Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Adminok
Jasmine Grey
Profil
Diana V. Strzechowsk
Profil
Alec Vasquez
Profil
Violet Porter
Profil
chatbox

friss válaszok
Burn it ! - Diana &Andy
14th November 2017, 17:30
írta: Andrzej Strzechowski
Stivali Italiani
7th November 2017, 15:10
írta: Vendég
Belső udvar
4th November 2017, 20:28
írta: Andrzej Strzechowski
Cat & és a kandúr
24th Október 2017, 23:58
írta: Damien Tecuaneztli
A Kandúr "barlangja"
24th Október 2017, 20:55
írta: Alasar Mal
Uszoda
24th Október 2017, 19:50
írta: Violet Porter
Cicuska aranykalitkája
8th Október 2017, 23:03
írta: Catherine Williams
Belvárosi park
5th Október 2017, 23:17
írta: Alexis Rowe
Asztalok
4th Október 2017, 23:43
írta: Adele Vien
Játékostárs keresõ
29th Szeptember 2017, 10:51
írta: James Bryant
Munkahely nyilvántartás
28th Szeptember 2017, 18:57
írta: James Bryant
Avatarfoglaló
28th Szeptember 2017, 18:48
írta: James Bryant
James Bryant
27th Szeptember 2017, 21:45
írta: Jasmine Grey
Alexis Rowe
19th Szeptember 2017, 16:16
írta: Jasmine Grey
Hiányzásnapló
31st Augusztus 2017, 21:00
írta: Violet Porter
belépett tagok

Nincs


Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég
A legtöbb felhasználó (44 fő) 25th Június 2016, 22:24-kor volt itt.


 

 Felső szint

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Fõadmin
admin

avatar

. :

Posztok :
436
Foglalkozás :
- looking upon New Orleans -
. :


Tárgy neve: Felső szint ; Elküldve: 27th Március 2016, 21:22




Vissza az elejére Go down
Dante Grey
vérpárduc alfa

avatar

. :


▲ ▽ ▼ △


Posztok :
148
Kor :
71
Lakhely :
▧ közöd?
Foglalkozás :
▧ alfa; tetkós; szerelő.
. :

Az irányítás jó dolog, de nem azonos a szabadsággal.

Amit ma teszünk, döntés arról, hogy milyen lesz a holnapunk.


▲ ▽ ▼ △

Néha hibázunk. Ekkor két választásod van: együtt élsz vele, vagy rendbe hozod.

Az a gond az elcseszésekkel, hogy sose lehet tudni, mekkorák lesznek végül.


▲ ▽ ▼ △

Nem mi magunk határozzuk meg, hogy mit akarjunk. Gondolatainkat és szándékainkat olyan háttérben megbúvó okok hívják életre, amiknek nem is vagyunk tudatában, és amik felett nincs is tudatos hatalmunk.




Tárgy neve: Re: Felső szint ; Elküldve: 27th Március 2016, 21:23



Madame Stark



Vigyorogva csaptam be magam után a Mustangom ajtaját.
- Ahogy mondta: maga az Ördög sofőrje! - kiáltom oda neki, amikor ő is kiszáll a kicsit sem olcsó Mercedeséből.
Még szélesebben mosolygok, amikor megállok mellette és ismét a karomat nyújtom neki. Felvillanyoz, hogy a közelében lehetek. Percről percre egyre inkább megkedvelem ezt a nőszemélyt. Valószínűleg azért, mert az említett percekben újra és újra meglep. Ezúttal már könnyebben fogadja be orrom a különleges illatát és egyszerűbben bontom le a furcsa keveréket. Száraz föld. Pattogó szikrák. Nedves vihar. És fűszerek. Töménytelen mennyiségben. Haját finoman cirógatta az esti szél és így érezhettem a nyakamon simaságát. Szemei szinte villództak az utcai lámpák, boltok vibráló neon fénye alatt, amikor lepillantottam rá. Annyira nem kellett, mert a 10 centis sarkaival majdnem elérte az államat. Mozdulatai egy táncos és egy ragadozó mozgásának keveréke volt. Ebben a nőben minden olyan… földöntúli volt. Elnyomtam egy grimaszt erre a frappáns megfogalmazásra.
- Erre, igaz? - kérdeztem, ahogy a kocsmához vezettem.
The Crows’ Nest. Hah, találó. Hogy nem vagyok meglepve?
Lenézve rákacsintottam, majd belöktem a kezemmel a nehéz faajtót. Valószínűleg ez az egyetlen kocsma ezen a környéken, ahol nem jazzt vagy bluest vagy ilyesmi zenét játszanak. Ennek a nőnek pedig sikerült megtalálnia. Nem, most sincs semmi meglepődés. Amint beteszem a lábamat, az első dolgom felmérni tekintetemmel a helyemet és rögtön a kijáratokat keresem. Nem azért, mert nem bízom drága partneremben, csak megszokásból. Ha viszont jobban bele gondolok… nem, nem bíztam a kísérőmben. Mindesetre maga a hely igencsak kellemesnek tűnt. Nem túl tágas, inkább családias és csendesebb. A rock zene zöreje elrejtett hangszórókból járta körbe a helyiséget. Hasonlított kicsit Alec Pubjához - itt is sok volt a fa felület, de nálunk több volt a szín. Most viszont ez a füstös zugos kis hely tökéletesen megfelelt a terveimnek.
Pillantásommal továbbra is a helységet fürkészve, kiszúrva a zöld Exit táblát, és a többi ajtót feltereltem a boszorkát az emeletre.
- Remélem, itt jó lesz - búgtam a fülébe, amikor is leghátul egy boxos részhez vezettem.
Megvártam míg beül, majd én is beültem mellé. Annyit már tudtam róla, hogy megvannak a bizonyos elvárásai és kényelmi helyzetei. Éppen ezért ismét csak pofátlanul közel húzódtam. Tudtam, hogy a tűzzel játszom - valószínűleg szó szerint - de nem bírtam megállni. Csak egy kicsit.
- Signora remélem, itt majd kellemesebben érzi magát, mint a szerény kis tetováló szalonomban.
Azaz reménykedtem benne, hogy itt majd bőbeszédűbben válaszolgat a kérdéseimre. Igaz, hogy már most nagyon kedveltem, szimpatikus volt, de attól még nem felejtettem el mi is ő. Ezt a kínálkozó alkalmat, hogy még több információt szerezhessek a falkám számára pedig nem hagyhatom csak úgy elillanni. Mélyen a szemeibe néztem egy hosszú pillanatig. Próbáltam kikutatni jobban, hogy milyen ember is ő. Vajon a kegyetlen fajtához tartozik, akit nem érdekel semmi és senki csak a saját érdekei és így is néz a világra? Vagy az érdektelen, aki csak szórakozásból teszi, amit tesz, amíg itt nem hagyja ezt a keserű életet? Abban biztos voltam, hogy nem jámbor féle, se nem, az együttérző típus, aki azért csinál bájitalokat, hogy másokon segítsen. De valahogy azt sem néztem volna ki belőle, hogy esetleg valaki más keze alá munkálkodjon.
Pillantásom ismét magába itta arcának minden rezzenetét és még előrébb hajolva, már elnyitottam a számat. Azt nem tudom, hogy kérdeztem volna-e valamit, kijelentést tettem volna, vagy valami egészet mást.
Megjelent a felszolgáló.
- Mit adhatok? - kérdezte udvarias, de teljesen közömbös hangon.
- Én egy whiskey-t kérek, köszönöm - válaszoltam körülbelül ugyanolyan hangon, aztán várakozóan a Miss Starkra néztem.
Miután a lány elment a rendelésünkkel, felemeltem egy tincset a hajából. Úgy csúszott az ujjaim között, mintha igazi kígyó lenne. Macskásan elmosolyodtam, ahogy az ujjaimra csavartam.
- Na, és mondja ki a Tanácsos Úr - emeltem ki gúnyosan - felesége?
Gondoltam egy ilyen egyszerűvel kezdek. A nők, amúgy is imádnak fecsegni, főleg az ilyesmi szaftos pletykákról. Ő pedig kétségtelenül nő volt.


SZAVAK SZÁMA: 640 | MEGJEGYZÉS: bocsi, ez most fos lett :/



Vissza az elejére Go down
Raven T. Stark
prominens boszorkány

avatar

. :
Do you call yourself a fucking hurricane like me?


Five hundred souls. I carried them in the darkness of my dark-beating heart. A human doesn't have a heart like mine. You see? Even death has a heart.


Posztok :
68
Kor :
136
Lakhely :
New Orleans
Foglalkozás :
Burn your kingdom down

Tárgy neve: Re: Felső szint ; Elküldve: 27th Március 2016, 21:28



Dante & Raven



Paint it with passion my favorite color.



A piros lámpák soha nem érdekeltek. Gátlástalanul megyek át az összesen, ami az utamba kerül, és pofátlan módon előzök be mindenkit, mit sem törődve a szabályokkal, a korlátokkal, vagy – bassza meg! – a veszéllyel. Így érdemes élni, és valamiben úgyis meg kell halni. Habár, soha nem úgy terveztem, vagy vártam, hogy majd autóbalesetben vesztem életemet. Valahol meglehetősen méltatlan volna, rám-, az emlékemre-, és az örökségemre nézve.
És ez, természetesen, most sem történik meg.
Nem haltam meg, egyelőre, habár nem bízom Dantéban, és az este még oly’ fiatal; bármi megtörténhet, és mindenre fel vagyok készülve, nem érhet meglepetés.
- Az évek és a rutin – hanyagul vonom meg a vállamat, és kacér mosolyra görbül vörösre festett ajkam szeglete, miközben újra Dante mellé lépek, és felém nyújtott tagjába karolok.
Tetszik nekem a macska jelenléte. Korábban mindig elhatárolódtam a vérbestiáktól, mindig is csak félvéreknek gondoltam őket. Félállatok, vagy félemberek. Mióta visszatértem New Orleansba, és rendeződött a viszonyom a nővéremmel, és megismertem a családját – Andrzejt és Olivert -, és a falkáját, másképpen tekintek a vérállatokra. Talán tényleg vissza kellett jönnöm ide, ahol minden kezdődött, hogy felnyíljon a szemem, hogy másképp nézzek a dolgokra, vagy legalábbis, másképp tekintsek rájuk. És az itt élőkre. A régi ismerősökre, a hátrahagyottakra, és az új arcokra.
Valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva már nem akarok élből megölni mindenkit, aki az utamba kerül. Nem tagadom, mindenkiben a potenciált keresem, hogy hogyan lehetnének hasznomra, de már nem vagyok dühös rájuk. Már nem haragszom az egész világra. Régebben csak ez volt nekem: a féktelen harag és gyűlölet. Semmi más. Egyedül voltam, én és a düh.
Ide kellett jönnöm, itt kell lennem, nyitott szemmel, elmével, és lélekkel.
Így lehet az, hogy ezt az affért sem utasítottam vissza, Dantéval. Úgy éreztem, el kell jönnöm vele ide, el kell hoznom ide, és meg kell ragadnom a kínálkozó lehetőséget – legyen szó bármiről. Elvégre... nem is olyan biztos, hogy meg kell ölnöm őt.
Nagy levegőt veszek, a testemen végigáramlik a macska kisugárzása, az aurájából származó energia, és az élet vad szikrái. Az érzés-, és az, hogy mire a férfire nézek, ő már engem figyel, megmosolyogtat. Titokzatos. Nem tudok róla semmit. Nem ismerem. Nem tudom, mit akar tőlem, mik a tervei velem. Annyit tudok, teljes bizonyossággal, hogy én nem csak egy terv vagyok. Szóval bármi is jár a fejében, a mögött a markáns arc mögött, és miféle gondolatok cikáznak a koponyájában, velem kapcsolatban, ahhoz nekem is lesz egy-két-sok szavam. Mert én nem csak egy terv vagyok. Én nem vagyok csupán egy ’csak’. Senkinek sem. Én minden vagyok, vagy semmi – középút nincs.
Egészen közel simulok hozzá, felkarunk is összeér, a hajam a nyaka finom bőrét cirógatja, tincseim a kabátját ostromolják.
- Igen, ez lesz az – bökök állammal a kocsma ajtajának irányába. Nem tartott sokáig megtalálni ezt a helyet. Elegem volt a jazzből, az ilyen füstös kis romkocsmák pedig vonzanak, mint pillangót az éjszakai fény. És szerelem volt első látásra, első hallásra. Régi klasszikusoktól elkezdve, modernebb együttesek, és előadók mély basszusait ontják magukból a falak, melyeken dedikált plakátok lógnak, elegáns képkeretekbe foglalva, és fotók koncertekről, a világ minden tájáról. És az sem írható fel hátránynak, hogy a helyiség dohányzó...
Nem éppen elegáns hely, maradjunk ennyiben, de pont nekem való.
Cipőm sarka öblösen koppan a hajópadlón, orromat megcsapja a frissen csapolt sör, a cigaretta füstjének zamata, és a whiskey jellegzetes illata. A csapos-, egy poharat ragyogóra törölgetve, pillant fel ránk, és mosolyogva int nekem, én pedig biccentek irányába. Arcán meglepődöttség tükrözik – soha nem hoztam magammal ide senkit, ez csak az én helyem volt.
Hagyom, hogy Dante hátra tereljen, és miközben elvonulunk a pult mellett, intek neki – kettőt mutatok fel, és a férfi tudja, hogy mire célzok, hiszen ebben a kocsmában én vagyok a Tequila Királynő.
- Megfelel – simítom arcélemet az övének, egy gyorsan tovaröppenő pillanatig. Annyira éppen elég volt, hogy bőrömön újfent szétszaladjon valamiféle elektromos izzás. Aztán helyet foglalok a vörös bársonyhuzatos boxban. Dante pedig mellém ül le, egészen közel, újfent túl közel, de nem húzódok el. Nem is igazán tudom, mióta rettegek ennyire mások közelségétől. Az intimitástól.
- Soha nem mondtam, hogy rosszul érzem magam ott, Önnél – dorombolom, felé fordítva arcomat. – Talán vissza is megyek, hamarosan, hogy újra a vászna legyek a művészúrnak – jelentőségteljesen pillantok rá, tekintetébe mélyesztem az enyémet, hogy lássa: komolyan gondolom, amit mondok. Végtére is, ha az ember egyszer elkezdi, nem tud megállni egyetlen tetoválásnál, egyetlen mesterműnél.
Tagadhatatlanul érdekel a férfi, mindenféle szempontból. Tudni akarom, hogy ki ő. Tudni akarom, hogy mik a tervei, és mik a szándékai. Aztán majd kiderül, hogy ennek én a részese akarok-e lenni. Mert hiába vannak tervei, ha nem passzol hozzám, ha nem olyan dolog, amihez a kézjegyemet adhatnám, nem fogom segíteni-, vagy hátráltatni őt.
Amikor még sokkal, sokkal jobban belehajol az aurámba, pilláim rebbennek, de mozdulatlanul várok a következő lépésére, hallgatom szavait, akárha magam is valamiféle elegáns ragadozó lennék, csak úgy, mint ő.
A pincér zavar meg minket.
- Én Bacardi Carta Negra rumot kérek – pillantásra sem méltatom a felszolgálót, még mindig Dante vonásain időzik tekintetem. Amint ónix tincsemet ujjára tekeri, jóleső borzongás fut végig egész testemen, a koponyámról kiindulva, a gerincem mentén, még az ujjbegyeimben is érzem.
- Nocsak – búgom, keserédes, rövid nevetést hallatva -, talán el akarja csábítani a Tanácsos asszonyát? – igazság szerint, lényegében azon van... de ezt nem kell tudnia, egyelőre. – Vigyázzon vele, kiszámíthatóan kiszámíthatatlan – most rajtam a sor, hogy pofátlan módon közel hajoljak hozzá. - Meglehet... hogy veszélyes – dorombolom fülébe, ajkaimmal arcélét súrolva, bőrét simítva. - Miért érdekli, hogy ki az a nő? miért érdekli, hogy ki ez a nő? – ezt már csak gondolatban teszem hozzá, miközben kissé hátra húzódok, hogy igazán bájosan rámosolyoghassak. Tényleg kíváncsi vagyok. Lehet, hogy máskor, más körülmények között, ha nem rólam volna szó, nem érdekelne. De így... oh, nagyon is érdekelt vagyok az alfa gondolataiban, elképzeléseiben, terveiben.


Words: 951 ▲ Music: Kings. ▲ Notes: Searching for smoke in a still water pond.
Vissza az elejére Go down
Dante Grey
vérpárduc alfa

avatar

. :


▲ ▽ ▼ △


Posztok :
148
Kor :
71
Lakhely :
▧ közöd?
Foglalkozás :
▧ alfa; tetkós; szerelő.
. :

Az irányítás jó dolog, de nem azonos a szabadsággal.

Amit ma teszünk, döntés arról, hogy milyen lesz a holnapunk.


▲ ▽ ▼ △

Néha hibázunk. Ekkor két választásod van: együtt élsz vele, vagy rendbe hozod.

Az a gond az elcseszésekkel, hogy sose lehet tudni, mekkorák lesznek végül.


▲ ▽ ▼ △

Nem mi magunk határozzuk meg, hogy mit akarjunk. Gondolatainkat és szándékainkat olyan háttérben megbúvó okok hívják életre, amiknek nem is vagyunk tudatában, és amik felett nincs is tudatos hatalmunk.




Tárgy neve: Re: Felső szint ; Elküldve: 26th Június 2016, 23:01



- Madame Stark -


Felmorranok, amikor egy pillanatra az arcomhoz simítja a sajátját. Ez elégedettséggel tölt el - ezek szerint nem én vagyok az egyedüli, aki nagyon élvezi ezt a kis összejövetelt. Ezt tovább bizonyítja az a tény is, hogy nem húzódik el ezúttal, mikor mellé ülök. Szorosan. Én mindenképp nagyon élvezem a közelségét. Ráébredek arra, hogy már nagyon... nagyon rég nem voltam nővel. Régen ez szinte elképzelhetetlen volt. Legalább olyan nagy szoknyapecér voltam, mint Alec. Nem érdekelt különösebben a lányok 'minősége' sem. Aztán jött Lynn... az első akivel normálisan akartam csinálni a dolgokat. Lassan. És nézzük meg hová jutottam! Egyetlen punci sem már hónapok óta. Megpróbálok pontosan visszagondolni arra, hogy mikor is volt az utolsó. Annyira a messzeségbe vész, hogy totál megijedek, ezért inkább gyorsan felmarkolom a whiskey-met, amit rendeltem és leküldöm az egész poharat a torkomon. Az égető, édes íz megnyugvást hoz és kellemesen megül a gyomromban. Mielőtt még a pincér elmehetne visszateszem a poharat a tálcájára és jelzek, hogy még két pohárral hozzon ugyanezt.
Elégedetten morranok megint szavaira. Lassan felé fordulok és huncut, cicásan görbülő mosolyra húzom a szám, ahogy a szemébe nézek.
- Nagyon örülnék neki, signora - mondom mély hangon. - Én is örömmel dolgoznék magán - teszem hozzá és épp csak egy pillanatra a tekintetem lefelé fut. Először a vörös ajkakra, aztán lejjebb a dekoltázsára. Aztán grimaszolok egyet.
Ez nagyon gáz duma volt, és totál tiszteletlen. Mint egy részeg bunkó. Pedig alig ittam valamit.
Megrázom a fejem és reménykedem benne, hogy elfelejthetjük az előbbit. Ezt biztosítva gyorsan hozzáteszem:
- De tényleg... hívhat bármikor, szívesen bevállalom, amikor éppen tudom. Nem mellesleg jól a pénz - kacsintok rá.
Aztán megint közelebb hajolok hozzá. Ezúttal nem szemérmetlenül kutató a tekintetem. Vagy legalábbis nem abból az indokból. Inkább kíváncsi, szeretnék a bőre alá látni és megtudni mégis milyen nővel van most dolgom. De az élet nem ennyire egyszerű, és az emberek sem. Főleg, nem az emberek. Főleg nem azok, akikben akár egy kis természetfeletti is van! Úgyhogy jobb lesz, ha ezentúl jobban megválogatom a szavaimat. Azonban... lehet előbbi udvariatlanságom még kézenfekvő lehet, hiszen nehezebb lesz kiismernie engem. Mondjuk azt sem akarom, hogy azt higgye valami hülye bunkó vagyok. Mondjuk lehet nem állna messze az igazságtól...
Elhúzom a számat a kérdésre.
- Nem akarom.
Azonban elakad a hangom, amikor meghallom rekedtes nevetését. Majd még jobban elhallgatok, ahogy közelebb hajol. Mellei a felkaromhoz simulnak, és legszívesebben dorombolnék. Aztán arra gondolok, már eddig is éppen elég pofátlan voltam, és nem szeretem a kertelést. Nem is tudom miért áltattam magam ennyi ideig.
Felé fordítom a fejem, hogy az ajkunk majdnem összeér és félredöntött fejjel figyelem. Aranyíriszeim most villannának, ha nem lennének barna lencsék mögé rejtve. Hallom, ahogy megjelenik a pincér és leteszi a további két poharamat, de rá se hederítek. Most sokkal jobb elfoglaltságom van.
- Valójában nem érdekel senki neje - mondom sima hangon, aztán felemelem és kezembe fogom az állát. Kicsit talán jobban megszorítom, mint ami egy egyszerű simogatásnak beillene, de ez csak figyelmeztetés. Hogy ténylegesen magamra vonjam minden figyelmét. - Engem maga érdekel. - Hirtelen megváltozik a hangom és keményebb lesz. - Milyen posztot tölt be a boszorkányoknál? Terveznek mostanában valamit? Hajlandóak belefolyni más fajok politikai csatáiba?



SZAVAK SZÁMA: 522 | MEGJEGYZÉS: hmmm.... hát akkor csapjunk bele

Vissza az elejére Go down
Raven T. Stark
prominens boszorkány

avatar

. :
Do you call yourself a fucking hurricane like me?


Five hundred souls. I carried them in the darkness of my dark-beating heart. A human doesn't have a heart like mine. You see? Even death has a heart.


Posztok :
68
Kor :
136
Lakhely :
New Orleans
Foglalkozás :
Burn your kingdom down

Tárgy neve: Re: Felső szint ; Elküldve: 27th Június 2016, 16:37



Dante & Raven



Paint it with passion my favorite color.



Őszintén szólva, soha nem érdekelt, hogy mit gondolnak rólam azért, mert-, és ahogyan szórakozom a férfiakkal. Nyilvánvalóan az ismerőseimnek, vagy az idegeneknek, akik csak látják, hogy mit művelek, megvan a maguk véleménye rólam. Soha nem érdekeltek a felém küldött szúrós, megvető pillantások. Soha nem érdekelt mindaz, amit az arcokról leolvastam. Soha nem érdekeltek az emberek. Fogalmuk sincs róla, hogy ki vagyok. Hogy mi vagyok. Hogy kezem egyetlen, hanyag suhintásával képes volnék felégetni ezt az egész kócerájt (feltéve persze, ha nem szeretném ennyire).
Dante morranását hallva mosolyra rándul vörösre festett ajkam szeglete. Élveteg képpel figyelem, ahogy lehajtja az imént rendelt, karcos, bronzos italt. Le sem veszem róla tekintetemet, úgy fonódnak karcsú ujjaim a kristály pohárra, és szemérmetlenül, rezzenéstelen arccal iszom meg. Az egészet. Szinte lassan, acsarkodón, kihívón ereszkedik le a torkomon. Ingerel. Úgy érzem, hogy a tűz, ami az ereimben pulzál, most vad szikraként pattog végig az egész testemben, a bőröm alatt. Jóleső borzongás fut végig gerincem mentén, csigolyáimba kapaszkodik a szelídítetlen tűz, és mintegy kígyóként csavarodik a testem köré, az alfa aurájával egyetemben.
Valósággal tobzódom ezekben az érzetekben.
Csendben.
Hangtalanul.
Bujkáló, kétes mosollyal.
- Képzelem – biccentem kissé jobbra fejemet. – Csakugyan? Pedig... még messze nem látott mindent.
Nem eresztem a tekintetét, míg végül pillantása el nem kalandozik.
Le.
Lejjebb.
Még lejjebb.

Nem igazán zavar kutató-, sőt, szinte testemet feltérképező pillantása. Mit mondhatnék? Miért játsszam az apácát, miért legyek egy bizonyos frigid fapicsa, mindaz, ami valójában nem vagyok? Miért büntessem azért, mert férfi, mert tetszik neki az, amit lát? Az időt, amit mustrálással tölt, én is kihasználom, és alaposan végigmérem. Újra, és újra, és újra. Soha nem tagadnék meg magamtól egy ilyen hímet, egy ilyen kaliberű férfit, de soha nem engedném, hogy ő válasszon ki engem, mint egyfajta tenyészkancát, a legnemesebbek közül. Mert én az a kurva vagyok, amelyikkel nem lehet baszakodni.
- Úgy lesz. A száma megvan, ha más nem, meglepem – és baszott módon nem érdekel, ha nem szereti a meglepetéseket. Az enyémet imádná. Kacsintására a replikám mása az övének.
Egyre közelebb merészkedik, én pedig állom közelségét, állom tekintetét, és szemrebbenés nélkül nézek vele farkasszemet. Pillantása vesébe látónak hat, de tudom, hogy nem ismer, hogy nem tud rólam semmit, hogy nem tud kiolvasni belőlem semmit sem. Önelégülten, bestiális mosollyal vigyorgok a képébe. Tagadhatatlanul élvezem a mi, csendes kis párbajunkat, a szótlan csatározást, a finom puhatolózást. Mert, oh, bizony, bizony, én is meg akarok tudni róla egy, s mást. Sőt, mindent. Tudni akarom, hogy hasznom származik-e belőle. Ha nem, akkor vajon meg kell-e halnia? És, ha igen, gyors, vagy lassú halált szánjak-e neki?
Ez azonban mind, egytől egyig a nem is oly’ távoli jövő zenéje. Igazság szerint, még ma éjszaka kiderül, hogy hogyan tovább, hogy merre tovább. Hogy együtt tovább, vagy külön utakon.
Éppen azon tűnődöm, ha valóban, ha tényleg ilyen hülye bunkó, mint, amilyennek tűnik most, vagy, mint amilyennek mutatja magát, akkor nem lesz nehéz dolgom azzal, hogy arra irányítsam, amerre jó lesz. Nekem, nyilván.
- Akkor mit akar? – szegezem neki a kérdést.
Melleim szemérmetlenül simulnak a felkarjához, és, ahogy levegőt veszek, a feszes izmoknak, izomkötegeknek préselődnek. Felém fordul. Érzem a bőrömön a leheletét, fejemet kissé felszegem, úgy pillantok rá, és nem hagyom, hogy másra figyeljen. Azt akarom, hogy egyedül rám koncentráljon, hogy én legyek e cseppnyi, kárász életű univerzum egyetlen, fényesen ragyogó középpontja.
Bódító nyugalom ereszkedhetne rám, ha hagynám. Érzem, ahogyan lepelszerűen lebeg fölöttem, de soha nem vagyok nyugodt. A nyugodt ember figyelmetlen, egy olyan képzelt, kellemes érzésbe ringatja magát, ami valójában ott sincs.
Nem félek.
Izgatott vagyok.
A szívem hevesen kalapál.
Ebben a csendes, mozdulatlan, időbe fagyott pillanatban, mintha csak kifeszített kötélen egyensúlyoznánk, Dante és én.
Nem kerüli el figyelmemet a szelíd erőszak, amivel hozzám ér. Sötét, kétes kis mosoly játszik ajkam szegletében. Talán egy casus belli. Talán nem.
- Érdekes fejlemény – dorombolom, felvonva egyik szép ívű szemöldökömet. Aztán kinevetem. Egyenesen a képébe kacagok. Jóízűen. Érzéssel.
- Egészen pontosan milyen politikai csatákra gondol? Én, személy szerint, színházba vagy operába terveztem menni ezen a héten. Önök terveznek mostanában valami... hm, nagy volumenűt? Vagy csupán csatlakozni óhajtanak roppantul elbűvölő társaságomhoz? – az én hangom is megváltozott. Olyan, akár a jégszilánkokra csorgatott méz. Pofátlanul előkelő stílusban adom elő mindezt, és szavaimat szinte egytől-egyig szarkazmusba mártottam.


Words: 692 ▲ Music: Kings. ▲ Notes: Searching for smoke in a still water pond.
Vissza az elejére Go down
Dante Grey
vérpárduc alfa

avatar

. :


▲ ▽ ▼ △


Posztok :
148
Kor :
71
Lakhely :
▧ közöd?
Foglalkozás :
▧ alfa; tetkós; szerelő.
. :

Az irányítás jó dolog, de nem azonos a szabadsággal.

Amit ma teszünk, döntés arról, hogy milyen lesz a holnapunk.


▲ ▽ ▼ △

Néha hibázunk. Ekkor két választásod van: együtt élsz vele, vagy rendbe hozod.

Az a gond az elcseszésekkel, hogy sose lehet tudni, mekkorák lesznek végül.


▲ ▽ ▼ △

Nem mi magunk határozzuk meg, hogy mit akarjunk. Gondolatainkat és szándékainkat olyan háttérben megbúvó okok hívják életre, amiknek nem is vagyunk tudatában, és amik felett nincs is tudatos hatalmunk.




Tárgy neve: Re: Felső szint ; Elküldve: 27th Június 2016, 22:58



- Madame Stark -


- Nem szeretem a meglepetéseket - mondom és összevonom a szemöldökömet úgy nézek rá, hogy tudja nem viccelek.
Amióta alfa lettem megtanultam nagyon nem értékelni a meglepetéseket. Nem mintha annyira szerettem volna őket régebben, de akkor még... hmmm... hogy is mondjam? Szabadabban kezelhettem őket. Amióta viszont itt a vállamon ez a sok felelősség. Ez a sok élet! Azóta nem dönthetek csak úgy kedvemre, teljes megfontolás nélkül. Bár megmondom őszintén, hogy nagyon nehéz nem hagyni, hogy a forrófejűségem elsodorjon magával. Néha annyival egyszerűbbnek tűnik csak úgy beverni egy-két fejet, tudjátok? Olyan jó, amikor érzed, hogy az öklöd csontjai ütköznek az ellenfél arcával. Nem úgy állok hozzá, mint a mocskos vérszipolyok, nem a vér miatt. Maga a... hm... adrenalin, de nem is! Inkább maga az akció, a brutalitás az, ami vonz az ilyen helyzetekben. Ha alfa leszel? Felejtsd el a jó kis sikátoros bunyókat, amikor szarrá verhettétek egymást. Vagy mint két ütödött szavakkal ostromoljátok egymást - és gondolhatjátok kinek megy jobban, az én múlttammal meg a tökéletes kommunikációs készségemmel -, vagy életre-halálra megy küzdelem... hogy legtöbbször még az ereidben is megfagy a vér. Főleg, mert legtöbbször nem te vagy az áldozat.
Mint mondtam: felelősség. Sóhaj.
Hirtelen olyan fáradtnak érzem magam és jólesően gúrítom le a kövezkető pohár whiskey-t a torkomon. Azonban ez egy 24/24-es meló, úgyhogy nem lazsálhatok, meg sajnáltathatom itt magam. Főleg nem ez előtt a nő előtt. Több indokból is.
Visszafordulok hozzá és közel merészkedem. Élvezem közelségét. Csak egy kicsit rándul meg szám széle, amikor még közelebb simul hozzám. Szívesen megnézném őt ruha nélkül... Vagy valami szexi fehérneműben, mmm... igen.
Nem! Ember, szedd már össze magad!
Megrázom a fejemet. Szigorú pillantást vetek rá kérdésére. A legszigorúbbat.
- Válaszokat - mondom egyszerűen, keményen.
Meglepődötten hallom meg szívének heves kalapálását. Félredöntöm a fejem ismét és még kíváncsibban fürkészem őt. Talán csak nem fél? De nem, ezt rögtön az első pillanatban könnyű leszűrni. Azt is, hogy ez a nő soha nem fél. Úgyhogy valami más oka lehet izgatottságának. És ez az! Izgatott? De miért? Azt hiszi, hogy ez valami játék? Szórakozni vágyik? Tudom, hogy elég kétértelmű... hmmm... vagy inkább egyértelmű jeleket küldtem eddig felé, de... Azt akarom, hogy tudja, mostantól business van keményen, és nem akarom, hogy a szexuális feszültség, ami köztünk van belezavarjon ebbe. Nem akarom, hogy komolytalanul vegyen engem. Azt gondolja, hogy egy jó dugás vagyok, aztán eldob, mint a szememet. (Majdnem elnevetem magam erre a kijelentésre. Elvégre régen ugyanezt gondolhatták a lányok, akik velem kezdtek.) Mert én nem ebből állok.
Úgyhogy keményebbre veszem a stílust. Ez még mindig nem az, amit Jasmine-nél használok, nem is az, amit a falkatagjaimnál feszült helyzetben. Ő nem fajtámbéli, és biztosan nem is a húgom! Úgyhogy egyelőre csak annyit adok magamból, ami feltétlen szükséges ahhoz, hogy ne nézzen teljesen bolondnak.
Mégis úgy néz ki, hogy ez nem válik, mert kinevet. Ez a nevetése annyira már nem tetszik, mint az előbbi. Az szexi volt... ez meg... lenéző. Elhúzom a számat, és úgy gondolom kicsit meg is bűntetem, ha már úgy néz ki annyira élvezi a közelségemet, mint én az övét - elhúzódom. Teljesen.
Talán az elejétől kezdve nem kellett volna a tűzzel játszanom.
- Ne adja itt elő nekem a hülyét - mondom egyszerűen, majd grimaszolok a fenkölt stílusán. Ez tuti nem az a nő, akit alig pár perce megismertem. Vagy talán ez az igazi énje. Még inkább eltorzul az arcom, aztán megdörgölöm a kezemmel. Tényleg nem vagyok jó ebben. Azonban nem adhatom fel ilyen könnyen! Úgyhogy máshonnan közelítem meg a dolgokat: - Tudja, hogy mi vagyok? Mármint, hogy pontosan mi?



SZAVAK SZÁMA: 585 | MEGJEGYZÉS:

Vissza az elejére Go down
Raven T. Stark
prominens boszorkány

avatar

. :
Do you call yourself a fucking hurricane like me?


Five hundred souls. I carried them in the darkness of my dark-beating heart. A human doesn't have a heart like mine. You see? Even death has a heart.


Posztok :
68
Kor :
136
Lakhely :
New Orleans
Foglalkozás :
Burn your kingdom down

Tárgy neve: Re: Felső szint ; Elküldve: 28th Június 2016, 20:35



Dante & Raven



Paint it with passion my favorite color.



- Tragikus – teátrálisan ejtem ki e szót szép ívű ajkaimon, miközben hanyag eleganciával megvonom a vállamat, azt szemléltetve, hogy tulajdonképpen nem érdekel. Habár, valahol megértem. Én sem szeretem a meglepetéseket. Nem szeretem, ha valami olyasmi történik, amiről nem tudok, mert szeretek mindenről tudni, és felkészülten, szilárdan, rendületlenül várni az esetleges csapásra. Másfelől viszont van a váratlanban valami hívogató, valami bicskanyitogató. Valami, ami felpezsdíti a lángoló vért az ereimben. Valami, amit imádok, ami adrenalinnal telíti egész testemet és lelkemet egyaránt. Az ismeretlenben, a nem egyszerű, nem köznapi életben van valami... módfelett csábító. Olyasvalami, amit nem lehet megunni.
És, oh, mennyire fenséges érzés volt egészen idáig, akár minden nap, minden percében a halál szemébe nézni! Milyen katartikus érzés volt kivívni magam ellen a sorsot, a saját életemet, és másokét feltenni a halállal játszott kártya partik során, mennyire felemelő volt és magasztos nyerni, miközben úgy szórakoztam mások életével, mintha csak valamiféle éjfekete, viharba és hideg tűzbe burkolózott istennő volnék! Cseppet sem volt ijesztő mások életéről dönteni, vagy mások életét kioltani, csak azért, mert attól nekem jobb lesz, mert azzal én nyerek. Soha nem voltam felelős senkiért sem, önnönmagamon kívül, de az összes mocskos tettemért büszkén, egyenes gerinccel, felszegett fejjel vállaltam a felelősséget.
Újonnan ez nem így működik, legalábbis, mióta visszatértem ebbe az átokverte városba. Már vannak olyanok, akiket nem rántanék magammal a szakadékba egy ilyen-, vagy ehhez hasonló kötélen eljárt haláltánc alkalmával. Sokszor úgy érzem, hogy a kezeim meg vannak kötve. Hogy nem vagyok szabad. Hogy talán jobb volna egyáltalán nem szeretni. Kitépném a saját szívemet, és porrá zúznám, ha ez azt a következményt vonná maga után, hogy hátralévő életem során képtelen lennék a szeretetre.
Mert a szeretet gyengeség.
Nem szabadott volna hagynom, hogy a fiam a nyakamon maradjon, meg kellene szabadulnom tőle, míg nem sejt semmit sem a saját kilétéről, és a kapocsról, ami talán erősebb bárminél a Földön.
Meg kellene ölnöm Charlotte-ot is. Akkor végre én pózolhatnék azon a trónuson, ami mindig is engem illetett.
Fel kellene robbantanom a város szélén, magányosan álló, elhagyatottnak hitt-, és titulált elmegyógyintézetet is, az összes farkassal egyetemben. A nővérem így nem állhatna az utamba, nem akarhatna megvédeni. Ha csak őt ölném meg, egy falkányi farkas lihegne a nyomomban, az alfa parancsára, amiért megöltem a szívszerelmét.
Igen. Az élet kegyetlen. Néha az volna a legjobb – nem a leghelyesebb, és nem a leghumánusabb, és valószínűleg nem a legegyszerűbb sem -, ha felégetnék magam körül mindent, ha felrobbantanám a hidakat, amik másokhoz kötnek, és, ha nem lennék egyéb, csupán egyetlen, magányos sziget az emberek, az élők színes kavalkádjában.
Ez volna a legjobb. Ez volna a célszerű. De ez nem lenne könnyű.
Erőt kell vennem magamon, hogy elsöpörjek mindent, mint egy radioaktív vihar, egy pusztító hurrikán, ami fontos, és, ami pontosan ezért hátráltathat, mert gyenge pontnak minősül.
Megiszom a második kör Bacardi Carta Negrát, és ezúttal én intek a pincérnek, hogy hozzon még. A gyomromból kiindulva jóleső forróság csavarodik körém.
Dante Grey szúrós pillantása nem hat meg, úgy néz ki, mint egy durcás kisfiú, aki nem kapott egy nagy tölcsér fagyit. Meg is mosolyogtat.
- Nem lesz ingyen – újabb hanyag vállrándítás, karcos hangon-, szinte érdektelenül, blazírt képpel közlöm a tényt.
Hogy mi izgat fel jobban, maga a feszültség, ami köztünk vibrál, maga a férfi, Dante, a jelenléte, az erőteljes aurája, vagy az, hogy sanszos, hogy ő is akar valamit. Nem feltétlenül szexuális értelemben.
A probléma csak az, legalábbis az ő részéről, hogy ezt a játékot ketten játsszuk. És, sajnálatos módon, rettentően élvezem a mi kis kettősünket, a mi szelíd-erőszakos kis párviadalunkat, amit ezúttal nem karddal vívunk, nem a csatamezőn, hanem ebben a kocsmában, ital mellett, meghitt közelségben.
Aztán eltávolodik – ennyit a mi harcmezőnkről, folytassuk egy asztalnál.
Előveszem az ezüstszelencét, benne a díszsorba rendezett, fekete katonákkal. Egyet vérvörös ajkaim fogságába ejtek, mint egy ragadozó. A szelencét nyitva hagyom, az asztal sima lapján a férfi felé tolom.
Félrebiccentem a fejemet, miközben kihozzák az italt.
- Az meg sem fordult a fejében, hogy abszolút nem másztam bele a természetfeletti ügyeibe? – érdektelenséget színlelve teszem fel az amúgy teljesen logikus, és kézenfekvő kérdést. Nem, mintha nem arról árulkodna az egész fizimiskám, hogy meglehetősen gyakorta okozok katasztrófát. De lehetnék ennyire... önimádó, ennyire magányos, és ennyire igazságos, hogy nem használok élőket azért, hogy halálukkal segítsenek engem előrébb.
- Sejtem. De segíthetne egy kicsit... – szívok a fekete halálrúdba. – Aztán a végén még az is meglehet, hogy beszélgetésbe elegyedünk, és meg tudunk állapodni valamiféle üzletben, ami mindkettőnk számára nyereséges és hasznos – dorombolom, előbb a cigaretta szűrőjére, majd a minőségi szesszel telt kristálypohárba.


Words: 744 ▲ Music: Bitch Anthem. ▲ Notes: I’m gonna pop your bubblegum heart.
Vissza az elejére Go down
Dante Grey
vérpárduc alfa

avatar

. :


▲ ▽ ▼ △


Posztok :
148
Kor :
71
Lakhely :
▧ közöd?
Foglalkozás :
▧ alfa; tetkós; szerelő.
. :

Az irányítás jó dolog, de nem azonos a szabadsággal.

Amit ma teszünk, döntés arról, hogy milyen lesz a holnapunk.


▲ ▽ ▼ △

Néha hibázunk. Ekkor két választásod van: együtt élsz vele, vagy rendbe hozod.

Az a gond az elcseszésekkel, hogy sose lehet tudni, mekkorák lesznek végül.


▲ ▽ ▼ △

Nem mi magunk határozzuk meg, hogy mit akarjunk. Gondolatainkat és szándékainkat olyan háttérben megbúvó okok hívják életre, amiknek nem is vagyunk tudatában, és amik felett nincs is tudatos hatalmunk.




Tárgy neve: Re: Felső szint ; Elküldve: 28th Június 2016, 22:39



- Madame Stark -


Nézem, ahogy legurítja az itálat úgy, mintha csak víz lenne és elismerően megemelem a szemöldökömet. Nem számít, hogy alig pár percen belül nekem ez lesz lassan a harmadik poharam. Én vérpárduc vagyok, ma megihatok egy egész üveggel semmi bajom nem lesz tőle. Úgyhogy amikor ilyen kis "szolid" iszogatásról van szó, akkor inkább az ital íze miatt teszem, nem amiatt, mert be akarok kúrni. Éppen ezért mondjuk elvárom, hogy akkor azaz ital marha jó minőségű legyen. Szerencsére ezzel itt nincs gond, és megint csak elégedetten nyugtázom, hogy Ravennek jó ízlése van.
Felvonom a szemöldökömet, aztán összevonom őket.
- Nem is gondoltam, hogy másképp lenne - mondom mély hangon.
Mert tényleg nem. Az ember akár sima ember, akár természetfelettivel megáldott előbb utóbb megtanulja, hogy ebben a világban semmi sincs ingyen. Akármiről is legyen szó, akár egy tanácsról. Ha nem a szeretteidtől kapod, akik feltétel nélkül megtesznek érted bármit, akkor biztosan megfizeted az árát. A természetfelettiben méginkább így van. Mert túlélünk. Mert mindenki félti a saját maga életét, vagy hatalmát, vagy ami éppen a legfontosabb számára, és tudja, hogy a mi világunkban sokkal könnyebb ezeket elveszteni.
Úgyhogy nem. Nem gondoltam, hogy Raven majd önként megadja nekem azokat a válaszokat, amiket szeretnék a birtokomban tudni. Főleg, mert nem is tűnik éppen egy adakozó, jótét léleknek. Nem, számító, és jó játékos ebben - ezt biztosan látom. Ezért hát össze kell szednem magamat, mert én inkább szeretem az öklökkel lerendezni a dolgokat, és utálom a kertelést, a két értelmű szavakat.
Megpróbálom visszafogni a fintoromat, amikor felém csúsztatja a cigis dobozát. Nem mintha az ő szájából nem állna totál szexin a dolog, de én magam nem élek ilyesmivel, még ha nem is lenne hatása. Talán Alec miatt...
- Köszönöm, nem - mondom udvariasan és visszafogottan feltartom a tenyeremet.
Azonban ez elgondolkoztat. Vajon Miz Stark mennyi idős lehet? Tekintetem kutatón futattom végig alakján újra. Semmi kifogásolható nincs az alakjában, szinte tökéletes. Azért csak szinte, mert mindenkinek megvan az, amit szeret egy nőben és bár én nem bukom az olyan nőkre, mint ő... Valahogy mégis megfogott. Talán mert tényleg rég voltam nővel, és akár tudnék kefélni reggelig, de... Nem hiszem, hogy itt csak erről van szó. Azonban ahogy mondtam nincs kifogásolható benne, és nem tűnik betegnek sem. Tudom, hogy boszorkány, de nem halhatatlan... Nem tudok sokat róluk, csak amennyit az évek során felszedtem, de azt tudom, hogy ők is ugyanannyira ki vannak téve az élet viszontagságainak, mint az emberek. Bár lehet nem szív annyit, mint amennyinek most tűnik csak, amikor éppen olyan kiruccanásokat tesz, mint most velem.
- Nem - mondom egyszerűen és őszintén. Nem is hiszem, hogy ezt jobban ki kell fejtenem.
Nem mellesleg meg akár kis tettek is már befolyásoljuk a mi világunk történéseit - de ezt sem kell magyaráznom, nem neki.
Már éppen nyitnám aztán a számat, hogy megmondjam neki: nem fogok segíteni abban, hogy rájöjjön ki vagyok. Viszont további szavai belém fojtják a szót.
Nahát, ez... igazán érdekesen hangzik.
- Hmmm... miféle... üzletre gondolt? Talán egymás kölcsönös kisegítésére, információra, netán támogató kézre a harcban? - érdeklődöm, mert most aztán végképp felkeltette az érdeklődésem. Most már tényleg nagyon kíváncsi lennék milyen pozíciót tölthet be a saját fajtájában. Illetve mennyire erős. Kissé huncut mosolyra fordul szám széle, és megint közel hajolok hozzá. Végighúzom egyik ujjam hegyét álla vonalán. - Annyi mindent szeretnék megtudni önről!



SZAVAK SZÁMA: 547

Vissza az elejére Go down
Raven T. Stark
prominens boszorkány

avatar

. :
Do you call yourself a fucking hurricane like me?


Five hundred souls. I carried them in the darkness of my dark-beating heart. A human doesn't have a heart like mine. You see? Even death has a heart.


Posztok :
68
Kor :
136
Lakhely :
New Orleans
Foglalkozás :
Burn your kingdom down

Tárgy neve: Re: Felső szint ; Elküldve: 29th Június 2016, 18:33



Dante & Raven



Paint it with passion my favorite color.



Azt gondolom, hogy a férfi azért akar csatlakozni a nagy játszmákhoz, mert maga is fontos, valamely körökben. Azt egyelőre nem tudom, hogy egészen pontosan melyekben forog. Ha nem így lenne, ha nem lenne fontos, nem hiszem, hogy ilyen kitartó lenne; hacsak nem éppen azért küldte rám valamelyik fejes, mert információk kellenek nekik, a fajtájának – legyen bármi is az emberi maszk mögött – tőlem. With love.
Csak, ugyebár, az említett nagy játszmákban már nem szarral gurigázunk, így tehát az információ sincs ingyen, mint, ahogyan más sem.
Különben sem vagyok adakozós kedvemben, hiszen miért adnék ki bármit is, ha nincs garantálva az, hogy ebből én is hasznot húzhatok majd a későbbiekben? Nonszensz.
És akkor, bár nem mondtam ki hangosan, erre iszunk. Én legalábbis biztosan erre iszok.
- Jól gondolta – bólintok, immár újfent az üres poharam fölött. Érzem, ahogyan az erős, minőségi szesz kezdi kifejteni hatását. A koponyámban érzem az alkohol párájának nyomását. Gondolhatnék-, sőt, arra is gondolok, hogy Dante le akar itatni engem, annak reményében, hogy így majd talán kihúzhat belőlem valamit. Mint a cilindert a nyusziból. A nyulat a cilinderből. Ezzel az a probléma, hogy ittasan-, vagy részegen általában nem arról folytatok baráti-, vagy kevésbé baráti csevejt, hogy mivel ütöm el az időmet, amikor éppen nem az egyik helyi múzeum igazgatását végzem. Nem hiszem, hogy éppen ma éjszaka, éppen itt, csak azért, mert tudom Dantéról, hogy természetfeletti, majd azzal fogom bezengeni a romos rock kocsmát, hogy tulajdonképpen boszorkány vagyok, és meglehetősen jól értek egyfajta mágikus tűz létrehozásához – többek között, mert, hát, valljuk be: sokoldalú egyéniség vagyok.
Bár a férfi nem kér a cigarettából, nem húzom el a kettőnk közötti félútról, hátha később mégis meggondolja magát, és jól fog esni egy szál méregerős cigaretta.
- Ahogy gondolja – mondom mégis, majd intek az egyik felszolgálónak, és emlékeztetem rá, hogy, amikor beléptünk a kocsmába, kértem két tequilát, amit viszont még nem kaptam meg. Nehogy elveszítsem a türelmemet... nehogy. Ennek ellenére a lehető legbájosabb mosolyomat villantom a férfire, aki már indul is, intézkedni.
Izzó pillantásomat visszairányítom a férfire. Csendesen, szó nélkül szemléljük egymást, megint csak újra, és újra, és újra felmérnénk egymást, és, sejtésem szerint, mindketten azt latolgatjuk, hogy mennyi esélyünk lenne a másikkal szemben. Az az igazság, hogy nekem nem hiányzik momentán egy ostoba kis párharc sem. Sem vele, sem mással. Egyelőre nagyobb bestiára vadászok – arra a szörnyetegre, amelyik a fajtámat, az enyémeket tizedeli, és öli meg őket, egytől-egyig. Nem hiányzik, hogy éppen most, ebben az amúgy is puskaporos légkörben és időszakban, legyengülten kelljen helytállnom, vagy netalántán még időnek előtte meghalnom. Nem a haláltól félek, hanem attól, hogy a végén majd nem az én tisztem lesz az, hogy gyötrelmek és kínok kínjai között kifilézzem azt a kibaszott boszorkánygyilkost. Mert, bár Charlotte oldalán harcolok – nem ellene, és nem mögötte sorakozom fel, a kiskatonák között, hanem mellette, vállat vállnak vetve -, azt bizony nem szívesen engedném meg a barátnőmnek, hogy ő végezzen a vadásszal. Vagy legyen ez a rohadt gyilkos bármiféle, vagy fajta féreg is...
Válaszát hallva teátrálisan lebiggyesztem az ajkaimat.
- Kár – utalok ezzel arra, hogy akár egy nagyon rendes nő is lehetnék, hiába nem ezt tükrözi a külsőm. Ellenben, természetesen most sem hazudtolom meg önnönmagamat. Arra nem lennék képes. Az a nő is én voltam, a tetováló szalonban, ez a nő is én vagyok, és az a nő is én vagyok, aki embereket gyilkol meg, vagy kisebb-nagyobb városokat tesz a földdel egyenlővé.
- Igen – bólintok -, valami ilyesmire. Soha nem tudhatja, hogy mikor lesz szüksége egy boszorkány segítségére – mutatok rá a tényre, hogy eléggé hasznos lehetek, ha Dante is kisegít engem, ha szorult helyzetbe kerülök. És erre, mint azt mind tudjuk, eléggé nagy a sansz. Már csak abból is kiindulva, hogy sem a múltam, sem a jelenem, és ebből következően a jövőm sem makulátlan. Talán jó volna, ha lenne egy hely, ahol... megvédik a fiamat, ha a helyzet úgy alakul, ha a sors úgy hozza. És, már miért is ne hozhatná úgy? Általában kivívom magam ellen, miért ne baszna ki velem ott, ahol tud, nem igaz?
Dehogynem!
A cigarettába szívok, a gomolygó-, és az ezüstösen szikrázó, illanó kígyóként tekergő füstöt nézem, és, amikor újra hozzám ér, csak akkor nézek Dante szemébe.
- Ne hízelegjen – dorombolom. – Különben is, miből gondolja, hogy érdekes vagyok? És honnan veszi, hogy képes volna nyugodtan aludni, ha elmesélem mindazt, ami miatt most itt vagyok? – teszem fel sejtelmesen duruzsolva a kérdést a cigaretta füstleplének egyik oldaláról, a másikra suttogva. – Egyedül dolgozom – vonom meg a vállamat -, nem hiszem, hogy bárki is állna mögöttem – kivéve persze Charlotte-ot, de meddig lesz még a támaszom a nő? Amíg ennek az egésznek vége nem lesz. Akkor újra harcba szállhatok azért, ami engem illet: hogy New Orleans boszorkánymestere legyek.
Gondolom, ezt akarta tudni, hogy hány emberre számíthat. Azt pedig nem várhatja el, hogy majd a fiamat is csatasorba állítom! Ugyan már...
- Sorban ölik a boszorkányokat – fűzöm hozzá -, lehet, hogy hallott róla. Én pedig ezt a gyilkost akarom levadászni – elhintek némi információt, de eztán mély, áthatolhatatlan csendbe burkolózom, és arra várok, hogy a férfi is lépjen valamit. Ha nem teszi, még rákérdezek:
- Miféle harcra számít, Dante?


Words: 841 ▲ Music: Bitch Anthem. ▲ Notes: I’m gonna pop your bubblegum heart.
Vissza az elejére Go down
Dante Grey
vérpárduc alfa

avatar

. :


▲ ▽ ▼ △


Posztok :
148
Kor :
71
Lakhely :
▧ közöd?
Foglalkozás :
▧ alfa; tetkós; szerelő.
. :

Az irányítás jó dolog, de nem azonos a szabadsággal.

Amit ma teszünk, döntés arról, hogy milyen lesz a holnapunk.


▲ ▽ ▼ △

Néha hibázunk. Ekkor két választásod van: együtt élsz vele, vagy rendbe hozod.

Az a gond az elcseszésekkel, hogy sose lehet tudni, mekkorák lesznek végül.


▲ ▽ ▼ △

Nem mi magunk határozzuk meg, hogy mit akarjunk. Gondolatainkat és szándékainkat olyan háttérben megbúvó okok hívják életre, amiknek nem is vagyunk tudatában, és amik felett nincs is tudatos hatalmunk.




Tárgy neve: Re: Felső szint ; Elküldve: 8th Július 2016, 14:53



- Madame Stark -


Még mindig elgondolkodva méregetem. Egyáltalán nem rossz dolog, amit most felajánlott nekem és igazat is kell adnom neki. Nagyon jól tud jönni egy-két boszorkánykéz segítségül. Nem véletlen, hogy a régi falkámnak - ahol felnőttem, még Los Angeles előtt - is volt egy boszorkánya, aki segített. Akit alig pár napja látogattam meg és még mindig a segítségemre tudott lenni. Úgyhogy igen, nagyon jól tud jönni egy ilyen szövetség. Azonban… Stark nem olyan, mint azaz őrült nőszemély, mert akármennyire is az az őrület kiszámítható. Ez a nő viszont nem úgy néz ki, mintha előre megtudnád mondani, hogy mit miért tesz és mikor. Lehetséges, ha felbosszantom valamivel csak később döf egy karót a hátamba, vagy fürdet meg macskamentában. Ezt jól meg kellett gondolnom. Nem ugorhattam bele rögtön, de nem is utasíthattam el ebben a szent pillanatban. Úgy döntöttem először még egy kicsit több információt szedek ki belőle. Amennyit hajlandó adni persze.
Hallgattam. Majd finoman újra közeledtem.
Lágyan rámosolygok.
- Mondtam már: ez a természetem - mondom, hogy egy kis könnyedséget vigyek az amúgy azóta már nagyon komollyá fordult beszélgetésbe. - Nem mellesleg, bella, magát megtiszteltetés dicsérni - teszem hozzá őszintén.
Elnevetem magam az első kérdésére.
- Miss Stark, csak nem félénk? Nincs elég önbizalma? - Huncutul csillog a szemem, ahogy hüvelykujjamat végighúzom alsó ajka alatt, finoman masszírozva a bőrt. Aztán a fény hirtelen huny ki tekintetemben és sötét árnyék borul arcomra. Elgondolkodva futtatom végig a kezem a nyakán, majd ujjaimmal megcirógatva mellének egyik domború halmát elhúzom. - Sok mindent megéltem már, és sok mindent tettem én magam… Higgye el, már így sem alszom olyan jól.
Bár szeretem magam erősnek mutatni, szeretek megrendíthetetlennek tűnni… mégsem bánom, hogy elmondom ennek a nőnek: vannak rémálmaim. Mert gondoljon bárki bármit és akármennyire szeretném én magam is azt hinni érezni nem gyengeség. Ha nem lennének a világon számomra fontos emberek, akkor nem harcolnék mindennap olyan keményen, mint teszem. Ha nem érdekelne már semmi, ha nem létezne olyan valami, vagy valaki, aki miatt aggódhatok, akit szerethetek, aki miatt érdemes tovább mennem az életben, akkor… minek vagyok? Nem lenne elég motivációm. És bár tudom ez sokszor visszaüt… mert kihasználva ezt a szeretteimet veszik célba abban is biztos lehetnek, hogy ha bármelyiket is bántják mindegyikőjük feje a kastélyom tetejére lesz tűzve.
Szóval nem zavar, ha tudja, hogy vannak az életben számomra még fontos dolgok - amiért hajlandó vagyok cselekedni. Ez szerintem többet jelent, mint egy érzéketlen, szeszélyes ember ígérete.
Bólintok kijelentésére. Szóval egyedül… nem lep meg. Én is így tennék, ha lehetne, de csak nézzük meg a legutóbbi akciómat. Most aztán járhatok fülemet-farkamat behúzva haza.
Afelől viszont nincs kétségem, hogy ez a nő megállja a helyét egymagában is és nem engedi meg senkinek, hogy elvárják, hogy beszámolóval tartozzon a tetteiért. Most már viszont még kíváncsibb vagyok pontosan mik is ezek a tettek…
Elgondolkodva nézem őt a következő információ morzsa után. Csak pár pillanatig hallgatok még, latolgatva mit és mennyit is mondok el. Azonban tudom, hogy itt az ideje, hogy most már én is beszéljek és megosszak vele ezt-azt. Még ha nem is döntöttem el biztosan, hogy szeretném-e ezt a szövetséget avagy sem.
- Hallottam - döntöm felé a fejemet.
Egy pillanatra félresiklik a tekintetem, ahogy a pultos kihozza neki a két tequilát, nekem meg még egy pohár whiskey-t. Felhúzom az egyik szemöldökömet erre, de nem mondok semmit. Még. Azonban nem akarom, hogy túlságosan spicces legyen, legalábbis ez a beszélgetés alatt biztosan nem. Ismerem a nőket és a végén még rám fogja, hogy az egész az én hibám, hogy le akartam itatni, pedig én nem kértem, hogy ennyit piáljon. Arról nem tehetek, hogy én jobban bírom. Sóhajtok egyet és felhajtom mindhárom még meglévő poharamat, megfogva a pultos karját, hogy addig el ne menjen. A férfi csak felvonja a szemöldökét, ahogy láthatólag egyetlen rándulás, vagy grimasz nélkül döntöm magamba a poharak tartalmát. Aztán rendelek még kettőt, majd elengedem. Visszafordulok Miz Starkhoz és tekintetemet mélyen az övébe fúrom.
- Tulajdonképpen van is egy boszorkány ismerősöm, nemrég jártam nála… Még régebbi kapcsolatom. Tőle hallottam az esetről, de… - De azt hittem hülyeségeket zagyvál összevissza, mert akkor mesélt nekem a rókákról is. Ezt az infót viszont egyelőre megtartom magamnak. Fogalmam sincs ez a boszorkány mennyit tud erről az ágról. - Mióta folyik ez? - Érdeklődöm csendesen, de figyelmesen.
- Franc essen bele, ha tudom - fakadok ki aztán és frusztráltan beletúrok a hajamba, majd végigszántok benne egészen a tarkómig, amit aztán megdörzsölök. - De már egy ideje úgy érzem kezd feje tetejére állni a világ. Egyszerűen csak érzem… - mormolva teszem hozzá és majdnem felnevetek. Hívhatja ezt macskai ösztönnek. - És ez az érzés egyre nyomasztóbb és erősebb. Ahh, most biztosan azt hiszi megbolondultam. - Hátradőlök a boxban, fejemet a háttámlára ejtve, lábaimat szétdobva. Valszeg nem egy alfához méltó, komoly tárgyalásos póz, de szarok bele.



SZAVAK SZÁMA: 789

Vissza az elejére Go down
Raven T. Stark
prominens boszorkány

avatar

. :
Do you call yourself a fucking hurricane like me?


Five hundred souls. I carried them in the darkness of my dark-beating heart. A human doesn't have a heart like mine. You see? Even death has a heart.


Posztok :
68
Kor :
136
Lakhely :
New Orleans
Foglalkozás :
Burn your kingdom down

Tárgy neve: Re: Felső szint ; Elküldve: 12th Július 2016, 18:21



Dante & Raven



Paint it with passion my favorite color.



Fikarcnyit sem frusztrál, hogy Dante valósággal méreget engem. Volt olyan időszak az életemben, amikor ebből-, és ennél sokkal-sokkal többől, és mocskosabb dolgokból éltem. Különben is... elég nagylány vagyok már ahhoz, hogy ne vegyem zokon az ilyesmit, vagy ne jöjjek lányos zavarba. Így tehát rendíthetetlenül állom pillantását, fürkészőn kutatok íriszeiben, fel nem tett kérdésekre adott válaszok után kutatva. Fogalmam sincs, hogy mióta-, és milyen mélyen, mennyire belső körökben fogad, és, hogy mit tud arról a világról, aminek tulajdonképpen mi vagyunk a képviselői. Mit tud vajon a boszorkányokról? Mit tud más fajokról? Vajon használható e tudása? Hah! Semmi kedvem, semmi türelmem nincs egy olyan szövetségre, egy olyan kapcsolatra, amelynek nem veszem hasznát. Nem vagyok én valamiféle tanár, hogy oktassam őt – éppen ezért nincsenek ifjú boszorkány és varázsló tanoncaim sem.
Kissé jobbra biccentem a fejemet, és úgy méregetem őt, vesébe látó pillantásokkal. Látom rajta, hogy hezitál, hogy vajon bízhat-e bennem eléggé ahhoz, hogy olyan információk és titkok birtokába kerüljek általa, amiket esetleg... fel tudnék használni ellene a későbbiekben. Márpedig, ha ez a szövetség megköttetik, akkor tudni fogok dolgokat, és Dante is tudni fog dolgokat. Egyébiránt ez a tény engem is bosszant, hiszen már eléggé régóta nem avattam be senkit sem az életembe – a gondolataimba, a terveimbe, a szándékaimba, az elmémbe, a szívembe. Azonban, ahhoz, hogy segítséget kérjek tőle, tudnia kell – követelni fogja, hogy mondjam el – a miérteket. És néha nincsenek egyszerű válaszok erre a kérdésre. Néha több kell, néha mélyebbről kell előásni a válaszokat, a csontok, a vér, a hamu, a pernye és a sötétség alól. És néha a válasz nem az, amire esetleg számítana, néha veszedelmesebb, és meredekebb, érthetetlenebb, kuszább; egyszerűen bonyolultabb volna vele, Dantéval, mint egyedül, vagy ellene.
- Dorombolni is fog? – kacér kis mosolyra rándul vérvörös ajkam szeglete. A folytatást hallva karcos hangon nevetek. Ha le akar fektetni, akkor mondja azt – gondolom, de végül nem öntöm szavakba eszmefuttatásomat. – Akkor hát folytassa, imádom hallgatni, Lyubimets – rebben a pillám, és bár nem hazudok, nem fog ezzel levenni a lábamról. Ittasan sem. Most nem, hiszen sokkal fontosabb dolgokról beszélgetünk most, és elsősorban nem az a cél, hogy ki viszi majd ágyba a másikat. Elsősorban nem. Egyelőre...
Nevetését hallva élesen szalad fel egyik szemöldököm homlokomon. Magam is kétesen mosolyodom el, miközben ajkam alsó vonalát követi hüvelykujjával.
- Ne merészeljen ilyesmivel vádolni – sziszegem, élvetegen képébe mosolyogva, cseppet sem hátrébb húzódva ültemben, miközben nyakamat simítja, noha egyszerűen meg is fojthatna, itt és most, ebben a szentségtelen minutumban. De ezt a jellegű táncot már elég régóta járom, és senki sem tanította nekem a lépéseket. Ráéreztem, beletanultam magamtól. – Egy nap talán beszélhetünk a démonainkról, a kísértő árnyakról, a sötét tetteinkről, és a rémálmokról, Dante – doromblom negédesen, hangom sokkal nyugodtabban cseng, mint az imént -, de ez nem az a nap – ingatom meg a fejemet.
Ettől még nem lesz kevesebb, vagy esetleg több a szememben a férfi. Pontosan tudom, hogy milyen megízlelni a sötétséget, hogy milyen mámorító, mennyire gyönyörűséges, a maga módján. Ki, ha nem én tudhatná ezt a legjobban? Ennek fényében pedig, mégis, hogyan és miért kellene elítélnem? Nem. Erről szó sincs. És, bár Dante nem tűnik kifejezetten gonosznak, vagy rosszindulatúnak, ez lehet éppenséggel egy álca. Ha pedig mégsem az, úgy azt is elismerem, hogy olykor a jó emberek is hoznak rossz döntéseket, és tesznek rosszat. Ettől nem lesznek kevésbé értékesek, éppen csak kissé megújulnak, talán bölcsebbek is lesznek e hibák által, amiket a múltban elkövettek.
Néha, de nem mindig. Olykor az ember sokkal inkább elmerül a sötétségben, önfeledten süpped bele, mígnem ez az áthatolhatatlan sötétség lesz a világa. Ez is hatalmas előny, ha az ember el tudja fogadni, hogy halála után, a pokol kénköves bugyraiba kerül, örök kárhozatra ítélve. Ha képes arra, hogy mindezzel együtt éljen, és gátlástalanul létezzen, szabályok, korlátok nélkül. Mert, ugyebár, az a legmerészebb játékos, akinek nincs mit veszítenie, és csak akkor lehetünk igazán szabadok, ha már semmi veszteni valónk sincs.
Tárgyilagosan bólintok.
Aztán elismerően bólintok, amikor végignézem, ahogy sorra, egymás után, egytől-egyig megissza az összes szeszt, ami előtte van. Követem a példáját, bár csupán az egyetlen itallal, ami még megmaradt. Megnyalom a kézfejemet. Az úrinők a citrommal nedvesítik bőrüket. Ezüstös jégkristályként hull rá a só. Balomba veszem a citromot, ugyanerről a kezemről lenyalom az imént felvitt, puha, finom szemű kristályokat, majd lehúzom a tequilát, végezetül pedig a lime levét szívom ki a húsból. A többi pohár mellé teszem az enyémet, a pincér tálcájára, az pedig eltűnik.
Nagy levegőt veszek, amikor a hő elönti minden porcikámat, a szesz párája a koponyámban kering, terjeng, burjánzik.
- Pár hónapja, de ahhoz képest eléggé sokan eltűntek. Túl sokan. A helyi mester szerint nem a vadászok keze van a dologban – azt nem mondom el neki, hogy valószínűleg azért ilyen biztos benne Charlotte Deveraux, mert nemrég szövetségre lépett az egyik családdal.
Kifakadására összevonom a szemöldökömet, megingatom a fejemet, figyelem frusztrált mozdulatait, vonásait.
- Nem hiszem – ingatom meg újra a fejemet, mindig fagyosan hideg kezemet vállára fektetve, ujjaimmal szelíd erőszakkal belé marva; mintegy biztosításképpen, hogy tényleg úgy gondolom, ahogyan mondom. – Már egy ideje lóg a levegőben. Én is érezem – most rajtam a sor, hogy keserédesen felnevessek. – Nincs azzal semmi baj, ha nyomasztja, Dante – álláért nyúlok, és magamra irányítom tekintetét. – Azt jelenti, hogy van olyan, akit vagy, amit félt ettől a vihartól, aminek már érezni lehet a szelét, és a hamarosan kisülő villámok energiáját – remélem, hogy érti, miről beszélek, mert spiccesen kijön belőlem a költői túlzásokkal élő énem. – És ez jó. Jobb, mintha leszarná az egészet, vagy, ha menekülne – és gyanítom, nem fog menekülni. Valamiért egyszerűen nem tudom elképzelni.
Elengedem, teljesen, a gesztus nem tartott sokáig, éppen csak amolyan jelzés értékű volt. Hogy mit jelentett neki, és mit jelentett nekem, az már egy más lapra tartozik.


Words: 935 ▲ Music: Bitch Anthem. ▲ Notes: I’m gonna pop your bubblegum heart.
Vissza az elejére Go down
Dante Grey
vérpárduc alfa

avatar

. :


▲ ▽ ▼ △


Posztok :
148
Kor :
71
Lakhely :
▧ közöd?
Foglalkozás :
▧ alfa; tetkós; szerelő.
. :

Az irányítás jó dolog, de nem azonos a szabadsággal.

Amit ma teszünk, döntés arról, hogy milyen lesz a holnapunk.


▲ ▽ ▼ △

Néha hibázunk. Ekkor két választásod van: együtt élsz vele, vagy rendbe hozod.

Az a gond az elcseszésekkel, hogy sose lehet tudni, mekkorák lesznek végül.


▲ ▽ ▼ △

Nem mi magunk határozzuk meg, hogy mit akarjunk. Gondolatainkat és szándékainkat olyan háttérben megbúvó okok hívják életre, amiknek nem is vagyunk tudatában, és amik felett nincs is tudatos hatalmunk.




Tárgy neve: Re: Felső szint ; Elküldve: 5th Augusztus 2016, 22:19



- Madame Stark -


Meglepődötten rebben a szemem az idegen kedveskedő szó hallatára. Valami szláv nyelv lehet... talán orosz. Nem vágom az ilyesmit. Most azonban nem foglalkozom vele különösebben. Egészen máson jár az eszem. Majd egyszer talán... Ezt hangosan is megosztom vele:
- Talán majd egy másik éjszakán, signora - mondom és még magam is meglepődök a szomorú lemondást hallva hangomban.
Ugyanis, ha létrejön ez a szövetség, akkor nem lesz még egy olyan éjszaka. Nem az az ember voltam, aki keverte a bizniszt a szexszel. Az soha nem jött ki jól még sehol a világon, senkivel. Ha pedig esetlegesen elmélyülne a kapcsolatunk... akkor nyilvánvaló okok miatt, azért nem. Úgyhogy azt hiszem ez az egész kis... szórakozás ezen az éjszakán véget ér. Úgyhogy igen, gyászolok.
Sötét merengéseimből meglepődötten pislogok fel azokba a whiskey színű szemekbe. Még mindig el tud bűvölni a színék, és ahogy fortyog bennük az a sok minden. Érzés, tudás, minden.
Valójában... nagyon is...  kellemesen hangzik az, hogy elmondjam ezeket a dolgokat Miz Starknak. Hülyeség lenne? Biztosan ostoba gondolat, de valahogy... a sötétebb, kegyetlenebb... töröttebb énemet, - amit mindenki elől elrejtek, és mélyen elnyomok magamban és csak bizonyos esetekben engedem meg, hogy felüsse a fejét, - közelebbinek éreztem hozzá. Úgy éreztem... úgy gondoltam, hogy igen, talán Ő megértené. Emiatt pedig csábítóan hatott a gondolat, hogy valaki olyannal beszéljem meg ezeket, aki tudja is mire gondolok, hogyan érzek. Aleccel... ő a legjobb barátom, de néha neki is félek ezekről beszélni, vagy megmutatni. Az egyetlen alkalom, amikor hagytam neki, hogy végignézze, amikor olyan vagyok akkor volt, mikor megkínoztam és megöltem azt a mocskos faszrágó férget, aki Emily-vel...
Lehunytam a szememet, és vettem egy mély lélegzetet. Pont nem volt itt az ideje, hogy elmerüljek a sötétebb emlékeimben. Inkább visszairányítottam a figyelmemet a dögös nőre, aki itt ült előttem és aki nem mellesleg úgy tűnt - legalábbis a megérzésem ezt sugallta - egy nagyon fontos figura volt azon a bizonyos sakktáblán. Hogy én mennyire utáltam a kikúrt elme játékokat.
- A helyi mester... - egy pár pillanatig kutatnom kellett a név után az elmémben. Főleg az arc után, nem is sikerült felidéznem, lehet még nem is találkoztam vele. - Deveraux, ugye? - Majd bólogattam, ahogy elgondolkozva köröztem az ujjaimmal az újonnan megérkezett poharam peremén, feldolgozva az információkat. Szóval nem a vadászok... más fajra jelenleg nem tudtam gondolni, úgyhogy lehetséges valami személyes vendettáról van szó. De ha ilyen rövid idő alatt ennyien eltűntek akkor vagy egy csoportról, vagy egy nagyon, nagyon erős személyről van szó. Nem tudom melyik a rosszabb ránk nézve... Lassan felnéztem és csendes óvatosággal, hogy lássa nem veszem félvállról a témát megkérdeztem: - Csak eltűntek vagy... meg is haltak? - Még csendesebben: - Hullák?
Nem hiszem. El sem hiszi, hogy mennyire jól esik hallani ezt a két szót. Hogy tudja, hogy mire gondolok. Egy halvány mosollyal szám szegletében bámulom a még teli poharamat, miközben a boxban terpeszkedem. Most veszem észre, hogy a lábam hozzásimul az övéhez. Biztosan, amiatt, hogy az előbb szétdobtam őket. Aztán meglepődötten nézek rá, amikor elegáns, de erős ujjai közé fogja államat, és maga felé fordít. A tekintetem elveszik az övében és valamivel nagyon mélyen ő benne összekapcsolódik. Szinte hallom a hangot is. Klikk.
Csendesen, viharos szemekkel hallgatom, amit mond és megint megjelenik az ajkaimon az a féloldalas finom mosoly. Nocsak, micsoda szavak... A következő levegő vételkor az illata az orromba száll és megtöltödik vele a fejem. Talán mégis csak van annak a négy (öt?) pohárnak valamilyen hatása, vagy a csak a szavai azok, amik felidézték előbbi gondolataimat róla, ami miatt cselekszem.
Hirtelen előhajolok a kezemet merészen a tarkójára téve, ahogy fölé tornyosulok. Aztán épp csak egy centire megállok a szája felett. Azok a vörös ajkak. Olyan szexis, amikor végignyal rajtuk... Ahogy fanyar mosolyra húzza őket. Egész este vonzották a tekintetemet - több más mellett. Whoa, keep it together, man!
- Kisülő villámok energiája... - mormolom mély, karcos hangon, ahogy félrefordítom a fejem és az arcomat inkább a nyakához nyomom. Mélyen beszívom az illatát, végighúzva az orromat a nyakának finom ívén. - Akár csak magának? - kérdezem, és az izmaim megfeszülnek. Abba kéne hagynom. Nem jó ez így. - Miről is beszéltünk? - kérdezem, próbálva elviccelni a dolgot. De basszus, tényleg pasi vagyok, mert fogalmam sincs. Próbálom visszacsengetni a szavait, de végül csak egy szó ragad meg. Menekülni.
- Soha - morgom, és beleremeg a mellkasom. Arréb húzódom a kezem még mindig a tarkóján. Mindketten spiccesek vagyunk, valószínűleg, nem a legbeszámíthatóbbak. Mégis van egy olyan érzésem, hogy vannak találkozások, amik előre megkötettek... Miss Stark... Raven pedig egy olyan ember, aki úgy érzem sokáig az életemben lesz még. Ha ő is akarja. Egy ilyen emberre pedig - akarom mondani boszorkányra - még szükségem lesz.
Úgyhogy mélyen a szemébe nézve mondtam ezt neki:
- Raven, ha... megkötjük ezt a szövetséget tudnod kell, hogy én soha nem menekülök. Akármi történjen is, akármennyire rossz is... ha hátra nézel én ott leszek. Te és a tieid számíthatnak rám.



SZAVAK SZÁMA: 810

Vissza az elejére Go down
Raven T. Stark
prominens boszorkány

avatar

. :
Do you call yourself a fucking hurricane like me?


Five hundred souls. I carried them in the darkness of my dark-beating heart. A human doesn't have a heart like mine. You see? Even death has a heart.


Posztok :
68
Kor :
136
Lakhely :
New Orleans
Foglalkozás :
Burn your kingdom down

Tárgy neve: Re: Felső szint ; Elküldve: 6th Augusztus 2016, 17:26



Dante & Raven



Paint it with passion my favorite color.



Szavaira keserédes mosoly játszadozik vérvörösre festett ajkam szegletében. Az igazság az, hogy nekem nem másik éjszaka kellene, hanem most. Nem szeretem elodázni a dolgokat, főleg nem azokat, amiket azonnal megkaphatnék, ha akarnám. Márpedig Dantét kifejezetten akarom. Miért is tagadnám le a nyilvánvalót?
- Bizonyára – mármint, én tényleg eléggé biztos vagyok abban, hogy hamarosan az ágyamban köt ki. Eléggé elhivatottnak tűnik, ennek ellenére a férfiak hajlamosak arra, hogy félretegyék az üzletet, ha azt egy szép nővel kötik. Nem, mintha én annyira ellene lennék, ha ez így alakulna, sőt... sőt. Nekem például soha nem okozott ez soha problémát. Már eléggé öreg vagyok ahhoz, hogy csupán üzleti megfontolásból ’szeressek’ vagy – bassza meg! - legyek 'szerelmes’. Ezek az érzések, nyilvánvalóan, hamisak, minden esetben azok voltak. Hazug csókokkal loptam el az igazságot. Egy ideje már kellőképpen elhatárolódtam mindenkitől, és már meglehetősen régen nem szerettem senkit sem, teljes lélekkel, szívem minden sötét dobbanásával.
Aztán most itt vagyok, újra New Orleansban, és, mintha egy felsőbb hatalom – nevezzük sorsnak, vagy valamiféle istennek – akarta volna, hogy ide visszatérve a régi, elvarratlan szálak újra összefonódjanak. A nővéremmel, Charlotte-al, a fiammal... és ezekkel az emberekkel, és az érzéseket, amiket kiváltanak belőlem, nem igazán tudom hova tenni, így kezelni sem tudom őket. És ez kellőképpen megrettent, hiszen most sem csak azt látom ebben az egyezségben, ebben a szövetségben, hogy milyen hasznot húzhatok majd belőle, hanem azt is, hogy miben lehet a fiam hasznára. Abban az esetben, ha velem esetleg történne valami. Egyszer már elhagytam Karthikot, ezúttal nem tehetem meg ezt vele. Ugyanis, ha meghalok, a felejtő átok, amivel egykoron sújtottam őt, megszűnik létezni; egyszerűen elpárolog. És emlékezni fog azokra a dolgokra, amik vele történtek. Emlékezni fog az apjára, emlékezni fog Londonra, emlékezni fog a gyermekkorára, arra az időszakra, amikor az igazi családjával volt – a vérfarkassal, meg velem. Akkor nekem, ugyebár, már mindegy lenne, nem kellene tovább együtt élnem a bukásommal, és az árulásommal. És annál, hogy elárultam a saját fiamat, a férfit, aki mindennél jobban szeretett engem, aki az életét is nekem adta volna, aki meghalt volna, ha én élhetnék, aligha követhettem el valaha is szörnyűségesebbet. Pedig, nos, valljuk be a nyilvánvalót: eléggé hosszú a bűnlajstromom, eléggé sok mocskos, sötét, hovatovább megbocsáthatatlan bűnt követtem el. Vétkes vagyok, és e vétkek döntő többsége felfoghatatlan és megbocsájthatatlan.
Nem tudhatom, hogy Dante egészen pontosan mire gondol most, hogy milyen tettek emlékeit eleveníti fel magában, de biztos vagyok benne, hogy nem ítélném el, legyen szó bármiről is. Hogyan is ítélhetném el pont én, aki önös érdekből, vagy pusztán gyűlölettől elvakulva, fékezhetetlen haragtól vezérelve kínoztam, gyilkoltam meg embereket?
- Igen, róla van szó – kimérten bólintok. Meg sem lep a tény, hogy még most is undorító féltékenység, becsvágy és harag elegye tölti el szívemet, amikor Charlotte Deveraux neve, és a lopott titulusa szóba kerül. Bármennyire is vagyok együttműködő, soha nem fogom elfelejteni, hogy azon a képzelt piedesztálon pózol, ahol nekem kellene, és azt a címet viseli, ami engem illet. Szinte érzem a nyelvem hegyén a bosszúság és a megvetés elegyét – le is öblítem a tequilával, még, mielőtt elburjánzana, és, még mielőtt olyasmire vetemednék, amit talán józanul nem tennék meg. Még a végén felgyújtom a vén banya házát...
- Nyomtalanul eltűnnek. Nem válaszolnak semmilyen jellegű hívásra, vagy felszólításra. A detektor varázslatok mind kudarcot vallottak – magyarázom. – Nincsenek – ingatom meg a fejemet. – Bárki is felelős a halálukért, nem szarral gurigázik. Nem szórakozik, eléggé nyílt casus belli – duruzsolom; külső szemlélő számára akár szerelmi vallomás is lehetne, vagy mocskos kis felhívás keringőre.
Nem tudom megmagyarázni, hogy miért rángatom bele ebbe Dantét. Még, ha csak a felszínt is kapargatja, még, ha végül is nem lesz teljes egészében a részese az elkövetkezendőknek. Talán, mert nincs más, akihez fordulhatnék. A nővéremre és a falkára nem bízhatom rá a fiamat, hiszen Andrzej eléggé nyilvánvalóan közölte, hogy nem szeretne egyetlen boszorkányt sem az elmegyógyintézet területén látni, hosszú távon. Másra pedig nem bíznám a kölyköt.
Evidens, hogy tartok Dantétól is, a hazug szavaitól, hogy csupán üres ígéretekkel dobálózik, és azért van itt, hogy minél több információt megszerezzen tőlem. És talán óvatosabban kellene kezelnem a tudást, aminek birtokában vagyok.
Nem bízok benne, de nem dobom el Karthik legjobb-, és talán egyetlen esélyét a túlélésre. Bizonyára meglesz nélkülem is, hiszen eddig sem szorult rám, de, ha kiderül, hogy milyen kapcsolatban állunk, bizonyára sokak tenyere viszketni fog, hogy felhasználják ellenem, vagy elvegyék tőlem.
Lábaink összesimulnak, ujjbegyeim az álla után kapnak, kissé jobbra biccentett fejjel vizsgálom vonásait, ajka szegletében játszadozó, féloldalas mosolyát, mely annyira, elképesztően szexi. Éppen eleresztem, alig távolodok el tőle, amikor utánam kap. Lábamat az övének feszítem, ahogyan fölém magasodik. Jobb kezem a mellkasára simul, a szíve fölé. Egyetlen rossz mozdulat részéről, és kitépem a helyéről. Balommal felsőjébe marok, akár valamiféle ragadozó madár. És mosolygok. Fesztelenül. Pofátlanul. Kéjesen. Bicskanyitogató módon.
Ugyan a karjaiba simulok és nyakam ívbe feszül, jobbommal a mellkasába vájom körmeimet. Ha netán valamiféle hirtelen felindulásból esetleg kedve támadna beharapni, valamiféle hirtelen és váratlanul jött impulzus hatására. Ahogy a bőrömet szántja, úgy a bőröm alatt, mintha csak egy gyufát húzna végig, egyszerre miriádnyi szikra pattan szét egész testemben.
- Nem lehet a véletlen műve – karcosan és röviden nevetve utalok arra, hogy miféle tűz pulzál az ereimben. Eléggé érdekfeszítő, hogy érzi az illatomban is. Soha, soha nem gondoltam volna, hogy a mágiának van szaga is, nem csak kisugárzása, vagy különleges aurája.
- Igen, ezt mindjárt gondoltam – boszorkányos megérzés, olyasfajta, amire mindig nyugodt szívvel és lélekkel lehet támaszkodni, és, amelyek soha nem hagytak cserben.
Testemmel az övének feszülök, már nem simulok a karjaiba, de nem is lököm el magamtól. Inkább ellenállok-, ellen tartok neki. A tekintetem azonban ezúttal ő ejti foglyul. Nem szabadulok tőle, nem tudok kiszakadni – és nem is akarok.
A szavak, amelyeket formál, dárdaként vájnak a húsomba, és átlövik a szívemet, mély, tátongó, vérző sebet ejtve rajta. Puszta szavakkal. Ezekkel a kimondott szavakkal. Nem hiszem, hogy valaha, bárki is hasonlókat mondott volna nekem. Charlotte sem ígért ilyesmit. A vérfarkas férfi is csak azért, mert ösztönszerűen szeretett, és szeret, a mai napig is. És ez a végzete.
Ez lesz Dante végzete.
- Talán nem én vagyok a legjobb szövetséges, akit a sors felkínált, Dante, de soha nem fogok meghunyászkodni, soha nem fogok meghajolni, és, bármilyen hihetetlen is, de talán egy nap, ha az élet úgy hozza, a sötétség oltalmazó leple alatt lel majd menedékre, tűzből emelt várfalak mögött.


Words: 1 038 ▲ Music: Bitch Anthem. ▲ Notes: I’m gonna pop your bubblegum heart.
Vissza az elejére Go down
 
Felső szint
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Minden napra egy süti, B1 szint a fekete piac és temetkezési vállalkozás
» Part 14 / 7
» Part 14 / 6
» Omega szint

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
DARKNESS IS COMING :: belváros :: treme és a francianegyed :: The Crows' Nest-
Ugrás: