom. Eladok dolgokat... de nem sok közöm van a régiségekhez, nem igazán értek hozzájuk. Szóval valószínűleg megválok tőle – a tervem az, hogy Charles gyermekeinek a nevére íratom az üzletet. Ki tudja, lehet, hogy nagyobb igényt formálnak rá, mint én. Vagy, hogy ők is szeretik a történelmet, a művészeteket, és ezzel együtt a régiségeket. Vagy talán ők is úgy döntenek majd, ahogyan én terveztem eleinte: eladják egy hozzáértőnek.
Nem sokszor voltam a Something Oldban, de nagyon megszerettem a helyet. Van egy különleges aurája, egyfajta megmagyarázhatatlan kisugárzása, ami miatt szívesen megtartanám, és vezetném a boltot, ha ennek volna értelme, de lévén dilettáns vagyok a szakmában, nincsen. Hacsak nem tanulom ki a mesterséget. A dolog érdekelne, a kérdés az, hogy lehetőségem lenne-e rá...? Elvégre a régiségeket jó volna megnézni, és szemügyre venni, hogy valódiak-e, avagy sem. Ezt pedig szemek nélkül módfelett nehéz volna kivitelezni, nem igaz? Dehogynem.
- Így van – mosolyodok el újfent. – Igazán felemelő, és követendő példa, hogy így látja a dolgokat, és így tekint a világra. Nem mellesleg, manapság eléggé ritka az optimista ember, ami egyébiránt teljesen érthető, hiszen eléggé sok borzalom történik a világban – kezdve az apróságokkal, miszerint egyre kevesebb a munkahely, és így sokan elvesztik az állásukat, vagy nincs elég pénz annyi embert kifizetni, ezért sorra történnek a kirúgások, tovább lépve a nagyobb, országos problémákra, onnan pedig a globálisra. Van elég szenny és mocsok ezen a planétán ahhoz, hogy az embereknek ne legyen oka az optimizmusra, és a legrosszabbra számítsanak, ami történhet velük. Mert általában ez a rossz dolog megtörténik. Talán az ember azzal, hogy számít rá, egyben be is vonzza a problémákat. Fogalmam sincs... - Én is remélem, hogy most már a jó dolgok fognak kopogtatni az ajtaján, Jackson – a szavaim őszinték, még, ha a jókívánságom nem számít sokat, akkor is.
- Az volt – felelek röviden és velősen. Ez viszont már részben hazugság. Volt, hogy szükségem lett volna Charlotte-ra, de ő nem volt a városban, mert a boszorkányos ügyeit intézte szerte az államban, vagy akár az óceán túl felén, ha oda hívta a kötelesség. Továbbá az iránta érzett szeretetem okán a megfelelési kényszerem miatt sokat szenvedtem, csendesen, csak magamban. Soha nem adtam Charlotte tudomására azt, amit érzek, hogy hiába látja bennem azt a valamit, az a valami kurvára nincs ott, csak ő képzeli oda. Fel is képelt volna az asszony, ha olyasmit mondok neki, hogy képzelődik. Aztán újra, és újra, és újra csalódnom kellett magamban, amikor Charlotte túl magasra tette a megugrásra szánt lécet, és, amit gyakran levertem. Mindez az iskolai jegyeimen is meglátszott, sokat rontottam, néha lógtam.
Nem hibáztattam, és nem is hibáztatom a nevelőanyámat. Az én bukásom éppúgy az ő bukása is. Sajnálom, hogy ezt meg kellett élnie velem. Sajnálom, hogy nem vagyok az a lány, az a boszorkány, akire várt, akit fel akart nevelni, akit ki akart kupálni.
- Én is szeretem. Egy ideig történelem és irodalom tanárnőnek készültem – aztán rájöttem, hogy a gimnazista, zizis kamaszok keresztben lenyelnének, és a fél fogukra sem lennék elég. Tanárként is éppen olyan sikertelen lettem volna, mint boszorkányként. Éppen ezért választottam azt a dolgot – talán az egyetlen dolgot -, amiben tehetséges vagyok, és ez az írás.
Érzem a vihar közeledését. A Nap nem csak lebukik a horizonton túl, de az ég is elsötétedik lassan. A vihar szele magában hordozza a villámok formájában kisülő energiát, ezeket az apró, alig érzékelhető kis szikrákat. Szinte érzem, ahogy a bőrömön futkosnak.
- Tudja, Jackson, a sötétben sokkal több titokra fény derül, mint napközben. Éjszaka az emberek bátrabban mutatják meg a valódi arcukat, fedik fel az ilyen-olyan gondolataikat. Éjszaka sokkal őszintébbek is, felébrednek az ősi ösztönök – legyen az társkeresés, kommunikáció, vallomás, párkeresés, párosodás, menekülés, vadászat; egy a lényeg: a napközben viselt lepel a porba hull -, hiszen a sötétség ezt hozza ki minden létező élőlényből – azokat az ősi ösztönöket, amiket az ember talán már rég elfelejtett, hiszen olyan régóta élünk a betondzsungeljeinkben, a telefonnal a kezünkben, ezek éjszaka mindenkiben felélednek.
Úgy teszek, mintha a naplementét csodálnám, de valójában csak arcomat fordítom arra, és élvezem a napsugarakat, melyeknek már csak a hevét érzem, a fényét nem látom.
Kérdésére elnyílnak ajkaim, hiszen azonnal nemet akarok mondani. Aztán teljesen más szavakat formálok:
- Örömmel. Bár, még van otthon némi dolgom, amik nem tűrnek halasztást, szóval nem ígérem, hogy dorbézolni fogunk – azt mégsem mondhatom, hogy félek a sötétben bujkáló árnyaktól és bestiáktól.
Aztán könnyeden felemelkedem ültemből, a vállamra veszem a táskámat, és, miután a szemetet kidobtam a kukába, a sétapálcát is a kezembe fogom és úgy lépek mellé. – Mihez volna kedve? Inkább a városban sétálna, vagy tegyünk egy kört a parkban?


Words: 1 086 ▲ Music: Bones. ▲ Notes: Forgotten savages.
Vissza az elejére Go down
Jackson Winney
vadász

avatar

. :
Ami halott, nem halhat meg újra.
A szabadság az egy olyan kényes ribanc akinek hullák hátán kell megágyazni.


Posztok :
243
Kor :
27
Lakhely :
New Orleans
Foglalkozás :
Munkanélküli
. :


Tárgy neve: Re: Belvárosi park ; Elküldve: 2nd Augusztus 2016, 23:02


Lydia Lindquist




Egy kissé elbambultam ahogyan a parkot figyeltem és a naplementét olyan szép látvány meg kellemes itt lenni, na meg persze egy kellemes társaság már csak hab a tortán azt hiszem. Elbambulásom hamar megszakad amikor Lydia ékes hangját hallom meg a fülemben csöngeni, nagyon érdekes foglalkozása van. Sokan lenézik az újságírókat mert össze hordanak egy részük sok sületlenséget de ha jobban megfigyeljük ők azok az emberek akik a legtöbbet tudnak segíteni az embereken. Egy jó cikk egy szegény árváról, vagy éppen egy gazemberről aki megúszta a méltó büntetést már sokat jelent, ami elfejtődne de szerencsére vannak emberek akik ezeket az orrunk alá „dugják” figyelem nocsak mi zajlik itt.
-Nagyon érdekes foglalkozásnak tartom, sajnos nekem sosem volt tehetségem az íráshoz sem pedig a költészethez pedig mindkettőt szerettem, de hát ez ilyen egyik embernek van a másiknak nincsen- mosolyogtam el a dolgon- na és mi a regénye címe vagy a témája ha nem túl személyes ezt megkérdeznem?-érdeklődtem a regény témájával kapcsolatban. Nem régen ismerem de amit első pillantásra megállapítottam az nagyrészt be is valósult Lydia személyében. Mikor így első pillantásra ránéztem az jutott eszembe róla milyen szép és okos nő lehet… lehet csak megérzés vagy éppen valamiféle kisugárzás. Ebben viszont egy csöppet sem tévedtem szeretem azokat a tulajdonságú embereket akiket nem csak a televízió meg az internet köt le hanem el tudnak merülni a könyvekben is, igaz most már más a világ nem olyan mint régen de mindig is az volt a véleményem nem kellene elhanyagolni.
-Remélem újra „ihletre” talál és tudja majd folytatni a regényét, egyszer szívesen elolvasnám majd ha készen lesz biztosan nagyon csodálatos alkotás lesz- bókoltam Lydiának. De nem csak bókolás képen mondtam így is gondoltam, mivel a szavai megfontoltsága és kifinomultsága is jelzi jól tud bánni a szavakkal. Időközben újra meggyújtottál egy szál cigit, nem tudom miért de olyan furán érzem magam mintha csak zavarban lennék amikor vele beszélek, igaz nem nagyon voltam sosem női társaságban és nem is vagyok túlságosan bátor ilyen téren. Szomorúan hallom mikor mondta meg szeretne válni a régiség kereskedésétől, igaz a mai világban nem hozhat nagy profitot, az emberek elfejtették az új nem mindig jobb a réginél, és annak szépségét.
-Értem mondjuk egy olyan bolt vezetéséhez is nagy szükség van, mint tudásra a régi tárgyak terén mint pedig érdeklődésre... én mondjuk nagyon oda vagyok az ilyesmikért, csak gondolom a mai világban már az emberek egy régi tárgyak nem tartják annyira nagy becsben mint egy kis kínai szemetet már bocsánat a kifejezésért.-meséltem el véleményem erről az egész dologról, mert valóban így van mindent meg vesznek az emberek csak minél olcsóbb legyen nem számít az már hogy jó legyen a minőség csak az ár.
-Lehet majd egyszer ellátogatok oda körülnézek kicsit, persze ha eltalálok oda -mondtam neki egy kedves mosollyal az arcomon ide is csak alig találtam el. A természetben olyan jól tudok tájékozódni, de aztán a városban nos hát ott nem annyira ha nem figyelnék oda simán el is tévednék. London utcáit is olyan nehezen tudtam megszokni, nem is gondolok bele mi lenne egy olyan beton dzsungelben, mint New York szerintem meg sem tudnám szokni. Helyeselte az optimizmusomat régebben én sem voltam az csak rájöttem arra hogy ha mindig csak kesergek akkor attól nem jobb semmi.
-Tudja Lydia mindig is úgy voltam ezzel a dologgal ha búslakodunk mindig és a múlton kesergünk akkor az ránk ragad és csak vonzzuk a sok rosszat magunkhoz, viszont ha próbálunk egy kicsit optimisták lenni és a jót is meglátni a rosszban akkor már nem olyan szörnyű a dolog ami az elkövetkezendőkben jön. Mert minden rosszban van egy csöppnyi jó csak azt észre kell venni.-erre én magam is a börtönben jöttem rá, mert ott aztán mindenre volt időm főleg gondolkodni a múlton és hogy mihez kezdjek. Azt hiszem egész életemben nem gondolkodtam annyit a sorsomon, mint az öt évben belül amit ott bent töltöttem. Közben még egy slukkot leveszek a cigimből, mélyen a tüdőre érzem ahogyan át járja a testemet, majd lassan az orromon ki. Néha magányomba ilyenkor egy pillanatra be is hunyom a szemem ezzel is jobban át érezve az érzést. Egyébként sohasem cigizek ilyen sokat, de most nagyon jól esik na meg segít kicsit leküzdenem a gátlásaimat is, nem nagyon szokva ahhoz idegenekkel beszélgessek főleg hogy egy ilyen csinos beszélgető partnerem legyen.
-Szerintem az a legszebb hivatás a gyerekek tanítása mivel nagyban az határozza meg őket az elkövetkezendő időkben, milyen nevelést kaptak.- fűztem hozzá röviden, szerintem lett volna tehetsége hozza az eddigiek alapján ahogyan megismertem őt, bár pár órája ismerem csak szóval véleményt még nem mondhatok ilyen téren. De a tulajdonságai alapján teljesen megfelelt volna. Amit mondott azon elgondolkodtam, sok igazság van benne abban amit mondott, de ezt nem tudhatom sosem voltam az a típus aki az éjszakai életben otthon volt, barátok terén alig jártam szórakozni fiatal koromban szóval sok tapasztalatom nincsen. Viszont az itteni célom, hogy ezen változtatni fogok és már el is kezdtem mert akadt egy nagyon jó barátom Rey akivel rövid ismerkedésünk alatt nagyon a szívemhez nőt, de remélem sok ilyen kellemes ismerkedésem les még a városban.
-Igaza lehet, mondjuk nem vagyok túl jártas az éjszakai életben, de a legtöbb baj az mind éjszaka történik lehet a sötétség elő hozza a lélek sötétségét is valamilyen szinten, bár én az éjszakában egyedül a csillagos eget szeretem, amikor felnéz az ember égre és millió fény van felette az szerintem olyan csodálatos. Régi időkben mikkor még több isten hitűség volt, mindig is azt hitték az istenek tekintenek le rájuk.- utolsó mondatomat nem kellett volna ki mondanom olyan kis okoskodásnak tűnt az egész, nem szeretném ha azt hinné ilyen vagyok. Nem is tudom honnan vettem a bátorságot ahhoz, hogy elhívjam egy sétára. Sosem voltam az a bátor lélek nők terén aki bátran kezdeményez, de szerencsére nem vallottam szégyent mert bele ment. Szerintem nagyon bántam volna ha nemleges választ adott volna, így hogy sétálni megyünk még egy keveset élvezhetem a társaságát és ez jól esik.
-Örülök hogy velem tart legalább egy kicsit be tudja mutatni a várost nekem, ígérem nem maradunk sokká. Nem szeretném zavarba hozni de nekem nagyon kellemesen telik az ön társaságában és nem szeretném ha ez az este véget érne még – mondtam neki, remélem nem hozom ezzel kínos helyzetben, miket beszélek én itt még én magam is bepirosodtam de szerencsére nem hiszem észre venni a napszemüvegben. Ám kicsit furcsa már szinte teljesen lement a nap és rajta még napszemüveg van, biztos a nagy beszélgetésünkben megfeledkezett magáról.
-Hát szerintem egyszer egyet sétáljunk a parkba egy rövid szakaszon aztán majd elválik hátha kedve támad egy kis város bemutatáshoz- mosolyodtam rá, közben kezébe vette a sétáló botot furcsálltam a helyzetet fekete szemüveg meg séta pálca de végül is nem úgy viselkedik, mint aki vak lenne szóval csak furcsa összefüggés lehet az egész. Fölálltam a padról, elnyomtam a cigimet ami még teljesen nem volt még elégve de ez most nem számít nem szeretnék sétálás közbe az orra alá füstölni.
-Tudja mi jut eszembe mindig a naplementéről? Mikor kisgyerek voltam nem tudtam megérteni miért nyugszik le a nap, erre édesanyám kitalált egy jó kis mesét nekem. Hogy valamikor a nap és a hold egy csodálatos szerelmes pár volt csak egy gonosz boszorkány megátkozta őket, hogy sose lehessenek együtt mert féltékeny volt rájuk, ezért van az hogy a napkelte és napnyugta a legszebb mert éppen akkor tudják megpillantani egymást néhány kis másodpercre. Még túl kicsi voltam, hogy elmondja a tudományos dolgot és meg is értsem de ez a kis mese mindig is megmaradt nekem, mindig a napkelte és a napnyugta juttatja eszembe, édesanyámat.- az utolsó szót kicsit már szomorúan mondtam mert igaz már sok éve meghalt de még mindig nagyon hiányzik sokan mondják a fájdalom idővel jobb lesz de nem igaz az sosem múlik el, mindig ott lesz az embernek a szívében csak már egy idő után megszokja a szív a fájdalmat és nem fáj annyira. Na de most nem akarok szomorkodni így rögtön egy kedves mosolyt is fakasztok.
-Önnek is vannak gondolom kellemes emlékei a napkeltéről vagy éppen a napnyugtáról..- mondtam felé fordulva, közben sétára nyújtatom a karomat ahogyan az udvariasság megköveteli. Mindig is nevelő szüleim ilyennek neveltek de nem bántam meg, hiszen igaz a mai világban kihaló félben van az ilyesmi de azért ezt remélem nem fogja tolakodásnak venni.
Vissza az elejére Go down
Lydia Lindquist
boszorkány

avatar

. :
Dreams still in my heart are painting colours in the dark.



Don't do what you want.
Do what you don't want.
Do what you're trained not to want.
Do the things that scare you the most.



☪️ Stay Gold

Posztok :
14
Kor :
36
Lakhely :
New Orleans
Foglalkozás :
I'm a writer. Troubles are inspiration. So go ahead, have a try.
. :
BUTTERFLY EFFECT;


(n.) The scientific theory that a single occurence, no matter how small, can change the course of the universe forever.



Tárgy neve: Re: Belvárosi park ; Elküldve: 4th Szeptember 2016, 12:57



Jackson & Lydia



We found a way to escape the day.



Mindig is sokat gyönyörködtem a természetben, a városokban, az utcákban, a házakban. Olykor az emberekben is. Rengeteget olvastam és írtam, és fogalmam sincs, hogy hogyan fogom pótolni ezeknek a hiányát. Vagy, hogy mennyi időbe telik megtanulni a Braille-írást. Nem állítom, hogy soha semmiben sem voltam bizonytalan, mert az eget rengető hazugság volna, de most... a világ, amit ismertem, egy szempillantás alatt a múlté lett, kicsúszott a lábam alól a talaj, és semmi sem biztos. Képtelen vagyok tervezni, vagy előre megjósolni a jövőt – hiába vagyok boszorkány, elviekben, gyakorlatilag csak egy komplett szerencsétlenség vagyok.
- Sajnálatosan, mostanság elég, ha az újságíró megszerez egy pikáns képet egy hírességről, kitalál egy megnyerő, érdekesnek ható címet, és kiteregeti az áldozata szennyesét. Valódit, vagy koholmányt – keserédesen mosolyodok el. – Természetesen, nem feltétlenül az ilyenek vannak többségben. Én például kritikákat írok, könyvekről, színházi darabokról és filmekről, néha lehetőségem adódik kifaggatni az írókat, esetleg a színészeket és színésznőket – persze, ez is csak egyfajta szórakoztatóipar. A nagy pénzek a botrányokban vannak, a katasztrófákban, a háborúkban. De én úgy vélem, hogy gyenge vagyok ahhoz, hogy, mondjuk, egy háborús övezetben interjúvoljak meg katonákat, vagy áldozatokat. Bizonyára én lennék az első, akit szitává lőnének, vagy rálépne egy taposóaknára. Nyilvánvalóan én lennék.
Meglepő módon nem esik nehezemre e hétköznapi témákról beszélgetni Jacksonnal, pedig alapvetően nem vagyok valami szószátyár típus. Nem, mintha most lyukat beszélnék a férfi hasába, de meglepően könnyen megy a társalgás az idegennel, az ismeretlen ismerőssel. Tetszik benne, hogy mindenhez hozzá tud szólni, és elmondja, megosztja velem a véleményét, legyen szó bármiről is. Ámbár, meglepő módon, furcsa a nyíltsága, hiszen manapság az emberek nehezen nyílnak meg mások előtt. Mert tudják, hogy senkiben sem bízhatnak. Én is ilyen vagyok. És most nem is igazán értem saját magamat sem, ami viszont nem meglepő – sokszor nem értem magamat, hogy mit, miért teszek, aztán, hogy végül miért bánom meg végül, hogy azt tettem, és nem mást.
Valami baj van velem.
- Skarlát klárisok – mármint, ez a címe, de gondolom ez eléggé nyilvánvaló. – Egy, a tizenkilencedik századforduló idején játszódó krimi – illetve vannak még ilyen-olyan novellásköteteim, és kevésbé sikeres regényeim. Nem, mintha az említett krimi olyan módfelett keresett volna, mert nem az. Tudtam, hogy rossz ötlet volt kiadni, de eszméletlenül megörültem neki, amikor a szerkesztőség épületében dolgozó kiadónak megtetszett. Sokáig tartottak az előkészületek, de nem érte meg a felhajtást – ezt mind beláthatjuk. Fele olyan sikeres lett csupán, mint, amire számítottunk, most ódzkodok is tőle, hogy kiadjuk a második részét, annak ellenére is, hogy a sorozat trilógiának készült, annak szántam, az első vége is folytatásért ordít. De nem tudom, hogy folytatni akarom-e. Pár hónap múlva talán elcsendesednek a kedélyek körülötte, és örökre elfelejtik az emberek, az olvasók a vérszegény, silány próbálkozásomat azért, hogy ismert-, és esetleg elismert írónő legyek.
- Köszönöm, én is remélem és igyekezni fogok – ígérem meg a férfinek, és magamat is biztatom, hogy így legyen. – Hm. Hát, nem tudom, hogy New Orleansban van-e olyan könyvesbolt, ahol be lehet szerezni... – sütöm le pillantásomat a sötét lencséjű szemüveg takarásában. – Bár, nem tudom, hogy ez jó ötlet-e. Úgy értem, nem vagyok benne biztos, hogy megéri az árát – csendesen és röviden nevetek, felvonva szemöldökeimet.
Mikor Jackson rágyújt, én is előveszem a kézitáskámból a cigarettás dobozt, abból pedig egy szálat, hogy én is meggyújtsam a sajátomat, és hagyjam, hogy csendben mérgezzen meg, és lassan kíséreljen megölni.
- Egyetértek – bólintok, amikor végighallgattam már a véleményét a dologról. – A probléma az, hogy sajnos nem értek a régiségekhez. Soha nem foglalkoztam ilyesmivel, soha nem tanultam olyan szakmát, amelynek akár csak köze is lett volna a relikviákhoz – lemondón vonom meg jobb vállamat. – De vannak a városban ismerőseim, még Seattle előttről, akikről tudom, hogy jó kezekben lenne náluk a kereskedés – mosolyodok el, amikor felidézem magamban Charles gyermekeinek arcát. Bár, nyilván azóta már nagyon megváltoztak, kész felnőttek lettek, hiszen pár éve volt már, hogy a fivéremnek titulált férfi küldött róluk fotókat – ballagások, születésnapok, karácsonyok alkalmával.
- Rendben – elmosolyodok, amikor megemlíti, hogy nem biztos, hogy eltalál a Something Oldba. – Hamar ki fog igazodni a városban, e felől kétségem sincs – biztatón, mosolyogva fordítom felé finom ívű arcomat. – A tömegközlekedés nem olyan rossz, autóval a csúcsidőben szörnyű egyik helyről eljutni a másikba, de a metró mindig jó választás – magyarázom, bár, én jobban szeretek buszozni. Nem szeretem a metrót, a végeláthatatlan sötétséget, a bezártságot, és, bizony, ott is kialakulhat kisebb-nagyobb tömeg, amit pedig végképp nem szeretek.
Meghatnak a férfi szavai, bár, fogalmam sincs, hogy mi történt vele, amiért így gondolkodik – mindenesetre, biztosan valami szörnyűséges, de valahol csodálatos, ahogyan ebből építkezik, és az élet napos oldalát tartja szem előtt. Nekem is így kellene élnem, de nem hiszem, hogy én el tudnám engedni a múltam árnyait, és démonjait. Egyelőre nem. Görcsösen ragaszkodom hozzájuk, mintha ezek éltetnének, holott tudom, hogy ezek tesznek mérhetetlenül szomorúvá, hűvössé és zárkózottá. Egyelőre nem tudok megújulni, képtelen vagyok rá. E helyett inkább magamhoz ölelem a sötétséget, és dagonyázok a múltam-, a tegnapom ragacsos masszájában. És, hogy a végén ez majd elnyel engem, teljesen, és belefulladok, avagy sikerül kimásznom belőle, levegő után kapnom, és a fénybe kortyolnom, azt még nem tudom.
- Igyekszem én is így tenni – csak ennyit tudok hozzáfűzni, se többet, se kevesebbet, és nem szeretném, ha ezt egyfajta elutasításnak vélné. Csupán nehéz így élnem, ezt pedig magamnak köszönhetem, mert mindig, minden egyes alkalommal megnehezítem a saját életemet.
- Nem hiszem, hogy alkalmas lennék tanárnak – vallom be -, gyanítom, keresztben lenyelnének a kamaszok, reggeli helyett-, vagy után, desszertnek – és, bár nevetek, nem viccnek szánom, amit mondtam az imént. Tényleg így gondolom. Akaratgyenge vagyok tanárnak, a szavam hatástalan lenne, és a vajszívem nem engedné, hogy ’gonoszkodjak’ velük. Simán elnapolnék dolgozatokat, feleléseket, és meglehet, hogy egyesekkel képtelen lennék objektíven viselkedni, talán kivételeznék a hozzám hasonló, művész lelkületűekkel. A tenyeremen hordoznám a diákjaimat.
- Én sem vagyok igazán jártas ebben, de sokat hallani arról, hogy mennyi kegyetlenség történik éjszaka. Gyilkosságok, erőszak, verekedések... a sötétség kihozza az emberekből a vadat – ismétlem önnönmagamat, és a férfi szavaira felidézem a csillagokat.
- Oh, hát New Orleans óriási. Nem hiszem, hogy ma igazán nagy szakaszt tudunk bejárni. Sajnos, tényleg haza kell mennem rövidesen, mert holnap dolgozom, de ígérem, hogy egy nap, mondjuk a hétvégén, bepótoljuk a városnézést – komolyan gondolom, amit mondok. – Rendben – bólintok ajánlatára, miszerint a parkban tegyünk egy kisebb-nagyobb kört.
- Mi? – kérdezek vissza, aztán végighallgatom a történetét. Bájos és valahol szívszorító, amit most elmesélt nekem. – Ez egy igazán kedves és szép történet, Jackson – érzem a fájdalmat a hangjában, amikor az édesanyjáról beszél, így nem is igazán akarom firtatni tovább a dolgot.
Felém nyújtott karját csak akkor érzékelem, amikor véletlenül felkaromhoz ér, akkor sután belé karolok.
- Oh, hát... az én édesanyám nem mesélt nekem történeteket róla. Csak annyit mondott mindig, hogy ne osszam meg olyanokkal a naplementét, akik napfelkeltére eltűnnek – keserédesen mosolyodok el. – Sajnálom, hogy ezen a naplementén nem osztozhattunk – botomat felemelve, a míves markolattal intek a napszemüveg felé, de eszemben sincs levenni, hogy a férfi meglássa az üres, sötét szemgödreimet.


Words: 1 138 ▲ Music: Bones. ▲ Notes: Forgotten savages.
Vissza az elejére Go down
Jackson Winney
vadász

avatar

. :
Ami halott, nem halhat meg újra.
A szabadság az egy olyan kényes ribanc akinek hullák hátán kell megágyazni.


Posztok :
243
Kor :
27
Lakhely :
New Orleans
Foglalkozás :
Munkanélküli
. :


Tárgy neve: Re: Belvárosi park ; Elküldve: 5th Szeptember 2016, 21:32



Lydia Lindquist








Hallgattam ahogyan a véleményét mondta el a dologról, sokban hasonítunk ketten legalábbis első pillantásra gondolkodás módban szinte teljesen. Alig tud mondani valamit amivel nem értenék egyet vagy éppen én is nem ugyan úgy gondolnám, mint ahogyan ő.
-Ebben teljesen egyet értek és szerintem ez sokban közre játszik hogy már nem is veszik annyira komolyan a cikkeket, mert lehet van sőt biztos olyan újságíró aki mindig a valóságot és a tényeket közli az olvasóval, de elég pár ilyen alak és már elront vele mindent- szerintem a legnagyobb közös vonásunk az az, hogy mindketten nagyot csalódtunk a világban és mi kimerjük nyitni a szemünket és észre venni a dolgokat, legalábbis én így gondolom, majd folytatja is figyelmesen hallgatom- és mondja olyankor nem izgatott amikor sosem látott személlyel kell beszélned és még ha netalán nagyra is tartja?-kérdeztem tőle. Legalábbis én biztosan nagy zavarban lennék mivel az emberi kapcsolataim már katasztrofálisnak mondanám. De lehet ebben különbözünk vagy csak éppen megtanulta ezt kezelni, hát nekem biztos nem menne. Mindig is vissza húzódó lélek voltam, aki nem szeret leszólítani csak úgy embereket vagy ha igen akkor már zavarba jön, régebben ez dominált a legjobban. Most azonban mintha a dolog kicsit enyhülni látszana, mert már annyira nem viszolygok a társaságtól, de azért még mindig bennem van és bennem is lesz amíg csak élek. Vettem egy mély lélegzetet, most már vele szemben nincsen akkora nagy zavarom, mindig a kezdet a nehéz azt hiszem. Mármint lehetséges csak az elutasítástól félek és mivel már nem tette meg ezért már nincs is bennem az feszélyezettség.
Egy kis hallgatás után ismét megszólal elárulva a könyv címét, nem igazán tudtam hova tenni a dolgot, többször is átfuttattam a gondolataimon a címet de nem ugrott be semmi amivel magyarázni tudnám, nos most égtem be szerintem intelligencia szinten. A skarlát szó jelentését azt nagyon is ismerem, de viszont kláriások hát azt nem tudom. Nem hiszem, hogy a hangszerhez lenne köze, nos ezt szerintem meg kell kérdeznem mielőtt valami oltári nagy hülyeséget mondanék. Szerencse mielőtt még közbe vágtam volna folytatta is, nos ez már ad egy kicsi támaszpontot de még mindig nem ugrik be semmi sem ami segítene. Viszont a téma amit elmondott érdekesnek tűnik, biztosan nagyon jó lehet szeretném majd elolvasni és akkor majd rájövök a címének a jelentésére is gondolom.
-Nos érdekesen hangzik a téma alapján, viszont a címe szégyen szemre nem ugrik be semmit sem, de viszont ne mondja meg ha majd elolvasom akkor majd rájövök- mondtam neki egy kedves mosollyal, remélem most nem fog butának nézni engem. Nem mondhatnám, hogy minden tudó vagyok de butának sem szeretem érezni magam. Mindig is úgy voltam a tudással mindenből egy kicsit, mármint a témákból, de vajon hol is lehet ezt megvenni? Nem próbálkoznék interneten esetleg ingyen elolvasni főleg hogy még a szépséges íróját is ismerem, igen nagy pofátlanság lenne részemről- és mondja csak hol tudnám beszerezni a könyvét? Igen csak felkeltette az érdeklődésemet és nagyon szeretném elolvasni- érdeklődtem rá a dologra. Azért nehéz vele egy szinten lenni mármint tudás terén, hiszen látszik jól nevelt és tanult nő na meg ami nem elfelejtendő nagyon szép. Rögtön válaszolt is, a kérdésemre hmm úgy nézem nem lesz könnyű dolog beszerezni, viszont nem csupán érdekel a dolog mert ő írta hanem a történelem iránti buzgásom is nagyban közbe szól, mivel a múlttal kapcsolatos.
-Ugyan butaság azt mondani, már bocsásson meg a szó használatért, hogy nem éri meg az árát, gondolom szívét lelkét bele tette ebbe a műbe szóval már a gondolat is megéri az árát, de azért remélem be lehet valahol szerezni.- mondtam neki egy kicsit bókolva is , úgy néz ki ha nem lesz más megoldás akkor majd muszáj lesz az interneten megrendelni. Nem igazán vagyok az a típus aki nagyon ért a gépekhez de szerintem valahogyan össze fog jönni az a megrendelés. Nincsen hétköznapi címe a könyvnek szóval nem hinném elfelejteném. A régiség kereskedéssel kapcsolatban sajnálom ha túl ad rajta igen csak értékes dolog, viszont ha nem ért hozzá és nincsen meg az elhivatottsága hozza akkor meg tudom érteni őt.
-Értem, remélem jól sikerül majd- mondtam neki röviden és jót kívánva a dologhoz, ilyen dologba amúgy se szabadna véleményem legyen hiszen még egy pár órája ismerem. Még is ki lennék én ha ebbe bele szólnék nemde?
Nocsak még egy közös tulajdonság én valójában próbáltam megcsinálni a jogsit de sajnos nem jött össze, mert túlságosan undorodtam a vezetéstől talán azért. Én is mindig a tömeg közlekedést létesítem előnybe.
-Ennek örülök akkor, amúgy sincsen kocsim szóval… - válaszoltam neki, a mai világban az embernek nincsen egy jó kocsija akkor már csóró gyereknek nézik, és már le is van tudva az a személy. Viszont Lydiát többre tartom annál, hogy ilyen dolgot kinézzek belőle, hogy a pénz alapján ítélje meg az embereket, nem ilyen ő. Legalábbis az eddigiek alapján nem ilyennek ismertem meg.
-Ennek örülök- vágtam hozzá egy kedves mosolyt, viszont az arcára nézve nem hiszem egy hamar így fog tenni, van akinek több idő kell és van akinek kevesebb, meg van olyan is aki túlságosan benne ragad a múltban és annak rabja lesz végleg. Közben vettem még egy slukkot a cigarettából, hmm így begyorsulva nagyon jól esik. Nem szokásom ennyit mondani, de ezt csupán mind Lydia hozza ki belőlem. Elmosolyodom amit mondott, vele kuncogtam hát igen a mai fiatalokkal aki bánni tud igen csak talpra eset embernek kell lennie. Csak annyit mondott ő is hallotta a történteket viszont ahogyan észre vettem nem tulajdonított nagy jelentőséget a dolognak, így hát azt hiszem én sem fogok egy bájosat bólintok a dologra.
-Rendben van, még a szaván fogom majd Lydia- válaszoltam neki egy nagy sóhajjal kicsit elszomorított hamar haza akar menni de végül is megértem- viszont majd aztán kérek valami elérhetőséget ahol megtalálhatom, nehéz lenne úgy tervezni ha nem tudom hol találom meg-. Nevettem a dolgom. Elfogadta a karomat, mármint bele karolt jól eset közel érezni magamhoz, így sokkal személyesebb volt az egész. Nem vagyok az aki egy ilyen kis dologtól elolvad de nagyon jól esett, hogy elfogadta. Tetszett a történet amit elmeséltem, fáj a dolog amikor róluk beszélek de mindig is szívesen beszélek róluk, mert remélem ezzel is hallják valahol ott fent hogy nem feledkeztem meg róluk és amíg csak élek nem is fogok.
-Reméltem is tetszeni fog- válaszoltam neki, közben még mindig az eget kémleltem, most azért nem néztem annyira a szemébe, mert túlságosan is közel volt hozzám és még a végén zavarba jöttem volna.
-Viszont remélem, hogy majd megengedi egy darabon elkísérjem ha már haza kell mennie, nehéz így ezt bevallani de nagyon jó társaság és az unalmas napjaimba fényt hozott. - mondtam neki közbe rá tekintettem és még a tekintetünk is találkozott ( persze ha ő is éppen arra nézett), remélem nem fogok elpirulni vagy ehhez hasonló igen csak kínos helyzet lenne számomra.
Vissza az elejére Go down
Lydia Lindquist
boszorkány

avatar

. :
Dreams still in my heart are painting colours in the dark.



Don't do what you want.
Do what you don't want.
Do what you're trained not to want.
Do the things that scare you the most.



☪️ Stay Gold

Posztok :
14
Kor :
36
Lakhely :
New Orleans
Foglalkozás :
I'm a writer. Troubles are inspiration. So go ahead, have a try.
. :
BUTTERFLY EFFECT;


(n.) The scientific theory that a single occurence, no matter how small, can change the course of the universe forever.



Tárgy neve: Re: Belvárosi park ; Elküldve: 16th Október 2016, 16:31



Jackson & Lydia



We found a way to escape the day.



Meglehetősen egy húron pendülünk a férfivel. Nem is igazán ez a meglepő számomra, hiszen alapvetően jól kijövök az emberekkel. Már csak azért is, mert nem túl nagy a hangom, és egy cseppet sem vagyok hangos. Eléggé diplomatikus vagyok, és őszinte embernek vallom magamat, de nem fájón őszintének. Most is csak azért hazudok a családomat illetően a férfinek, mert nem akarom, hogy sajnáljon. Pedig módfelett sajnálatra méltó vagyok, jelen esetben, de valahogy mindig is, mióta az eszemet tudom, a csendben szenvedő típus voltam és vagyok, a mai napig is. Nem hiszem, hogy e pár percnyi ismertség után tudnia kell róla, hogy árva vagyok, hogy nevelőszülőnél nőttem fel, hogy a családom nem a vérszerinti családom, de épp úgy szeretem őket. Arról pedig végképp nem kell tudnia, hogy miféle teremtmény vagyok.
- Igen, főleg a pletykalapok írói teszik ezt, illetve a hírnév hajhászok – vonom meg a vállamat. Ez tény. – Szeretnek füllenteni, nagyot mondani és kiszínezni a sztorikat, ha ezzel nagyobb elismeréshez jutnak. Márpedig mi volna nagyobb elismerés, semmint az, hogy hetekig-, ha nem hónapokig beszélnek az ember irományáról – én nem ilyesmiben utazok. Soha nem érdekelt a bulvár sajtó, nem akartam ostoba pletykalapoknak dolgozni, mert pontosan tudom, hogy miről szól az egész. Sokszor nem is a cikkek szereplői kerülnek középpontba, hanem maga a botrány, amire van sansz, hogy csupán kitaláció.
Én nem akarok torztükröt tartani a világ elé, és valamiféle groteszk, elmosódott tartalmat reflektálni valamiről, vagy valakiről. Én a tényeket szeretem. Én az igazságot írom le. Lehet, hogy ez a hétköznapi emberek életében kisebb port kavar, vagy kisebb jelentőségű, mint egy szaftos pletyka, és jóval kevesebben olvasnak például egy épület jogtalan lebontásáról, vagy bezárásáról, mint egy celebről. Azonban én vagyok az a személy is, aki realisztikusan ábrázol egy gyilkosságot. Én beszélek a rendőrséggel, a nyomozókkal, az ügyön dolgozókkal, és egyedül azt jelentetem meg, amire engedélyt kapok. Nem lépek át morális határokat, tehát nem mászok bele az áldozatok hozzátartozóinak életébe, és személyes szférájába, amit viszont sokan gátlástalanul megtesznek.
- Oh, dehogynem! De szerencsére az első pár kérdés után elmúlik a frusztrált izgalom, és helyébe lép az a jóleső, borzongató izgalom és izgatottság – mosolyodok el halványan. Habár nem vagyok egy amolyan szociális pillangó, sem a társaság ragyogó középpontja, a munka az más. Ott nem Lydia Lindquistként vagyok jelen, az interjú alatt, hanem riporterként. Nem az a fontos, hogy én ki vagyok, és milyen szerencsétlen és haszontalan vagyok, hanem a kérdezett fél a lényeg.
- Szimbolikus jelentéssel bír. A kláris, vagy hétköznapi nevén, gyöngysor nyaklánc az, ami felborítja a rendet. A ház úrnőjét megölték, az ékszer eltűnt, a kúria amolyan karanténná avanzsálódott. Senki, se ki, se be – magyarázom. – Elméletben trilógia lett volna, a következő rész egy vonaton vagy egy hajón játszódna, a harmadikról pedig csupán annyit tudok még én magam is, hogy a főszereplő úriember, a nyomozó, természetesen lerántja a leplet a gyilkos tolvajról – magyarázom, és azt hiszem, ezzel nem árultam el nagy titkot. Persze, addig még számtalan más variáció is életbe léphet, akár a jelenleg írott regényem kellős közepén is meggondolhatom magamat, és másfelé vihetem a történetet, vagy teljesen átírhatom a már meglévő, csekélyke száz oldalt. Ezt szeretem az írásban: nincs kőbe vésve, csak a fantázia szab neki határt, illetve attól függően a realitás, hogy valós történetet ír-e az ember lánya, melyben nem bukkanhatnak fel szellemek, démonok, vámpírok, vérfarkasok, vagy éppen boszorkányok, avagy sem, és hemzseghetnek a könyvben a természetfeletti lények.
- Nem tudom, hogy a városban kapható-e, bármelyik könyvesboltban is, de szerintem, ha megrendeli, semmi akadálya nem lesz annak, hogy az adott boltban megszerezzék önnek – mosolygok rá biztatóan.
Következő szavai pedig meghatnak. De tényleg. Csak azért nem borulok a nyakába, örömkönnyek áztatta arccal, mert Charlotte így nevelt. Nemigen szoktam kimutatni az érzéseimet, mert azt tanította a nevelőanyám, hogy azok csak fegyverként funkcionálnak ellenünk. Ettől függetlenül egy hálás mosolyt megengedek magamnak.
- Köszönöm a bizalmat, Jackson, és nagyon remélem, hogy, ha megszerzi, nem fogok önnek csalódást okozni – lesütöm a pilláimat a szemüveg takarásában.
Nem igazán megy össze a férfi a szememben, amiért nincs autója. Nekem sincs. Jó, oké, van, de Seattleben hagytam, és annyit nem ér az egész, hogy ide elhozassam, vagy itt vegyek egy újat. Különben sem engedhetném meg magamnak. Másfelől pedig... Charlotte-nak van egy sofőrje, tehát őt és az autót én is igénybe vehetem, ha éppen nem a nevelőanyám élvezi minden előnyét és hátrányát a négykerekű csodának.
- Megadom a telefonszámomat, ezen általában elérhető vagyok. Amennyiben mégsem, visszahívom, amint tudom – mosolyogva ígérem meg, és lediktálom neki a számomat. Ha nincs nála toll és papír, vagy a mobilja, akkor adok neki egy lapot a jegyzetfüzetemből, és a tollamat.
Hallom, ahogyan felém fordítja a fejét, de nem látom. Én is felé fordítom az enyémet, de a sötét lencséjű üveg miatt nem láthatja üres, sebes szemgödreimet, amit a vérfarkasnak köszönhetek.
- Rendben, azt megköszönném – bólintok, és a bagoly lélektükrein keresztül egy pillanatra látom magunkat, amint a park míves vaskapuja felé tartunk, hamarosan elhagyva a területet. Hirtelen önt el a félelem, amikor elvágódik a kapcsolat a madár és köztem. Nem tudom, hogy megbízhatok-e a férfiben. Lehet, hogy titkon ő is éppen olyan bestia, mint a vérfarkas – vagy még sokkal rosszabb. Az, hogy nem érzek az auráján semmiféle természetfeletti kisugárzást, az sok mindentől lehet. Akár attól is, hogy csak én vagyok ennyire figyelmetlen és tapasztalatlan, hogy nem érzem meg. Persze, nem mintha nem lehetne halandó bestia – bűnöző, vagy vadász. Igyekszem megbízni benne, de ez nem olyan... könnyű. – Örülök, ha így gondolja, Jackson, mert ön is feldobta a napomat – igazság szerint nem hazudok. Tényleg így van. Legalábbis szeretném, ha így lenne. Ettől függetlenül, bármennyire is bízni akarok benne, bármennyire is igazak a szavaim, nem vagyok kevésbé bizalmatlan.
- Itt megvárom a százhármas buszt, ami majd szinte hazáig visz – mondom, lassítva a megállóban. Nem akarom a banya-tanyához vezetni, amíg nem tudom biztosra, hogy megbízhatok benne. – Ön merre felé lakik? A belvárosban, vagy a külvárosban? – érdeklődöm, míg várjuk a tömegközlekedési-eszközt.


Words: 968 ▲ Music: Bones ▲ Notes: Forgotten savages.
Vissza az elejére Go down
Jackson Winney
vadász

avatar

. :
Ami halott, nem halhat meg újra.
A szabadság az egy olyan kényes ribanc akinek hullák hátán kell megágyazni.


Posztok :
243
Kor :
27
Lakhely :
New Orleans
Foglalkozás :
Munkanélküli
. :


Tárgy neve: Re: Belvárosi park ; Elküldve: 20th Október 2016, 21:54



Lydia Lindquist






Egyrészt sajnálom azokat az embereket akiknek a nyomában ott vannak a sajtó, én legalábbis nagyon rühelleném ha valaki mindig a sarkamban lenne. Szerintem az lenne a rendje, hogy valakitől időpontot kérni és amit el mond azt leírni nem a fantázia szüleményeit, hogy minél cikibb és izgalmasabb legyen az olvasmány.
-Viszont ha megtekintjük a régi kor íróit ők fent maradtak és még mindig ismerik a nevüket, de ezek a bulvár lapok íróit szerintem senki sem fogja emlegetni már egy hónap múlva sem, nem hogy évtizedekig.- válaszoltam, számomra azok nem is írók. Mármint mindig is különbséget tettem az újságírás és a könyvírás között. Számomra egy könyv mindig is nagyobb érték, már alig várom, hogy bele tudjak olvasni Lydia. Megpróbálom majd semlegesen nézni, de szerintem nagyon nehéz dolgom lesz. Ha csak fele annyira jó a könyv, mint az én szememben jelenleg Lydia akkor biztosan megéri majd elolvasni. Minél hamarabb meg is fogom rendelni magamnak.
-Igen, mindig a kezdet a legnehezebb aztán a többi lesz valahogyan- bólogattam a mondandójára. Nem tudom nekem nem menne az hogy most leüljek egy székbe egy ismeretlen emberre szemben és az életéről faggassam, egy természetes beszélgetés azért még is csak sokkal másabb, mint például most a mienk. Figyeltem, milyen lelkesedésével beszél a könyvéről, látom rajta nagyon szereti és szerintem büszke is rá. Ahogyan kicsit mesélt a történetről kezdi bennem is egyre inkább felkelteni az érdeklődésem a tárgy iránt. Mondjuk nem nagyon szeretem ha valaki előre elmeséli a dolgokat, de szerintem ügyelt arra ne rontsa el az olvasás élményét és csak körvonalakat adja elő.
-Érdekesen hangzik, és már nagyon várom, hogy a kezembe foghassam már, és elolvashassam. Szerintem a következő találkozásunkkor ha lesz olyan akkor már el lesz olvasva.-válaszoltam neki egy nagyon kedves mosoly kíséretében.- remélem fog lenni még egy közös találkozás, mert azt biztosan nem hagynám ki. Kevés ismerősöm van a városban, de egy negyed napnyi találkozás után én már a legkedvesebb ismerőseim közé sorolnám be.
-Abban biztos vagyok- válaszoltam, nem hiszem csalódást okozna, az eddigiek alapján ami elhangzott az már nagyon érdekesen hangzott számomra. El sem hiszem megadja a telefonszámát, ez furcsa. Alig ismerjük egymást pár órája és képes megadni nekem a telefonszámát. Reményeim szerint akkor én is gyakoroltam rá akkora hatást, mint ahogyan ő rám. Gyorsan elő is kaptam a telefonomat és leírtam a telefon számát.
-Köszönöm szépen- mondtam neki, majd megcsörgettem a telefonját, hogy az én számom is legyen meg neki ha el szeretne érni valamiért.-most már az enyém is meg van- mondtam neki mosolyogva. Nagyon örültem annak, hogy képes volt ennyire megbízni bennem, a mai világban azért jól meg kell gondolni milyen személyes adatott adunk ki másnak. Nagyon sok vissza élés történik a személyes adatokkal, de ez nekem persze meg sem fordulna a fejemben, mint ahogyan neki sem. Találkozott a tekintetünk, na most egy kicsit én is zavarban voltam, rég nem voltam már ilyen helyzetben. A börtön meg az a sok dolog ami velem történt, nem igazán jutott idő női kapcsolatokra. Látni lehet rajtam egy kissé ki is pirult az arcom de remélem nem fogja ezt már észre venni lassan már félhomály van meg napszemüveg még mindig rajta van. Ez fura is számomra de nem tulajdonítok túl nagy jelentőséget a dolognak.
-Ugyan semmiség, még is milyen férfi lennék ha elengedném a sötétben egyedül önt?- néztem rá egy vigyorral az arcomon. Habár a mai világban az udvariasságnak nem tulajdonítanak nagy dolgot, ám azonban engem mindig is úgy neveltek, hogy legyek az minden körülmények közözött. Nem mondhatnám a mostani időszakban, főleg a börtönben sok hasznát vettem de azért mindig is megfogadtam szüleim okítását és szavait. Aztán elindultunk kifele a parkból, egyrészt szomorú lett a hangulatom, hogy vége a beszélgetésnek szívesen folytattam volna még, egy kávézóban vagy valahol máshol. Viszont a tudat, hogy meg van a telefonszáma az felvidít mert így van még esélyem, hogy viszont lássam őt. Karját még mindig fogom, kellemesen bizsergető érzés lett úrrá rajtam, de ez kellemesen hatott rám. Pedig általában nem nagyon szeretem ha valaki behatol a magán szférámba, de ez most különleges eset. Örülök annak, hogy ő is jól érezte magát, mondjuk ettől most nem szált el  a magabiztosságom az egekbe, mert én nem az az ember vagyok. Busszal megy haza, na ez már biztonságosabb, mint az utcán egyedül kószálni. Kérdésén elmosolyodom, nos hát igen a külváros, de hogy oda hogyan jutok el azt még nem tudom, de csak megoldom eléggé talpra esetnek mondanám magamat.
-A külvárosban élek az egyik barátomnál- mondtam neki röviden ( amikor kezdtük a játékot akkor még nem lakott a Sánchez birtokon, de kijelölt lakóhelye se volt, de így név nélkül szerintem nem okoz gondot)-válaszoltam neki röviden. Hiába is kérdezném meg merre lakik mert nem ismerem a várost. Na meg nem tudnék csak úgy beállítani hozza, az nem én lennék. Ha nagyon meg szeretném tudni merre lakik csak meg kellene tudnom a százhármas busznak az útvonalát és már meg is lenne. Hamarosan be is fut busz amire várt Lydi, látom is sárga színnel az ablak fölött egy kis táblán kivilágolva a százhárom számokat.
-Remélem még találkozni fogunk- azzal elengedtem a karját és adtam egy csókot a kezére, remélem most is nem sikerült zavarba hozni őt, de amúgy sem látnám ha elpirulna, mivel már mostanra már szinte korom sötét lett. Kisebb búcsúzkodás után Lydia föl is szállt a buszra majd, elhajtott vele én meg csak álltam ott magányosan a buszmegállóban.
-Na de most merre is kellene haza menni?- beszéltem magamban, majd rágyújtottam egy cigarettára és felvettem a nyúlcipőt haza fele.


//Zárva//
Vissza az elejére Go down
Jackson Winney
vadász

avatar

. :
Ami halott, nem halhat meg újra.
A szabadság az egy olyan kényes ribanc akinek hullák hátán kell megágyazni.


Posztok :
243
Kor :
27
Lakhely :
New Orleans
Foglalkozás :
Munkanélküli
. :


Tárgy neve: Re: Belvárosi park ; Elküldve: 28th December 2016, 14:38



Hecaté






Egy nagyon nehéz napon után lefeküdtem az ágyamba, hogy egy kicsit kipihenjem magam, de akármivel is próbálkoztam nem jött álom a szememre. Nem ritka dolog az, hogy nem tudok aludni. Sosem voltam az a hétalvó típus aki képes napokat át aludni. Most nincsen kedvem olvasgatással tölteni az időm inkább elmegyek kocogni egyet valahová. De azt tuti nem a birtokon fogom tenni, még a végén holnap Rey rám törne mi a frász ütött belém, hogy éjjel körözök a birtok körül. Talán a belvárosi park az pontosan megfelel a célra. Ott amúgy is régen fordultam már meg. Kedves hely az számomra, egyetlen kedves ismerősömmel találkoztam ott Reyen kívül szóval. De kétlem bárki is lenne ott éjfélkor. Mindig is megnyugtatott egy kis kocogás, olyankor teljesen ki tudom üríteni a fejemből az összes gondot. Gyorsan magamra is kaptam a ruhámat, egy fekete sport cipőt, és egy fekete nadrágot na meg feketés lilás kapucni. Gyorsan be is pattantam a kocsimba, majd a parktól nem messze állítottam meg azt. Bezártam az ajtókat, azért egy kis pisztolyt vittem magammal, sohasem lehet tudni. Nem a természet feletti lényekre gondolni, csak nem szeretném ha kirabolnának ha bár semmi érték nincsen nálam, de azért nem szeretnék olyan helyzetbe kerülni. Kapucnit a fejemre húzom majd elindulok a park fele, ahogyan sejtettem az utcákon senkit sem lehet látni. Ki halt az egész város, sokan nem szeretik ha egyedül vannak de nekem mostanság nagyon sokszor hiányzik. Amióta csak oda költöztem Reyhez a birtokra azóta mindig van ott valaki, sosem vagyok egyedül még a szobában sem. Mert ott vannak az átszűrődő hangok, nem tudom ki vitte haza múltkor azt a lányt akinek egész éjjel hallottam a sikongásait de azt hittem az őrületbe kerget. Hát igen a közös élet átka az hiszem, de több a pozitív hatás, mint a negatív. Ahogyan a bejárathoz érkezek, kicsi körül nézek de sehol nincsen egy lélek sem. Egy kis zenét teszek föl a lejátszón, majd be tettem a fülembe a kis dugókat, és neki is láttam a kocogásnak. Leginkább egy kis repp zene képes kikapcsolni, teljesen. Amikor kocogok és megy a zene olyankor, békés minden és nem zavar senki sem az ég világon. Főleg nem most éjfélkor. Az égre tekintve a hold magasan tündököl, egyetlen felhő sincsen az égen. Csillagok az égen teljesen fényükben ragyognak, csak egy pillanatra tekintettem fel, még is csak az utat kell néznem ahol futok, nem szeretném az orrommal a földet feltúrni. Nem megy túlságosan hangosan a zene sem csak éppen annyira, hogy kellemes legyen, ha netalán valami rám akarna támadni vegyem észre. Ezt a folytonos védelmet amire mindig oda kell figyelnek kezdem lassan paranoiásnak tartani magam. Viszont tudván mivel foglalkozom nem is csoda ha valamelyik démoni lény szeretne kicsinálni. Amikor a Holdra tekintettem hirtelen Hecate hófehér bőre ugrott be. Hmm egy különös éjszaka volt ami talán sosem jön el többé. Nem hinném valaha is látni fogom, most is csak szerencsém volt hogy találkoztam vele. Bár kitudja következő alkalommal nem lenne annyira kegyelmes velem szemben akkor nagy bajban lennék.
-Hé hülye gyerek, ne foglalkozz most azért jöttél ki ürítsd a fejed- morogtam halkan, mindig ez van ha próbálok nem gondolkozni semmin, akkor ostromolnak meg leginkább a gondolatok. Minden esetre vele kapcsolatban Reynek nem említettem semmit sem, nem esik kedvemre, hogy eltitkoltam előle de szerintem ez nem akkora nagy gond. Mindenről nem kell neki sem tudnia. Egy kicsit meg is izzadtam ebben a sok ruhában, de végül is ez a kocogás lényege. Távozzanak a mérgező anyagok a testemből. Egy pillanatra megállok egy nagy tölgyfánál. Eszemben sincsen rá gyújtani vagy ehhez hasonló futás közben sosem teszem. Egy fél óra kocogás után szerintem ki jár már egy kis pihenő is. Hátam neki döntöm a több száz éves tölgyfának majd lábaimat kinyújtom a fűben. Ha most Londonban lennék akkor már javában a mínusz tíz fok alatt lenne a hőmérséklet. A holdat bámulom az égen, ma különösen nagy talán éppen ma lenne szuper hold? Hát nem tudom de nagyon kevés az esélye, ritkán van az csak pár évente. Minden esetre megvilágítja az egész területet mintha csak éppen most esteledne be. Még mindig nincsen senki itt, bár a park sarkában hallottam egy két vihogó fiatalt akik éppen cigiznek dugiban, vagy csak éppen füvet szívnak. Sosem ítéltem el az ilyesmit mindenki a saját élete kovácsa, szerintem. Nekem sem egy patyolat tiszta az életem szóval nekem lenne az utolsó jogom megszólni másokat.
Vissza az elejére Go down
Hecaté
vámpír nemző

avatar

. :


Posztok :
80
Lakhely :
ahol Ő is...
Foglalkozás :
modell
. :




Tárgy neve: Re: Belvárosi park ; Elküldve: 28th December 2016, 15:33






Jackson + Hecaté

Magasan jár a duzzadó hold. Ezüstös fényével megvilágítja a várost. Csillog a park vizeinek felszínén, miközben egy kapucnit viselő alak sétál végig a macskaköveken. Hosszú, szőke haja fénylik az éjszakában, míg hófehér bőre megvillan a fekete és rózsaszín ruha csuklyája alól. Lassú, egyenletes léptekkel halad előre. Oly’ könnyedén jár a puha anyagból, kimondottan ehhez a ruhához készült balerinacipellőjében, mintha csak egy szellem volna. A hosszú ujjú, régi divatnak tetszelgő viselet alól finoman bújik elő selymes kézfeje. Ezúttal nem visel semmilyen ékszert, azt az egy ezüst csatot leszámítva, ami oldalra helyezett haján megtartja, hogy egy kósza tincs se másszon a nő arcába. A szemeit kiemelő halvány sminken kívül más nem torzítja el természetes szépségét.
A jelenés igazság szerint nem más, mint a szépséges Hecaté, aki módfelett élvezi az éjszakai, meghitt sétákat a ragyogó holdfényben. Mindig is imádta a természetet, a virágokat és a szép kerteket. Remélve, hogy senki sem jár ez idő tájt, hogy a halandó és a halhatatlan lények egyaránt a város szívében elhelyezkedő szórakozóhelyeken vannak, így adva lehetőséget neki a magányos sétára, melyben kikapcsolódhat. Legalábbis ez volt a cél, amikor megkérte legkedvesebb halandóját, hogy fogjon be két lovat a hintó elé és vigye őt New Orleans-ba. A koromszínben úszó úri hintó szegélyeit ezüsttel díszítették. Ékes mintákkal, melyek egyszerre tették lenyűgözővé és félelmetessé. A bakon egy fiatal férfi ült. Vékony termetű, finom kezein látszott, nem istálló munkához szokott. Inkább mozgott ujjaiban egy klasszikus zene ritmusa, mintsem a bőrből készült szár dörzsölésének markolása. Nyárias ruháit rétegesen viselte, hogy a menetszélben ne kapjon el valami köhögős betegséget. Mivel nem volt szükség sietségre, és a négyből is csupán két fekete paripa állt, így a fiatalember egy fekete kalapot húzott fejére, hogy senki se láthassa, még akarva sem az arcát. A park előtt várakozott, míg a vámpírnő odabent rótta sétáját.
Végighaladt a szökőkutak mellett, majd a boltozatos épület után felsétált a tavat átszelő hídra. Annak tetejében megállt. Vékony, finom kezeit egymásra helyezve a korlátra tette. Emelt fővel bámult a messzeségbe, míg fehér bőrén megcsillant a Hold ezüst fénye. Lehunyta jég kék szemeit, hogy eggyé válva a környezetével szoborként igya magába az égitest nyújtotta hangulatot, eme kellemes, nyárias estén. Érzékeit átadta a környezetének, gondolatait elkergette a világ egy távoli pontjára, majd elképzelte, ahogy a számára oly’ kedves hegedűszó körülöleli. Nem látta a művészt, nem képzelgett egy másik helyszínről. Csupán a zenét akarta, a meghitt pillanatot és a természet lágy ölét. Egy apró szellő szaladt végig a parkon. Megrezegtette a fák leveleit, majd lágyan megérintette a nő arcát, aki továbbra is a magasba emelte a fejét, lehunyt szemeit a Hold felé fordította. Egy halvány mosollyá formálódott ajka, mihelyt a kellemesen meleg szellő bőrét tapintotta. Jelen pillanatban nem volt senki és semmi a vámpírnő számára. Varázslatos, mesébe illő jelenet volt ez. Ha kívülről talán más nem is értene ezzel egyet, az ő szemében annak tekinthető. Noha, percek teltek el így, és az Éj Gyermeke nem tagadta meg magától érzékei teljes eltompulását, észre sem vette a tó túloldalán, az éppen vele szemben lévő tölgy tövében pihenő alakot.

۵ Gothic Music Medley ۵ 499 ۵ note ۵ ®

Vissza az elejére Go down
Jackson Winney
vadász

avatar

. :
Ami halott, nem halhat meg újra.
A szabadság az egy olyan kényes ribanc akinek hullák hátán kell megágyazni.


Posztok :
243
Kor :
27
Lakhely :
New Orleans
Foglalkozás :
Munkanélküli
. :


Tárgy neve: Re: Belvárosi park ; Elküldve: 28th December 2016, 22:23



Hecaté






Pár pillanatig voltam a tölgyfának támaszkodva, na ennyi elég is lesz a pihenésből, ha bár olyan kellemes volt ahogyan lágy szellő simogatta az arcom és össze kuszálta az amúgy is kusza hajamat. Legszívesebben el tudtam volna ott aludni, de ha megteszem ezt az éjszaka közepén legjobb esetben a kapitányságon végzem, legrosszabb esetben meg pénztárcám nélkül ébredek fel és minden értékem nélkül. Nem tetszik egyik változat sem szóval, gyorsan fel is tápászkodtam szépen le is pucoltam magamról a fű darabkákat amik rám ragadtak. Ki vettem a fülemből a kis dugókat és kikapcsoltam a lejátszót is. Ideje lenne haza menni, de azért indulás előtt teszek még egy kört a parkban. El is kezdtem futni, amikor hirtelen hídon egy nőt láttam meg. Csak állt ott magában, mint egy kis szobor. Túl messze voltam ahhoz hogy felismerjem. Ki lehet az ilyenkor? És mit csinál éppen a hídon. Remélem nem tervez le ugrani onnan vagy ehhez hasonló, talán jó lesz ha utána nézek a dolgoknak. Gyorsan el is kezdek abba az irányba futni, persze a lehető leghalkabban szerettem volna csinálni, nem akartam rá ijeszteni. Még is ki nem ijedne meg éjfélkor a parkban talpig fekete ruhában fut felé egy ismeretlen férfi. Nem tudom észlelt engem az idegen nő vagy nem, de nem vettem észre semmi olyan dolgot ami ezt bizonyítaná. Nem láttam az arcát éppen olyan irányból közeledtem. Várjál csak Jacki fiú mi van ha éppen valami veszélyes ki dög és ha hozza érsz leharapja a fél karod. Az ösztöneim bajt sugalltak, ám azonban a józan gondolkodás azt sugallta ha természet feletti lény lenne akkor már észlelte volna a jelenlétem. Ahogyan közelebb érek, már lassan lépkedek még mindig nem látom az arcát, éppen háttal áll nekem a Holdat bámulja vagy talán a csillagokat nem tudhatom. Csak a fej pozícióból ítélve gondolom ezt. Ruhája igen csak érdekes, nem éppen hétköznapi dolog. Inkább hasonlít a régi reneszánsz stílusra mint a modern XXI. századi ruhákra. Na de ez nem mond el semmi rosszat én is hordok gyakran kalapot ami már lassan kétszáz éve kiment a divatból.
-Hölgyem minden rendben van?- kérdeztem hangosan, törtem meg a csendet ami a parkot lepte be, csak néha lehetett hallani egy két állatnak a mocorgását. Na meg néha a város zaját, de azt már ritkábban szerencsére ez a park olyan helyt van, hogy nem hallatszik a duda szó. Nyújtottam a kezem, hogy megérintsem a vállát, nem tudom még ki lehet az mivel háttal áll nekem, ám azonban fel vagyok készülve minden eshetőségre ha úgy hozza a helyzet. Testem egyik porcikájában sincsen félelem vagy éppen olyan érzés ami meg akadályozná ezt.Azonban volt egy különös érzés ott mélyen a szívemben legbelül. Leírhatatlan érzés ez, mint amikor egy nem régen látott ismerős megy előtted az utcán, és mellkason vág egy érzés olyan ismerős. Nos rajtam is ez az érzés lett úrrá ahogyan a nő fele nyújtom a kezem. De nem ismerek senki olyat, aki miatt ezt érezhetném. Nincsen sok női ismerősöm aki idekint csatangolna a természetben. Két ismerősöm van aki lehet az vagy éppen Lydia vagy Hecaté. De nem hiszem bármelyik is lenne, Hecaté olyan gyorsan el tűnne innen mint a villám csapás és régen észre vett volna engem. Lydia meg egyedül nem csatangolna a sötétben. Várom a pillanatot amikor a nő megfordul és láthatóvá válik az arca. A fene azt a nagy kíváncsiság természetem, hogy miatta mindig ilyen helyzetekbe keveredek. De nem vagyok az a típus aki ne sietne egy nő segítségére ha éppen úgy hozza a sors. A neveltetésem nem engedi meg azt nekem ilyet tegyek, sokszor kihasználták már ezt a tulajdonságomat de még sosem tanultam belőle. Persze nem képzelem magam semmilyen szuperhősnek vagy ehhez hasonlónak, csak ami tőlem telik azt mindenkiért meg teszem. Test tartása olyan hibátlan és tökéletes a ruha pedig úgy áll az ismeretlen nőn mintha az egészet rá szabták volna. Ám azonban ahogyan a tó tükrébe nézek, egy ismerős arc bukkan fel.
-Hecaté?- kérdeztem hangosan még mielőtt megfordult volna vagy éppen mondott volna valamit. Kezemet hirtelen megállítottam mielőtt hozza értem volna, kitudja hogyan reagált volna rá. Ne gondoltam még valaha is össze futok vele. Elvettem a kezemet a fegyverről ami a hátam mögött volt, ezzel úgy sem tudnék ártani ha arra kerülne a sor. Még sem járhatok mindenhová talpig fegyverben, ez most ilyen helyzet. Sokszor gondoltam rá, nagy hatást gyakorolt rám a legutóbbi találkozásunk, ez kétségtelen. Remélem azért még a némi képen emlékszik rám. Az én arcom is látszik a tó tükör képében felettünk a kerek Hold. Szinte már festői kép sugárzik vissza a tóból, ahogyan rá nézek. Ott áll egy szép nő, és egy daliás úri ember( remélem ez még nem túlzás), és közöttünk a Hold. Remélem ő is fel véli fedezni a víz tükrében az arcom vagy éppen a hangom még talán ismerős számára legalább annyira, hogy egyetlen mozdulattal ne tépje le a fejem a helyéről.
-Nos ezt a pillanatot sem hittem volna még valaha eljön- mondtam halkan, álmomban sem reméltem volna újra találkozok vele. Nem volt szép dolog, hogy egy szó nélkül ott hagyott engem ám azonban a történetek után sem gondolhatok úgy rá mint egy kedves barátra. Ő egy vámpír. Óvatosnak kell lennem, ha bár nincsen félelem a szívemben ám nem árt az óvatosság, azt még nem sikerült kiderítenem mennyire szeszélyes természet. Lehet, hogy legutóbb csak jó kedvében találtam el.
Vissza az elejére Go down
Hecaté
vámpír nemző

avatar

. :


Posztok :
80
Lakhely :
ahol Ő is...
Foglalkozás :
modell
. :




Tárgy neve: Re: Belvárosi park ; Elküldve: 29th December 2016, 11:51






Jackson + Hecaté

Költői kép, festői táj, meghitt pillanat, végtelen éj. Mivel kellene még leírnom azt, amit egy egyszerű lélek láthat a tó partjáról? Na és, egy bonyolultabb elme miféle különbséget vesz észre ugyanazon a jelenségen? Elég… sokban tér el a kettő egymástól. A víz sima tükrében sokan mindössze egy egyszerű, ártatlan teremtést látnak. Én, azonban, egy letűnt időkből való szépséget, kinek sok nehéz döntés nyugszik vállán, többek között életről és halálról. Nem mi szabjuk meg a sorsunkat, azt, hogy mivé leszünk, ám mi határozzuk meg, hogyan éljük meg azt.
Hecaté teljesen elmerült az ürességben, így noha vámpírérzékekkel rendelkezik, elkövette azt a hibát, hogy észre sem vette az őt szólító, majdan mellé lépő férfit. Átadva testét és lelkét annak a békének, melyet olyannyira áhít és vágyik, mint minden lény a bolygón, csupán, sokak ezt a halál után tapasztalhatják meg. Ugyan, a vámpírrá válás része a halál, amíg beszélünk, addig élőnek számítunk. Hiszen, csak a holt nem beszél, tartja a mondás. Miként azt az Úrnő mestere is mondani szokta: „Bennünket aranybéklyóval láncoltak ehhez az élethez, de nem merjük eltépni, mert rettegünk attól, ami a zuhanás után következik.” S így van ez, senki sem tudja letagadni. Nem tudnak megszabadulni a gondolkodás terhétől, a felelősségtudattól és a rettegéstől…
Hirtelen fordul meg a vámpírnő, nagy szemekkel pillantott a nála magasabb, feketébe burkolózott férfira. Felismerte a vonásokat. Jelenléte megszólaltatta a vészharangot a nő fejében, s hallotta a hangot, mely ébredésre hívja, mintha csak évszázadokat aludt volna egy szép koporsóban. Jól esett neki ez a fajta kikapcsolódás. Arca lágy volt és sima, enyhén megemelte fejét, hogy láthassa világos színű, sötéttel kiemelt szemeivel a másik vonásait. Olyan közel álltak egymáshoz, hogy szinte orcán lehelték egymást. A nőt emlékeztette arra, amikor valami hasonló helyzetből kellett szabadulnia, épp a legutóbb. Akkor ott volt a farkasa, érte küldték, ám ezúttal a fiatal hegedű művésze várakozik rá a park egyik bejáratánál. A fiú kötelesség és parancstudó, nem fog a nő után jönni addig, amíg napkelte vagy más veszély nem közeledik.
Maga mellett tette hátra kezeit, hogy erősen megmarkolhassa finom ujjaival a hideg korlátott. Túl rég volt illetéktelen, arra nem jogosult a nőhöz ilyen közel. Nem is tudta felvenni a ridegségét. Inkább megszeppenve állt ott, enyhén hátra dőlve, hogy ezzel is növelje a kettejük között lévő távolságot. Enyhén elnyílt ajkai közül ki akart préselni valami mondanivalót, de nem tudott. Túl… váratlannak vélte a szituációt, no meg intimnek. Egy másik helyzetben nem lett volna erre lehetőség, hiszen könnyen elkerülhet a férfi útjából, vagy végez vele valaki, aki védelmezi a nőt. Csakhogy, itt semmi ilyesmi nem állt fenn. Mindig is tudta, hogy védtelen helyen elmerülni önmagában nem a legszerencsésebb, ám, szinte ez az első alkalom, hogy rá is fázott tettére.
Ösztönösen vett levegőt, noha olyan óvatossággal, mintha a férfi bármelyik percben ellophatná tőle az éltető oxigént. Persze, egy vámpírnak nem épp létszüksége. Hecaté hosszan meredt a férfira. Talán azt képzelte, hogy egy kígyó áll előtte és ha nem moccan, akkor a csúszómászó azt hiszi nincs ott semmi és tovább áll. Ugyanakkor, ez nem azt jelentette, hogy a nő félt volna. Kicsit sem! Ellenben, ott volt a következő tett lehetősége, aminek vonzata van és ha ez rosszul végződik a nő számára, akkor a végén még képes lesz saját magát elásni. Vagy szégyenében, vagy vérig sértettségében. Hozzáteszem, én, mint az író, nem aggódom efféle következmények miatt, noha az emberek éppoly szeszélyesek, mint bármi más. Még jobban is. Így, bármi megtörténhet a folytatásban. Vajon kivárjuk?

۵ Gothic Music Medley ۵ 565 ۵ note ۵ ®

Vissza az elejére Go down
Jackson Winney
vadász

avatar

. :
Ami halott, nem halhat meg újra.
A szabadság az egy olyan kényes ribanc akinek hullák hátán kell megágyazni.


Posztok :
243
Kor :
27
Lakhely :
New Orleans
Foglalkozás :
Munkanélküli
. :


Tárgy neve: Re: Belvárosi park ; Elküldve: 29th December 2016, 12:44



Hecaté







Kezem még mindig ott állt a vállától pár centire oly gyorsan fordult meg, hogy szinte kezem ölelésébe forgott bele, meglepett a dolog. Arra gondoltam, hogy mond valamit vagy legalább arrébb lép, mint ahogyan az elhagyatott kórházban táncikáltunk. (The Music) De semmi nem történt csak ott állt előttem pár centire, kellemes illata mélyen a tüdőmbe szűrődött. Arckifejezése olyan volt, mint aki észre sem vette itt vagyok. Hogy lehet ez? Nem vett észre engem? Lehetetlen! Olyan érzékei vannak amivel a park másik felében is felfedezne engem. Szerintem még sokat nem tudok a vámpírokról és még sokat kell tanulnom róluk. Arcán kiült a meglepődöttség, most nem volt az a rideg és hűvös tekintet, talán a meglepetéstől? Nem tudhatom. Egy hangot sem adott ki, csak állt ott korlátnál, kezeit a korlátra tette, mint utolsó mentsvárnak kapaszkodójára. A parkon olyan csönd lett úrrá, most már még az állatok hangja sem volt. Olyan volt az egész mintha az egész tér megfagyott volna körülöttünk és csak a mi gondolataink kuszasága lenne. Egyikünk sem mozdult csak néztük egymást, mind akik megfagytak pár pillanatra. Nem találkoztam még olyan személlyel aki ilyesmit tudott volna kiváltani belőle, hogy ennyire le fagyjak pillantásáról. Ez ijesztő és egyszerre kellemes is. Épp eszű ember vagy vadász már régen itt hagyta volna és egy késsel rontott volna neki, én azonban nem. Nem tennék ilyet vele szemben soha! Ahogyan megfordult a levegőben levő kezem a korlátra szorult. Még mindig van számára nyílt kijárat, mert a bal kezem még mindig maga tehetetlenül lóg mellettem, csupán a jobb kezem van a korlátom ő meg előttem. De miért nem mond semmit? Talán még válaszra sem méltat engem? Vagy éppen a meglepődöttség játszik nagy szerepet ebben ami az arcáról világosan tükröződik. Patyolat fehér bőrét az hold fénye világítja be, szinte már ragyog olyan szép. Még ilyen közel hozzá sohasem kerültem hozza, mindig meglógott valamilyen módon legutóbbi próbálkozásom után szó nélkül ott hagyott engem. Másik kezem is a korlátra teszem, most már le van zárva minden út nincs számára menekvés. Okos dolog ez? Mi van ha megtámad teljesen nyílt célpont vagyok előtte. De ha meg is teszi szerintem csak finoman arrébb tolna nem hiszem komoly sérülést okozna nekem. Ha meg akarna ölni akkor azt már megtehette volna az elhagyatott kórházban is, szóval ezzel a ténnyel addig nem is foglalkozom.
-Ne menekülj.. - mondtam neki suttogva, mélyen a szemébe nézve, olyan mélyen hogy szinte már a lelkébe is bele tekinthetnék. Reménykedve abban most hallgat a szavamra és nem fog elsuhanni ismét mint egy szellem. Ha menekülni akar is akkor azt rajtam keresztül kell megtegye, és nem hinném, hogy ártani szeretne nekem, de tévedhetek is. Csak nézek bambán a tekintetébe, és csodálom az előttem terülő látványt. Lehet nem vagyok épp eszű, hogy ezt teszem egy vámpírral de ki érdekel? Jelenleg ez a tény egy kicsit sem foglalkoztat. Arra várok mondjon valamit, szólaljon meg, de még egy hang sem hagyta el selymes ajkait. Talán most azon gondolkodik hogyan menekülhetne el ismét. De miért kellene? Nincsen rajtunk kívül senki a parkban most csak itt ketten vagyunk, nincsen most külvilág csak ez a híd és mi ketten. Kíváncsian várom mi fog történni, elmerülve tenger kék szemeiben. Kezeim börtönébe van most, remélem nem érzi azt hogy veszélyben van vagy ehhez hasonló, mert én nem akarom bántani őt. Most nincsen hely ahová hátra táncolhatna, még a tóba sem mert túlságosan is közel vagyok hozza ahhoz hátra csusszanhasson. Alig három centi van köztünk, idő közben hatalmas szél támadt fel lefújta a fejemről a kapucni ami éppen csak a fejem hátsó felén volt. Gyönyörű szőke haját is meglebegtette a szél, ám azonban az ezüst színű hajcsatnak köszönhetően, neki meggátolta, hogy a szemébe fújja arany haját. Hajamat össze borzolta a szél, de az már amúgy is az volt, ruhájának végét is meglebegtette picit a szél. Nem szólok semmit sem csak tekintek rá némán, kíváncsian arra mit fog tenni, mit fog mondani. Bár az sem lenne gond ha nem tenne semmit, csak így maradna akár csak egy élő szobor a karjaim közt.
Vissza az elejére Go down
Hecaté
vámpír nemző

avatar

. :


Posztok :
80
Lakhely :
ahol Ő is...
Foglalkozás :
modell
. :




Tárgy neve: Re: Belvárosi park ; Elküldve: 29th December 2016, 15:44






Jackson + Hecaté

„Csókold már meg! – Ez volt az első gondolatom, amikor a férfi közre fogta a nőt. Hát, de most nem??? Kihagyhatatlan! Ez a félnótás meg teljesen elbaltázta! Töketlen… Most kibuktam, bár hozzá kell tenni, hogy a vámpírnő nem örült volna neki és minden bizonnyal nem is lesz rá több lehetősége a csöpp kis halandónak. No de, kanyarodjunk vissza a történésekhez! Elvégre, még nem meséltem el a Kisasszony reakcióját. Lássuk!”
Hiába dőlt hátrébb, a férfi közelebb jött hozzá. Mondani akart valamit, de egész egyszerűen nem jött ki egyetlen hangfoszlány sem a torkából. Olyan emberinek érezte magát, és tehetetlennek, hogy szinte fázott az őket körülvevő levegőtől és a benne lévő feszültség szikráktól. Ha halandó lenne, vagy lélegzőbb, akkor már rég libabőrös lett volna a ruha alatt. Azonban, semmi sem változott hibátlan, fehér bőrén. Visszafojtva az emberi tüdő mozgását állt csendben, felnézett a férfira, de moccanni se mert. Félt? Kételkedem eme állításban, ám roppant módon annak tűnő tüneteket produkált az éj gyermeke. Fejében ott motoszkált a vész villogó és nem tudta elengedni a jövőbe látó gondolatokat. Egyre csak a következmények jártak az elméjében, miközben olyan gyengének és védtelennek érezte magát, minta egy hatalmas, két lábon járó vérfarkas akarná őt megtámadni, ő pedig a védtelen, gyermek Piroska lenne. Miként a férfi hozzászólott, ő úgy dőlt még hátrébb. Ha így folytatja, a vámpírnő lassan felfekszik a korlátra. Noha, az nem segítene a helyzeten, nem is lesz rá szükség.
Hecaté nagy nehezen, végtelennek ható percekkel később, amikor a szél feltámad, nyel egyet, a férfi arcáról annak nyakára pillant, majd mélyen az őt fürkésző szemekbe néz. Határozottá válik tekintete, miként megragadja a férfi mindkét felkarját és változtatva az álláson, erejét kihasználva fordítja meg a dolgokat. Jackson háta neki esik a híd korlátjának, aztán hátrébb hőkölve át is esik rajta. Sajnos, egy vámpír erejének nehéz ellenállni, noha a nő nem szándékosan ejtette át rajta. Utána pillant, hallja a csobbanást is. Baljával erősen markolja a kőszerű támasztékot, míg jobbjának ujjvégeit ajkához emeli és hangosan kuncogni kezd. Nevetne, de inkább visszafogja magát. Sem az éjszakában nem akar nagy hangzavar csapni – mintha a csobbanás nem az lett volna -, sem túlságosan is eleresztenie önnön érzéseit. A végén még elfelejt uralkodni a saját teste felett. Ez pedig, különösen az ő esetében, nem lenne helyén való.
- Jól van? – kérdezte a „nem akartam bántani” jelleg megerősítése végett a kuncogó nevetés elhalkulása után. Most először volt emberi a hangja. Semmi ridegség vagy jég nem szorult bele. Inkább játékos, vidám, meleg érzés. A pajkos nagy gyermekre emlékeztetően, aki szeret csintalankodni. Persze, esze ágában sem volt leszaladni hozzá. Kinek is tűnne akkor ez a koros, fenséges halhatatlan?! De ugye… tud úszni a férfi? Talán épp emiatt a kérdés miatt bámulta annyira a víz fodrozódásának helyét, mert ha nem bukkan fel az ember eme tóból, akkor… Elgondolkodtató mi lenne a következő lépés. Hagyhatná megfulladni, de akár meg is menthetné. Valami ehhez hasonló járt az ő fejében is, mert egyre komorabban bámult alá a vámpírnő.

۵ Gothic Music Medley ۵ 486 ۵ note ۵ ®

Vissza az elejére Go down
Jackson Winney
vadász

avatar

. :
Ami halott, nem halhat meg újra.
A szabadság az egy olyan kényes ribanc akinek hullák hátán kell megágyazni.


Posztok :
243
Kor :
27
Lakhely :
New Orleans
Foglalkozás :
Munkanélküli
. :


Tárgy neve: Re: Belvárosi park ; Elküldve: 29th December 2016, 16:26



Hecaté






Ahogyan tekintetem a nő szemeire koncentráltam, csak arra vártam csináljon valamit vagy éppen maradjon úgy, hogy minél tovább megmaradjon ez a pillanat. Egyszer csak hirtelen azt éreztem megmarkolja a kezemet. Nagyon erős nyomást éreztem a kezemen, na ennek a helye tuti holnap is fog látszani, de érdekel az ilyesmi engem? Már annyi sérülést össze szedtem már kezdem megszokni a dolgok. A gyakorlatozások amiket a birtokon folytatok csöppet sem biztonságosak kevés az az alkalom amikor ne kellene legalább minimum egy sebet bevarrni. Ez történik ha az emberek éles fegyverekkel gyakorlatoznak. Meglepett a dolog, nem tudtam mi a szándéka velem, honnan is tudhattam volna? Ellenállni meg szerintem nagyon felesleges volt, mivel erő fölényben van, így hát csak próbáltam épségben túl élni ezt a „kört”. Csak annyit éreztem, hogy a hátam valami keménynek ütközik, később el is jutott a tudatomig, hogy fordult a helyzet. Mostanra már ő van előttem és én a hídnak támaszkodva, de ennyivel nem állt meg a dolog. Túlságosan is erősen lökött meg ahhoz, hogy talpon meg tudjak maradni. Na ne már képes volt ezt tenni velem? A kis huncut. Legalább valamit mondhatott volna mielőtt megpróbál bele lökni a vízbe. Vagy sikerül neki? Jelenleg nem tudtam megkapaszkodni a korlátban ezért hátra is estem. Ám azonban a hídnak a szerencsére sikerült megkapaszkodnom a hídnak a tartó gerendájába, de sajnos a pisztolyom nem volt annyira szerencsés sem pedig a késem. Mindkettő a vízben landolt egy nagy csobbanás jelezte a földre érésüket jobban, mondva a vízbe érkezésüket. Csupán a vak szerencse mentett meg attól, hogy a vízbe landoljak, a régi típusú hidak még vas állványozott használtak és azt öntötték be betonnal. A külső perem kifele nyúlik, szóval ha nem lát át betonon akkor nem fogja észre venni azt hogy itt vagyok. A csobbanás okozta hangtól amit a fegyverem okozott biztosan azt hiszi bele estem a vízbe. Ez még az előnyömre válhat. Nem tudom mi késztette arra hogy ezt tegye de nem örültem neki az biztos. Jött is a kérdés a csobbanás után, hogy „jól van”. Most tényleg komolyan sajnálja a tettét vagy csak éppen nem szeretnék ha bele fulladnék a vízbe. Na ez is egy haladás szerintem egy vámpírral szemben ha már érdekli megfulladok vagy sem. Nem szóltam semmit sem csak kapaszkodtam a vasba, ami a híd alatt futott. Bár lehet jobb lett volna bele csobbanni amikor egy kézzel sikerült megragadnom egy picit megrándult a vállam, de törés nincsen szóval semmi gond. Könnyedén tudom tartani itt magam akár egy órán át is, de egyelőre kivárok mit fog tenni. Most kiderül mennyire érdekli a sorsom. Ha bár kétlem képes lenne a vízbe ugrani utánam, de talán legalább egy annyit elvárható lesz tőle, hogy legalább lemegy a tó partra megnézni mi történt velem. A kérdése után egy még egy hangot sem lehetett hallani, csak kíváncsian várom a fejleményeket. Szerintem kár volt elrontani ezt a szép pillanatot, lehet számára mulatságos lenne ha bele esnék a vízbe de számomra nem annyira. Végül is majd úgy is bele kell mennem a fegyvereim után, na de nem baj azt majd csak akkor amikor vége lesz a kis találkozónak. Pedig milyen jó lenne ha most tudnám mondani húzzon ki mert nem tudok úszni, de ha megszólalok akkor biztosan észre veszi, hogy a hangom nem a víztől jön hanem a híd alól. Nem számít mennyire erősek a vámpírok vagy éppen milyen szuper képességgel rendelkeznek a vadászoknak sem mindig a túlerő volt az egyetlen fegyverük hanem legfőképpen a leleményességük. Mit mit fog tenni utánam ugrik? Vagy éppen lenéz a tó partra és megnézze mi történt velem? Kiderül!
Vissza az elejére Go down
Hecaté
vámpír nemző

avatar

. :


Posztok :
80
Lakhely :
ahol Ő is...
Foglalkozás :
modell
. :




Tárgy neve: Re: Belvárosi park ; Elküldve: 6th Január 2017, 18:13






Jackson + Hecaté

Hosszan bámul alá a mélységbe, tekintetét elnyelik a tó habjai. Hiába ezüstös holdfény, valamire való éji láng, a víz mélyére nem jut el igazán. Keres… keres a vad, üldöző és üldözött egyaránt, de alakot szeme világa nem talál. Próbálkozik kutatni gödör fenekére, ám semmi jót nem remélhet. Szólította, kutatta, mindhiába. Orcájára lassan kiül némi aggódás, majd egy gondolat… egy gondolat fut végig agyán. Elveti. Nem ad neki esélyt megtelepedni. Mint bogár a fülbe, úgy kell neki. Lélegzet visszafojtva számlálja a másodpercet s pillanatot egyaránt. Mérlegel, noha gondolkodni nem mer. Embernek ilyenkor mindig csak a legrosszabb jut eszébe.
Hecaté hátrébb lép kettőt. Lehunyja világosan fénylő, jég kék szemeit és magába merülve, mint az a valami, netán valaki, ami a tóba hullt, akképp engedi el földöntúli érzéseit. Lecsendesül lelkének világa, majd egy dobbanás üti meg fülét. Egyenletes, kissé gyors ütemű, mely pumpálja a vörös életnedűt. Erre összpontosít. Kutatja, merről is jöhet, majdan megleli belső énjével a férfit a híd alatt. Szinte érzi annak minden porcikáját, miként a levegőben lóg. Izmainak rezgését, a benne lüktető vért, izzadságot és szívverést. Hát, felnyitja pilláit. Egyenesen áll a híd közepén – sosem volt görnyedt – előremeredve a park nyújtotta növényzet szépségébe. Tekintetével követte a bokrok, sáfrányok, nádasok, virágok, fűszálak, miegymás és fák legapróbb részletét is. Egy röpke pillanatra elgyönyörködött a tájban, majd tovább hátrálva a híd túlsó korlátjának neki döntötte derekát. Annak támaszkodott, apró kezeit maga elé helyezte, szinte ölében pihentette összekulcsolt ujjaival. Kapucnija ott volt fején, ruhája köpenye ölelte s elmerengett a végtelenben. Hosszú percek teltek el némán. Mintha nem is foglalkozna a fiatal vadásszal. Várt, türelemmel. Neki ideje, ha most nem is végtelen, mint a tenger, de napkeltéig biztosan maradni tud. Hacsak, nincs egyéb oka elszaladni. Teltek is a percek rendesen, szép számmal. Először egy, majd kettő, öt, tíz, huszonöt, harminc, negyven és még ki tudja mennyi. A vámpírnő igazán nem számolta az időt. Csupán folytatta merengését, noha nem éppen úgy, ahogyan a találkozó előtt. Egészen addig maradt ott, a híd tetején, korlátjának dőlve, míg arra nem gondolt; a férfi lassan megunhatná a dolgot. Tulajdonképpen, mi oka lenne várni rá!? Azzal fogta magát, csípőből ellökte magát, majd szépen, lassan, oly’ könnyedén, mint egy kísértet, elindult az úton. Leballagott a boltívről, hogy az erdőssé váló oldalon az utat követve eltűnjön a fák között....

۵ Gothic Music Medley ۵ 376 ۵ note ۵ ®

Vissza az elejére Go down
Jackson Winney
vadász

avatar

. :
Ami halott, nem halhat meg újra.
A szabadság az egy olyan kényes ribanc akinek hullák hátán kell megágyazni.


Posztok :
243
Kor :
27
Lakhely :
New Orleans
Foglalkozás :
Munkanélküli
. :


Tárgy neve: Re: Belvárosi park ; Elküldve: 6th Január 2017, 18:59



Hecaté






Vártam mi fog történni, de a kérdése után semmi nem hangzott el. Nem nagyon aggódik értem az már feltűnt. Vagy észre vett volna engem? Nem hinném be látna ide, na meg a víz tükre sem mutatja össze mosódott alakom, szóval onnan semmiféle képen nem tudhatja. Majd lépteket hallok, lesétál az egyik fele egyre távolodó hangok voltak, ám a hídnak a szélénél megállt legalábbis a léptek hangjából megállapítva nekem így tűnt. Olyan nagy csend van most, szerintem még halandó fülel is meg lehetne hallani ahogyan a bolha ugrál. Eltelt azt hiszem egy fél óra, nem tudtam pontosan mennyi idő telt el, már a karjaim ki álltak egy kézzel nem lettem volna képes megtartani magam. Így hát le tettem arról a luxusról, hogy megnézzem az időt, még mindig ott áll legalábbis ha nem suhant el villám gyorsan, mert akkor nem hallottam volna a lépteit. Megnézem! Átmásztam a hídnak a végéhez ahol hallottam a lépteket, majd ahol már sekélyebb volt a víz eleresztettem magam. Egy nagy csobbanást lehetett hallani, persze nem merültem meg a parton még a cipőmet sem lepte el a víz. Szerencsére nem csúsztam meg, eléggé kellemetlen lett volna ha ennyit tartom magam a levegőbe és most hanyatt vágom magam a vízbe. Amikor a híd végéhez érek nem volt itt már senki sem. El ment volna? És itt hagyott engem? Már megint?
-A fenébe!- mondtam hangosan reménykedtem, legalább most oda jön és valami olyasmi ne haragudj rám vagy valami ehhez hasonló. De most komolyan azt várom, hogy egy vámpír kérjen bocsánatot tőlem? Hát szerintem előbb pusztulna bele, vagy bár ki tudja. Ha megkérdezte, hogy vagyok akkor már csak érdekli valamilyen szinten élek vagy halok. Amikor körül néztem az erdőbe vezető úton észre vettem egy nő alakot fekete ruhában. Még szerencse nagyon világosan sütött máma a hold különben észre sem vettem volna őt.
-Várj!- kiáltottam utána, biztos vagyok benne meg fogja hallani a nagy csöndben éppen hogy nem visszhangzik a hangom, de amúgy is érzékeivel biztosan meghallja. Majd egy kis futólépésbe kezdve elindultam feléje. Okos dolog ez? Éppen most hajított le a hídról én meg ismét utána megyek, még mindig fáj a hátam ahogyan a híd karjának csapódtam. Ilyen törékeny és gyönyörű testben, ilyen hatalmas erő lakozzon. Nem hittem volna! Bár azt tudom, hogy a vámpíroknak természet feletti erejük van de akkor is nehéz ki nézni belőle az ilyesmit. Éppen nem rohantam, kocogásnak nevezném a sebességet amivel haladtam. Nincsen túlságosan messze, különben a sötétben nem vettem volna észre. Amikor útól érem őt még mindig háttal áll nekem, ha nem fordult meg.
-Mire volt ez az egész jó? Tudod úgy sem bántottalak volna téged akkor meg miért kellet ilyen erősen neki lökni?- kérdőre vontam a vámpírt. Ha bár lehet ez számára semmiség lett volna, de mindenki félig nem halhatatlan. Lehet neki a csont gyorsan beforr, de nekem nem. Biztosra veszem a hátam egy arasznyi távolságba be lesz kékülve holnapra. Lehet nem szándékosan tette, de ebben nem lehetek biztos még nem tudom mennyire szeszélyes természet. Lehet ma gyilkolós kedvében van vagy ki tudja? Vagy félne tőlem és önvédelemből tette volna az egészet? Ekkor megfogtam a vállát és megfordítottam ha idő közben nem illant vagy éppen nem állt ellen nekem. Most már szemtől szemben vagyunk. Vártam a magyarázatát, nem szóltam semmit csak néztem rá össze ráncolt szemöldökkel, mint aki mérges rá. Viszont én mélyen legbelül tudtam nem vagyok az, kaptam én már ennél nagyobb ütést is, bár azt azért nem mondanám jól esett a dolog olyan meglepetés szerűen ért az egész, hogy alig tudtam felfogni az egészet. Megfogtam a kezét, hogy ne illanhasson el ha éppen nem tett ellene semmit sem.
-Mi az a cica elvitte a nyelved?- kérdeztem tőle, most azonban egy mosollyal az arcomon, nem akartam durva lenni vele. Miért van az, hogy néha megfeledkezek arról, hogy Hecaté egy vámpír? Menekülnöm kellene előke vagy az életére törnöm de semmi ilyet nem teszek, nem a szépsége miatt hanem van valami különleges benne ami igazán meg fog és különlegessé teszi őt. Talán ezért!
Vissza az elejére Go down
Hecaté
vámpír nemző

avatar

. :


Posztok :
80
Lakhely :
ahol Ő is...
Foglalkozás :
modell
. :




Tárgy neve: Re: Belvárosi park ; Elküldve: 5th Február 2017, 18:58






Jackson + Hecaté

Szellemként siklik az utat követve. Mindig is könnyed léptei voltak s halkak. Nyugodtsága szétáradt, körülölelte őt, mint csend a magányos sírokat. Nem nézett hátra, nem foglalkozott a férfival. Úgy volt vele, hogyha akar még tőle valamit, akkor úgyis utána ered. Neki, tulajdonképpen, semmi dolga a vadásszal. Csupán egy férfi, egy a sok közül, akik rajongással telve követik őt. Legalábbis, ezt akarta hinni. Az igazság az, hogy mélyen legbelül, Hecaté tudta, hogy Mr. Winney nem pont olyan, mint a többiek. Valójában, senkinek sincs párja, mind különbözőek vagyunk. Mégis, csupán kevesen képesek megragadni az oly’ sokat megélt és tapasztalt vámpírnő figyelmét.
Boldogsággal töltötte el a természet. Jég kék íriszei a fák legvékonyabb ágaitól a levelek erezetén át a bokrok, virágok fűszálak és apró bogarakig vándorolt. Mindent megnézett magának. Csodálta, imádta. Az Éj Gyermekeként annál inkább átérezhette az Anyatermészetet. Látása és fókusza kiemelkedő. Jobban belegondolva, Hecaté nem is tud olyan pillanatot felidézni elméjében, amikor elnyomott volna egy rovart vagy elvette volna egy virág tündöklését. Testének minden egyes apró porcikáját átjárta környezetének varázsa. Egészen addig, amíg…
A vadász hangjára lett figyelmes. Utána kiáltottak, így megtorpanva várta a következő mondatot. Egyenesen állt, előre szegezett tekintettel, mintha így el tudna tűnni a férfi szeme elől, hogy képzeletének szüleményének higgye. Hallgatta a közeledő lépteket s amikor már félúton járt, lassan megfordult. Egyenesen az újdonsült ismerősére szegezte pillantását. Egyszerre volt megszeppent, bájos, gyönge teremtés, egy néma látomás, valamint… Nem, mindössze ennyi volt Ő. Némán, gyermek arccal figyelte az őt kérdésekkel bombázó halandót. Nem felelt, lesütötte tekintetét. Noha, ő az erősebb és igazság szerint, egy cseppet vérig is van sértve, inkább megszeppentnek tűnt, különösen a szigorú férfi tekintet mellett. Meglepődötten nyíltak el ajakai, amikor a másik keze hozzáért kézfejéhez. Egyik lábát hátrébb csúsztatta, felemelte fejét és mélyen belenézett a másik pupillájába. Abba a feketeségbe, melyben önnönmagát látta viszont. A kérdés hatására Hecaté tekintete lassan átváltozott. A védtelen kislányból valami szigorúbbá. Finom vonású szemöldökét összeráncolta, miközben Mr. Winney elmosolyodott. Zavarta. Zavarta a férfi kezének melegsége, az, hogy rajta keresztül jobban érezte a testében áramló vért, valamint a viselkedése.
- Mégis mit akar tőlem? Nem direkt löktem le a hídról! Véletlen volt! – fakadt ki dühösen, fennhangon. Noha, tényleg mérges volt és annak is igyekezett tűnni, valamilyen szinten elbűvölő is volt, miként az alacsony termetű, vékony nő fenyegetőnek akart tűnni. Szavai igazak voltak. Nem szándékosan kockáztatta meg, hogy megfürössze a férfit, ám a helyzet túlságosan kényelmetlen volt számára és csakis a vámpírerejét bevetve látta lehetőségét a menekülésnek. Ami kicsit, túlzásba fulladt.
- Miért van mindig ott, ahová megyek? T’án követ? Mondja, mégis mit akar tőlem? – dühösen csengő szavai és pillantása közepette megpróbálta kiszabadítania a kezét, ám nem használta emberfeletti erejét. Vajon így is sikerült neki? Nem akarta ezt az egészet. Feszélyezve érezte magát. Túlságosan intimnek találta azokat a szituációkat, amiket a férfi idézett elő. Ráadásul, eszébe jutott az a régi, múltbeli emlék, amit már hosszú ideje elfelejtett:
Volt idő, amikor Hecaté fogoly volt. Szépsége és különleges lény mivolta veszélybe sodorta. Bája vakká tette azt a kegyetlen férfit, aki végül rabként tartotta, arany kalickába zárta a madarát és… bántotta.
Nem akart újra csapdába esni. Félt. Mélységesen félt s ahogy elméjében felvillantak annak az időnek a rémképei, úgy teltek meg szemei könnyekkel. Egyenesen a vadászra nézett, noha egyre homályosabbá váltak a vonásai. A könnyek eltakarták a kilátást, noha egyelőre egy sem ugrott elő, hogy végigszaladhasson a porcelán arcán.

۵ Gothic Music Medley ۵ 554 ۵ note ۵ ®

Vissza az elejére Go down
Jackson Winney
vadász

avatar

. :
Ami halott, nem halhat meg újra.
A szabadság az egy olyan kényes ribanc akinek hullák hátán kell megágyazni.


Posztok :
243
Kor :
27
Lakhely :
New Orleans
Foglalkozás :
Munkanélküli
. :


Tárgy neve: Re: Belvárosi park ; Elküldve: 5th Február 2017, 21:44



Hecaté






Megvan! Most biztos vagyok benne nem megy el, persze erőszakkal nem tarthatom vissza sőt eszem ágában sem lenne ilyesmit tenni. Csak a tudat a kezemmel megérintettem, az már egy bizonyos láthatatlan kapcsot képez. Dühös volt rám. Nem csak a tekintete sugallta ezt nekem hanem  beszédének hangsúlya is. Meglepett arccal néztem rá, mint amikor egy kisgyerek valami nagyon csodálatosat lát de nem érti, ahhoz lehetne leginkább hasonlítani az arckifejezésem. Végig hallgattam nem is próbáltam a szavába vágni. Van benne valami amit mond, még alig ismerjük egymást és még is vannak bizonyos elvárásaim vele szemben, amit nem szabadna elvárnom főleg nem pedig egy vámpírtól ami elvileg az ellenségem kellene legyen, de ő nem az!
-Mit akarok tőled?- kicsit el halkult a hangom, majd egy nagyot nyeltem és folytattam, kicsit sem lesütve a fejem, mélyen a szemébe mondom neki azt mit szeretnék tőle- csupán a társaságodat, nem ismerek hozzád foghatót és ez nem csak a szépségedre vonatkozik hanem a belső szépségedre is amit eddig megmutattál nekem.- mondtam neki, a mondata végére nem mondtam semmi sem lassan már úgy hangzott mintha egy bocsánat kérés lett volna, de jobb nem firtatni az ilyesmit, az már kész  csoda számban ment volna ha bocsánatot kér, de teljesen el fogadom amit mondott. Elhiszem, hogy nem szándékosan tette azt amit tett, tulajdon képen ezért nem is haragudtam rá vagy hasonló csak nem értettem azt, mivel érdemeltem ki. Nem tudhatom milyen érzés vagy nehéz lehet egy olyan hatalmas erőt birtokolni és irányítani, mint amivel ő rendelkezik. Hirtelen nagy szél támadt fel, megzavarta a csöndet ami a parkban uralkodott, lehetett hallani a fák ágainak az össze érintkezését. Második kérdésére csak elmosolyodom, kíváncsi lennék abban, vajon ennyi leélt évek után miben hisz, elve elrendelés? Sors? Karma? Nem tudom, tulajdon képen én egyikben sem de leginkább a sorsra fognám az egészet.
-Követni én? Nem az nem vallana rám, nincsen szükségem arra az árnyak között bujkáljak én ha szeretnék valamit akkor azt mindig szemtől szembe intézem- mondtam el neki tisztázva magam a gyanú alól, szánalmas dolog szerintem egy nőt követni.- gondolom akkor most azon gondolkodsz miért vagyok itt? Őszintén, kijöttem futni egyet és megláttalak téged, nem reméltem még látlak de amikor megpillantottam sugárzó szépséged akkor nem tudtam ellenállni és oda mentem hozzád- mondtam neki egy szuszban az egészet, de azért nem siettem el szépen alaposan mondtam. Remélem most már jobban megérti azt amit mondani szerettem volna neki, nem várok én tőle semmi nagyot, nem hiszem, hogy valaha is kebel barátok leszünk vagy ehhez hasonló ám azonban csak annyit szeretnék ne meneküljön el mindig előlem. Ahogyan el mondtam neki én csupán a társaságára vágyom, nincsenek semmi hátsó szándékaim. Amikor próbálta erőszakkal kihúzni a karját a kezem fogásából akkor elvettem kezemet, nem akartam azt érezze, hogy erőszakoskodom vele vagy ehhez hasonló. Azt sem akartam, hogy sarokba szorítva érezze magát miattam, nekem sem könnyű megbízni benne, szóval szerintem a helyzet fordítva is igaz. Ahogyan a szél fújta Hecaté haját elő bukkantak könnycseppjei ahogyan gurult a tökéletes arcán, ahogyan a szellő bele kapott a könny cseppekbe elvitte magával, és ahogyan a Hold fénye sütött le ránk, olyan volt az egész akár csak a könnyei gyöngyöt ontottak volna úgy csillogtam a Hold fény hatására. Mivel bánthattam meg ennyire? Tettem fel a kérdést magamnak, túlságosan is kemény voltam vele? Na meg a bűntudat is, hogy miattam sír ez a gyönyörű teremtés.
-Ne haragudj rám, nem akartam kemény lenni veled- mondtam neki, majd folytattam- megengeded?-kérdeztem tőle, ha igent mond akkor átölelem ha meg nemet akkor nem teszek semmit sem. Nem fogok túlságosan közel menni hozzá ha ő azt nem szeretné, úgy látom ezt ő nagyon komolyan veszi. Nem tudhatom milyen okok miatt, nem vagyok pszichológus értsek az ilyesmihez, de azért ha egyszer el akarja majd mondani akkor szívesen meghallgatom. Addig a válaszára várva mutató ujjammal el fogtam egy könny cseppet ahogyan Hecaté arcáról gurult le. Hideg volt, arra a hideg érzésre emlékeztet engem amikor Londonban egy kis patakocskánál beszakadtam és a jég alá olyan hideg érzés futott át a testemen.
Vissza az elejére Go down
Sponsored content



Tárgy neve: Re: Belvárosi park ; Elküldve:


Vissza az elejére Go down
 
Belvárosi park
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next
 Similar topics
-
» Hullócsillag Park
» Central Park, Manhattan
» -= Park =-
» Smaragd Park
» Flushing Meadows–Corona Park

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
DARKNESS IS COMING :: belváros :: belváros és városgerinc-
Ugrás: